Amióta visszatértem, elfoglaltabb vagyok, mint előtte. Rengeteg papírmunkát kell átnéznem, az új üzleteket sorba tennem, mikor és melyiket fogom meglátogatni, hogy leellenőrizzem az új titkárnőm munkáját, ami eddig tökéletes, és hiába keresem azt az apró hangyányi kis hibát, eddig még nem akadtam rá. Nem hittem volna, hogy ennyire érti a dolgát, de végül is megfizetem azért, hogy jól dolgozzon. Sehol nem kapna ennyi pénzt azért, amit én adok neki. Persze megérdemli, hiszen egy olyan hálózat, amekkora az enyém, nem kis felelősséggel és odafigyeléssel jár. Azt hiszem magam mellett fogom tartani, mert egyedül nem hiszem, hogy sokáig bírnám. Ez egy 24 órán munka, és nem hibázhatok. Főleg a múltkori ellenőrzés sorozat után még egyetlen apró radírral is el kell számolnom.
Fenn kell továbbra is tartanom a látszatot, hogy az én nevemnek semmi köze Joseph Saintwood nevéhez. Ezzel védem őt is, és az oly gondosan dédelgetett vállalatomat is, mert nem egy nap alatt nőttem ki magam a többi apró kis vállalkozás közül. Éppen egy telefonbeszélgetést kezdeményezek a barcelonai új üzlet vezetőjével, hogy számoljon rám, látni akarom az elmúlt két hónap minden kimutatását, és az alkalmazottak ajánlóleveleit is. Mintha újjászületnék, miközben dolgozom. Egyenesen felüdít, és belefeledkezem a beszélgetésbe, mikor kopognak. Nagyban tárgyalok a másik féllel, mikor a nő csak fogja magát, és szinte berobban az irodámba.
- Persze, jöjjön csak be, és foglaljon helyet nyugodtan... Ja már megtette Miss Petrovna - rakom le a telefont, és tisztelem meg a figyelmemmel a nőt az asztal mögül. Nem állok fel, feleslegesnek érzem. Arcom rideg, és nem hat meg, hogy honnan jött. Már jól betanult szövegem van, és az arcom sem rezzen meg, mikor Joseph nevét említi meg.
- Hogy mit tudok? Lássuk csak... - Teszek úgy, mintha gondolkodnék. Az élet eléggé megedzett ahhoz, hogy ne ijedjek megy egy FBI ügynök szilárdnak látszó nézésétől. Cigarettát veszek elő, és kérdés nélkül gyújtom meg, majd fújom ki a letüdőzött füstöt. - Azon kívül, hogy valami szerencsétlenség folytán egy a vezetéknevünk, nem sokat... De van egy olyan érzésem, hogy kettőnk közül Ön sokkal többet tud róla nálam. De ha így van, akkor miért nálam érdeklődik? - szegezem neki szigorú tekintettel a kérdést, majd újabb nikotinadaggal mérgezem a tüdőm, miközben hátra dőlök a kényelmes irodai székemben, amik jelenleg eltakarják a sötét fa bútor szépségét előlem. Tudom, hogy mit akar, de keményebb fából faragtak annál.

- Pontosan átérzem helyzet komolyságát. Nem elég, hogy beront ide, még meg is vádol... Mindennek ellenére nem rakattam ki, mivel ön a mi neme államunkat szolgálja, tehát nagyon is átérzem a helyzetet - nyugodt hangon beszélek. Arcom rezzenéstelen és hűvös. Nem szeretem, ha megzavarnak, főleg nem a telefonbeszélgetések közben. Nem tudom, hol volt a titkárnő, de ha nem szolgál megfelelő magyarázattal, új munka után kell néznie. Már kezdem megszokni, hogy időről időre felbukkan itt valaki, aki bizonyítani akar azzal, hogy majd jól megszorongat, hogy majd elárulom magam, hogy majd miattam az egész családi vállalkozás, amit Joe kiépített tönkre megy. Tudom, mit vállaltam, mikor beavatott, és tudom azt is, hogy mire kell figyelnem. Nem ma jöttem le a falvédőről és nem vagyok egy félős férfi, sőt sokakat megtéveszt a nagyképű egoizmusom. Szeretem irányítani a dolgokat, és szeretem elhitetni az emberekkel, hogy megfogtak, de ez még nem az a pillanat. - Várjon eszembe jutott... Joseph-nek van az a mennyei étterme? Csodálatos a Stroganoff bélszín, érdemes megkóstolni... - javaslom, és közben eljátszom, mint akinek most jutott eszébe az információ. Tudom, hogy ez nem segít, de a többi idióta kollégájának is elsütöttem. Volt, akinek tetszett. Mély levegőt veszek, majd ismét megszólalok.
- Én nagyon is tisztelem a törvény embereit Miss Petrovna, és tudja mit? Bármikor jöhet azzal a csodálatos házkutatási paranccsal akár ide, akár a házamba, legutóbb sem találtak semmit, nem hiszem, hogy ön találna. Tiszta vagyok, ahogy a lelkiismeretem is -ül ki egy gunyoros félmosoly arcomra, miközben én is közelebb hajolok hozzá. Tekintetem rideg és félelmet nem ismerő. Ha tudná ki is vagyok valójában, azt is tudná, hogy nincs lelkiismeretem. Nem félek semmitől, és már megedzett az a sok munkatársa, aki már a nyakamra járt előtte. Nem ő lesz az első és nem is az utolsó. Joe erre is felkészített. Tudom, hogy mit csinálok, és ahogy egy megköttetendő üzletnél sem engedek meg magamnak egy apró rezdülést az arcomon, úgy most sem. Jeges tekintetemet az övébe fúrom, miközben nyugodtan szívok a cigarettámból, majd az órára nézek. Lassan indulnom kell, ha időben oda akarok érni a gépemhez. Éjjelre érek oda, de holnap végig Barcelonában leszek, szóval talán lesz időm egy kicsit pihenni. Csak előbb rázzam le ezt az akaratos szépsége. Legalább nem egy kopasz izzadós fickót küldtek. Már-már szinte tetszik a változatosság. DNS? Ez nekem új, mivel én magam gondoskodtam arról, hogy egy apró szőrszál, vagy lehámlott bőrdarabka se maradjon egyetlen helyszínen sem, ami húzós volt, és 100%-os alapossággal tettem a dolgom, bár egy lefizetett rendőrfőkapitánnyal magam mellett nem is nehéz. Ő a kedvencem, hiszen bármikor segít, de nem hiszem, hogy erről a hölgyről tudott volna, mert akkor szólt volna. Ismét szívok egyet a cigarettámból, és sem a mosolyom, sem a ridegségem nem változik, egyetlenegy porcikám sem rezdül.
- Ez igazán érdekes, hogy valóban azt hiszi egy apró névegyezés miatt, hogy ez a Joseph Saintwood a rokonom, de az előző kollégája már elvégzett egy hasonló tesztet, és nem talált egyezést. Nem is mondta? - ki akar billenteni, de mi van, ha én is ezt játszom vele? Az arcomon egy cseppnyi érzelem nincs, mikor visszavágok. Nem félek a hatóságoktól. Joe-t sosem kapja el, és a DNS-emet sosem kapja meg. A meg nem erősített pletyka meg kit érdekel? Engem biztos nem, szóval jobban fel kellett volna készülnie. Így most át is eszem az irányítást, ha már egy kérdéssel élt. ÉS a kérdést úgy értelmezem, ahogy én akarom. Elnyomom a cigarettámat, majd a hamutálat visszateszem a fiókba.
- Éppenséggel lenne információm ön számára nem is egy. Tisztában vagyok a jogaimmal, de vajon ön tisztában van-e azzal, hogy az ismeretei elavultak, és cseppet sem helytállóak? Nem szeretem, ha megzavarnak tárgyalás közben. Gyerekkorom óta küzdök a saját üzletért, és nem hagyom, hogy megrágalmazzon, mert most ezt tette nem igaz? Vagy álljon elő a farbával, hogy mit keres itt, mit is akar pontosan, vagy fejezzük be ezt a kellemes csevejt, mert ismerem mér magukat. Nem Ön az első, aki megvádol, és nem is az utolsó, de csak annyit kellene tennie, hogy beleolvas azokba a papírokba, és megkímélnénk egymást a felesleges atrocitásoktól. Ha pedig kutakodni akar, hozza azt a parancsot, és nem állok útjába - dőlök hátra ismét a fotelban. Nem szeretem, amikor vádolnak, de nem érzem sarokba szorítva magam miatta. Lyukadjunk ki a látogatás eredeti voltára, vagy fejezzük be. Ennyivel sosem szoktak felkeresni, szóal nem veszem be, ha mást mond...

- Igazán sajnálom, ha esetleg megzavartam valami fontos telefonbeszélgetésben. Természetesen nem állt szándékomban a profit maximalizálását a nullára minimalizálni.
Ó, dehogynem. De az a bűbájos, mézes-mázos hangnem, amivel illettem, bizony mind-mind arról tanúskodik, hogy szánom bánom a tetteimet. Bár igazán érdekelne, hogy mégis miről folyhatott a beszélgetés. Igazából minden érdekel ezzel a férfival kapcsolatban. Minden gondolata, az arcizmainak rándulásainak oka.
Annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy akár meg is érinthetném, ha akarnám, de helyette, inkább kényelmetlenül hátrébb húzódok. Nincs jó érzésem a közelében és szeretek a megérzéseimre hallgatni. Ha az eszem általában nem is a jó iramot diktálja, a szívem a helyes útra terel.
Hátradőlök a székben és nem nézek rá. Legszívesebben átölelném magam a karjaimmal védelmezően, éget a pillantása. Idegesít a kezében a cigaretta és hálát érzek, amikor végre elnyomja, mert erős késztetést érzek arra, hogy kiüssem a kezéből. Látom rajta. Nevetve legszívesebben rajtam. Nem adom meg neki ezt az örömet.
- Gyűlölöm a bélszínt.
Újra közelebb hajolok, s ahogy az egyik kezem az asztalra simul ismét, ügyetlenül kiejtem a kezemből a mappámat, gyors mozdulattal kapva utána, de már a földről szedegethetem össze az iratokat. A másik kezemben ekkor bukkan fel egy apró fekete kis tárgy. Poloska. Határozottan, egyetlen másodperc alatt tapasztom az asztal lábának belső felére, épp, annyi idő alatt, hogy mikor rám pillant már sajnálkozó mosolyt vessek rá.
- Elnézést az ügyetlenségemért.
Lassan állok fel a térdelő pozícióból, ülök vissza a fotelba. Mosolygok. Annyira bestiálisan, annyira mohón, az ajkaira koncentrálva, hogy egyetlen apró szavacskát se felejtsek el megjegyezni a hazugságaiból. Jegyzetelnem kellene. Komolyan. Ha azt hiszi, hogy olyan vagyok, mint Fred vagy Ryan, akkor téved. Balfaszok. Erre a munkára én kellettem.
- Tehát úgy gondolja, hogy nincsenek meg a megfelelő információim? Nocsak ez kezd érdekes lenni. Azt hiszem ezt vehetem nyilvánvalóan az FBI megrágalmazásának, miszerint nem végzik megfelelően a kollégák a munkájukat. Kérem, Mr. Saintwood válogassa meg, hogy mit mond ki hangosan.
Ujjaim a mappán dobolnak, ahogy egy pillanat erejéig megfeszülnek az izmaim. Annyira eltökélt és nem veszi észre, hogy mintha tükröt tartanék elé. Nem látja még bennem a fenevadat, ami épp olyan vehemensen acsarkodik, mint, ahogyan Ő.
- Ne féljen, még ma megszerzem a házkutatási parancsot. Ahogy gondolja. Higgye el, élvezettel fogom megtenni!
Ajkaimról halkan peregnek a szavak. Akár a megfáradt festék, repedezve. Itt ülünk és macska egér játékot játszunk a másikkal. A kérdés az, hogy ki a vérengző cicamica és ki a gyáva kisegér?
Miaú.

Őszintén ezekbe a kis látogatásokba bele tudok fáradni. Néha csak kiszállnék, és az eddig megkeresett vagyonomból valahol névtelenül élnék, míg meg nem halok. Nagy felelősség van a vállamon azzal, hogy minden kis piszkos dolgot tudok Joe-ról. Szeretnék visszamenni az időben és meggátolni, hogy beavasson, talán akkor könnyebb lenne tudatlanul. Bár azt hiszem akkor rég eltávolodtunk volna, mert gyűlölöm a titkokat. Gyűlölöm, ha hazudik nekem, és így legalább közelebb érezhetem magam ahhoz, aki felnevelt. Hiszen mára szinte csak ő maradt nekem. A húgommal azóta nem beszéltem, mióta összevesztünk a rohadt munkája miatt, anyánk pedig... Talán egy felhőről figyeli, hogy a fia mennyire elkallódott.
- Tudja igaza van. De elhiheti, hogy kezdek belefáradni abba, hogy a nyakamra járnak valami miatt, amiről semmi fogalmam sincs... Elmesélek önnek egy történetet egy emberről, és akkor jobban belelát, rendben? -húzom magam közelebb az asztalhoz székestől, majd két kezem ujjait összefonom. Azt hiszem taktikát kell váltanom, és a mostani taktikám nem is áll messze az igazi érzéseimtől. Alig jöttem vissza, és olyan, mintha napok óta nem aludtam volna. Felfrissít a munka, de ha hazamegyek akkor semmi sem vár. Üres minden, és sosem lennék otthon. Persze attól még örülök, hogy kezdek visszarázódni, de ha minden héten a nyakamra jár valami FBI-os, vagy más, akkor aligha lesz élvezhető. Így most taktikát váltva nézek a nő szemeibe. - Volt egy kisfiú, aki idejekorán érkezett, az anyja csak 15 volt, az apja 22. Ahogy nőtt ez a gyermek, kialakult egyfajta rajongás a nagybátyja iránt, de ezzel egyidejűleg egy gyűlölet is az apja iránt, aki folyton verte, és az anyja iránt, aki ezt szó nélkül tűrte. Ezért folyton könyörgött a nagybátyjának, hogy vigye magával a csodálatos Las Vegas-ba, mert nem akar otthon élni. De ez jó darabig nem következett be - ezen a ponton nehéz eldönteni, hogy miről is beszélek, hiszen ez lehet egy olvasott sztori is, de a képbe beillik gyermekét verő apaként is Joseph, de ő ilyet sosem tett. Persze egyszer-egyszer elcsattant egy-egy pofon, de az jogos volt, és a mai napig így érzem. Mély lélegzetet veszek, és megvárom, míg összeszedi a papírjait. Addig beleiszok a rég kihűlt kávémba, majd ismét egy cigarettát kaparok elő. Nem gyújtom meg, csak az ujjaim között forgatom.
- De ez a fiú már akkor is megérte a pénzét, így mikor 14 lett, elbújt nagybátyja kocsijának csomagtartójában, mert nem akart megrekedni egy egyszerű névtelen senkiként, aki a földművelésen kívül mást nem tud. Persze lebukott, hiszen csak egy taknyos kölyök volt, de a nagybácsi nem küldte haza, hanem nevelni kezdte, üzleti iskolába járatta, és megtanította az életre. Minden fillérért meg kellett küzdenie, soha nem kapott anyagi támogatást, de a lelke is megerősödött, és tudta értékelnie, amije van. Így vette meg az első üzletét is. Egy kis kávézót, majd egy éttermet is - megint szünetet tartok, de tekintetemmel jelzem, hogy még nincs vége a történetnek, közel sem, hiszen a csattanóig még el sem értünk. Rágyújtok. Letüdőzöm. Benntartom. És csak lassan fújom ki. Végignézek a nőn, aki ha rám néz, csak egyet lát. Egy férfit, aki őszinte. Az arcom sem állít mást. Elterelem. Hogy mit? A figyelmét. Miért? Mert megtehetem. Mert kénytelen végig hallgatni, ha hallani akarja a csattanót.
- Ez a vállalkozás mind a mai napig él, és azóta közel száz csőd szélén álló vállalkozást vásárolt fel, amik mind sikeresek lettek. És mi a helyzet a nagybácsival? Él és virul, vezeti az éttermét... És az unokaöcs kezd belefáradni abba, hogy rá vannak szállva, holott semmi takargatni valója nincs. Mindezt miért? Egy szerencsétlen ügy miatt, amiben felmerült a neve... - most hosszabb hallgatásba burkolózom, hadd eméssze a hallottakat. A jelenlegi állás szerint nem én tűnök hazugnak és idiótának, akit meg kell szorongatni. Tekintetem őszinte, és egy cseppnyi fáradt csillanás tűnik fel benne. Arcvonásaim viszont hűvösek és ridegek.
- A történet bárkiről szólhatna nem igaz? De téved. Én vagyok az az unokaöcs, akit vert az apja, és Joe az, aki felnevelt, és megtanított a tisztességes életre - kiemelem a tisztességes szót, hiszen végül is nem hazudok. Hiszen nem azzal kezdte, mikor 14 voltam, hogyan lopjak, erről sosem volt szó. Apám emléke előtt tisztelegve faragott belőlem férfit, ha már szinte kibékíthetetlen volt közöttük az ellentét. - Utána nézhet a cégemnek, az üzleteimnek, és az étteremnek is, semmit nem fog találni. Fizetjük az adót is! Hogy mire volt jó ez a titkolózás? - Vonom fel a szemöldököm, miközben hátradőlök a székben, de komor tekintetem egy pillanatra sem változik. Szívok egyet a cigarettából, és lassan fújom ki a füstöt, ahogy eddig is.
- Mert unom, hogy szinte minden héten jön valami ügynök, és faggat olyanról, aminek utána is tud olvasni. Rákos voltam, árt a túlzott stressz az orvosaim szerint, szóval térjen a tárgyra, ahogy az imént is kértem - nézek rá ellentmondást nem tűrően. Nem akarom az időmet vesztegetni. Holott még a hölgyemény csinos is lenne, ha nem olyan ügyben keresne meg, amiben megkeresett, talán kedvesebb is lennék. Talán. Szóval én őszinte voltam, vajon ő az lesz?

Néha könnyebb az érzelmekre hatni, mint a mellemet verni, hogy én vagyok az alfa. Néha - ahogy jelen esetben is -, elő kell vennem azt a felemet, amit senki nem látott még. De ez is színjáték? Természetesen. A keserű tekintet, a megfáradt arc. De a szavak azok őszinték. Igen, vert az apám, melyről évekig csak egy ember tudott. Ez volt Joe. Talán 30 éves koromra jutottam el arra a szintre, hogy beszélni tudjak róla, mert ez egy gyermeknek kihat a további életére is. Agresszív vagyok, rideg, kegyetlen, önző és egoista, de ezek olyan maszkok, amiket néha el kell dobni a sarokba, hogy felvegyek egy másikat, ami egy női hallgatóságnál többet ér el. Szeretik azt, ha egy férfi kifejezi az érzéseit, és nem csak keménykedik. Én pedig szeretem eljátszani a szerepem. Akár színész is lehetnék, hiszen tökéletesen illik rám minden szerep. Kivéve a hősszerelmes. Azt nem tudom hogy kell, hiszen nem volt előttem normális példa. Joe is megütötte párszor a nejét, és soha nem láttam, hogy érintkeztek volna, mint egy normális pár. Talán Steve azért lett ilyen elcseszett. De hogy lehetséges, hogy a férfi, aki engem emberré nevelt, kudarcot vallott a saját fiánál? Persze kérdezhetném azt is, hogy lehet, hogy egy apa, aki mindent megtesz a lányáért, az első gyerekét úgy verte, mintha kötelező volna, de egyik kérdésre sincs válasz. Csendesen figyelem Anastasia-t, hogy milyen hatást értem el, és tartom a szerepem, a megfáradt és egy kissé megkeseredett üzletembert.
- Kérem Miss Petrovna, én semmit nem hallgattam el ezelőtt. A kedves kollégái sosem kérdeztek rá konkrétan, mivel ők már tudták, szóval nem... Nem érzem, hogy vétkeztem volna - felelek határozottan. Sosem tagadtam, hogy ki nekem Joe. De mindig rokonként emlegetett mindegyik ügynök, aki ide jött. Azt, hogy milyen rokoni kapcsolatban vagyunk, gondoltam már utánanéztek. De úgy látszik a hatalmas FBI nem is olyan alapos. Vagy talán ez a csinos hölgyemény újonc, és nem volt kedve beleolvasni rendesen, vagy megnézni az anyakönyvi-kivonatokat. Már ha egyáltalán eszébe jutna ilyesmi. Nem tudom, valójában nem izgat. Lassan iszok még a kihűlt kávémból, ami még így is iható, és szívok egy utolsót a cigarettámból, majd kioltom a parazsát. Rossz szokás, de nem tudok megválni tőle. A hamus ismét a fiókban landol, meg nem mondom, miért tartom ott mostanában, de szerintem ez lényegtelen.
- Nem, fogalmam sincs hol van Joseph. Nem is olyan rég tértem vissza, mert gyógyultam, a gyógyuláshoz pedig nyugalom kellett, de a cégem nem működhet nélkülem nem igaz? Időm sem volt felkeresni őt - jelentem ki határozottan, ha nem látná, az asztalom tele van papírokkal, amik arra várnak, hogy átnyálazzam őket, ami kábé ezer évig fog tartani, de nem állhatok le. Ha nagyobbra akarom növelni a cégemet, ahhoz dolgoznom kell, járnom a világot, és figyelni az internetet, hol van olyan cég, ami csőd szélére került. Ebből élek, ehhez értek, semmi másom nincs. Csak a cég. Amit még hagyni sem tudok senkire, hiszen nincs örökösöm. Legalábbis nem tudok róla.
- Mit adjak írásba? Hogy vert az apám, én pedig egy csomagtartóban utaztam idáig? Vagy mire gondolt? Semmi olyat nem mondtam, ami állami titok lenne, de még bizonyítéknak sem elég. Az apám évekkel ezelőtt meghalt... - tárom szét a karomat, és felállok. Már elegem van az ülésből, nem nekem találták ki. Az ablakhoz lépek, és kinyitom. Nem akarok kiugrani, csak kell az a levegő ide. Fülledt, és megrekedt a cigifüst, amit még az elszívó sem kapott ki. Ha minden jól megy, nagyobb irodaházat veszek, ahová átköltöztethetem az egész céget. Mindegy, már úgyis untam. Kijelentésére visszanézek rá.
- Hölgyem talán vádol valamivel? Tudja az én munkámban elengedhetetlen az utazás. Mint említettem, egy év után most tértem vissza, így pontosan azt fogom tenni. Barcelonába megyek az egyik üzletemet fél éve vette a csodálatos helyettesem. Meg kell néznem, tudja vannak ilyen körutaim, ha utána járt... Olyan vagyok, akár egy filmsztár - nevetek fel, és ez a sok játék után őszinte. Furcsa belegondolni, hogy vannak, akik autogramot kérnek, és gratulálnak a sikereimhez, és miattam lépnek hasonló pályára. De ezek közül nem láthatja senki, hogy mivel foglalatoskodom. Csak egy ember vagyok, aki felküzdötte magát a lépcső tetejére. Lassan sétálok közel hozzá, majd vele szemben támaszkodom meg az asztalnál, és arcomon egy rosszfiús mosoly játszik. Hazai pálya sok lovat ad alám, képes vagyok mindenből csábítást csinálni, de persze jelenleg nem ez a célom. Neki ezt nem kell tudni. Higgye azt, hogy rámozdultam, attól még mókásabb lesz.
- Fontos lenne az utam, de ha szépen megkér, akkor talán elhalaszthatom reggelig. Ki nem állhatom, ha akkor kutakodnak a cuccaim között, ha nem vagyok ott - a mosolyom nem olvad le arcomról, de végig a nő szemeibe nézek, már volt időm a többi testrészét is megcsodálni még a beszélgetésünk elején, így maradok a szemkontaktusnál. Ha meg tudom olvasztani, akkor nyert ügyem van. És leszáll rólam, hiszen nőből van. Minden nő fantáziáját megmozgatják a rosszfiúk. Én egy vagyok közülük. Én tudom. Ő tudja. Mégsem tudja bizonyítani. Ez benne a szép...

Egy pillanatra elszakadok a tekintetétől, és úgy hallgatom, ahogy beszél. Eddig jó úton haladt ahhoz, hogy meglássam benne a gyönyörű nőt, és ne csak azt a rideg nyomozót lássam, de egy pillanatra a szavaival előhozza azt a gúnyos mosolyom, amit eddig oly szépen el tudtam nyomni előle.
- Mivel egy szót sem mondott arról, mi ügyben nyomoz, így nem tudom, miben kellene együtt működnöm, viszont... - a gúnyos mosoly egészen más fajta mosolyra vált át. Amolyan hamis és kétértelmű mosollyá, mielőtt újra megszólalnék. - Talán még én is élvezném a helyzetet, kivéve a bilincseket, túl szorosak - Hogy flörtölnék a törvény emberével? Megeshet, de nőből is van, és e mögött az álca mögött ott van az a nő, aki szereti az olyan külsejű férfiakat, mint én is vagyok. Adok is a látszatra, hiszen fekete bársony ingem néhány mozdulatnál látni engedi izmaim vonalát, és és farmerom is csak éppen annyira simul, hogy ne tűnjek homokosnak benne. Sosem szerettem igénytelenül megjelenni, és naponta többször zuhanyzom. És ugye a parfüm, ami a kellékeim között szerepel, hiszen rengeteg nő dönt a parfümök illata alapján. Olyasmi lehet, mint az állatoknál a feromon. De persze a felszedős technikámat is Joe tanította, és fénykorában ő sem volt jobb nálam.
- Hogy fel fogom-e keresni? Őszintén nem hiszem, hogy ezt el kellene mondanom önnek... - válaszolok, majd megint beszél. Szép és okos, de nem eléggé ahhoz, hogy ne előttem szidalmazza Joe-t, aki felnevelt, aki embert faragott belőlem, aki elérte, hogy ne csak túléljek, hanem élvezzem az életet. És ő még mocsoknak nevezi őt, az embert, akinek csak egy bűne van. Persze sosem mondtam, hogy szent volt, és a mai napig nem az, de nem fogom elmondani, hogy mivel foglalatoskodik az étterem címén, mert akkor megöletne, és őszintén inkább választanám ezt a módszert, mint a haragját...
- Az apám mocsok volt igen, de ne merje előttem szidalmazni Joe-t. Ő nem mocsok, ő az, aki felnevelt. És nem szeretem, sőt kifejezetten gyűlölöm, ha megrágalmazzák. Egyáltalán mit ártott Önnek? - kérdezem, miközben közelebb lépek, ahogy hátrál, és mélyen a szemébe nézek. Mintha bele akarnék látni egészen a veséjéig. Ha nem a törvény embere lenne, most megfenyegettem volna, de nem tettem, csak megvédtem, mint mindenki más teszi a saját rokonával. Nekem Joe van, és egy húgom, akit elzavartam. Akit lassan fel kell keresnem. De Joe akárha az apám lenne, ő is kiállt értem apám előtt is, és máshol is. Hiszen erre való a család nem igaz? Nem tudom mit akar Joe-tól, de ha ügyesen taktikázok, ő is el fogja felejteni. Csak ne lenne ilyen nehéz eset!
- Anastasia, hívhatom így? Mondja meg mivel vádol, és adja írásba, hogy nem mehetek innen sehova, és megígérem, hogy tényleg nem megyek sehová, de mivel még semmiféle vádról nem hallottam magától, csak majdnem fenyegetésnek beillő dolgokat, és a dolgok állása szerint ártatlan vagyok - az utolsó két szót suttogva ejtem ki lassan közel hajolva hozzá, egész közel a füléhez, hogy szinte ajkam a hajához ér, és erőteljesebben megérzem az illatát. Rózsa és csokoládé. Ez jut róla eszembe. Szokásom mindenkihez egy illatot párosítani, és így, ilyen helyzetben, mikor még fölényben vagyok, szeretem kiélvezni a rosszfiús sármomat, amire a legtöbb nő vágyik. Tagadhatják, de ott van a szemükben, és ez az, amit előszeretettel használok ellenük.
- Akár már most is indulhatunk, ha nincs ellenére egy rögtönzött vacsora a házkutatás közben - igen tudok főzni. Megtanultam, mert állítólag a nők buknak arra, ha egy pasi főz rájuk. Legtöbbjüknél bejött, de volt akinél odáig sem jutottunk el. Kívácsi vagyok, hogy e csinos szőkeség meddig képes ellenállni a személyes varázsomnak. Figyelem, ahogy felveszi a mappáját, és ahogy nem veszi észre, hogy egy papír a földön maradt, pontosan az asztal alatt. Lehajolok előtte, majd átadom neki úgy, hogy szándékosan ismét közel lépek hozzá, és úgy adom át a papírt, hogy egészen véletlenül kezemmel az ő kezét érintsem, és mindeközben szótlanul a tekintetét fürkészem. Nem vagyok egy szégyenlős alkat, és őszintén tetszik a helyzet...

Kellemetlenül érint, hogy így semmibe vette a történetet. Joe a nagybátyám, és legszívesebben a falnak nyomtam volna azért, aminek nevezte. Apámként tisztelem, és nem tűröm, hogy más ledegradálja, függetlenül attól, hogy mivel foglalkozik, hiszen a részese vagyok a világának. Az étterem mögötti világnak, mely magával ragad. A korrupció világának, ami szintén valamiféle mágikus vonzerővel hat rám. Nem akarok tőle megszabadulni. Kicsit egy régi film szereplőinek érzem magunkat, hiszen sokan tudják, mivel foglalkozik Joe, mégsem köpnek, mert tisztelik. Mindig is csodáltam azt a tiszteletet, ami körülvette, és csak remélni tudom, hogy egy napon rám is úgy tekintenek majd. Én fogom átvenni a helyét, és nem hiszem, hogy valaha is felérnék vele.
- Bántó volt, és egyenesen sértő. Ha a helyemben lenne, maga is felkapta volna a vizet, ha egy olyan rokonát rágalmazzák, akinek a jelenét köszönheti - válaszolok higgadtabban, hiszen nem akarom rontani a helyzetemet, és nem akarok kiesni a szerepből. Hiszen elvileg én semmit sem tudok Joe másik életéről.
Figyelem a zavarát, és elégedett mosoly játszik szám sarkában, mikor megérzem a kezét mellkasomon. Csak egy másodperc csupán, mégis tetszik .Férfi vagyok, és szeretem a szép nőket, akik tekintetében ott ül valamiféle szenvedélyes csillogás, ami miatt nehéz lemondanom azokról a gyönyörökről, amit az okoz, mikor látom, hogy sikerül levennem a lábáról valakit. Ahogy Anastasiát is. Talán tagadja, de minden porcikám érzi, hogy közel járok, hogy eltereljem a figyelmét, és még meg sem erőltettem magam. Ahogy kibontja a haját, így még jobban látom rajta a zavartságot. Nem hiszem, hogy sokan kérdezték meg tőle egy házkutatási fenyegetés után, hogy vacsorázzon velük. Ez tesz engem egyedibbé a többi férfinél. Túl sokat láttam, hogy tudjam, mivel okozzak meglepetést.
- Ez csak egy bónusz, hogy lássa, mennyire együttműködő tudok lenni - jelentem ki halkan, mintha valami világ legnagyobb titkát mondanám el, és nem bírom kihagyni, hogy meg ne érintsem a kézfejét, amíg el nem húzza. Különös hatásokat váltok ki egyes nőkből, ahogy látom Anastasia sem kapja meg a kellő figyelmet ilyen téren. Én megadhatom neki, még akkor is, ha ez csak hamis figyelem. Még akkor is, ha ez csak egy játék része, amiben egyenlő lapokkal játszhatunk. A beleegyezése viszont engem is meglep, és ledermeszt egy pillanatra, csak azt veszem észre, hogy visszaszól.
- A vacsorával nem szabad viccelni! Csak kevés reményt fűztem hozzá, hogy elfogadja-e.. Ne aggódjon, jól főzök, eddig nem volt rá panasz - a fiókomhoz lépek, és kiveszem a kocsim kulcsát, felkapom a zakómat, és a mobilomat is elteszem. Az irodámat bezárom, ahogy kiengedem az ajtón, de itt is közel lépek hozzá, nem akarom szem elől téveszteni. A garázsig nem szólalok meg, ahol még több autó is áll, de én a fekete '78-as Impala felé veszem az irányt.
- Mit enne szívesen? Ha van otthon, orvosolhatjuk az éhségproblémát - kérdezem, mikor kikanyarodtam a kocsival, mely hangja mindig magával ragad. Imádom a hangját, ahogy az úton megy, mintha csak repülne. Elegáns és kirívó. Alig negyed óra múlva vagyunk a házamnál, ami egy palotának is beillik, persze nem felvágásból hozom ide, vihettem volna a belvárosi kis garzonba is, de az nem hozzám illő. Ezt jobban szeretem. A medencét a hátsó kertben, a hatalmas hófehér hallt, amiből rálátunk az étkezőre, és ha nyitva az ajtó, a konyhába is belátást nyerünk. Az emeletre a nagy előtérből vezet fel egy lépcső, ahol a szobák üresen állnak, mert a lépcső alatti ajtó mögött van a dolgozószobám, és a hálóm is egyben. De egyből a konyhába megyek.
- Valami italt esetleg? Vagy még szolgálatban van? Tudja, említette, hogy felkutatná a házamat -eresztek el egy újabb mosolyt, miközben magamnak egy whiskey-t töltök, és belekortyolok....