Someone like you

Kifelé néztem az ablakon a tolószékből. Nem szabad felállnom innen, nem sétálgathatok, csak gurulhatok ide-oda. Ezt utoljára gimiben csináltuk, hülyéskedésből. Most egyáltalán nem tűnik viccesnek. Ennyi vacak még soha nem volt rajtam. A nyakamon vaskos kötés fedte el a mély vágást, alkarjaimon és burok feszült, hogy az ujjaim ne tudjanak közel férni az érhez, pedig azok a sebek nem is mostaniak, múlt héten cináltam őket. Nem tehetek róla, nem ők élik az életemet, hogy értsék, miért tettem. Nekik csak az a válasz létezik, hogy ez nem megoldás. De ők egy napot se bírnának ki az én világomban. Mit szóljak ahhoz, hogy a párom átvágta a torkomat? Személy szerint semmit nem tudok hozá tenni, de a rendőrnek sem mondtam el. Az, hogy mit tett velem Harry, csak az én dolgom. Valószínűleg megérdemeltem. Nem vagyok valami jó ember, haszontalannak mondanám magam, semmiben sem tudok segíteni a világnak, próbáltam, de olyan volt, mintha kiskanállal merném a tengert, iszonyú... segítettem valakin, én harmincan jöttek a helyébe, pánikba estem, hátráltam... azt láttam, hogy nem vagyok képes mindenkin segíteni, nem tehetek jobbá minden életet, és ez teljesen lerombolta bennem a reményt. Akkor kezdtem el drogozni és csapódtam Harryhez. Talán szerettem is, ha megüt, mert megérdemeltnek vettem, amiért nem küzdöttem tovább.
Lesütöttem szemem, és remegő ujjakkal túrtam égővörös hajamba, hogy kisöpörjem szememből, amennyi kilóg, mert lazán be van fonva, mellkasomig ér. Kézfejemből cső állt ki, amit rendesen oda is kötöttek, hogy ne tudjak szabadulni tőle, a zacskója a székből kiálló állványra volt aggatva, nem tudtam, mit nyom belém, talán fájdalom csillapítót, nem tudom. A gondolataim zavarosak, az emlékeim ködösek. Például nem emlékszem arra, min veszekedtünk, de a szomszédom arcára igen. Azóta nem tudtam eldönteni, hogy mit érzek vele kapcsolatban, hálás vagyok neki, vagy mérges, amiért megmentett. Az kétségtelen, hogy megvolt bennem addig is az érzés, hogy ha az úton vágnék át, és hirtelen befordulna az autó, nem biztos, hogy elugranék előle. De ez más volt Nem szeretnék úgy meghalni, hogy a szerettem okozza, mert az azt jelentené, hogy az ő hibája, és esetleg baja lehetne belőle, nem lenne jó.
A sok kötésen kívül a ruhám egyszerű, csak a normális, kórházi szerelés, az egyetlen saját cuccom, amit engedélyeztek, az a piros szétsportolt tornacipőm, azt sem kötöttem be, mert max akkor állhatnék fel, ha kimegyek mosdóba, vagy átülök az ágyra. Nem engedtek férfit a közelembe, minden ápolóm lány volt. Akkor derült ki, hogy mennyire nem bírom, ha valaki az ellenkező nemből közel jön hozzám, mikor a rendőr beszélt velem, és nem a munkája miatt volt. Azonnal felment a pulzusom, és teljesen szétestek a gondolataim a félsztől. Úgyhogy arra gondoltak, hogy míg nem stabilizálódom, inkább megkímélnek, és jobb is. Csak az jut róluk eszembe, ahogy ide kerültem. De a doktornő azt mondta, ma muszáj, hogy meglátogasson egy férfi doki, ő nem olyan általános, hanem specializálódott, és jó lenen, ha megvizsgálna. Nem nagyon voltam oda az ötletért, fogalmam sincs, hogy hogy fogok szót érteni vele, már a gondolattól is nyugtalan vagyok, márpedig bármikor megjelenhet. Délután van, de mivel tél, hamarabb sötétedik. A hóval borított tájat figyelem, szabad kezemmel az ablakhoz érek, hideg, szeretem a havat. Halkan felsóhajtok, majd kicsit arrébb gurítom a széket, hogy láthassam a kis ösvényt. Azt mondták, ha egy orvos majd ráér, vele kimehetek kicsit sétálni, de a doktornő nagyon elfoglalt, lehet, csak akkor fogok kijutni, mikor hazamegyek. Ijedten rezzenek meg a hangra, mikor elér hozzám az ajtó nyílása. Az ablaküvegben látom a férfit, nem fordítom felé a fejem, azt mondták, tilos forgatni a nyakam, mondjuk meg is értem. Ezért lenyúlok a kerekekhez, és módosítom a helyzetet, hogy már szembe legyek vele, bár még nézném a havas tájat.
- Jó napot - Köszönök halkan, az arcára nézek, de nem a szemébe. Felnyúlva megdörzsölöm szeplős arcom, és a sötét karikákkal díszitett szemem, majd kezem visszaesett ölembe.
- Mondták, hogy jön - tettem még hozzá.

Dr. Jake Gryzminski

Template by Annaith of Blurred Colours

Someone like you

Mindig is gyatra volt a probléma megoldó képességem, ha magamról volt szó. Másoknak mindig tudtam menedéket nyújtani, és jótanácsokat adni, magammal szemben viszont teljesen értetlen és tehetetlen voltam. Van ez így. Harryvel sem tudtam mit kezdeni, hagytam, hogy csinálja, amit csinál, persze annyira azért nem vagyok stabil, hogy ne borultam volna ki, mikor elmegy otthonról, általában összecsúszva kisírtam magam, aztán felállva kaját készítettem, én nem nagyon ettem, minden vacaktól megfájdult gyomrom. Az én dolgom volt az is, hogy Harry drogügyletekről tárolt feljegyzéseit megsemmisítsem, ha eljön az ideje, de olyan sok volt, hogy képtelenség volt hamar elrendezni, kénytelen voltam átmenni a fürdőbe, és akár egy teljes órán át égetgetni, ami nem zavart, a tűz mindig is elkápráztatott, néha én is bele-bele dugtam a kezem, nem sokáig, de egy ideig. Érdekesnek tartottam, hogy ami ilyen szép, milyen nagy pusztítást képes végezni rövid idő alatt. Szóval próbáltam találni valamit, bármit, ami lefoglal, hogy ne magamra figyeljek, vagy arra, hogy hogyan árthatnék még többet.
Nem találtam megoldást. Kivéve, mikor a szomszéd beköltözött. Nagyon kedves fiú Brody, tényleg. Egy ideig kimerült abban az ismeretségünk, hogy köszönt nekem, én pedig válaszul elmosolyodtam. Aztán egy idő után elhívott pizzázni, és én nem egy vacsorát töltöttem vele a sarki pizzériában. Fél évébe telt, mire mindent megtudott rólam, azt, hogy mi Harry munkája, kitalálta. Mindig, mikor elment otthonról, átkopogott, hogy megnézze, hogy vagyok, és esetleg segítsen. Pár éjszakát nála töltöttem, mikor féltem Harry egy-egy dühkitörése után egyedül lenni éjszakára. Egy ágyban aludtunk, néha át is ölelt. Soha nem várt tőlem semmit cserébe, nem is tudtam volna mit adni. Ő vált az egyetlen barátommá rövid idő alatt. Így a doktornő őt beengedte hozzám, egészen addig, míg úgy érezte, nem okoz gondot. Legutóbb viszont megkérte, hogy távozzon, nem miattam volt, csak beszélgettünk. Brody váratlanul elsírta magát, ami engem megdöbbentett, nem tudtam, miért sír, kétségbe estem, aggódtam, hogy miattam, megbántottam valamivel, vagy esetleg valami baja van. A gépek nagy csipogására rohant be, és kivitte, hogy ne zaklathasson fel. Nagyon sajnálom, örültem neki, de reméltem, hogy hamarosan visszajön. Ez tegnap volt, szóval lehet, kell neki egy kis idő, amíg rendbe jön, de holnap biztos, hogy el fog jönni, tudom. Talán ő is kivihet sétálni a hóba, tudja, mennyire szeretem. Butaságokon gondolkodom, megint önző vagyok! Erre már elment a kedvem újra, sőt, belekezdtem az újabb önemésztő körömbe, pont ebben zavart meg az ajtó nyílása. Idegen volt, soha nem láttam ezelőtt a férfit, semmit nem tudtam róla, és ez nyugtalanított. Bárki lehet. Kicsit fészkelődtem a székbe, kellemetlenül éreztem magam, mert nem bíztam valakiben, aki közel állt hozzám. A köszönésére aprót bólintottam és szintén köszöntem, ha már így illik, és ő is megtette. Kedvem lett volna megmondani neki, hogy köszönöm, jól vagyok, nem kell a segítsége nyitottam is a számat, de aztán rájöttem, hogy ez elég nyilvánvaló hazugság, és felesleges lenne hazudnom, ezért becsuktam a számat. Jó volt, hogy megállt az ajtóban, így mégsem éreztem úgy, hogy ő nagyon rám mászik, és volt időm méricskélni is egy kicsit. Ujjaim céltalanul mozogtak kicsiket, mintha zongoráznék, talán a zavartól, vagy az idegességtől volt, hogy nem tudtam, mit tegyek. Jobban esett volna, ha nincs itt, de nyilvánvaló, hogy meg kell vizsgálnia, a doktornő kérésére. Nem szerettem volna nagyon ellenkezni, mert Brodyt is ő engedte be. Így végül, szinte csak a gondolatmenet lezárásaként, kicsit bólogattam magamnak, jelezve, hogy rendben, legyen úgy, ahogy eldöntöttem. Lehet, ennél jobb időpont úgy sem lesz, most a nyakam se fáj, ha nem mozgatom.
- Igen... - Most jött volna, hogy jöjjön beljebb, de a nyelvemre haraptam. Pedig majdnem sikerült beengednem. Elkezdett idegesíteni az is, hogy képtelen vagyok megfékezni a zavart mozgást, így inkább a tolószék karfájába nyomtam ujjbegyeimet, saját magam megfékezésére, majd remélhetőleg észrevétlenül beszívtam egy nagy levegőt, és lassan engedtem ki. Tudom, hogy sok ideig kellett ott állnia minden szó nélkül, és szégyelltem is magam kicsit.
- Bocsánat, jöjjön be - Préseltem végre ki magamból, és elégedett is lettem a siker miatt, eleresztettem a széket, és inkább a kötés szélét piszkált, azt már amúgy is rojtosra gyűrögettem. Általában a nyakamat is piszkálnám, de jelenleg az eléggé fájdalmas lenne, a feléig. Sajnos nem tudtam megállni végül a kérdést.
- Milyen orvos? Mert... a doktornő már... már megnézte a nyakam - Nem értettem, és ez most jobban zavart, mint általában, ami talán érthető is.

Dr. Jake Gryzminski

Template by Annaith of Blurred Colours

Someone like you

Kínos volt az egész helyzet, vagyis nekem feltétlenül, mivel még soha nem féltem az orvosoktól, és most mégis megtörtént ez a kellemetlenség, hogy legszívesebben sikítottam volna, hogy ne jöjjön közelebb. Lehet, ez a túl sok orvosos filmnek volt köszönhető, ahol elég sokat láttam  abból, mire képesek az operációk során, akár csak egy szikével is. Nála nem volt semmi, de orvos volt. Az egyik felem nevetett a helyzeten, nevetségesnek érezte az egészet, a másik viszont hajszál vékony hangon könyörgött, hogy mondjak  neki nemet, de jöjjön közelebb, szinte vért izzadtam a helyzettől, mire a helyes választ ki sikerült csikarnom.
- Igen... persze, jöjjön - Még egy kis mosolyt is sikerült előkotornom a raktárból. Ellenben máris copfba font hajammal kezdtem babrálni, hogy valamivel elvonjam a figyelmemet és ne csak az történjen, ami tőlem pár méterre van.
- Értem - Motyogom, mert tényleg felfogom már, miért jött el hozzám, és azt is, hogy ennek mi értelme van. Szó nélkül figyeltem amit csinál, és hallgattam, amit mond. Felfogtam és megértettem, ha kicsit lassan is, még picit kába volt az agyam. Engedtem, hogy hozzám érjen és felbillentse a fejem, de azt már rosszul viseltem, hogy a kezét ott is tarja. Harry is az államat fogta, így a helyzet zavart, még akkor is, ha láttam a másik kezét. De elviseltem, ki kell bírnom egy ilyen kis semmiséget... viszont lassan elkezdett bizseregni a nyakam a sebnél, és ez a kettő együtt ellehetetlenítette az egészet. Elhúztam a fejem kicsit rémülten. Pár pillanatig csak arra figyeltem, hogy mélyen szívjam be a levegőt, maajd visszanéztem rá.
- Kérem, ne... ne nyúljon hozzám... nyak... nyaktól fölfele - Suttogom nehezen és elpirulok. Most lehet, tényleg bolondnak néz, pedig még csak nem emésztettem meg mindent teljesen és ez így nincs rendben még nekem.
- Ne haragudjon - Lesütöm a szemem és az ujjaimra nézek. Kezembe veszem a másikat, és egyesével végig érintgetem őket. Ha álmodok több vagy kevesebb ujjam van mindig. Nem tudtam, hogy szeretném-e, hogy ez egy álom legyen... de öt ujjam volt, így kifújtam a levegőt, felemeltem a fejem, ránézve, engedélyt adva a folytatásra.

Dr. Jake Gryzminski

Template by Annaith of Blurred Colours