Tate Casey Breckenridge

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
► hidegvérű
► intelligens
► művészet kedvelő
► bátor
► nő-kedvelő

◆ negatív tulajdonságok:
► depresszív
► mániákus
► rámenős
► kritikus
► hazug

◆ egyebek:
► "Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám." - Kifejezőbb ez az idézet, mintha csak leírnám: anyakomplexusban szenvedek.

Történet vagy szerepjátékos példa

Lomha ujjaim közt elgondolkozva forgattam körbe tengelye körül az aranykarcolattal díszített golyóstollat. Az enyém volt.
Végigvezettem elnehezült pillantásom a tágas irodán. A falak halvány almazöld színnel fogtak körbe, angoltölgy kredencek, polcok, szekrények magasodtak fölém. Egy szem porszem sem ült meg a gondozott rendbe állított tárgyakon. Kényelmesnek látszó heverő volt a szoba közepére állítva, mellette egy széles fotel várta ugyanazon világos bőrrel behúzott ölébe a fáradt lábú, megesett embert, érzelmeivel küzdőt a hosszú dívány. Nem egyenrangú feleknek készítették elő a két ülőalkalmatosságot, ez jól látszott. Mégis az összességében mély nyugalom, ami átkarolta a rendelőt, megnyugtatott. Csak egy valamit fájlaltam. Az ablak előtti függöny nem volt elhúzva. A tiszta üvegen át egészen a folyópartig lehetett látni. Még egy kopasz fa sem állta útját az elbambult tekintetnek.
Elrévedve messzire szárnyaltak el gondolataim.  Amint vágyaim levetették magukat a kétszárnyú ablak után következő fehérmárványból méretre vágott, hideg tapintású, simára csiszolt párkányról megmerevedett egész testem a szorongató bőrülésben, ujjaim görcsösen vájtak bele kipárnázott karfájába. Elvesztem.
A kinti táj nyomorba döntött. Kételyeket szült elmémben, remegésre késztetett, légvételem megszűnt katonás rendben lépdelni. Pulzusom hintája kibillent egyensúlyából, leszakadt a felfüggesztett, tenyeremet véresre dörzsölő madzag. Erőtlen testem hirtelen zuhant le, s merült alá a porzó, nyári homokban.
Az öntudatlanul markomba szorított tablettás dobozban hánykolódó pirulák testének zúzódásának hangja volt csupán, ami vissza tudott rántani a nyugodt jelenbe. Legalábbis a hang, ami mindig megnyugtatott. A tudat, hogy egyetlen szemtől minden vélt problémám beleolvad a tegnapi feledés homályába.
Ujjaim határozottan hatoltak át a barnálló üvegszájon, hogy felcsippentve egy nyugtatót magamba tömjem, és végre visszaborítsam az öntudatlan súlyú szűzi keszkenőt megbillent agyamra.
Úgy karmolták végig gyenge szívemet az emlékek, akár kandúr húzza végig nyújtózkodva, úriasan hosszú karmait a függönyanyagon. Minden alkalommal megszalad a cérna, unalmamban pedig ujjam fosztja le a méltóságteljes szövést. Egyszer majd elfogy. Egyszer majd nem segít a doboz alján maradt gyógyszer sem.
Letörten tapasztaltam, hogy nem maradt egyetlen nyugtató-szem sem. A délelőtt folyamán, amíg itt ültem, mind az ötöt magamba kényszerítettem. Most pedig csak az ujjbegyemre ragadt miniatűr szemeket nyelvemre kenve enyhíthettem megzuhant állapotom súlyát.
Égő dühöm kiszakadt belsőmből. Az üvegcse az ajtólapnak csapódott, onnan már szilánkjaira hullva zúdult le a padlóra, s terült szét, hogy szőnyeget fonjon a világos kőre.
Zajongásom nem maradt megtorlatlan, a csukott ajtó előtt üldögélő Addy azonnal felugrott asszisztensi íróasztala mögül, hogy kitörve keretéből az ajtólapot, rám rontson. Másodperceken belül tönkre tette a züllött némaságot az öblös női hang.
- Mr. Breckenridge, mit művel?
- Imádom a vörös kis száját, mikor veszekszik velem – Dadogó zavarára pimasz megjegyzésem volt a válasz. Így is úgyis üvöltözik még velem egy sort, amiért plusz munkát iktattam be a napjába. Alig várom, hogy elsiessen a söprűért, meg a lapátért, majd visszatérve hajolgatni kezdjem. Minimum húsz év volt közöttünk, de feneke a tűszoknyában még mindig százszorta élvezetdúsabb látványt nyújtott, mint a pornócsillagok felpumpált, löttyedt feneke.
Addy hozzátartozott az irodához. Az én irodám kelléke volt a tüneményes jelenség a maga negyvenkilenc évével. Ez újra elterelte figyelmemet, s ellazulva vetettem hátra magam az íróasztal mögött.
- Alig várom, hogy ideérjen az apja, Mr. Breckinridge – dörmögte alig hallhatóan, mikor már kifelé haladt az ajtón.
- Én vonzónak találom a kis afférjainkat, mikor kettecskén maradunk. Maga annyira vonzó… bejöhetne ide mellém is. A telefonok ráérnek, az apám pedig idestova három és fél órája várat. Az újdonsült szeretőjét az előbb már megkettyintettem, de a húgomnak kinéző szőke nők még mindig nem az eseteim. Tudja, milyen az én zsánerem, Addy? Látja, még a nevébe is beleborzongok? – amúgy is pajzán vigyorom csak még jobban kiszélesedett, ahogy felemeltem felgyűrt ujjú ingem alól kilátszó alkaromat, mely tele volt libabőrrel.
- Ó, Addy… maga tetszik nekem. Tetszik a tartása. Hogy mindig elutasít. Kidobja a virágcsokrokat, melyeket magának küldök… a bonbonok a szemeteskukában végzik, mert fél, hogy meg akarom mérgezni.
- Ne haragudjon Mr. Breckinridge, de magából bármit kinézek. Még nem ölt embert, de csak, mert az apja mindig idejében közbe lépett.
- Maga milyen okos. Addig fogok újra és újra próbálkozni, míg meg nem törik. Nem a kecses kis derekára gondolok, hanem az elveire. Elvihetem vacsorázni?
Forrott saját mérgében, s gúnyos nevetésemet már csak az ajtó csapódással díjazta.
További fél órát kellett magányomban ülnöm, mikor felhangzottak a férfias léptek a folyosó végéről. Apám mély baritonja, ahogy Addyvel beszélt, tudatosították velem, hogy ideje távoznom.
Az én rendelési időm egyelőre véget ért.
- Ne haragudj Tate, a késésemért. Nagyon rohantam. De…
- Ne magyarázkodj. Négyórányi késésbe négy betegeden kellett behajtanod a természetbeli fizetséget. Én megértelek… Dehogy haragszom. Hogy is haragudnék? Legalább a legjobbtól tanulok. Hiszen a legjobb úton haladok afelé, hogy meglegyen a doktorim, ugye Apa? Remélem már voltál bent az egyetemen fizetni a profoknak. Nem akarok még egy évet rohadni. Leteszem a Hippokratész-esküt és végre átveszem az irodámat – azzal megpaskoltam az eddig lábtartóként használt íróasztal fedlapját, és elindultam zsebre dugott kezekkel kifelé.
- Te megfogadtad a titoktartást, Apa? Mert akkor félő, hogy megszegted, vagy Addy túl jó hallókészüléket kapott – köptem oda fájón, mikor már kezemet rátettem az ajtókilincsre.
- Miért jöttél?
- Hát nem azért, hogy megosszam veled, miként és hol próbálok meg legközelebb végezni az életemmel. Nyugtató kell. Még több. Fájdalomcsillapító. A múlt heti adag elfogyott.
- Mi?! – Apám arcán látszott a megbotránkoztatás. Lehet, hogy egy kicsit túladagoltam magam a gyógyszerek terén, de így még mindig legálisabb, mintha feketén venném a drogot valamelyik gettó-telepen. És főleg tisztább… ezt még apám is elismerte.
- Magadnak is felírhatnál valamit, mert az összes páciensedet képes voltál értesíteni a mai halaszthatatlan ügyedről, csak a fiadat hagytad ki a sorból. Fél tizenkettő óta itt ülök. Ülök az irodámban, és azt kívánom, hogy többet bár ne jönnél, hogy megörököljek mindent, amit anya rám írt – elharaptam szavaimat. Minden alkalommal kivívta, hogy felemeljem hangom vele szemben. - Holnap bőven elég, ha Addynek odaadod a recepteket. Nem akarok veled találkozni. Ez a néhány perc is csak felkavart. Megyek, kikúrálom magam.
Azzal rácsaptam az ajtót, s egy mély lélegzetvétel után üresen, mintha mi sem történt volna, folytattam napomat. Az apámmal való találkozás emlékét elnyomtam magamban. Mire magamba szívtam a New Yorki-i szmogos levegőt, már csak egy halványkép volt az előbbi szóváltás.