Miss Delilah wild Montgomery

Egész napos készülődés után pihentető hátradőlni a cabrio anyósülésén, kedvenc együttesed számát teli torokból üvölteni, csókot dobálni a szembejövő forgalom hímtagjainak, miközben gondosan beállított hullámos tincseidbe kettőhúsznál belekap a szél.
Nem is törődök a sűrűn szedett autósorral, minél előbb akarok Los Angelesbe érni. A mellettem ülő Patricia combjára csúsztatom tenyeremet, s vigyorogva kényszerítem barátnőmet, hogy még nagyobb sebességgel kövessük a sztráda mellett futó szórványtelepülés épületeit. Nincs ellenvetése. Miután az autót kihúzta a szélső sávba, hogy előzzön, két kezét az ég felé nyújtja, s sikítva engedi, hogy 537 lóerővel rántson magával minket a fekete BMW-szörnyeteg.
– Őrült tyúk! – hangzik fel önfeledt kacaja a biztonságosnak nem nevezhetően megúszott öngyilkossági kísérletet követően, miközben rákanyarodik a lehajtóra, s végre célba vesszük az angyalok városának központját, az est fénypontjaként szolgáló Staples Centert.
Még másfél óra, hogy az első sorból élvezhessük a koncertet.

Fergetegesnek mondták az elő-partyt, amit a stadion melletti nívós pubban tartottak. Említenem sem kell, hogy lekéstük, s csúszva estünk be a koncertre. Hogy miért? Persze, hogy mustrát kellett tartanunk azon kocsmákban, melyek szerencséjükre a parkoló és a stadion bejárata közé estek. Vagy az előttünk beáramló helyes hímosztag vonzott minket, vagy a színes fénynyalábok, vagy a hívogató árak, de néha már csak a megszokás vitt minket rá, hogy mindenhol belekóstoljunk a kínálatba.

Az utolsó helyről kilépve, nem túl nőies böfögés tört elő a belém karoló Trishből. Nem voltunk már olyan állapotban, hogy kontrolláljuk magunkat. S mivel engem kevésbé tört meg a tequila, szájtörlés után én vonszoltam magam után vörös barátnőmet.
– Elfogytak a kocsmák.
– Sajnos – sóhajtottunk egyszerre, s minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy előhalásszuk zsebünkből a koncert megtekintésére felhatalmazó jegyet. Nos. Ez is percekbe telt. Miután észrevettem, hogy Trish agyát az alkohol használhatatlanra mosta – ezt gyorsan megállapítottam, mikor ketten kezdtük túrni a táskámat -, úgy döntöttem, inkább rámosolygok a kidobó fiúra, s lejjebb rángatom az amúgy is dekoltázst villantó topomat. Siker. Még a melltartó csipkéje is felbukkant a nyakba akasztható kámzsa mögött.
– A koncert már elkezdődött. Mit akartok itt?
Pislogtam. Nem, ennyit nem késhettünk.
– Pedig mi a koncertre jöttünk – jelentettem ki teljes komolysággal, s tovább álltam a férfi tekintetét. Jól képzett volt, s valószínűleg elég női testet látott már a megvesztegetés eszközének funkciójába állítva, ahhoz, hogy engem számításba se vegyen. Franc vinné el.
– A jegyeik?
A szigorú pillantástól kényszerítve éreztem magam, hogy újra megpróbáljam előkeríteni a jegyeket. Talán el sem hoztuk őket… akkor minek vesztegetjük itt az időt? Hallani és látni akarom kedvenc együttesemet, ha már ennyit utaztam.
– Azonnal meglesz…
Valójában már nem is kerestem a jegyeket, belebambultam a fekete táska mélyének rejtelmébe, hogy ötletet merítsek belőle. Hirtelen felindulásból közelebb léptem a biztonsági őrhöz, s ha akarta, ha nem, táskámat kezére akasztottam, majd másik kezébe belenyomtam Trish-ét is. Látványosan megereszkedett két hurkás karja, ahogy a súlyos kiegészítők lehúzták. Alig volt benne valami…
– Máris meglesz. Tartsa csak egy kicsit így…
Nem várhattam tovább, kézen ragadtam Trish-t, aki nem hogy a nevét nem tudta volna elmondani, de beszélni is elfelejtett időközben. Bamba vigyora a világra olyan volt, mint az újszülött felfedezése: jé, fény van!
– Megállni! Nem mehetnek be!
Már hogy is ne mehetnék be.

A koncerten szerencsénk volt, a több száz ember között elvesztünk. Szénát még ők sem találnának meg a szénaboglyában. Így alig maradtunk le valamiről. Az énekesek nyakába borulva még képet is készítettünk magunkról Trish telefonjával, ami véletlenül nála maradt.
Nem hiányoltuk a táskánkat, tudtuk, hogy kifelé menet majd úgyis visszakapjuk. Addig van szerencsénk, míg a táskáink nem keresnek minket, hiszen ha hordozójuk meglát bennünket, páros lábbal leszünk kirúgva innen. Nem akarunk mi ennyire sietni.
A koncertet az after party zárta, melyre kizárólag a VIP jeggyel rendelkezők vehettek részt. Rossz viccnek tűnt, hogy nekünk még jegyünk sincs, de a banda tagok közé besorolva átjutottunk az ellenőrző kapun. Teljesen elbíztam magam, ahogy a csillogó klub szemünk elé tárult. Nagyobb büszkeséggel töltött el, hogy jegy nélkül idáig elértünk, mint az, hogy két perce még a gitáros karolta át a vállamat.
Trish időközben eltűnt mellőlem, de már nem féltettem annyira, két óra alatt elég ideje volt kijózanodni. A mosdónál láttam eltűnni vörös üstökét, így elérkezettnek láttam az időt, hogy megrohamozzam az italos pultot. Két koktélt kértem. Arra számítottam, hogy majd Trish-sel ezt nyugisan elfogyasztjuk. Ehelyett azonban az első korty is cigányútra szaladt, mikor az ajtóban feltűnt két biztonsági őr. Az egyik vállán ott lógott a táskám.
Biztos voltam benne, hogy végem van. Feloltják a lámpákat, megkeresnek és kirángatnak innen.
Hova is bújhatnék? A pult mögé? Veszett ügy. A mosdóba? Kiszámítható. Valamiért a teraszajtó elég hívogatónak tűnt a méteres növényekkel a falmentén. Felcsillant egy reményfoszlány, hogy számomra ez a buli még nem ér véget.
Felnyaláboltam hát a két koktélt, hogy azokkal rejtőzzek el, de addigra már valaki meg is ragadta a felkaromat.
Ne már! – gyerekesen lebiggyedt alsó ajkam, s egy fájdalmas sóhajjal tudatosítottam magamban, hogy ennek itt vége.
– Hölgyem, kérem, ki kell kísérnem. Hívatlanul tartózkodik itt.
Mit is mondhattam volna? Ez nem igaz? Ezernyi átlátszó kamuszöveg forrt ki bennem az ilyen esetekre, hát válogatottan összemixeltem őket, s míg a fiatal férfi kikísért a bár elé etettem is őt a hazugságaimmal. Nem hitt nekem. Még csak rám sem nézett.
Ebben egy jó dolog volt. Visszakaptam a táskámat, és két ital is volt nálam.
Még sem éreztem jól magam a hideg utcán egymagamban. Erről jut eszemben, Trish bent maradt!

Úgy döntöttem, egyelőre nem rontom el a lány estéjét és nem kérem meg a testes felvigyázót, hogy hozza már ki őt is. Neki dőltem a korlátnak, ami valljuk be igencsak átfagyott már, s felváltva kortyoltam egyik pohárból a másikba.
Tökéletes terven gondolkoztam. Egészen addig, míg meg nem érkezett egy sorstársam. Láthatóan őt is kipenderítették. A szívószálak felett megengedtem felé egy együttérző mosolyt, de egyelőre lefoglalt, hogy visszajussak.
Nem gondoltam volna, hogy a fiatal lány a segítségemre lehet.