Nem, nem szoktam randizni. Ennek oka egészen egyszerű; nem szeretem a férfiakat. Meg úgy alapjában véve az embereket sem. Voltaképpen utálok mindent. És mindenkit. Legszívesebben felgyújtanám az egész világot, ha tehetném. Tehát valamit mégiscsak szeretek; a tüzet. Ó igen, ez az én beteges szenvedélyem, amiből ugyan sokáig próbáltak kigyógyítani, de végezetül mind kudarcot vallottak.
Nem szoktam emberekkel összejárni, meg találkozgatni vadidegenekkel, és lám… most mégis itt vagyok. Ebben a bárnak nem nevezhető valamiben. Olyan csicsás, meg nem is tudom, egyszerűen csak nem nekem való az egész hely. Persze nem azt mondom, hogy jobban preferálom a lepukkant, igénytelen bárokat. Ugyanakkor szerintem ez már túlzás, jobb szeretem az arany középutat. Ha másban nem is, de legalább ebben…
Mindenesetre akármennyire is siránkozom, ezt a címet kaptam, így aztán idejöttem. Természetesen nem azért, mert annyira akartam, és leküzdhetetlen vágyat éreztem az iránt, hogy én nekem most ide kell jönnöm. Ugyan kérem. Volt egy fogadás, aminek eleget kell tennem – mindösszesen csak ennyi az egész, nem több. És most itt vagyok, hála az idióta kollégáimnak, akik elintéztek nekem ezt a kis randevút, de hogy minek…
Unott képpel meredek magam elé, és igazság szerint már rég elszaladtam volna, ha nem lenne bennem ez az elszántság, hogy már csak azért is megmutatom nekik. Sajnos – vagy éppen ellenkezőleg – ilyen vagyok. Ha mondanak nekem valamit, hogy nem merem megtenni, én azt kihívásnak veszem, és ki ha én nem alapon bebizonyítom nekik, hogy tévednek. Ráadásul képes vagyok a legőrültebb szituációkig is elmenni, sőt… Minél nagyobb őrültség, én annál szívesebben viszem véghez. Mit nekem egy kis randizgatás? Legfeljebb majd alszom közben egy jót. Bár már az is meglehet, hogy még idő előtt elalszom, mert egyre inkább kezdem unni magam. Fogalmam sincs, hogy ki ez az ember, de minden bizonnyal az esküvőjére, vagy valamilyen bálba készül, mert még én sem húzom el ennyire az időt nő létemre.
Még a lángoló B-52-es koktélom sem segít a helyzeten, pedig a tűz látványa általában megnyugtat. Így aztán jobb ötlet híján (és szokásomhoz híven) elkezdek a tűzzel játszadozni, bele-bele nyúlkálok a lángokba. Igen, ez már mondhatni, hogy felvidít. Ez mindig felvidít. És nem, nem igazán zavartatom magam a körülöttem lévő emberek miatt, akik jól láthatóan nagyokat néznek és csodálkoznak a kis bemutatóm miatt, és minden bizonnyal azt kérdezik maguktól, hogy vajon normális vagyok-e, és hogy hogyan lehet valaki ennyire elvetemült, mint én…

she's walking on fire

Jól esik elképzelni, hogy miként gyújtanám fel ezt az egész kócerájt, mert már lassacskán kezdek kifogyni a türelmemből. Már alapjában véve is egy jó nagy viccnek számít ez, hogy az idióták rávettek egy ilyen baromságra. Bár ugye a fogadás miatt egyeztem bele végül, de akkor is… ez annyira nem vall rám. Valósággal hadilábon állok most magammal, hogy vajon rúgjam fel ezt az egész fogadás dolgot, és inkább tegyem azt, amit a legjobban szeretnék, ergo elhúzni innen a jó büdösbe. Vagy álljam ki a „beavatási próbát”, és szenvedjek végig egy értelmetlen bájcsevejt valami szerencsétlennel, aki minden bizonnyal még a saját esküvőjéről is elkésne. Még az is meglehet, hogy a végén majd egy nő fog beállítani azzal a jelszóval, hogy igazából én egészen idáig ő rá vártam. A lehetséges opciók között meg már nyugodtan lehet válogatni, hogy ez a bizonyos nő már eredetileg is egy nő volt, vagy időközben a túlzott készülődés miatt alakult át pasiból nővé. Mint Kaffka bogara. Atyavilág, de imádom azt a remekművet! És mennyivel szívesebben olvasgatnám inkább azt az olvasmányt az itteni értelmetlen és hiábavaló várakozás helyett.
Egyébként nem sokan néznék ki belőlem, hogy van egy ilyen oldalam is. Pedig én olyan kulturált és kifinomult vagyok, hogy a zenei ízlésvilágom az ki is merül a komolyzene kategóriában, a többi ricsajtól úgyis csak a pszichopata hajlamaim jönnének elő. Például egy rockzene hatására egyből gyújtogatni támad kedvem, pedig ugyebár azt nem szabad.
És az is egy érdekességnek számít, hogy edzeni csak és kizárólag Mozart szimfóniáira tudok, másokkal ellentétben, akik jobban preferálják az átlag zenét, vagyis a ricsajt. Tehát összegezve az eddigieket; nem vagyok ám akkora őstulok, mint amilyennek kinézek. Csak jól álcázom magam, mert olyan vagyok, akár a kaméleon... beleolvadok a környezetembe. Értsd; az idióták közé.
Lám, ha már az idiótáknál tartunk, akkor meg is jött a napi adag. Az egészségem miatt aggódik, milyen kedves tőle! Rá nem jöttem volna magamtól, hogy a tűz éget, csupán csak tele van a testem különféle égési sebekkel, aminek egy részét saját magam okoztam – csúnya gyerekkor.
Micsoda közhely! Nem szeretem a közhelyeket…
Unottan pillantok rá, mintegy ezzel a tudtára adva a nemtetszésemet, hogy mégis kinek vagy minek néz engem?
- Inkább a tűzzel játsszak, mint ezekkel itt – bökök fejemmel a tömeg felé. Remélem okos fiú, és ebből már rájön arra, hogy engem nem szabad összekeverni azokkal az olcsó nőcskékkel, akiket csak úgy fel lehet szedni a bárokban. Ugyan. Én más vagyok, mint ők. Én veszélyes vagyok. Pláne akkor, ha a kezemben van a fegyver… És bizton állíthatom, hogy most a kezemben van. – Nos, akkor máris van valami közös bennünk – villantok meg egy egészen apró ám sokat sejtető mosolyt. Csakhogy vele ellentétben én komolyan is gondolom mindezt.

she's walking on fire