Las Vegas, USA 1993. június 30. 20 Alkalmi munkás Addicts Kaya Scodelario

Karakter személyisége

Olyan, akár a tűzbe mártott jég. Néha éget, néha megfagyaszt. Maga sincs tisztában a tulajdonságaival. Mint egy nyitott könyv, mégis tele van titkokkal, amik csak arra várnak, hogy valaki megfejtse őket. Kiszámíthatatlan, betörhetetlen, megszelídíthetetlen. Annyira szilaj, annyira megfoghatatlan, mégis tele van kétségekkel, félelmekkel, démonokkal. Örökös harcban áll magával. Nem tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Nem tudja különválasztani egymástól a kettőt, nem ismeri a határvonalakat. Szabályokat szeg meg, mindent elront, mindent tönkretesz, amit csak lehet. Van, hogy véletlenül, de olykor előfordul az is, hogy direkt, szánt szándékkal. Mert azt akarja, hogy a világ tükrözze a benne uralkodó, tomboló és megszűnni nem akaró káoszt, amitől lassacskán már megfullad. Nem tudja kontrollálni az érzéseit. Van, hogy a fellegekben jár, de gyakrabban előfordul az ellenkezője, hogy olyan mélyre süllyed, hogy azt hiszi; innen már nincs visszaút. A drogok pedig csak még inkább rátesznek egy lapáttal, de ez a legkevésbé sem érdekli őt. Nem fél a következményektől, sem pedig az esetleges kockázatoktól. Összességében a végletek embere. Nincs középút. Fekete van és fehér. Vagy szeretlek, vagy gyűlöllek, a semleges szót nem ismeri. Az érzést sem.
Alapjában véve okos lány, talán túlságosan is. Tökéletesen átlátja a világban zajló történéseket, folyamatokat, kapcsolatokat, mindent. Ebből adódóan kénye és kedve szerint képes manipulálni a környezetében akárkit. Ha akar, akkor könnyedén az ujja köré csavar, a tudtod és a beleegyezésed nélkül.
Egy igazi manipulátor, egy vezéregyéniség, akit akarva-akaratlan követnek a többiek. Mindig a középpontban van, bár ez sokszor nem szándékos, egyszerűen csak így alakul. Mert ő ilyen. Fény az alagút végén. Tűz a víz alatt. Fagy a forróságban. Mindig kitűnik a tömegből, sosem szenvedett attól, hogy észrevétlen marad, mert már önmagában véve is egy jelenségnek számít. Ha egyszer megismered, utána többé sosem fogod tudni elfelejteni.
Minden bombák anyja ő. Olyan, akár egy ősrobbanás. Észveszejtő vehemenciával képes berobbanni valakinek az életébe, iszonyatos pusztulást és károkat hagyva maga után.
De van egy másik arca is, amit nem sokan ismernek. Egy igazi kislány, tele szeretethiánnyal, és ez az elveszett kislány csupán csak arra vágyik, hogy figyeljenek rá. De úgy igazán. Azt akarja, hogy végre valakit érdekeljen ő is. Ne csak egy eszköz legyen, aki a középpontban van, manipulál és megold vagy éppen generál mindenféle problémát. Szeretni akar és szeretve lenni, de ezt nem meri sem kimondani, sem felvállalni. Ő ennél sokkal erősebb, úgy véli. Szeretné, ha a segélykiáltása nélkül is végre felfigyelnének rá. Ám hiába kiabál legbelül, senki sem veszi észre. És ebbe minden áldott nap belehal egy kicsit. És drogozik – pontosan ezek miatt. Mert a drogoktól megkapja azt, amit mástól nem; szeretet, figyelmet, törődést, boldogságot.
Ő mindent odaad magából, mégsem ad semmit sem. Hiszen minden, amit adni tud az felszínes és értéktelen. Az igazi értékek ott vannak mélyen a jéghegycsúcs alatt, de az a jéghegycsúcs áttörhetetlen és megközelíthetetlen.
Elvárja, hogy szeressék őt, mégsem tesz az ügy érdekében semmit. Sőt, még inkább csak elmarja maga mellől azokat, akik igazából szeretnék. Megérthetetlen lelkivilággal rendelkezik. Voltaképpen még ő sem érti sokszor, hogy mit miért tesz.
Egy hatalmas nagy rejtvény ő; a minden és a semmi.

◆ erősen borderline személyiségzavar gyanús

Történet vagy szerepes példa

Élettelenül pillantok ki az ablaküvegen. Miért vagyok itt?
Már semmi sem érdekel.
- Hova megyünk? – teszem fel a kérdést, de még mindig a párás ablaküvegen bámulok kifelé. Az utat figyelem, ahogy elhagyjuk a várost. Azt az átkozott várost.
- Haza – feleli nekem Oliver. A srác, akit úgy imádok, mégsem tudja. Sosem fogja megtudni, ha rajtam múlik. Pedig ő az én mindenem.
Haza? Mi az, hogy haza? Mi az, hogy otthon? Csak egy vicc. Nem ismerem ezt a fogalmat.
Flegmán horkantok egyet a válaszára. Tudja, hogy miért tettem. Tudja, hiszen neki sincsen igazi otthona. Neki még talán annyira sincs, mint nekem. A szülei lemondtak róla, berakták egy nevelőintézetbe, ahonnan megszökött. Azóta önellátó életmódban él; drogdíler. Az én drogdílerem is, többek között.
Én meg… én meg családban élek elvileg, de ezt mégsem érzem. Fel sem fog tűnni nekik, hogy nem vagyok ott. Észre sem fogják venni a hiányomat. Nem fogják érezni. Mert nagyjából ennyit érek, amikor otthon vagyok.
A nővérem. Igen, neki jelentettem valamit, ő törődött velem. De az már régen volt. Most már ő sincs nekem. Egyedül csak Oliver van nekem, senki más. Na meg persze a drogok…
Ó igen, ezt a szárnyaló érzést semmi sem múlhatja felül. És szerencsére senki sem tart vissza attól, hogy a számba vegyem ezt a hirtelen kezem ügyébe kerülő pirulát, amiről igazából azt sem tudom, hogy pontosan micsoda. Nem is érdekel. Itt volt, én pedig nem hagytam kárba veszni.
Aztán az út egyre homályosabb lesz, a fák is lassacskán összemosódnak előttem. Már minden egy nagy egységet alkot, az egész világ egy hatalmas nagy egész. Nem létezik már többé olyan, hogy külön. A beton egybeolvad az égbolttal, míg a zöldellő fák egy hatalmas nagy masszává állnak össze. És én nevetek. Nevetek ezen a furcsa világon. Ezen a mocskos világon, ami voltaképpen most vicces nekem először.
Már érzem. Érzem minden rezdülésemben a drogok felszabadító érzését. Drogok? Nem csak egy volt?
Ki tudja már.
Behunyt szemmel vonaglok a zenére, teljesen átadom magam a ritmusnak. Az egész lényemmel ott vagyok, mindent érzek, mégsem érzékelek semmit. A képzeletem már messze jár. Szinte lüktet bennem a basszus. A szívem egyszerre dobban a hangfalak dübörgésével. Olyan vicces ez. Nevetek hát ezen is.
Valaki hozzám ér. Hagyom. Most minden érintést úgy élek meg, mintha eddig egy burokban éltem volna. Most minden érzés annyira intenzív és felfokozott. Akarom, akarom, akarom.
De nem Oliver volt az. Fel sem tűnt.
Az egyik pillanatban még a terem közepén táncoltam, a másik pillanatban pedig már arra leszek, illetve vagyok figyelmes, hogy Oliver szétveri azt a fickót, aki az előbb olyan galád módon letapizott. És én hagytam.
Megtorpanok. Most minden olyan nehéz. Ólomként nehezedik rám a súly. A súlyos percek. Még a pislogás is megerőltető számomra. Minden.
Csak egy perc volt, nem több. Mindösszesen csak egy percig tartott ez a furcsa köztes állapot. Egy perc, mégis maga volt az örökkévalóság.
Elmúlt, nincs tovább. Hirtelen nevetek fel, hátrafeszített fejjel, teli torokból.
Hogy min nevetek? Már én sem tudom, de annyira vicces.
És már repülünk is. Ki a szórakozóhelyről. Oliver orrából folyik a vér. Aggódom érte, mégis nevetek. Együtt nevetünk. Aztán megcsókol, ezzel szétkenve vérét az arcomon. Nem érdekel. Tetszik. Nevetek. Nevetünk.
Hol ébredek? Mit számít? Nem otthon, és ez a lényeg.

„Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.”

Ki vagyok? Mi vagyok? Miért kell így éreznem? Nem hagynak nyugodni. A gondolatok. A fejemben üvöltő démonok. Hagyjatok! Elég volt…
Nem akarom többé ezt érezni, amit most érzek. Repülni akarok. Repülni egy másik univerzumba.
A szél a hajamba tép. Hagyom. Élvezem. Már mindjárt vége. Már nem sokáig kell elviselnem ezeket a kényszeres gondolatokat. Ezt a fájdalmat.
Nem szeret senki. Az életemnek nincsen semmi értelme. Csak vagyok. Azért vagyok, hogy mások gondjait megoldjam. Hogy hallgassam a siránkozásukat, a fájdalmaikat. Hát rám ki kíváncsi? És arra, hogy én mit érzek? Az kit érdekel?
Senkit.
Fél lábbal már lent vagyok. Csak egy lábon egyensúlyozok, és mindjárt vége. Hamarosan elvesztem a kontrollt a testem felett, aztán a mélybe hullok. Pontosan úgy, ahogyan szeretném. Le akarok ugrani erről az átkozott felhőkarcolóról. Repülni akarok, zuhanni a semmibe.
Hány emelet? Passz. A hatvanadik emeletnél meguntam a számolást. És egyébként is, kit érdekel? A célnak tökéletesen megfelel.
Már csak egy kis elhatározás. Egy nagyon kevés, csak egy leheletnyi elhatározás szükséges, és megvagyok. És vége. Már nem kell sok. Már nem…
Még egy utolsót szívok a cigarettámból, majd eldobom. El a messzeségbe. Hamarosan követlek, barátom…
Hirtelen megragadja a karomat. Nem ereszt. Én viszont nem hagyom magam, minden erőmmel azon vagyok, hogy a mélybe vessem ezt az átkozott porhüvelyt, amibe az élet kényszerített bele. Ellenkezem, de a lábaim felmondják a szolgálatot, majd összecsuklanak. Elkap, elkapja ezt az élni nem akaró testet, hogy aztán az oltalmazó karjaiba zárhasson. Valósággal beleolvadok ezekbe a biztonságot adó karokba.
Én nem akartam, sosem akartam senkit így megszeretni, mint őt. És azt sem gondoltam volna, hogy majd pont ő fog utánam jönni, hogy megállítson az öngyilkossági kísérletemben. Egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagyok? Honnan tudta, hogy mit akarok?
Már nem értek semmit sem. Csak sírok. Pontosan úgy sírok, mint ahogyan egykor nevettem. Teljes szívemből, az egész lényemet átadva az érzésnek. Jelen esetben a fájdalomnak.
- Miért? Miért tetted ezt? – zokogok, miközben az arcomat a mellkasába temetem. – Csak hagyj meghalni…
Hangom elcsuklik. Már semmi sem érdekel. A fájdalmat felváltja az üresség. Ilyenkor minden mindegy már. De ő itt van velem. Nem ereszt. Még mindig szorosan a karjába zár. Miért kell itt lennie, amikor minden olyan egyszerűnek tűnt?
Igen, egészen addig, míg meg nem jelent, és el nem rontott mindent. Azzal, hogy belépett az életembe. Felkavarta az álló vizet. Nyomot hagyott bennem. Az én ingoványos lelkemben. Nagyon mély nyomot. Extázis és gyötrelem elegye. Boldogságot és szenvedést szabadított rám.
Csak egy név: Oliver