Tegnap még előadáson ültem, a számból alig látszott ki a golyóstoll, úgy elpusztítottam másfél órás unalmamban, s ma a főszerkesztőmet ugyanúgy az sem érdekelte, kezemben van-e a diplomám, megy-e a helyesírás. Nesze neked négyévnyi semmittevés, most bűntudat nélkül folytatódnak tovább az átmulatott éjszakák utáni macskajajos reggelek, a késések, meghosszabbított ebédszünetek.
Vagy csak én gondolom úgy, hogy a nagybetűs élet – melytől Oliver előszeretettel óvta éretlen lényemet -, egyezik meg a móka és kacagás alakította egyetemista évekkel?

Ha elnéztem a körszakállát igazgató laptulajdonost – már pedig ennél „felemelőbb” látvány nem tárult elém a hófehérre mázolt falak között -, rajta sem láttam a hajtás kimerítő nyomait. A tegnapi este folyamán bebizonyosodott, hogy Mr. Harrington teste nem sínylette meg ötven emberi életévét, gondolatai, elvei is sokkal rugalmasabbak, mint a vele egy korban járóknak. Bővelkedik meglepetésekben és kreativitásban, melyből tegnap mért nekem a vörös boros pohár mellett felvételiztetésem közben.
Noha gyakorta fenyegetőztek az életunt professzorok nehéz kezdettel, kiállhatatlan körülményekkel, elviselhetetlen kollégákkal, ennél a nívós lapnál nyoma sem volt a kezdők piszkának. S ahogy egyre több múltbéli bélyeg valósága kérdőjeleződött meg szemem előtt, úgy veszítették el hitelességüket a nyolc szemeszter alatt szerzett szóból hallott tapasztalatok.
Már csak legyintettem az iskolára.

– Ki mellé adsz? – töröm meg az eső hozta melankolikus csendet, miközben kicsit feljebb tolom magam a bőrfotelben.
A férfi először csak a falra akasztott tükréből vetett rám lágy pillantást, majd ha eleget csodálta markáns állára növesztett körszakállát, s kifogásolhatatlannak titulálta megjelenését, akkor méltóztatott jelleméből fakadó, ráérő komótossággal irányomba fordulni.
Az első napján természetes, hogy ideges az ember lánya, még ha azt csak a legcsekélyebb jelekből lehet is leszűrni. Lásd megtépázott belső részét számnak, vagy egyfolytában kergetőző hüvelykemet, egymásba fűzött ujjaim felett.
– A neve Robert Gain. A Las Vegas News egyik legnagyobb egyénisége. Szórakozva tanulhatsz tőle. Az alaptermészete hagy maga mögött némi kivetnivalót, de a munkája… csak a legjobbra, kedves Dorcas.
Most már aztán igazán kíváncsivá tett, kivel akar gyakorlati időm elején összezárni. Egy félőrülttel?
Na, ezt a gondolatot ugyanúgy elhallgattam, mint az ingének lepattant gombját. Mr. Nárcisztikus a következő percben már így is a manikűrözött körmeit vizslatta.
Nem voltam az előítéletek embere, szerettem magam megbizonyosodni mindenről, kézzel fogva tapasztalni.
– Már jön is.
Jegyezte meg félvállról, s csak a férfi érkezésekor szentelt nagyobb figyelmet hármunk ügyének. Izgatott kislány voltam egy fotelben, amiben majdnem elvesztem, de nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a gyerekes vágy, hogy hátra kapjam fejemet.
Engedelmesen hallgattam végig a két férfi szóváltását, majd ha szóba kerültem, s Mr. Gain helyet foglalt mellettem, akkor nem hagytam, hogy Mr. Harrington vágjon szavamba, félig az érkezett irányába fordultam, s kéznyújtással egybekötve mutatkoztam be.
– Dorcas Balsey vagyok, és csupa jót hallottam magáról.
Ha viszonozta a felé nyújtott jobbot, akkor enyhén megráztam azt, s közben fél szememet cinkosul Mr. Harringtonon nyugtattam.
– Így van, továbbá kedves ismerősöm, szeretném, ha így is viszonyulnál hozzá, Rob – jelentőségteljes tekintetével nyomatékosította szavait a főszerkesztő. – A kisasszony frissen diplomázott a Columbián, s nagyra törő álmait nálunk szeretné megvalósítani. A legjobb, amit tehettem, hogy beosztom melléd. Bárhová mész, bármiféle elintézni valód támad, helyszínre hívnak, sajtókonferencia, kutyafüle… Ms. Balsey nem maradhat el. Felelősséget vállalsz érte, a munkájáért… én meg a tiédért. Valakinek kérdése esetleg?
Nos, nekem nem lett volna ellenemre, ha kezdhetünk egy kávéval, s a mellettem elnyúzott arcú krapekot is szívesen meghívtam volna egy feketére, ha tudom, hol találok jól működő automatát. De nem, ugye ilyen kérdést nem illett feltenni?
– Akkor kellemes együttműködést és jó munkát!

| röstellem, hogy ennyit kellett várnod! |