Egy széken ácsorogva próbálom lehalászni Sophie-t a szekrény tetejéről, miután szerencsétlen már második órája nyávog, hogy nem tud onnan lejönni. Gondoltam macska majd lejön, csak csinálja a hisztit, hogy valaki foglalkozzon vele. De ezek szerint tényleg olyan szerencsétlen még, hogy nem megy olyan könnyen az a lejutás. Annak ellenére, hogy egy jól méretezett Maine Coon, nagyon kölyök még, szóval elnézem neki, hogy nem tud onnan lejutni.
Kétségbeesését csak akkor hiszem mikor, kis híján a nyakamba mászik ahogy a grabancánál fogva megragadom és elkezd kapálózni az arcom felé. Engedve neki engedem, hogy hozzám bújjon, én pedig közben kisebb-nagyobb szerencsétlenkedés közepette lelépek az ingó székről.
- Kell neked olyan helyekre mászni, ahonnan aztán nem tudsz lemászni - magyarázok neki, majd a kanapéra téve otthagyom őt, hogy egy kis tápot szórjak a táljába. Mintha mi se történt volna megcélozza a konyhát és úgy majszolja a kiszedett tápot mintha legalábbis ezen múlna az élete. Márpedig biztosíthatom róla, nem fog elfogyni ha ezt az adagot nem eszi meg.
Bár tiszta a macska, mégis alaposan megmosom a kezem majd folytatom a vacsorakészítést. Gondosan megtisztítom a garnéla rákokat valamint a többi tengeri jószágot is, miközben kavarok egyet-kettőt a tésztán.
Egy kis időt persze szakítok arra, hogy bekapcsolhassam a házimozit melyben rögtön felbőg Jace Everett, Bad Things című dala. Idejét se tudnám megmondani, hogy mikor hallottam először ezt a dalt, de azóta imádom. Rövidnadrágba és toppba bújtatott testem rögtön azonosul a ritmussal, így a tengeri jószágok és a tejszínes tészta kavargatásának ideje alatt megállás nélkül táncolgatok, dúdolgatok. Rossz szokásom ez mint ahogy az is, hogy olykor nem tudom megállni a zuhany alatti éneklést.
A süti már rég kész az a hűtőben pihenget, már csak a tésztának és a rákoknak, halaknak, tintahalaknak és kagylóknak kell elkészülnie. Hogy hova ez a nagy sürgés forgás? Tudtommal Dylan nemsokára hazaér és ahogy ismerem, farkas éhes lesz.

Felfogni nem tudta, hogy Linn miért pont most, három évvel a válás után kereste fel. Leellenőrizte, a bankszámlája zsúfolásig volt pénzzel, de mégis. Már csak az is mély nyomot hagyott benne, hogy hallotta a volt feleségének hangját, ezért sem szállt ki egyből az autóból, ahogy azt leállította a ház előtt, pedig tudta, hogy Claire várni fogja odabent, azt is sejtette, hogy megint valamivel megint le fogja nyűgözni, de előbb rendezni akarta a gondolatait. Hangtalanul nyitotta majd csukta az autó ajtaját, hogy odakint gyújthasson rá, nekitámaszkodva az autónak. Lassan, hosszan fújta ki felfelé a füstöt, legalább addig sem kellett azon gondolkodnia, hogy mi lett volna, ha.
A nyakkendőjét kilazította, ingének felső gombját kipattintotta, enyhén hosszabb szakállas arcát megdörzsölte, mielőtt a cigit megint a szájába pakolta volna. Nagyon nem sietett annak ellenére sem, hogy egy egész tehenet le tudott volna küldeni a gyomrába, de a füst az jó volt, nagyon jó. Kevesebb, mint három perc alatt végzett a bagóval, amit miután elnyomott a cipője talpával, kidobta azt a kukába. A rossz szokása ellenére környezetvédőnek számított, rendszeres adományaival segítette az aktivisták munkáit.
Telefonnal, tárcával és az aktatáskájával magára hagyta a kocsit, annak csipogása egyértelműsítette a nő számára is, hogy hazaért. Lomha léptekkel mászott fel a lépcsőn, a kulcsot a zárba pakolta, elfordította, és már benn is volt. Azonnal levette cipőjét, és úgy, fekete zokniban, öltönyben szelte át a házat egészen a konyháig, ahonnan a kaja szaga visítozott érte. Szerette Claire ételeit, még akkor is, ha néha nőies ételek is voltak, de a mai nem az az alkalom volt.
- Helló, Miss Wright! - köszöntötte egy mosoly kíséretében a konyha bejáratából, nézve, ahogy a nő mozgolódott az ételek közt. Nem akarta megzavarni túlságosan, mert aztán hallgathatná, hogy már megint odaégetett valamit a nő. Nem érdekelte volna túlságosan, de a női szeszélyeket a mai nap nem tűrte volna jól. Elég volt, hogy Linnt meg kellett hallgatnia. A kölyökmacska farkát lóbálva közelítette meg a férfit, heves dorombolásba kezdve dörgölőzött hozzá a nadrágjához, ezért lehajolva megvakarta annak fejét a két füle között. Aztán mégis döntött, otthagyta a macskát, hogy inkább azzal foglalkozzon, aki meg is érdemelte, elkapta a nő karját, majd magához rántva rátapadt szájára, mialatt a karjaiba zárta a törékeny testet, ujjaival ingerlőn végigsimított a vékony anyagba bújtatott bőrön is.
- Mit fogunk enni? - rándult fel a szája sarka a kérdésnél, mert tudta, hogy mást kellett volna mondania. Hogy megveszik a nőért, és hogy a kaja rohadtul ráért volna, inkább vetkőztette volna le a nőt itt és most, de az sem fog elmaradni, később. Engedett a szorításon, hogy Claire szabadon mozoghasson, ha esetleg vissza akart volna menni az ételekhez.

Megszokásommá vált, hogy amikor egyedül vagyok itthon, megállás nélkül beszélgetek Sophieval, hisz nincs jobb társaságom. A melóm mellett van, hogy egyáltalán nem töltök itthon többet napi két óránál, de most, hogy szabit vettem ki rájöttem, hogy pimaszul magányos tudok lenni egyedül. Épp ezért úgy társalogtam a macskával, mintha az megértené és válaszolni is képes lenne a hallottakra. Nem lenne rossz.
Meglehet, hogy délelőtt tizenegyig bújtam az ágyat kihasználva a pihenés adta lehetőségeket, de onnantól kezdve az unatkozáson kívül nem csináltam mást. Elmentem bevásárolni, hogy valamiből kaját is tudjak készíteni, kitakarítottam az egész házat, de a magam ütemében elég gyors vagyok, szóval az elmúlt négy órám nem telt mással, mint unatkoztam. Ültem, TV-t néztem, zenét hallgattam, olvastam, felhívtam ár szó erejéig a húgomat és persze a macska állandó nyávogását hallgattam, ki kihasználta a lehetőséget, hogy itthon vagyok.
A zene teljes mértékben elnyomja a közeledő léptek zaját, így csak akkor veszem észre, hogy Dylan már itthon van, mikor az alakja megjelenik az ajtóban és megszólít.
Vidám mosollyal pillantok Dylan szemeibe.
- Szia. Jó sokáig voltál ma - óvatosan állapítom meg, hisz megbeszéltük már, hogy addig vagyunk oda míg kell, nem kérjük számon a másikat főleg nem akkor, ha megbízunk egymásban. Elfordulva tőle gyorsan keverek egyet a tésztán nehogy odaégjen, ám ahogy megérzem a karomon a kezét, rögtön felé pillantok de ekkor már rég az erős mellkasának feszülök, ajkaim az övét érintik és játszanak egymással vidám táncot.
Karjaimat a nyaka köré fonom és úgy kapaszkodok belé, mintha nem is vágynék másra csak rá. Mondjuk ez így is van. Ölelésére, csókjára és érintéseire. Szükségem van a gyöngédségére, de egyben az erejére is. AZ egész lényére.
- Nem tudom - nyöszörgöm az érintését követően, de már húzódok is el tőle annyira, hogy megrázva a fejem, mosolyogva válaszoljak - mármint... tejszínes tésztát csináltam garnélával, kagylóval ezzel azzal, valamint egy kis süteményt. De ha nem tetszik csinálhatok valami tartalmasabbat is - motyogom, miközben kilazítom a nyakkendőjét annyira, hogy levehessem róla.
- Nagyon feszültnek tűnsz, minden oké? - simítok végig mellkasán valamint a vállán is. Tekintetemben aggodalmat láthat, és bevallom meg is feledkezek a tésztáról és a tengergyümölcsiről, amit talán már Sophie is kinézett magának.

- Elhúzódott az egyik ügyem, ne haragudj, hogy nem hívtalak fel korábban - válaszolta csak egészen rövid gondolkodási idő után, mert nem akarta volna azzal kezdeni a napját a nővel, hogy egy másikról számol be. Különben is már majdnem tizenhárom órája érezte utoljára Claire-t a karjaiban, az meg sok idő volt nélküle úgy, hogy nem dolgoztak mindketten. Sosem volt az az ember, aki minden percet másokkal akart tölteni, de a lehetőségeihez mérten mindent megtett azért, hogy sikerrel járjanak ők ketten.
Halkan, elégedetten nevetett fel Claire válaszára, miközben ujjai csak egészen lassan simultak rá a pehelykönnyű testre, derekát tartva a nőnek. Hagyta, hogy beszéljen. Hagyta, hogy azt tegyen vele a nő, amit akart, és ahogy a nyakkendő lekerült róla, csak egész lassan nézett a tűzhely felé.
- Nekem megfelel. És nehogy még másnak is nekiállj, mert kitiltalak a konyhából, te nő! - simított végig a hátán felfelé, a gerince mentén, ha már ott volt előtte ez a dögös barna. És még máig meglepődött azon, hogy már csak ennyiből rájött Claire arra, hogy a legszívesebben egy deka vigyor se kellett volna a képére. Hazudni nem fog ebben a kapcsolatban, sem semelyikben, így az eszébe sem jutott, hogy elterelje másra a beszélgetés fonalát vagy témáját, helyette csak elengedte a nőt, és elvonta a barna kezeit is magáról. Jobb volt a távolság. Ilyen témákban mindenképp. Nem azért, mert ne bízott volna Claire-ben, sokkal inkább mert ez a téma megérdemelte az érintetlenséget. És a távolságot. Ezért is lépett el egyet hátra, ahol megint a macska fogadta nyávogva, de most nem hajolt le a szőröshöz.
- Alig egy órája hívott Linn. Még bent az irodában voltam, indultam volna haza - leszedte magáról a zakót, amit összehajtva a szék ülésére helyezett, és ameddig rendbe szedte magát, addig sem beszélt, helyette kigombolta az ing ujjait, lazán feltűrve az anyagot a könyökéig mindkét karján. - Találkozni kíván velem. Visszajött a városba pár napja. Fogalmam sincs, hogy mit akar, azt valahogy nem akarta elárulni. Gondolom tart attól, hogy nemet mondanék neki - nézett csak röviden a barnára egy fanyar mosollyal, jelezve, hogy nem túl boldog ő sem.Nem akart volna bonyodalmat, de a nője előtt nem voltak titkai, és igyekezett mindent megbeszélni vele, már amikor lehetett és Claire tudott racionálisan is gondolkodni.
- Rajta gondolkodtam, hogy belemenjek-e a találkozásba - nem folytatta. Igazság szerint nem véleményt kért a nőtől, csak meg akarta osztani. Dönteni mindenképpen ő fog, az már biztos. De a barnának joga volt tudnia az ügyeiről, már amelyek nem tartoztak a bíróságra. És azok közül is volt, amiről mesélt, ha nem is részleteiben, de néha egy másik szemszögből is jó volt tudnia, mit hogy gondolnak.

- Ugyan már - mosolygok Dylanre, majd végigsimítok az arcán ezzel is arra ösztönözve, hogy a szemembe nézzen. Ha valakire, hát rá nem tudnék haragudni. Ez a férfi maga a tökéletesség. Első körben hölgyeim, tessék rá nézni! Mondjuk még a pasik is példát vehetnének róla. Másodszor emberileg is a tökéletesek közé lehet sorolni akkor is, ha nincs tökéletes. Nekem ő mindig is az lesz. Emiatt nem tudnék rá haragudni.
- Csak aggódtam - vallom be, majd egy óvatos puszit nyomok az ajkaira. A nevetése hallatán viszont félrebillentett fejjel fordulok vissza felé és élvezem azt a fajta luxust és kényelmet, hogy tart engem. Persze nem nehezedek rá teljesen, csak épp eléggé ahhoz, hogy biztonságérzetem legyen. Most rám fér.
Rögtön megérzem, hogy baj van. Valami piszkálja a csőrét, és magától nyilván nem fogja rögtön elmondani. Lehet, hogy nem akarok tolakodni vagy követelőzni, hogy mondja el, mégis megjegyzem, hogy feszültnek tűnik. Már csak a válla feszüléséből is tisztán érezhető.
Gyanúval telt tekintettel nézek végig rajta, mikor eltávolodik tőlem.
- Ekkora a baj? - vonom össze a szemöldökömet, s ahogy összehajtja a zakót és leteszi a székre, már fel is kapom azt onnan.
- Dylan, hányszor mondjam el, hogy nem hajtjuk össze a zakót? - kapom fel a zakót, hogy átcammogva a nappaliba, a kanapé háttámlájára fektessem hajtogatás nélkül. Csak most jövök rá, hogy hangom remegett az imént, de jobbára csak a nő neve hallatán produkálom ezt. Miért? Miért kell, hogy minden összejöjjön nekünk? Nem elég, hogy Jonathan a városban van, de még akkor itt van ez a Linn is, aki Isten tudja, hogy mit akar a páromtól. Nem vagy ok egy féltékeny típus, de... na jó maradjunk annyiban, hogy rohadtul féltékeny vagyok! Megbízok Dylanben, de tudom jól, hogy milyen pasi, elég ránézni. Magamból kiindulva a legtöbb nő farkasként vetné rá magát és nem engedné többet.
Halványan elmosolyodok, de inkább kínomban és kétségbeesésemben.
- Nagyon nem hagynak minket élni. Linn, Jonathan, itt van az új meló is... de... szerintem menj el, tudd meg, hogy mit akar - nézek rá határozottan és komoly tekintetemben egy csepp kétségbeesés sincs. Megbízok benne! Mellesleg amilyen jószívű, úgyis elmegy, hogy a dolgok végére járjon, nem fogja érdekelni, hogy mennyire marasztalom.
- Ha neki attól jobb lesz, hogy találkoztok, akkor tedd meg neki ezt a szívességet - ezzel már el is fordulok tőle, hogy a hangosan rotyogó tésztával foglalkozzak, mely alatt elzárom a tüzet. Úgy csapnak össze a fejem fölött a hullámok, hogy nagy kapkodásom közepette sikeresen leforrázom a kezemet, miután kicsúszik belőle a forrásban lévő vízzel teli fazék. Felszisszenve engedem el a fém edényt mely a mosogatóig meg se áll. Nem szeretem mikor elveszítem az uralmat a testem és a gondolataim felett, de ez a mai, ez... túl sok volt. Kinyitva a hideg vizet, rögtön alányomom a már vöröslő kezemet, mely remegve, szinte égve veszi tudomásul, hogy a gazdája megint hülye volt.
- Végül mit mondtál neki?

Tudta, hogy mit gondol a nő, hiszen mióta csak együtt voltak, egyáltalán nem kötődött a hazugságokhoz. Sosem terelte a témát, hanem az őszinteséget vette alapul. Legutóbbi kapcsolatában abból adódtak problémák, hogy az egykori felesége megváltozott és makacsul ragaszkodott a saját titkaihoz, ezért sem akarta volna ezt az egészet elbaltázni, ami Claire és közte volt, aki számára a NŐ volt minden téren. A kérdésre nem tudja, hogy mit feleljen. Tulajdonképpen nincs baj, tényleg, csak hát semmiképpen sem könnyíti meg az életét az, hogy Linn felbukkant. De mielőtt válaszolhatna, a zakóprobléma ütötte fel a fejét, amire csak homlokát ráncolva nézett Claire után, ahogy a nő eltűnik, majd visszajön a konyhába. Nem mozdult el az addigi helyéről, csak akkor, amikor a felesleges körét megtéve a barna hajú ismételten felbukkan, leszed két üvegpoharat, amiket félig tölt fehérborral. Neki sem kell legalább addig beszélnie, az egyiket Claire-nek nyújtja egy mosolyt megeresztett azért, hogy a komolyságának élét valamennyire tompítsa, egészen végig csendben maradva, ameddig hallgatta a nő véleményét.
- Semmiféle szívességről nincs szó. Egyszerűen akar valamit, de én már végeztem vele három éve, nagyon jól tudod, Törpe - nem gyakran becézte a nőt, de olyankor azért ügyelt arra, hogy mosolyt csaljon a lány ajkaira, remélte, hogy most is betalált. Nem voltak az a nyálzó pár, mint az utca túloldalán, és nyilvánosan sem lógtak egymáson naphosszakat, de azért igyekezett megadni a módját, hogy Claire semmiben se szenvedjen hiányt. - Valószínűleg valami hülyeséggel jönne, és nekem nincs kedvem azt meghallgatni, hogy milyen ostoba volt, hogy aláírta a válási papírokat. A szokásos - vont vállat, de tudta, hogy itt még nem rendezte el a dolgot magában. Mert érdekelte, hogy Linn mégis mit akart volna tőle, de.. ráér egy másik napra a válasza.
Az viszont meglepte, hogy ilyen érzékenyen érintette Claire-t a dolog, ezért is lép azonnal a nő után, amikor meglátja a kapkodást, de...
- A francba, Claire! - dörrent hangosabban a hangja, de csak az ijedtség miatt, azonnal a nő mellé lépve nyúl a nő kezéért, hogy egyenesben tarthassa a bő, szinte jéghideg víz alatt. - Azt mondtam neki, hogy holnap felhívom. De koncentrálnál magadra inkább? Ő nem érdekel. A Te épséged igen - hajolt le hozzá, hogy mielőtt tiltakozna a lány, belé fojthasson minden szót egy újabb csókkal, miközben a kezeit el nem vette volna a leforrázott, kecsesen finom kézről, amely még mindig a víz alatt maradt. Nem sokkal később elhúzódott, hogy megnézhesse az égett felületet, sóhajtva zárta el a csapot is.
- Teszünk rá jeget, és hagyjuk inkább Linnt, rendben? Vacsorázzunk meg és te elmondod nekem mégis mi ez a Jonathan ügy és az új munka. Már amennyit utóbbiból tudnom lehet - nézett határozottan Claire szemeibe, ezzel el is elhessegetve azt a naiv gondolatot, hogy esetleg ellentmondana neki, vagy elhallgatna előle bármit is. - Megfelel? - kérdezett rá már enyhébb hangnemet megütve, mert nem fenyegetni akart, csak segíteni a nőnek. Jobban szerette tudni, hogy mi játszódott le a nő gondolataiban és az milyen érzelmeket váltott ki belőle.

Nem tetszik ez az egész. Igazából nem ismerem azt a Linn-t de azok alapján amit Dylan mesélt róla, nem is szívesen ismerném meg, a végén nem tudnám megállni, hogy ne eresszek néhány golyót a nyomorult fejébe. Hogy a féltékenység vagy az undor,- amiért a bolondját járatta Dylannel - játszik most főszerepet, azt nem tudom. De nem is most szeretnék ennek utána járni, inkább felkapom a zakóját, hogy az ne gyűrődjön és egészen a nappaliig baktatok vele. Ezekből az anyagokból a legnehezebb eltüntetni a hajtásokat, gyűrődéseket. Múltkor is nagyjából fél órát görnyedtem egyetlen zakója felett, hogy azt úgy tegyem rendbe, hogy nem égetem ki az anyagot.
A mosolya és a felém nyújtott pohár láttán kicsit megenyhülök, főleg akkor, mikor azt a bizonyos varázsszót is kimondja. Halovány, de rajongó mosoly jelenik meg az ajkam szélén és már emelem is tekintetem Dylanre, ki rögtön mondja tovább a dolgokat.
Rettenetes hallani már csak azt is, hogy válási papír. Annyi kapcsolatom ment már tönkre, és nyilván őt is megviselte, hogy Linnel szétmentek, hogy a fejemet merném tenni rá, olykor megfordul a fejünkben az, hogy mi lesz, ha mi is feladjuk? Nem szeretek ezzel a gondolattal játszani, de mindennek megvan a lehetősége nem? Elég realista ember vagyok, mindent számításba kell venni akkor is, ha nem akarjuk.
A következő pillanatok gyorsak... túlságosan gyorsak, így már csak azon kapom magam, hogy nyitom a hideg vizet miközben közvetlenül mellőlem meghallom Dylan hangos káromkodását. Nagyot nyelve rezzenek össze, a szívem hevesen kezd el verni és rándulok is egyet amolyan védekezés céljából, mikor megragadja a kezem. A szívem szó szerint a torkomban dobol, már nem is hallom azt amit mond, csak rettegek a gondolattól, hogy mi lesz most? Utálom, hogy még mindig így reagálok Jonathannak hála arra, ha valaki, főként egy férfi megemeli velem szemben a hangját.
A csókja viszont tényleg rettenetesen hasonlít az exem cselekedeteire. Lehetőségem sincs arra, hogy lehunyjam a szemeimet, csak állok Dylan előtt halálra vált tekintettel és szinte érzem, ahogy az egész arcomból kifut a vér, s a lábaim is megremegnek.
Zakatoló fejjel, gyors levegővételekkel állok kőszoborként és csak akkor térek magamhoz valamilyen szinten mikor meghallom, és ezzel egyúttal értelmezni is tudom a szavait.
- Meg, de... - hangom erőtlen, gyenge és remeg - azt hiszem nem vagyok... éhes.
Vallom be, s csípőmet a mosogató szélének döntöm, azzal támasztva meg magam, miközben ép kezemmel Dylan karjába kapaszkodok. Túlreagáltam. Érzem, hogy túlreagáltam, de a tudat, hogy Jonathan itt van a közelben, teljesen megőrjít. Remélem szegény nem nézett hülyének.

Halvány gőze nem volt arról, ami Claire-ben játszódott le, legalábbis értetlenül állt afelett, ahogy összerezzent a nő, és még csak az sem segített a helyzetén, amikor érintette, amikor csókolta, ehelyett, mintha egy szellem, fal került volna közéjük. Beszélt, de látta, hogy a barna szinte lélegezni sem mert, nem hogy mozdulni. Köze nem volt ehhez a fajta pszichológiához, neki mással kellett foglalkoznia odabent a bírósági épületen belül, de valami megfogalmazódott benne. A tanúi szemében látta mindezt a folyamatot végbemenni, ami egyértelmű jelzés volt neki, hogy valamit kőkeményen elbaltázott. És erre Claire csak még egy lapáttal rátett, amikor megszólalt vékony, remegő, halálra rémült hangon.
Egy ideig nem szólt semmit, csak nézte a nő szemeit, érezte karján a szorító, gyöngye, finom ujjakat, de még mindig nem tetszett neki a kialakult szituáció, ezért is sóhajtott egy hatalmasat, azzal legalább lenyugtatva magát is, mielőtt még rontott volna a helyzeten, és csak egy lapos bólintás volt a válasza arra, amit hallott. Nem esznek. És valahogy attól is elment a kedve, hogy ismételten magához közel húzza a nőt, mert nem tudta, arra hogy reagálna az érintésére, ezért csak a tűzhely felé nézett röviden.
- Le kéne zárni, mielőtt túlfő vagy leég minden - hangja mégis nyugodt volt a körülmények ellenére is, és ha Claire bólintott, vagy mondott bármit is, lassan mozdulva lépett oda, hogy elzárja a tűzhelyet. - Most viszont rakok a kezedre jeget, jobb lenne elkerülni a kórházat - mielőtt még ellenkezést hallott volna, fogott egy tiszta konyharuhát, amibe jeget halászott elő a fagyasztóból, és végig az őzszemű arcát figyelt, ameddig bekötötte a nő alkarját. A leginkább vele akarta volna tölteni az estét, nem pedig a sürgősségin, dokik és nővérek közt, akik némelyike szőrösebb volt, mint ő. Nem viselte jól a férfiak jelenlétét a nője közelében, főleg, ha tapogatták is. De ez most nem is volt fontos.
Ujjai a nő tarkójára siklottak, hogy közelebb vonja magához, a szája pedig a puha bőrre simult Claire homlokán rövid időre, hogy a következő mozdulattal már a karjaiba vegye a törékeny testet, amit bármikor elbírt volna. Most különösképpen jól esett neki a barna közelsége, és minden további szó nélkül, a nővel a karjaiban sétált a nappalit átszelve a hálóba, nyomukban a vidáman doromboló macskakölyökkel, amit nem bánt. Claire-nek szüksége lesz Sophie közelségére, és nem akarta eltiltani attól, hogy a bundacsomóval is foglalkozzon. Lepakolta az ágyra a nőt, hogy a másik oldalon mellé másszon, végül a karjaiba és az ölébe húzta a nőt, engedve, hogy a macska oda is kövesse őket. Nem szerette, ha szőrös az ágytakaró, de ebben a helyzetben kivételt tett. A kölyök még mindig dorombolva azonnal felugrott Claire ölébe, ő pedig egy puszit nyomott a nő fejére.
- Ne haragudj, hogy így reagáltam - szólalt csak meg sokára, ujjával keresve a tévéirányító gombját, hogy aztán a tévét bekapcsolja, csak hogy legyen valamiféle hang is a szobában, ne csak a macska aláfestő nyekergése. - Nem akartam rád ijeszteni, Claire - nem firtatta, hogy nem ő viselkedett furcsán, hanem a nő. Annak semmi értelme nem lett volna, ha megint úgy reagált volna, ahogy a konyhában, ehelyett csak a karjaiban tartotta a nőt, hogy megnyugodhasson és újra biztonságban érezhesse magát. Az sem számított, ha egy szót sem szólt hozzá a lány, de legalább ott volt mellette és figyelhette. Egy kicsit talán a tévét is nézte, amikor épp nem a macska tisztálkodási pózait figyelte.

Túl feszült volt számomra ez a hét, és ez annak ellenére nyilvánul meg tetteimben, hogy igyekszek mindent visszafojtani. Nagyon nehéz lett volna megállni, hogy ne reagáljak így Dylan csattanó hangjára, határozott mozdulataira. Olyan nehéz, hogy tényleg nem tudtam eltekinteni a dologtól, és olyan nyilvánvalóan mutatom ki rettegésemet, hogy egy idő után már attól is félni kezdek, hogy ezzel őt bántom meg.
Lesütött szemekkel fordítom el a fejem, mikor a tűzhelyről kezd el beszélni. Látom rajta, hogy fingja nincs mi történik most, mi bajom van, és ezt a fajta értetlenséget a szemében is tisztán látom csillanni. Kedvem támadna megöleli, a gond csak az, hogy nem tudok mozdulni.
Még akkor is olyan vagyok mint egy nyomorult marionett bábú, mikor a kezem jegelésével és bekötésével kezd el foglalatoskodni.
Igazán csak akkor érzékelek bármit is a külvilágból, Dylan tetteiből mikor ajkai a homlokomhoz érnek, én pedig lehunyt szemekkel adom át magam a rövid pillanatnak. Az arcomon végigcsurgó könnyek nem kívánnak hangot, így nem kezdek el hüppögni. Nem zokogok, csak egyszerűen nem tudok megálljt parancsolni a könnyeknek. Ezt nevezik halálra rémülésnek? Vagy... várjunk az azért más.
Meglep, hogy milyen könnyedséggel kap fel, de aztán kihasználva a közelséget már át is karolom a nyakát már csak a biztonságérzet miatt is. Az ágyban fekve megvárom, míg mellém fekszik, ekkor viszont egész közel kúszok hozzá. Minden porcikámmal hozzá akarok simulni, szükségem van rá. Arcomat a nyakába temetve gondolkodok el egy pillanatra a kint történteken, melynek tökéletes aláfestőzenét ad Sophie nyávogása és hangos dorombolása. Komolyan attól tartok néha, hogy ez a macska egyszer elindul a puszta dorombolásától.
- Nem, Dylan! Te ne haragudj - nyöszörgöm a nyakába, majd ha már elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy a szemébe nézhessek, elhúzódok tőle egy kicsit.
- Tudod... Erről még nem beszéltem neked, mert nem láttam értelmét, de előtted, tudod volt Jonathan. Nem nagyon beszéltem róla, csak említettem egyszer kétszer - tekintetében keresem a felismerést.
- Több mint három évig voltam együtt vele, mielőtt otthagytam volna. Az oka pedig az volt, hogy teljesen megváltozott... már nem ismertem rá. Agresszív volt és rendszeresen ütött, többször... hát - sütöm le a szememet - mást is csinált az akaratom ellenére is. Rendszerint megemelte a hangját, amit mindig egy csók követett aztán jöttek a verések, és ezért ijedtem meg odakint is. Tudom jól, hogy nem ártanál nekem, de az a helyzet, hogy itt van. Vegasban van. Ma láttam, és biztos vagyok benne, hogy ő is meglátott engem.
Félelmem nyilvánvaló, szinte egész testében remegek ahogy rá gondolok. Furcsa érzés belegondolni abba, hogy FBI ügynök vagyok, több harcnemben jártas, és mégis rettegek egy férfitől akit egyszerűen csak főbe kéne lőnöm. De mit tehet az ember, ha egész testében megdermed a félelemtől, nem igaz?
- Félek, Dylan... és amíg tudom, hogy itt van, én... meg fogok őrülni - motyogom küzdve a könnyeimmel és a feltörni vágyakozó zokogással.

„Én mondom! Ha egy nő hirtelen valaki más lesz, ott van valami más is.” Futott végig a gondolatain ez a felismerés, és valahogy arra az alkalmakra gondolt, amikor Linn is más lett. Dühössé vált, hogy a két nőt hirtelen hasonlítgatni kezdte, de leginkább ez a szituáció volt azonos azzal, amit korábban megtapasztalt. Claire más volt, egészen más, sokkal jobb ember annál a nőnél, aki egykor a felesége volt. Jól tudta, hogy első alkalommal rosszul választott, és erre a legtöbb nap rájött, amikor Claire mellett ébredt vagy aludt el. Csak egy újabb puszit nyomott a nő hajába, amikor végre megszólalt, ott az ölében, még mindig azon a reszketeg és most már bűntudatos hangján is, amit utált hallani és hallgatni. Nem bírta egyébként sem mások szenvedését, de a nőjé volt a legrosszabb mind közül.
Akkor sem szólalt meg, amikor végre az ölében pihenő nő a szemeit kereste, és a szavakra csak egy bólintással válaszolt. A legtöbb dolgot Claire életéből megjegyezte, és arra a mocsokra nagyon is emlékezett, már csak az említésére is megfeszültek karjai, de most egyet sóhajtott, ellazította izmait, hogy a lány hátát kezdje simogatni ráérősen, amíg hallgatta őt anélkül, hogy közbeszólt volna. Nem akarta megakasztani a beszédben, és most örült, hogy egy bokor nőtt ki a fejéből, legalább valamennyire az elrejtette arckifejezéseit és a dühét, na meg azt tudatos komorságot, hogy egyszer ennek a Jonathannek még le fogja tépni a fejét megbánás és bűntudat nélkül.
- Te lennél az utolsó, akit bántanék, és nagyon jól tudod, hogy igazat mondok - elfojtott düh éledt a hangjában, de nem a nőnek szólt, hanem annak a tehetetlenségnek, hogy magára hagyta Claire-t a mai napon védtelenül. Jól tudta, hogy.. - Ha már korábban mondtad volna, akkor nem úgy reagáltam volna az előbb - fűzött csak ennyit hozzá, ahelyett, hogy faggatni kezdte volna a részletekről. Nagyon is bátor dolognak tartotta, hogy végre meg mert nyílni előtte a nő, és valahogy ebben a pillanatban csak még inkább szerette. Az addig a nő combját érintő keze rásiklott a lány arcára, megsimítva lassan álla vonalát, kényszerítve, hogy a barna szemek ránézzenek.
- Nem fog neked ártani, ezt megígérem. Már nem vele vagy, ő a múltad. Én vagyok melletted, és nem az a féreg. Azért pedig, hogy kezet emelt rád, nem fogja megúszni, ha addig élek is - valamiféle mosolyt tuszkolt arcára, de ez nem nyugtatás akart lenni részéről. Ez egy ígéret volt, hogy bármi áron meg fogja védeni azt, ami az övé volt. Lehet, hogy ügyészként dolgozott, de korábban a katonaságnál is szolgált az afgánok földjén és látott egy-két dolgot, amit a mai napig nem felejtett. A kínzáson való részvétel volt az egyik, aminél megfogadta, hogy soha, senkinek nem fog ártani többé. Claire szavai után viszont ebben kételkedni kezdett.
- Szeretnéd, ha holnap veled lennék? Betelefonálok reggel az irodába, és lemondom az időpontjaimat. Nem akarnám, hogy így maradj egyedül itthon - simított megint végig tenyerével a gerince mentén, visszapakolva a másik kezét oda, ahol korábban nyugodott, a nő combjára.

Fogalmam sincs, hogy mi játszódik le Dylan fejében az előbbiek után, de nem irigylem. Ilyenkor még én is megijedek magamtól és legszívesebben a pokol legmélyebb bugyraiba száműzném magam amiért megijedtem egy olyan embertől, aki nem lenne képes ártani nekem. Imádom Dylant és ezt tagadni se tudnám...nem arról van szó, hogy félek tőle, mert egyáltalán nem. Csak a múlt mély sebet ejtett bennem és nem akar gyógyulni.
Az ágyban úgy bújok oda hozzá, mintha magát az életet jelentő dolog lenne számomra. Mondjuk ebben van valami, hisz ő az aki visszaadta az életemet, akinek hála elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy megbízzak másként is egy hímneműben, mint egyszerű barát. Úgy vonzódok hozzá, mint egy baromi erős mágnes.
Miután elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy megszólaljak, már húzódok is el tőle, hogy megkeresve íriszeit elmondjam neki azt, amit régóta akartam csak nem találtam rá megfelelő alkalmat, mind emellett féltem. Kihangsúlyozom nem tőle! Egyszerűen féltem mind idáig beszélni róla, most viszont, hogy saját bőrén tapasztalta azt amit átélek bizonyos pillanatokban, kénytelen vagyok színt vallani neki.
- Tudom jól persze - haloványan elmosolyodok miközben végigsimítok az arcán s homlokomat az övének döntöm. Dylan a világ legnagyobb kincse, amit nekem valaha feltudnak ajánlani. Még a lottóval se mennék olyan sokra, mint vele. Mellette tényleg nőnek, értékes nőnek, egy szeretett nőnek érezhetem magam.
- Igen tudom és sajnálom - nyöszörgök mint ahogy Sophie szokott, mikor nem kap enni amikor akar. Apropó a macska... hát, a drága kis bolyhoska mint aki megkaparintotta volna a főnyereményt, úgy heverészik közöttünk. Talán ez az oka annak, hogy nem tudok teljesen a páromhoz simulni. Na de nem sokáig lesz ez így! A kismacskának meg kell tanulnia, hogy nem az övé a ház legnagyobb ágya.
Mikor arra ösztönöz, hogy a szemébe nézzek, gondolkodás nélkül megteszem. Hosszú ujjaimat a kezére simítom, majd adva rá egy puszit, hálás pillantással nézek bele a szemeibe. Lehet, hogy alapjáraton nyugodtan tűnik, de érzem rajta a haragot, az elfojtott dühöt. Mintha bármelyik pillanatban kitudna robbanni onnan. Elég régóta vagyunk együtt ahhoz, hogy ismerjem az apró jelzéseit.
- Örülnék neki, viszont nem akarom, hogy mindent lemondj miattam...még akkor se, ha tényleg kijárna neked egy kis pihenés végre - magyarázom miközben Sophiet megragadva a hátam mögötti végtelen hosszúságú részre fektetem. Először nincs ínyére a dolog, rögtön feláll, hogy visszabújjon közénk.
- Nem! - nézek rá a kismacskára miközben ujjamat felé mutatom, és bár nem adja fel könnyen, de odaadva neki egy tiszta papír zsebkendőt, az rögtön leköti a figyelmét. Imádom, hogy egy macskakölyöknek minden jó ahhoz, hogy játsszon, szórakozzon.
Kihasználva az alkalmat már bújok is oda Dylanhez.
- Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el, de... nem gondoltam, hogy bármikor foglalkoznom kell még vele - vallom be, majd közel hajolva hozzá egy óvatos csókot nyomok ajkaira. Ezzel is próbálom jelezni, hogy tényleg sajnálom, hisz ő beszélt nekem Linnről és az ő hülyeségeiről, de én ezt nem tettem meg. Sokan azt hinnék, hogy azért mert nem bízok meg benne. Pedig erről szó sincs. Inkább a félelem diktált, én pedig meghajoltam előtte.

- Ne sajnáld. Jobb, hogy ezt is megtudtam - a reakciója nem volt több ennél, viszont tényleg így gondolta. Nem sajnálta azt, hogy Claire úgy reagált, ahogy, csak eddig nem volt rá felkészülve. Pontosabban tőle szokatlan volt, aminek a hátterét eddig nem tudta. A két évük alatt, ha őszinték is voltak egymáshoz, biztos volt abban, hogy számos tény és múltbéli esemény maradt elfedve a másikuk elől, de nem érezte úgy, hogy bármiről is lemaradt volna eddig. Különben sem tervezte azt, hogy könnyen és gyorsan túladna a nőn. Épp ellenkezőleg. Ezek után csak még jobban tisztelte, mert az életének olyan szakaszába engedte be őt, ahol eddig még nem sokan jártak. Legalábbis így hitte.
De valahogy nem nyugtatta meg a tény, hogy csak a múlt egy része volt Jonathan. A szavai ellenére nagyon is jól tudta, hogy fenyegetést jelent az őzszeműre, amit ki fog iktatni. Nem teljesen úgy, ahogy egy tárgyaláson nyer elítélve a bűnösöket, hanem a saját módszereivel, de nem fogja hagyni, hogy életének talán a legfontosabb nője mellette váljon kevesebbé. A magyarázat, amit a szavaira kapott, nem győzte meg teljesen. Ahogy az sem, amikor a kölyök macska elkezdte dagasztani az oldalát, amit csak egy enyhe fintorral vett tudomásul, de nem bántotta volna, és arrébb sem rakta a szőröst, meghagyta Claire-nek, hogy a nő pakolgassa kedvére, és amikor Sophie megkapta a zsebkendőt, felnevetett.
- Remélem a cafatok összeszedéséhez lesz türelmed - ujjai és tenyere siklott végig megint a nő hátán, hogy érezze bőrének melegét, és amikor meghallotta a nő hangját, a macskáról belenézett a barna szemekbe, amiket szeretett látni. Bármilyen kedve is volt a tulajdonosuknak. Ha félt, ha boldog volt, ha keserű és magányos, szerette tudni, mi rejtőzik a nő gondolataiban és milyen érzelmek uralták Claire-t. Ezek mellett azt is szerette a kapcsolatukban, hogy az őszinteségen alapult, és ha nem is tudott mindent róla, bízott abban, hogy ez nem is fog változni.
- Claire, tényleg semmi.. - folytatta volna, de a nő csókja valahogy elfelejtette a többit. Nem fájón ragadta meg a törékeny testet és vonta még közelebb magához, hogy az az óvatosság eltűnjön a párjából, és ha a nem ellenkezett vele a barna, akkor a csókot elmélyítette, mialatt ujjai betörtek a felsője anyaga alá, hogy érezhesse a nő bőrét. A szabad keze felcsúszott a derekáról a nő nyakára, hogy a tarkójára csússzon tenyere, de nem erőltette a folytatást, ha Claire nem volt vevő rá, de kész volt arra, hogy egy pillanat alatt maga alá gyűrje a nőt, és leszedjen róla mindent, ami az útjában állt. Na meg amikor a nője volt a tét, Copperfield-et megszégyenítő gyorsasággal tudta ledobni magáról azokat az átkozott ruhákat függetlenül attól, hogy mit csinált éppen.

- Jól van - mosolyodok el miközben végigsimítok az arcán. Még mindig érzek magamban egy kis feszültséget az iménti miatt, viszont kezdek elszakadni a gondolattól. Tudom jól, hogy Dylan mellettem van és ha akarna se tudna nekem ártani.
Ha belegondolok, megmondani se tudom, hogy miért voltam még mindig Jonathan mellett annak ellenére, hogy már elkezdte azt, ami miatt otthagytam. Kegyetlen volt, én pedig rendszerint megittam a levét. Eleinte fogalmam se volt, hogy mit miért csinált, csak álltam előtte értetlenül, olykor inkább görbülő szájjal, máskor pedig zokogva, kétségbeesetten töröltem le a könnyeimet, miután egy nem kívánt légyottot követően otthagyott. Legszívesebben tányért törtem volna a hülye fején, de féltem tőle. A szereret lassan félelemmé formálódott, kétségbeeséssé és távolságtartássá. Egy idő után tudtam, hogy kell megvédeni magam, kegyetlen módszerekkel, pisztollyal, késsel vagy karommal tartottam távol magamtól. Egyszer meg is húztam a ravaszt, de nem tudtam maradandót alkotni, inkább felzaklattam és kiborítottam amiért képes voltam fegyvert szegezni rá.
Végül messzire mentem. Eljöttem Vegasba abban reménykedve, hogy nem jön utánam. Erre most itt van.  És itt van Linn is, és ez a kettő felér egy halálos csapásnak rám nézve. Nem félek attól, hogy Dylan esetleg elcsábulna ha Linn valami hülyeséget csinál, de mindig ott lesz az a csepp kis féltékenység - ami tulajdonképpen mardosó - ha akarom, ha nem.
- Mindenhez lesz türelmem - utalok itt a hátamat simogató kezére és a közelségére. Csak ki kell simítani a ráncaimat és minden rendben lesz. Az se fog zavarni, ha ez a kis macsek itt fog egész este ugrálni körülöttünk, vagy az egész doboz zsebkendőt kinyírja, ami az éjjeliszekrényen van. Boldogan fogom feltakarítani, csak jussak el arra a szintre.
Ajkaim finoman keresik meg Dylanét, és egy halk hümmögéssel mutatom ki tetszésemet amikor a csók viszonzásra talál.
Bőrömön érzem az ujjait, s egész testemben megremegek az érzésnek hála. Talán ez az ami arra ösztönöz, hogy anélkül térdeljek fel, hogy elszakadnék az ajkaitól miközben mellkasára simítva a tenyeremet, teljesen lenyomom az ágyra.
Lábamat átdobva rajta ráülök izmos hasára, hogy vállaira tenyerelve kíváncsi, de inkább pimasz mosollyal lesek le rá és engedem, hogy a hajam közben arcomba hulljon.
Blúzom felső két gombját kibontva engedem, hogy melltartóm kilátszódjon alóla.
- Mi az Mr. Osborn? Elvitte a cica a nyelvét? - vonogatom meg a szemöldökömet le nem véve tekintetem az arcáról.
Akarom őt! Érezni akarom!

(+16 vagy 18+?)

Valahogy nem a macska kötötte le a figyelmét, hanem az ölében fekvő nő, aki sokkal inkább érdekelte. Mindenesetre jó volt megtudni életének azt a szegletét is, ami eddig előle rejtve maradt és dehogy volt ő ideges vagy mérges, sőt, dühös a történtek miatt. Inkább megértette, hogy minden tettének és mondatának jelentősége lesz a továbbiakban, és csak még inkább ügyelt arra, hogy Claire-nek olyan életet biztosítson, ahol boldog lehetett, és ahol biztonságban volt. Ezt akarta amellett, hogy saját maga is a legtöbbet profitálhasson, és ehhez pedig szükséges volt egy olyan nő a jelenében, mint amilyen a kis barna volt.
Szinte belevigyorgott a csókba, aminél a nő megremegett a karjai közt, amit minden esetben imádott, mert ez egyértelművé tette, hogy ugyanannyira hatással voltak egymásra. Ahogy Claire feltérdelt felette, keze azonnal lejjebb siklott rajta, elhagyva a felsőt, azonnal rámarkolva a nő gömbölyű fenekére. Hagyta, hogy elhúzódjon, miközben végig a másikat figyelte, egy másodpercre sem véve le róla a pillantását, és amikor a nő megszólalt, mélyebb hangon nevetett fel.
- Te most szórakozol velem? - kérdezte lusta vigyort festve a képére, hogy könnyedén üljön fel, Claire-t csípőjénél megfogva kissé hátrébb tolta, egyenesen az ágyéka fölé, ami enyhén szólva is örült annak, hogy a közelben volt az, akiért odáig volt. - Nem hiszem, hogy azt akarnád, beszéljek közben. Nincs igazam? - nem, nem volt az a beszédes alkat, sokkal inkább az érzéseknek és a szexnek adta át magát minden egyes alkalommal. Különben is megtörte volna az egészet, ha folyton arra kellett volna koncentrálnia, miket mond. Inkább csak élvezte Claire testét minden alkalommal.
És ha már ott volt Claire, anélkül, hogy odanézett volna az anyagra segített neki a vetkőzésben, a lehető leggyorsabban segítette le róla a felsőt, amit valahova a szoba másik végébe dobott, miközben a szemei a melltartóba csomagolt halmokra siklott egy rövid, feszült mosollyal. Nem szarozva kapta el a nőt és rántotta rá egészen a mellkasára, hogy keményen csókolja meg újra, nyelvével törve utat Claire ajkai közé, és érezte, hogyha hamarosan nem lesz kiszabadítva, elég fájdalmas kis beszélgetése lesz a farkával később. Kezei a puha húsba martak, de nyomot nem hagytak maguk után, arra ügyelt, hogy fájdalmat ne okozzon. És ha nem is volt mindig lassú, sosem kapkodta el. Kifizetődőbb volt, ha a nő is élvezte minden egyes együttlétüket, még akkor is, ha rohadtul nehezen tartotta magát, hogy ne essen neki hevesen.
Egyetlen mozdulattal bontotta ki a melltartót, ujjaival lehúzva Claire vállairól a pántokat is, hogy a szája engedve a csábításnak előbb a lány nyakára tapadjanak kisebb harapásokkal, le a kulcscsontig, hogy a nyelve a nő mellére vándoroljon, már ha nem volt ellenvetése a nőnek.

+18

Belepusztulok a gondolatba, hogy ma ne csinálnánk semmit. Már rég tervbe vettem, igazi merényletek sokaságát indítottam fejben Dylannel szemben, hogy mi mindent fogok vele csinálni az éjjel. Az már más kérdés, hogy közben volt egy kis... hmm...ijesztő közjátékunk, de abból már rég kilábaltam és már nem csinálok mást, csak élvezem a csókját amibe beleremegek.
Csak ezután veszem a bátorságot és tolom le az ágyra, hogy fölé térdelve egy újabb, hosszabb és kihívóbb csókot lopjak tőle miközben pimasz hangon kérdést intézek hozzá.
- Nem tudom... mond meg te - kacsintok rá, ám nem kell túl sokáig várnom a válaszra, hisz ágyéka úgy feszül hozzám, mint egy kőkemény szikla. Már csak ennek hatására is kéjes sóhaj tör fel belőlem, hisz szükségem van az érzésre, ahogy magáévá tesz, ahogy eljátszadozik a testemmel, ahogy újabb és újabb csókban forrhatunk össze egymás karjaiban.
- Nem. Csak tedd amit szoktál - suttogom az ajkára, s már egész testemben remegek a vágytól.
Mikor a felsőm alsó pereméhez nyúlok, hogy megszabadítsam magam tőle, ő olyan gyakorlottan kapja le rólam és hajítja a szóba közepére, mintha a nap 24 órájában ezt csinálná. Mondjuk amilyen lepedő akrobata, van már tapasztalata a gyors vetkőztetésben, de én se tétlenkedek, már gombolom is kifelé inge pimaszul ragaszkodó gombjait, hogy aztán tenyerem erős mellkasára simuljon. Körmeimmel végig karistolom a bőrét, persze ügyelek arra, hogy nyomot ne hagyjon.
A határozott vad csók hangos nyögést vált ki belőlem, de nem vagyok rest viszonozni, miközben teljesen férfiasságához dörgölőzök, így próbálva ingerelni őt bár felesleges, már így is érzem, hogy legszívesebben bevetné, ami nekem nem is lenne ellenemre.
Tekintetem találkozik az övével, ahogy kibújtat a melltartóból.
- Enyje... már gyorsabb vagy, mint... én... - itt persze arra utalok, hogy míg én szerencsétlenkedni szoktam azokkal a nyomorult kapcsokkal mikor öltözök vagy vetkőzök, ő pillanatok alatt megszégyeníti őket, és már landol is a melltartó távol tőlünk a földön. Menet közben persze látom ahogy Sophie is távolodni kezd és inkább leül az ablak előtt lévő méretes fotelba.
Ajkaim elnyílnak, ahogy szája a nyakamhoz ér, majd néha ráharap a bőrömre. Szinte bizsergek odalent, s remegek egész testemben, de ez csak akkor kezd erősödni és fokozódni, mikor ajkai a mellemet érintik. Körmeim a bőrébe vájnak az édes érzéstől, ahogy a két halommal foglalatoskodik, s hátravetett fejjel élvezem a csodáját testének, miközben végighúzom feszes mellizmain a tenyerem.
Hamar magamhoz térve kezdem el kicsatolni övének csatját, ezzel is ösztönözve arra, hogy ugyan szabaduljon már meg ettől a cucctól, nincs rá szüksége!
Csípőjén ülve bontom ki a gombot és a sliccet is, majd fekszek végig rajta, hogy kezem lassan becsúszhasson nadrágjába, hogy egy kis ideig ingerelhessem őt ezzel is tettre bírva.