Leguggolva magassarkú szandálomhoz, fürge mozdulatokkal csatolom be rajta a kis aranycsatokat melyek a bokám köré fonódó bőrpántokat tartják össze. Amint ezzel kész vagyok, már egyenesedek is fel, hogy az egész alakos tükörben jobban szemügyre vegyem magam, minden rendben van-e. Kihasználva az alkalmat, hogy nincs semmi dolgom és egyedül vagyok itthon, megkockáztatom Adamet kirángatni a remeteszállodájából. Manapság nem nézem túl jó szemmel, hogy alig mozdul ki, szóval ideje lenne bevetni valamit vele szemben. Nos, hogy mi lesz az, azt nem tudom, van egy kis időm kitalálni míg odaérek hozzá.
Megigazgatva mintás ruhámat, valamint kiengedett hajamat és sminkemet már nyitom is az ajtót, hogy magam mögött hagyjam néhány órára a védelmet jelentő otthont.
Nem telik bele két percbe se, míg fogok egy taxit magamnak. Jó, ez már luxus hisz a garázsban ott van egy csinos kis Charger, a hátsó udvarban pedig egy Mustang, viszont most élvezni szeretném, hogy nem kell felelősséget vállalnom magamért és ezzel együtt senkiért, amiért néha nem tudok ellenállni a száguldásnak. Most majd a megadott ütemben fogok haladni előre. Úgy, ahogy azt a mai világ megköveteli, valamint ahogy a forgalom adja.
Nagyjából tizenöt percet vesz igénybe eljutni Adam házához. Amint az indiai származású férfi megáll, már adom is neki a fizetendő összeget valamint egy kis borravalót, de már ott se vagyok. Tudjátok, egyik lábbal itt, másikkal már ott.
Fekete ridikülöm pántját a vállamra akasztom és már tipegek is a bejárati ajtó felé. Na igen, most jön majd a neheze. És, hogy őszinte legyek, piszkosul nem gondolkodtam azon, hogy mivel tudnám kicsalogatni innen ezt a jómadarat. Vele nyilván nem olyan könnyű a helyzet, mint Dylannel, mikor mehetnékem van. Amilyen jótét lélek, rögtön ugrik... és az a baj, hogy néha vissza is élek a kedvességével. No de most nincs Dylan! Ő dolgozik, én pedig összeesküvés elméleteket gyártok jobb és rosszabb énemmel, hogy mit adjunk be Adamnek.
Bízva a jó rögtönzési képességemben határozottan koppintok hármat a bejárati ajtóra arra várva, hogy az a melák kinyissa

[You must be registered and logged in to see this link.]

Komolyan nehezemre esik megérteni a legtöbb embert akivel körül vagyok véve. Mindegyiknek van valami érthetetlen heppje. Hogy Adam is ezek közé tartozik-e? Igen! Talán ő a legrosszabb mind közül a hülye mániájával együtt. Azt még elnézem neki, hogy drogozik - mondjuk nem, de ez most más kérdés - viszont azt, hogy nem lép ki a nagyvilágba mondván az nem steril, hátén eldobom az agyam. Néha azon gondolkozok, hogy talán én vagyok a világ egyik legegyszerűbb embere, akit nem kötnek hülye szokások semmihez. Nem rettegek se a tisztaságtól - egyik ismerősöm pont Adam ellentéte -, se a kosztól, se a kutyáktól, se a repülő állatoktól. Jó, lehet, hogy Jonathantól félek, de ez már más kérdés. Melyik nő nem félne az exétől aki verte?
Mellemen összekulcsolt karokkal ácsorgok az ajtó előtt, hol a cipőmet, hol a körmeimet ellenőrizve egészen addig, míg a tákolmány ki nem nyílik előttem. Adam láttán lelkes mosoly jelenik meg az arcomon és már lépem is át a küszöböt. Még mielőtt feltehetném neki a kérdést, már meg is kapom rá a választ.
- Ahh, hé szállj már ki a fejemből! - morranok rá inkább letörten, mint mérgesen.
- Ne csináld már, menjünk el valamerre! Igyunk egyet, vacsorázzunk, sétáljunk, tudod mint két barát! Ennyire te se szeparálhatod el magad - bújok ki a cipőmből, mielőtt még rám morranna, hogy ne hozzam be a fertőző AIDS-es lábbelimet a házába, de már pattogok is oda elé. Halk sóhajjal nyugtázom, hogy már megint a gitárját nyúzza.
- Hé, te kis művészlélek remete. Ezzel fogod kinyírni magad.Nézd meg, fehér a bőröd, úgy világítasz mint egy mentőautó - mutatok rá a kezére, miközben tekintetemmel az arcát fürkészem.
- Kérlek! Csak... sétáljunk egyet! Nem fog megártani - próbálom biztatni és noszogatni, de valami azt súgja, hogy nem fog olyan könnyen menni. Nem elég, hogy makacs, de még határozottan ki is áll az érvei mellett.

Miután kibújok a cipőmből és követem őt, olyan kérdést szegez hozzám ami hallatán legszívesebben kikapnám a kezéből azt a faszerkezetet és agyonverném vele.
- Nem az influenza támad te nagyon hülye, hanem az idiotizmusod! - rivallok rá és életemben először most produkálok olyan mozdulatokat, mint egy hisztis, gőgös kislány.
- Igen, ez igaz, de tudod miért ölne ez meg? Mert nincs immunrendszered! Nem ismeri a szervezeted a betegségeket, a náthát és még sorolhatnám. Még nincs késő visszamerülni a mindennapokba, higgy nekem! - ülök le a földre vele szembe, hogy innen figyelhessem az arcát.
- Mellesleg arra nem gondoltál még, hogy odakint ott vannak a bacik, de ugyan akkor elkaphatsz komoly betegségeket is? A rák például nem szélszárnyán lovagolva érkezik, mint ahogy egy szívinfarktus se. Az ember nap mint nap veszélynek van kitéve, de mi lesz belőle, ha nem tanul meg élni vele? - tudakolom kíváncsian.
- Lehet, hogy odakint elütik a gyalogosokat, kirabolják őket. De gondolj bele, hogy mennyi baci van abban amit megeszel. A papíron. A megvett gitáron. Nem is tudsz róla, de te magad is ki vagy téve mindennek. Egyszerűen nem ér rendesen fény, nem viszel be elég vitamint a szervezetedbe. És akkor mit is hagytam még ki? Felgyullad a házad, gázszivárgás miatt felrobban... elektromos kisülés. Nem vagy semmivel se védettebb itt, mint kint - aggodalmas tekintettel fürkészem az arcát.
- Tudod mi a te legnagyobb bajod? Az, hogy fejben ezt már rég eldöntötted. Rosszul fogod fel ezeket a dolgokat.
Elég szomorú, hogy így áll hozzá ehhez. Nem gondol arra, hogy még őt is, aki "elszeparálva, sterilen" él, megtámadhatja a rák, egyéb komolyabb betegség ami sejtbeni változásokkal kezdődik. De talán nem most kéne tanítónénit játszanom, igaz?
- Nem, nem kérek semmit Adam - lesek utána - csak azt, hogy mozdulj ki egy kicsit.

- Ó, jézusom Adam! - hmm... ebben még egy kis irónia is lehet nem? Jézus? Adam?
- Ha az ember óvja magát a napfénytől is, idő előtt fog meghalni. De mondhatom is én itt neked a kis szentmisémet, mikor úgyse figyelsz rám igaz? - biccentem félre a fejem. Jó lehet, hogy figyel de aligha érdekli. Hűen tartja magát ahhoz, amit ő már évek óta csinál. És annyiban igaza van, hogy ebben él nap mint nap, és eddig minden napot túlélt. De azzal hogy a szervezete nem teremt magának védekezést a mocsok ellen amiben nap mint nap élünk, hát... na mindegy.
Hangja hallatán és komolysága láttán elkerekednek a szemeim és csak nagyon nehezen tudom elkerülni azt, hogy ne mondja be a fejem ismét a pánikgombot. Lehet, hogy nem csattan a hangja, de a higgadtsága kísérteties, mint ahogy hűvössége is.
- Tudom. Sajnálom - sütöm le a szemeimet és bár tényleg kiszeretném robbantani ebből a bűnbarlangból, mégis ez egy olyan pillanat, mikor saját magamat érzem idegesítőnek, feleslegesnek és tolakodónak. Nagyot nyelve simítom egy kósza hajtincsemet a fülem mögé, miközben a fáradtságot se veszem arra, hogy ismét rá nézzek. Csak hallgatom amit mond.
- Itthon. De ezt nevezed te életnek? A természetestől, a mindennapoktól való félelemmel? - hangom halk és óvatos, tekintetem ismét az arcát fürkészi. Nem tudom, hogy mikor romlott ez a srác, de szeretném visszafordítani. Azt akarom, hogy kijárjon innen, láthassák őt az emberek, tudjanak róla, hogy ő is létezik. Legyen valaki a több milliárd között tapinthatóan is. Ne csak egy-két ember tudjon arról, hogy valahol van egy Adam is.
- Sok dolog van az életben amiről az ember azt gondolja, hogy bár meg se történt volna, de aztán rájön, hogy meg is változtathatja a nézeteit, életét.
- Mert azt akarom Adam, hogy teljes értékű életed legyen. Hogy többen ismerjenek, hogy tudják milyen ember vagy. Azt akarom, hogy lásd azt amit a nagyvilág megteremtett és amit az ember teremt. Azt amiben nap, mint nap élünk mi mindannyian és aminek te is a része vagy csak elrejtőzöl előle - könyörgőre fogtam. Nem akartam, de mégis eljutottam erre a szintre.
- És nem akarom. Hanem segíteni szeretnék. Nem azt mondom, hogy fogj egy sátrat és költözz ki a belváros aluljárójába, hanem azt, hogy naponta 10-20 percet menj ki, szívj egy kis levegőt, érezd a bőrödön a nap melegségét - ragozom tovább, hisz valahogy meg kell győznöm nem?
- Nekem jó itt... - morgom.
- Mellesleg belegondoltál már abba, hogy mi minden van abban az egy üveg sörben?

- Ezzel én is tisztában vagyok. Soha nem voltam hívő. De nekünk a Biblia még kötelező olvasmány volt - lesek fel rá. Soha nem gondoltam arra, hogy no talán tényleg az a szakállas, hosszú hajú muksó teremtett mindent, hisz semmivalóság alapja. Csak arra volt jó, hogy a sok hülye higgyen valamiben, és ez pont beadható volt mindnek.
- Ó, váo de nagylelkű vagy - hüledezek vigyorogva. Mondanom se kell, hogy pimasz vicces belegondolni abba, hogy nap mind nap, megállás nélkül sötét van ebben az egész kócerájban, és olykor egy kemény órára elhúzza azokat a nyamvadt függönyöket.
- Nem vagy te véletlenül vámpír? Mi van a fokhagymával? Azzal jóban vagy? És a tükör? Látod még benne magad? - billentem félre a fejem. Ezzel persze nem arra utalok, hogy rosszul néz ki, de.... istenem, rosszul néz ki! Öklöm méretű karikák vannak a szeme alatt, bőre fehér mint a hó, ami még jobban feltűnik az embernek a fekete haja mellett. No és már csak a harmadik tényezőt kellett volna mondani, ajka vörös mint a rózsa. És akkor tényleg Hófehérkét faragunk ebből a jómadárból.
Drámaian sóhajtok mikor ismét hosszabb szónoklásba kezd. Nem akarom én ezt hallgatni, de mindig is tudtam, hogy önsanyargató vagyok. Nem elég nekem a saját gondjaim tömkelege, ott vannak az ügyek amin mindig dolgozom, valamint van nekem olyanom is, hogy húgom aki egyre több furcsaságot csinál, szóval jobb ha szemmel tartom. És tádámm mit ad "Isten"? Még az a vadbarom is utánam jött Vegasba, aki éjt nappallá téve ütött és erőszakolt a kapcsolatunk vége felé. Nem elég nekem ez? De. Viszont nem tudom elnézni, ahogy mások tönkreteszik magukat főleg nem akkor, ha az az illető a barátom.
- Hihetetlen vagy Adam. De... de ha neked ez így jó, akkor mosom kezeimet, hisz feleslegesen könyörgök én neked. Csak próbálok segíteni, de nem fog menni igaz? - végső kétségbeesésem egy halk, erőtlen szűkölést csal ki belőlem, majd megforgatva a szemeimet feltápászkodok a földről.
- Persze. De igazad van, inkább sörözz mint mást csinálj. Legalább véd a vírusok ellen - hangom keményebb tónust vesz fel, majd gyorsan leporolom a szoknyámat. Nem azt mondom, hogy koszos a föld, egyszerűen megszoktam már ezt a mozdulatsort. Ha földről állunk fel, leporoljuk a ruhát. Mese nincs.
- Még egyszer megkérdezem. Jössz vagy nem? Nem süt a nap - teszem hozzá gúnyos mosollyal. Ha nemleges választ ad, akkor nincs az az Isten, ami visszatudna tartani...

- Semmi tinibálványra nem gondoltam, tudod jól, hogy nem nézek ilyen baromságokat - fogalmam sincs, hogy tudja e, de ha ismer akkor sejtheti, hogy nem. Általában nem nézek TV-t első körben mert időm sincs rá. Másrészt pedig jobban élvezem én a normális fantasy filmeket, teszem azt Gyűrűt ura, mint holmivámpíros genyaságot amit a sok tinipicsa néz.
Mikor a tükröket említi, elkerekednek a szemeim.
- Nem szeretnék belegondolni, hogy mit művelsz a tükrök előtt. Minek neked annyi? - értetlenkedek no nem mintha sok közöm lenne hozzá. Egyszerűen csak megvonom a vállam.
Végül úgy néz ki, hogy csak elértem amit akartam. Nehezen adja be a derekát, ami nem meglepő de aztán csak elvigyorodok. Még nem gondoltam bele abba, hogy hova kellene elvinnem anélkül, hogy sokkot kapna. Bulizni nyilván nem vinném első körben mert egy jó kis szórakozóhely nem az ő világa. Nem az ő zenéje, nem az ő élete. És akkor még nem beszéltünk arról se, hogy "mennyi baci, mocsok, kosz" van ott amivel nem lehetne mit kezdeni. Nem tudna elmenekülni előle, sőt biztos vagyok benne, hogy meg se közelítené a helyet nem, hogy bemenne.
De azért megkockáztatom.
- Arra gondoltam, hogy esetleg beülhetnénk valahova inni. De ezt hamar el is vetettem a finnyásságod miatt. De ott van még a mozi lehetősége. Fagyizhatnánk, de egyszerűen csak sétálhatnánk is egyet a közelben.
- De étterembe, cukrászdába is mehetünk. Azért mondok mindent így, mert úgy döntöttem, hogy te fogsz választani. Én nem tudom hova szoktál járni és még mi fér bele abba a bizonyos "csak tömegbe ne" dologba - azt persze nem kell mondanom se, hogy majd kiugrok a ruhámból örömömben amiért hatást tudtam rá gyakorolni.
Épp ezért gyorsan elvágtázok az ajtóig, hogy belebújhassak a cipőmbe.
- Akkor nyomás! Útközben majd kitalálod, hogy mihez lenne kedved. Oké? - lesek rá miközben becsatolom a kis kapcsot a cipőmön és nagyra tárom az ajtót, hogy jöjjön.

- Na látod - intézem el ennyivel. Övön aluli, hogy ilyen nők sorába lenne képes beállítani. Én meg a bálványozás? Ugyan már! Egy pasi létezik az életemben, ő pedig nem más, mint Dylan. Magasról teszek a világ legszexibb pasijaira, nekem is van egy, aki az én szememben kenterbe veri az összeset. Persze azt nem tagadom, hogy egy-egy szebb férfit alaposan megnézek magamnak, de hűséget fogadtam, nem vakságot ugyebár.
- Én rossz? Szerinted ki ne gondolna erre, ha egy pasi azt mondja neki, hogy tele van a szobája tükörrel? - vonom fel a szemöldökömet, de már fordulok is vissza felé, hogy végighallgathassam a tükrökről szóló szónoklatát melynek köszönhetően kis híján leesik az állam.
- Öhmm - nyögöm teljesen kitérve a hitemből - remélem tudod, hogy ez nagyon bizarrul hangzik. Sátánista szekták, gonoszabbik én, halálod körülménye, önmagad... kezded elérni, hogy a frász kerülgessen. Nem hiszek a természetfelettiben, a sátánistákat elítélem, hisz van épp elég ügyem miattuk, ami miatt komoly fejfájások kínoznak. A gonoszabbik énben hiszek, hisz mindenkiben ott rejtőzik, a halál körülménye pedig... hülyeség. Ez legalább olyan, mint Anglia egy volt boszorkányához kötődő rémmese, miszerint ha belenézel az üvegszemébe látni fogod, hogy halsz meg. Ennyi erővel már a Bibliában is lehet hinni, nem? - ez inkább költői kérdés, hisz nem azt állítottam az imént, hogy ő ebben mind hisz, csak felsorolta a tényezőket.
- Jól van, tudom, nekem nem kell magyarázkodni. Már azzal nyertem, hogy kiviszlek innen, szóval ezt nem róhatom fel, ugye? - ácsorgok a nyitott ajtóban míg megvárom, hogy firkantson pár sort a húgának.
- Egy utcával feljebb van egy kis kávézó. Mit szólnál hozzá? Talán sokkot se kapnál, ott csak nincs annyi ember ami zavarna téged. Egy kis kávé, egy süti aztán már jöhetsz is haza - ötletelek miközben elindulok. Vállamra felteszem a táskámat, s mellem alatt karba téve kezeimet sétálgatok Adam mellett, várva a véleményére. Remélem nem okozok neki túl nagy kellemetlenséget, csak nem szeretném, hogy szerencsétlen egész nap a sötétségben ücsörögjön.