Hát elmondhatom, hogy igencsak sok helyen ültem már a sok hülyeségem miatt, amiket a munkám miatt elkövetek, de az FBI kezei közé még nem kerültem. Egy újabb első alkalom! Aminek talán nem kellene annyira nagyon örülnöm... Nem is örülök. De most mit csináljak, sírjak? Attól még nem fogok előbb kiszabadulni, és a fejmosást sem úszom meg, maximum kapok néhány zsebkendőt, és húzom egy kicsit az időt. Márpedig én sietni akarok, mielőbb kijutni innen! Sajnos most nem praktizálhatom a jól megszokott szökési terveim egyikét sem, hiszen azzal csak azt érném el, hogy gyanúsítottat csinálok magamból... Na meg hülyét. Már ha eddig nem vagyok az... Mármint gyanúsított, bár hülye is. Szóval egyenlőre a legtöbb amit tehetek, hogy itt ülök tehetetlenül, bármennyire is nincs kedvem hozzá. Elvégre a saját ostobaságom miatt hoztak be ide, nem máséért. Szokás szerint, a "mindent a munkáért" elvemet alkalmaztam, mikor belekotnyeleskedtem egy gyilkossági ügybe és olyan dolgokhoz nyúltam, amik nem csak nekem kellettek volna. Tehát simán megtörténhet, hogy most nem csak kis hülyeségért vagyok itt, hanem gyanúsítottként. Valójában fogalmam sincs, mivel eddig még nem jött senki, hogy tájékoztasson bármiről is, de érzem, hogy ezt még meg fogom szívni. Biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek itt körülöttem, húzni fogják az agyam már csak azért is mert újságíró vagyok, és azzal, hogy elvettem egy bizonyítékot, csak plusz munkát csináltam nekik. Még ha tudják is, hogy nem csináltam semmi különöset... Mondjuk nincs is semmiféle őrült gyilkos kinézetem, és előéletem sem... Szóval attól függetlenül, hogy tisztában vannak a helyzetemmel, tudom, hogy nem úszom meg szárazon. Hihetetlen, de néha tényleg képes vagyok megbánni dolgokat. Mint például most, ezt a mai kis magánakciómat. Mennyi időt és energiát megspóroltam volna, ha nem akarok egy fantasztikus cikket összehozni, egy nagymenő fejes gyilkosságáról. Bevallom, tényleg kezdek ideges lenni, főleg, hogy még mindig itt ülök egyedül, és semmit nem tehetek ez ellen. Csak várom a csodát, várom, hogy valaki jöjjön és értesítsen, vagy jól leszidjon, vagy kihallgasson, vagy bármi. Egyszerűen történjen valami! Utálom a tehetetlenséget, márpedig ez most pontosan az. Ki akarom magyarázni magam ebből a nagy trutyiból, amibe most ügyesen beletáncoltam, és utána eltűnni innen, hazamenni aludni, vagy berúgni és felejteni. Szívem szerint természetesen az utóbbit választanám, de nagy valószínűséggel a lakótársam nem lenne oda az ötletért. Bár ki tudja... Néha neki sem ártana kicsit kikapcsolódni. Na, pont én beszélek, aki többnyire mást sem csinál, csak dolgozik. Anya már munkamániásnak tart, és azt hiszem lassan bogarat ültet a fülembe, de túlzottan nem érdekel, hiszen azt csinálom, amit szeretek, és ezért nem dobálhat senki kővel. Bár kétségkívül, az "azt csinálom amit szeretek" közé az FBI nem tartozik bele, ez csak egy kis plusz, vagy inkább mínusz.

Fogalmam sincs mennyi időt üldögélek itt egy szál magamban, de abban biztos vagyok, hogy már nem sokáig bírom. Ezek itt mind csak szórakoznak velem! Lenne nekem ennél sokkal, de sokkal fontosabb dolgom is, és mégsem ellenkezhetek. Utálom az ilyen kiszolgáltatott helyzeteket. Teljes mértékben az FBI-ra vagyok utalva, és nem tehetek ellene semmit. Ha megpróbálok elmenni, valószínűleg rögtön rajtakapna valaki, de ha éppen nem, akkor meg ott van az, hogy gyanúsítottá válnék, amit végképp nem szeretnék, hiszen akkor jóval több időt kell majd itt töltenem. Viszont ha már ennyire nem érnek rá, hogy nem tudnak kihallgatni, akkor miért nem engednek haza, és hívnak vissza későbbre, vagy tudom is én! Nem... Ehelyett itt kell ülnöm! Azt sem zárom ki, hogy már rég megfeledkeztek rólam. Bár mivel a következő pillanatban kinyílik az ajtó, és egy fickó lép be rajta, ezt a feltételezést kizárom. Mégsem feledkeztek meg rólam. Ó, bár így lett volna!
Végignézem ahogy a pasas, szépen, ráérősen bevonszolja magát, majd szó nélkül letesz elém egy pohár vizet. Mondjuk ezzel csak azt érte el, hogy ki kell mennem a mosdóba, de gondolom jelenleg nem sok esélyem van ilyesmire. Igen nagy erőfeszítésembe kerül, hogy visszafogjam magam, és ne öntsem nyakon a pohárka vízzel, amit nekem hozott, így pár órára rá. És tök nyugodt... Ellentétben velem. Direkt csinálta! Ha gondolattal ölni lehetne, ő már tuti halott lenne! De végül csak megfogom a poharat, majd kiiszom a tartalmát, csak hogy ne kísértsen az a kegyetlen gondolat, hogy nyakon öntsem vele, az előttem álló "úriembert". Mikor megszólal, csak kifejezéstelen arccal bámulok fel rá, és szinte már alig várom, hogy egy újabb cikket hozzak össze ebből a kínzásból, amit ők itt leművelnek velem.
- Úgy hiszem igen, tudom. Bár arról fogalmam sincs, hogy mégis mi a fenéért kellett órákat itt ülnöm! - Morranok fel idegesen. Nem tudom miért jó az neki, ha teljesen felidegesít mire ideér, hogy kihallgasson. Majd én megmutatom, hogy ez egyáltalán nem vicces. Ha ő szórakozik, akkor én miért is ne tehetném? Ugyanolyan jogaim vannak nekem is, mint neki, attól függetlenül, hogy ő éppen egy "nagy valaki".  - Gondolom nagyon ráér, ha már így megvárakoztatott. Mit szólna, ha csak két óra múlva válaszolnék a kérdésére? - Kérdezek vissza egy gúnyos kis mosollyal arcomon. Persze tudom, hogy a gúnyolódással nem megyek sokra, és nincs kizárva, hogy csak még nagyobb szart keverek magamnak, de jelen pillanatban nem igazán érdekel. Ideges vagyok, mérges vagyok, és semmi kedvem itt maradni. Ezt pedig jórészt neki köszönhetem. Nem beszélve arról, hogy gyalog kell hazamennem, ugyanis a kocsim a város másik végében maradt, benne a táskámmal. Fantasztikus... A fenébe!

Nem tudom eldönteni, hogy most magában nagyon jót szórakozik-e rajtam, vagy inkább csak ennyire rohadtul nyugodt a természete, de az tény és való, hogy még csak meg se rezzent a pimaszságomtól. Viszont én a válaszától legszívesebben most a falra másznék, vagy inkább össze-vissza törnék-zúznék itt mindent, attól függetlenül, hogy maximum ezt a poharat tudnám összetörni, hiszen ez a kihallgató nincs tele csecsebecsékkel, valószínűleg az olyanok miatt, mint amilyen én vagyok. Bár... Én vissza tudom fogni magam, szóval a nálam egy fokkal rosszabbak miatt, akik nem tudják.
- Ha ki mer menni azon az ajtón, akkor biztosíthatom arról, hogy én is eltűnök innen! - Figyelmeztetem kissé fenyegető hangnemmel, bár nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet egy FBI ügynököt vagy micsodát, fenyegetni. Viszont az egyik legnagyobb probléma velem, hogy ami a szívemen az a számon. Nem érdekel kivel beszélek, vagy esetleg bajt okozok-e magamnak, én mindig kimondom amit akarok, még mielőtt gondolkozhatnék a következményekről. És igen... Emiatt sokszor szorult helyzetekbe kerülök, amikből többnyire ki tudom dumálni magam. Csak ezért most kicsi más a helyzet. A jövőmet azért nem szeretném tönkretenni egy börtönnel. Meg kellene tanulnom előbb gondolkozni, és csak aztán válaszolni a feltett kérdésekre.
- Azt hiszem a hosszabb itt tartózkodás már megvolt. - Sóhajtok fel unottan, de most próbálom visszafogni magam, és nem gúnyolódni. - Ha bejött volna mondjuk úgy egy órával előbb, azt hiszem gyorsabban elintézhettük volna ezt az egészet. Így viszont ne csodálkozzon ha nem vagyok túl barátságos. - Megvonom a vállam aztán hozzáteszem a következőt is. - Elrángattak ide, mintha csak én lennék a gyilkos, miközben azt hiszem mindketten tudjuk, hogy ez nem így van! Újságíró vagyok, mégis mi a fenéért kellene nekem bármi is? Szerintem nem olyan nehéz kitalálni... - Direkt azért is kerülgetem csak a választ, főleg mert ő is pontosan tisztában van mindennel, kétlem, hogy hülye lenne. Nem fogom hagyni, hogy itt szórakozzon velem, miközben nem tettem semmi különöset. Biztosan akad más, aki vevő ezekre a hülyeségekre, vagy ha mégsem, akkor biztosan akad olyan, aki jobban megérdemli, hogy szívassák. Viszont én csak a munkámat végeztem, ő is a munkáját végzi, igazán megérthetné. Valamit írnom kell ahhoz, hogy az újságnál maradhassak, és nem a levelek hullását akarom megírni. Kétlem, hogy bárkit is érdekelne, de legfőképp nem a főnököm. Aki ráadásul igazán kimenthetne innen, hiszen neki kellett annyira az a nyomorult cikk. Biztosan értesítették már róla, hogy itt vagyok.

Egyáltalán nem csodálkozom szavain. Pontosan tudtam, hogy ezt fogja mondani, nem is vártam mást. És igazából azt is nagyon jól  tudom, hogy tényleg igaza van neki. Ha kisétálok innen, csak saját dolgomat nehezítem meg, márpedig nincs szükségem ennél rosszabbra. Ezzel pedig ő is tisztában van, ahogy azzal is, hogy nem gondoltam komolyan amit mondtam, csak a szám jár. Pedig én aztán szívesen elhúznék innen, ha nem lennének következményei.
- Nagyon jól tudja, hogy úgysem fogok elmenni. Az eszem azért még a helyén van. Viszont arra igencsak kíváncsi lennék, hogy mégis mire volt jó ez a hosszú várakoztatás?! - Egy fokkal már nyugodtabb a hangom, de még mindig nem a megszokott. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy kérdésemre választ is fogok kapni, de mindenesetre nem veszítek vele semmit, ha megkérdezem. Maximum időt... De abból már veszítettem annyit, hogy néhány rövid percecske már meg se kottyan. A kíváncsiságom viszont határtalan... Rengeteg kérdést fel tudnék neki tenni, de bizonyára egyikre sem adna értelmes választ, szóval nem is áll szándékomban nekifutni. Ráadásul ez most az én kihallgatásom, nem az övé. Itt most ő kérdez, én pedig adom a választ... Legalábbis adnom kellene, bár eddig nem remekeltem.
- Nos, akkor először is szögezzük most már le, hogy én nem loptam! Az tény, hogy elvettem, de mégis honnan a fenéből tudtam volna hogy az miért maradt ott? Én nem vagyok semmiféle ügynök... Csak egy újságíró, és éppen a munkámat végeztem, mikor maguk rám törtek. Lehet, hogy nem gondolkodtam és nem kellett volna elvennem azt az izét, de nem kellett volna emiatt úgy rám támadniuk. Tudtommal én nem ártottam senkinek! - Mondom dühösen, majd mielőtt folytathatnám, az ajtó ismét kinyílik, és belép egy ismeretlen fickó. Valamit a kihallgatóm fülébe suttog, de abból természetesen én nem hallok semmit, de hát ez is volt a cél. Sóhajtok egy nagyot, aztán mikor ismét megszólal a fickó, felmordulok. Nem hagyhatom, hogy elmenjen!
- Héhé! Nem hagyhat itt! Majd megint órákat várok egy újabb ügynökre, mi? Nem! Elmondtam amit hallani akart, akár el is engedhetne... - Szólok utána, még mielőtt kimehetne a helységből. Semmi kedvem újabb két órát itt ülni egy szál magamban, és várni a csodát. Ha már elkezdte ezt a nyomorult kihallgatást, legalább fejezze is be. Fogalmam sincs miért jöhetett be az a másik ügynök, de annyit azért csak várhat még, hogy lezárja a kihallgatásomat.

Nem kerüli el figyelmemet, ahogy a fickó szépen átugorja a kérdésemet. Még csak eszében sincs válaszolni! De akkor mégis miért várja el, hogy én válaszoljak az ő kérdéseire. Persze tudom, ez egy kihallgatás, és elvileg muszáj lenne mindenre választ adnom, amire csak kíváncsi, főleg ha nem akarok bajba kerülni, de azért mégis csak lehetne benne egy kis együttérzés. Vagy már eleve így vannak beprogramozva az ügynökök, és rendőrök? Érzéketlen, idióta köcsögnek, akiknél nem működik semmiféle könyörgés, kérés, és nem számít nekik, hogy esetleg nővel, vagy gyerekkel van dolguk... Mindenkivel ugyanolyan keményen bánnak. Mert ugyebár velem sem finomkodott senki, mikor behoztak. Persze nem ismerem ezt a fickót, nem zárom ki, hogy van egy magánélete feleséggel, meg néhány kölyökkel, akikkel kedves, de nálam nagyon jó úton halad afelé, hogy egy életre megutáljam, és látni se akarjam. Nem szeretem ha valaki szórakozik velem, ő pedig azt teszi. Már eleve nehezen viselem, ha nem vagyok a magam ura, ha nem tehetem amit akarok, és ez a helyzet ettől csak még rosszabb szánomra. Viszont mikor újra megszólal és elkezd magyarázni nekem a bizonyítékokról, meg szalagokról és a többi FBI-os dologról, szinte egy pillanat alatt visszatér a jókedvem. Mire befejezi a mondatot, már önkéntelenül is mosolygok. Igazából fogalmam sincs, hogy mitől tért vissza ez a jókedv, talán a szájbarágóságától, a hangsúlyától... Mindegy is, a lényeg, hogy aranyosnak bizonyult és nem bírtam ki mosoly nélkül.
- Nem, nincs... Köszönöm a felvilágosítást! Legközelebb már tudni fogom, hogy nem szabad kölcsönvennem semmit egy olyan helyről, ami körbe van kerítve sárga szalaggal! - Válaszolom neki bólogatva, aztán végül kicsit komolyabban a következőket is hozzáteszem. - Na jó... Nem tudom mi ütött belém, mikor elvettem azt a bizonyítékot, egyszerűen csak nem gondolkodtam, ami sajnos sűrűn elofordul velem, és emiatt sokszor kerültem már bajba is, de igazából semmilyen rossz szándék nem vezényel. Még egy legyet is alig tudok leütni, akkor mégis, hogy lennék képes megölni valakit? - Teszem fel a kérdést, amire igazából nem várok választ, de igazán beláthatná, hogy nem egy tipikus gyilkosnak nézek ki. Persze megértem, hogy már így sem úszom meg, hiszen bármivel meggyanúsíthatnak, amikkel talán épp úgy megjárhatom mint a gyilkossággal, de tudnia kell, hogy nem állt szándékomban megnehezíteni a dolgukat.
A következő pillanatban jóformán még a szám is tátva marad, bár azt azért még sikerült becsukni. Nem tudom eldönteni, hogy amit hallok, az valójában jó-e. Persze, valamilyen színten, jó. Esélyt ad arra, hogy megússzam ezt az egészet, bár fogalmam sincs miért. Viszont ez azt jelenti, hogy jelenleg tényleg nagy bajban vagyok. Azt hiszem, eddig nem tudtam pontosan felmérni a helyzet súlyosságát. Pár pillanatig csak hallgatok és nézek rá, de a válaszomon egyáltalán nem kell gondolkodnom. Ha már esélyt kaptam arra, hogy kikecmeregjek a bajból, akkor nem szalaszthatom el. Bár fogalmam sincs, hogy meddig kell vele lennem, vagy mit kell tennem, de még mindig jobban hangzik, mint egy fogda.
- Mégis mi haszna lenne belőlem? Egy idegesítő újságíróból? - Kérdezem kissé értetlenül, de gyorsan rájövök, hogy választ nem adtam az ő kérdésére, így hozzáfűzöm még azt is. - Persze, én benne vagyok, inkább megyek magával, mint, hogy itt üljek tovább, viszont ezt akkor sem értem. - Nagyon remélem, hogy ezúttal még választ is fogok kapni a kérdésemre, hiszen azért nem árt tudnom, hogy mivel is akar szembeállítani. Nem szeretnék a sötétben tapogatózni. Bár már így is azt teszem. Rengeteg kérdésem lenne. Persze rögtön az első az, hogy aztán megírhatok-e erről egy cikket, vagy ez szupertitkos. A következő pedig, hogy az "ügy lefolyása" alatt pontosan mennyi időt is ért. Elvégre nem pár óra alatt szoktak végezni, sokkal inkább tart hetekig, hónapokig, sőt akár évekig is, mire lezárhatnak egy ügyet. Nem biztos, hogy évekig megfigyelés alatt szeretnék lenni. De az is lehet, hogy ezt csak én tudom rosszul, vagy az FBI gyorsabban dolgozik, vagy tudja fene... Mindenesetre én kíváncsi lennék többek között erre is.

Számomra felfoghatatlan, hogy miért is jó ez neki. Pontosan tudja, hogy mi a helyzet, hogy miért vagyok itt, hogy mit is követtem el. Mit akar még kihúzni belőlem? Most komolyan azzal akar büntetni, vagy inkább tanítani, hogy itt kínoz? Nem volt elég a több órányi várakoztatás? Már eleve nem értem, hogy mi ez a nagy felhajtás egy pár bizonyíték miatt! Nem tudtam, hogy ilyen nagy feneket kerítenek majd neki... Hiszen az csak néhány tárgy, amiket csak meg akartam vizsgálni. A végén még nagyobb büntetésben részesülök, mint maga a gyilkos. Az aztán tényleg nagy pech lenne! Viszont már nem tudok mit mondani neki. Beismertem, hogy ostobaság volt amit csináltam és, hogy nem gondolkoztam előtte, de ennél többet nem tudok tenni. Nem tudom visszapörgetni az időt, vagy nem megtörténté tenni, nem vagyok semmiféle szuperhős... Mint ő. Örülnie kellene annak, hogy beismertem a saját hülyeségem, hiszen nem szokásom. Legtöbbször csak megpróbálom kimagyarázni magam minden alól, viszont most tisztában vagyok azzal, hogy milyen nagy bajban is vagyok. Most nem is tudnám kimagyarázni magam, még ha próbálnám is. Ez az ember cseppet sem hülye, valószínűleg ez az oka annak, hogy most itt van. Jelenleg az egyetlen hülye, én vagyok. De még mekkora hülye!
- Igen, tudom. De már késő. Nem tudok változtatni semmin... - Megrántom a vállam. Az idegesség és a harag lassan teljesen elpárolog, a helyét pedig azt hiszem némi félelem veszi át. Addig-addig tömi a fejem azzal, hogy milyen hatalmas bűnt követtem el, hogy komolyan aggódni kezdek a következmények miatt. És éppen ezért nem tudom, hogy mennyit fog rajtam segíteni, ha vele tartok. Fogalmam sincs mit segíthetek... Nem értek semmihez, csakis az íráshoz. És kétlem, hogy egy cikk kell majd ahhoz, hogy megússzam ezt az egészet börtön meg miegymás nélkül.
- Pedig a humor jót tesz... Magának sem ártana. Mindenkinek jobban áll a mosoly, mint a fapofa. - Mosolygom rá ártatlanul. Ezzel most nem azt mondtam, hogy el akarom humorizálni az egész ügyet, csak, hogy néha nem árt némi jókedv a szürke mindennapokba. És következő szavaiból itélve, merem azt gondolni, hogy talán ő és rájött erre, bár ebben nem vagyok teljesen biztos, hiszen ezt a fickót igencsak nehéz megérteni. Bonyolult egy személyiség az már egyszer biztos. Valószínűleg az összes ügynök ilyen. Ámde szavai hallattán önkéntelenül is ismét elmosolyodom, és legszívesebben a szemem is forgatnám, de azt inkább mellőzöm, hiszen nem tudhatom hogy reagálna rá. Ha már tényleg készen áll segíteni rajtam, akkor talán mégsem kellene magamra haragítanom.
- Maga szerint ezek után képes lennék még lopkodni? - Kérdezek vissza felvont szemöldökkel. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog kitalálni nekem, de bármi jobb, mint az, hogy itt, vagy éppen egy fogdában üljek órákat, esetleg napokat. Az izgalmat mindig szerettem, bár nem teljesen ebben a formában. Néha jobb csak külső szemlélőnek lenni.
Utasítása után csak bólintok egyet, majd nézem ahogy egyszerűen kisétál. Kissé idegesen pillantok, Williams ügynökre, aki elkísér a cuccaimért, amiket mikor ideértem, elkértek tőlem, nehogy legyilkoljak valakit velük. Na, nem mintha túl sok holmim lenne, hiszen a táskámat az autómban felejtettem még az egész história előtt, és nagyon remélem, hogy nem kel lábra az autóm, mire vége lesz a felhajtásnak. Miután kész vagyok, egy gyors kitérőt teszek a mosdóban, majd Kettes Számú ügynök kikísér egy parkolóba, ahol természetesen, Egyes Számú ügynök már vár is ránk.
-Azt azért elárulja, hogy hová fogunk most menni? - Kérdezem kíváncsian, hiszen tényleg nem igazán szeretek a sötétben tapogatózni. Remélem, hogy nem fog előlem semmi olyat eltitkolni, amiben részt kell vennem. Nem szeretem az ilyen meglepetéseket, és nem áll szándékomban az életemet kockáztatni. Viszont amíg ő nem világosít fel, én csak pánikolok és pánikolok, mert hát cseppet sem bízom az FBI-ban. Fogalmam sincs mire képesek, és csak remélni tudom, hogy nem leszek áldozati bárány.