Chicago, 1997.04.29. 17 Tanuló Civilians Cesar Casier

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:

Jóindulatú
Segítőkész
Barátságos
Optimista
Magabiztos

◆ negatív tulajdonságok:

Akaratos
Agresszív
Nemtörődöm
Céltalan
Könnyen feladó

◆ egyebek: Személyfüggő, hogy kivel hogyan viselkedek. Néha teljesen ellentéte vagyok önmagamnak. Szeretem a gumicukrot, a palacsintát és a pirítóst. Szeretem még a bagót, és mindent, ami kókuszos. Utálom azt, aki utál engem.

Történet vagy szerepes példa

Chicago, a szeles város, vagy a szelek városa. A második az eléggé félreérthető, maradjunk az elsőnél. Nem totószerűen választottam, itt születtem, azért is említettem meg. Egyedüli gyerek voltam, egy átlagos, de tényleg átlagos családban. A szüleimnek az volt a mániája, hogy beirattak mindenféle szarságra, hogy megtalálják, miben is vagyok tehetséges. Úszás, zongorázás, gitározás, éneklés. Vegasba akkor költöztünk amikor hat éves voltam, ezért nem nehéz elképzelni, hogy eléggé leterheltek a sok foglalkozással meg a többivel. Persze nem egyszerre, egymás után találták ki mindet. Kiskölyökként egyik se ment igazán. Azért költöztünk el, mert a szeles város már nem volt eléggé szeles a számukra, vagy túlságosan is az volt. A lényeg, hogy leléptünk, én meg nem akartam alkalmazkodni a változásokhoz. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy nem is nagyon fogtam fel az okokat, és ez is csak egy nagy város volt a sok közül. Más, mint Chicago, de mégis ugyanaz. Ők találtak munkát, minden úgy ment, ahogyan annak egy dráma kezdeténél is kell mennie. De ugye nincsen tökéletes élet, tökéletes történet, tökéletes boldogság. Sose. Ha meg van, akkor úgy is el fog romlani. Épp, hogy lenyugodtak a kedélyek, megszoktuk az új helyet, én is megszoktam, a házba is teljesen beköltöztünk, egy éjszaka alatt elvesztettem apát és anyát is. Engem otthon hagytak, aludtam, mint a bunda. Ők pedig meghaltak egy autóbalesetben. Autóbalesetben! Pont abban. Nem valami másban, ami kevésbé véres és loccsanós.
Az eset után nem értettem, hogy most mivan, csak jöttek - mentek az emberek, engem hurcoltak mindenhova, és egyfolytában azt mondogattam magamban, hogy anyáék nemsokára hazaérnek, nem haltak meg, nincs is semmi baj. De sose jöttek haza. Én mégis hónapokig vártam őket. Még akkor is, amikor beraktak az árvaházba, mivel rokonok híján ez volt a legegyszerűbb megoldás. Kicsi voltam, egyedül voltam, féltem, és ahogyan az általában lenni szokott az ilyen eseteknél, magamba fordultam. Akik barátkozni akartak velem, azokról nem is vettem tudomást, a felnőtteket meg egyenesen gyűlöltem. Haragudtam mindenkire, beleértve ebbe magamat is. Nemtudom mennyi idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam az új helyzetet, de elég sok. Talán egy év. Ezután könnyebbé váltak a dolgok, és az emberekre sem úgy tekintettem, mint nagy és gonosz gyilkosokra. Párszor örökbe akartak fogadni, de valahogy az összes próbálkozás az árvaházban maradással végződött. Egyik nevelőszülő jelölttel sem jöttem ki jól, amit nem is bántam. Annyira nem is vészes hely, ezt akkor még így láttam. Barátok, suli, teljesen beleszoktam az új életembe. Így telt el tíz év, sok-sok jó és rossz eseménnyel karöltve. Belekeveredtem olyan dolgokba, amikbe nem kellett volna, de mindig visszataláltam magamhoz, és nem csúsztam le. Pár haveromat az idő során elvitték, volt aki meglépett, volt aki feladta, sokan drogokhoz nyúltak. Kezdett az egész átfordulni kiskorúak börtönébe.
Tizenyolc éves koromban szabadulni fogok ebből a pokolból, vagyis hátra van még egy évem. Azt mondogatták, hogy ideje elkezdenem pénzt is keresni, de egyfolytában elcsesztem. Nem egy lángész meló volt egyik sem. Mosogatás, raktárban besegítés, stb. Én meg azt hazudtam, hogy nagyon jól megy, és most is ezt csinálom. De egy év..és szabadulni fogok ebből a pokolból. Az már más kérdés, hogy hogyan fogok tudni megállni a saját lábamon.