Cassandra Di Salvatore

Karakter személyisége

Nem tudom elkülöníteni a tulajdonságaimat. Van bennem jó is és rossz is, mint minden emberben, ám nálam ez borzasztóan keveredik. Hiszen, a határozottság elméletben egy pozitív és előnyös tulajdonság, valójában együtt jár a makacssággal is. Szorgalmas vagyok, igen ezt el lehet rólam mondani, ahogyan azt is, hogy túlságosan kitartó is. Sok mindent elviselek, túl sok mindent is, de ha betelik a pohár, akkor semmi sem állíthat meg.
Képes vagyok becsülni az emberek jó vagy számomra értékes tulajdonságait, legyenek bármilyen defektesek, viszont bűntudat nélkül megölöm azt aki az utamba áll.
És még sorolhatnám ezeket a visszás tulajdonságokat.
Ami a külsőmet illeti szexi vagyok, domborodom ott ahol kell, és lapos vagyok ahol kell. Az arcom baba és alig van rajta ránc. Nagyon sokat foglalkozom azzal, hogy jól nézzek ki, de azt hiszem, hogy ezt Alessandro el is várja, bár így sosem mondta ki. Nem tudom mit szólna ha megjelennék mellette mackó nadrágban. Szeretem tenni-venni magam, imádom ha megnéznek és foglalkoznak velem. Szeretek parancsolgatni és meg is tehetem... bizonyos emberekkel...
Évek alatt alakultam olyanná amilyen most vagyok, azt hiszem annak idején sem én voltam a legjobb ember, tekintve, hogy mindig is manipulatív gyilkosok vettek körül, de olyan kegyetlen sem mint most. Az élet megkeményített és megtanított arra, hogy mikor fogjam be a számat és mikor jártassam azt. Arra, hogyan kezeljem az embereket, hogyan manipuláljam a dolgokat a kedvem szerint, mikor lépjek és mikor visszakozzak, tudom, hogy mikor kell megalázkodni, alázatot mutatni és mikor lehet dámát játszani. Minden lapomat kijátszom és ennek köszönhetem, hogy ott tartok most ahol. Hogy biztos helyem van a családba, s bár a maffia mindig is férfi központú volt, és ez most sincsen másképpen, még is elértem, hogy legyen szavam...


◆ egyebek: Biszexuális vagyok, bár inkább a férfiakat protezsálom, de néha rákapok egy-két fruskára.

Történet vagy szerepjátékos példa

*Hallgattam, ahogyan Cristiano a szomszéd helyiségben nyüszített, megbocsájtásért. De éppen, hogy csak fél füllel. Ugyanis a pincében voltam, az én kis "dolgozó" szobámban. Baromira idegesített...
Kérlek, bocsáss meg!
Megforgattam a szememet és dühösen változtattam a testhelyzetemen. Nem értettem, hogy Alessandro miért nem nyírja már ki. Nem hiszem el, hogy ez a kislányos könyörgés őt nem idegesíti. Eljátszottam a gondolattal, hogy betörök hozzájuk a fegyveremmel a kezemben és egyszerűen fejbe puffantom ezt a vinnyogó férget. De nem tettem meg, főként mert tudtam, hogy Alessandro pipa lenne. Nem szereti ha megzavarják, évekkel ezelőtt megtanultam, hogy ne zavarjam meg bizonyos események közben. És ilyen például a ez is. Így csak megigazítottam a szemüvegemet és tovább forrongtam magamban.
Az együttélés egy maffia család fejével nem olyan könnyű, és nem is olyan élvezetes, ahogyan azt a könyvekben elképzelik. Azt hiszem, hogy az elején, naiv kislányként még én is hittem, hogy ez jó lehet. Ugyan a házasságunk nem volt több, mint egy üzlet legalábbis a mi családunk részéről mindenképpen, még is hittem, hogy ez egy pozitív döntés lesz az életemben. Tetszett Alessandro határozottsága, szexinek találtam agresszív vezetési stílusát, elragadott a rossz fiús charme... És igen, az ágyban még mindig izgatónak találom ha irányítanak, és akkor kislányként még igényeltem is. Aztán hamar megtanultam, hogy nem az a fajta nő vagyok, aki képes csak a háttérbe vonulni. Hogy kell a függetlenség. Rájöttem, hogy Alessandro nem szeret, soha nem is fog, nem képes rá... és, hogy nem vagyok más csak egy tárgy egy újabb szexi trófea a szekrényen. És egy idő után rám is unt... alkalmazkodtam az új furcsa helyzethez, hogy már nem akar minden sarkon megdugni, hogy másoknál keresi az ilyen élvezeteket... Viszont ha én egy kicsit is kedvesebben néztem egy férfira már pipa lett... Olyan, mint egy gyerek, képtelen elviselni, hogy a játék ami annak idején csak az övé volt, másé is lehet, csak kölcsönbe... örökre, teljesen mindegy, hogy ő már nem játszik vele, akkor is az övé.
A megoldás eleinte a hármas volt, és akkor fedeztem fel, hogy képes vagyok egy női testet is ugyan úgy vonzónak találni, mint egy férfiét...
Másban éltem ki magam, szépen lassan és talán észrevétlenül, de az egyik jobb kezévé váltam. Nekem is a maffia lett az életem, megfontoltan és ügyesen cserkésztem be Alessandrot, hogy újra legyen betekintésem az életébe. Mert isten a tanúm rá, hogy valamikor szerettem, a varázsa magával ragadott, rajongtam érte, és mindent megtettem volna a figyelméért. Aztán rájöttem, hogy fölösleges csak arra figyel akire komolyan akar. De nem fogadtam el, bár a szeretet, mint olyan évekkel ezelőtt elveszett, igen kiölte belőlem. Valami azonban meg maradt belőle, továbbra is megakartam felelni neki, akartam a figyelmét, ahogyan mindenki más is a környezetében. Bárány efektus? Talán... bár inkább azért vágytam a figyelmére vagyis még mindig, mert nő vagyok, szükségem van a gondoskodásra a gyengédségre, igen még nekem is... És ő,mint a férjem ezt nem adja meg, viszont azt sem engedi, hogy más tegye meg...
Köszönöm!
Rebegte az enyves kezű szinte sírva. Felkaptam a fejemet. Mi van?
Aztán a tompa, jellegzetes puffanás megnyugtatott. Ja, jó... semmi változás. Kinyírta. Hát persze, hogy megtette.
Léptek, felállok a hangos dobogásokra, amik a lépcsőn viharoztak le. Óvatosan a nyitott ajtóhoz osonok, igen, pont ezért nem zártam be bármennyire is idegesített a nyávogás... Mert mindenről tudni akarok, lehetőleg előbb, mint Alessandro, vagy legalább egy időben vele. Figyelem, ahogyan Marco elrohan az ajtó előtt, egyenesen a másik szobába.
Főnök! Megtaláltuk a lányokat.
A lányokat? A francba...
Ez az egyetlen dolog amiben nem támogattam Alessandrot, persze csak titokban, nyíltan úgy csináltam, mintha egyet értenék ezzel az egész sz*rral. Amikor hozzánk kerültek gyámságba, azt hittem, hogy végre lesznek gyerekeim. Igen, nagyok már, és sok a gond velük. De mindig is szerettem a két cserfes kis csitrit. S azon a napon amikor elszöktek, pont nekik mentem vásárolni. De mikor visszatértem ott találtam Alessandrot véres fejjel. Majdnem elnevettem magam, abban a pillanatban nem tudatosult, hogy mi is történt valójában. Fellocsoltam és akkor hallottunk utoljára róluk. Mindig is akartam gyereket, de valahogy sosem volt alkalmas rá az idő, és nem én miattam... Alessandro nem akart, pedig szüksége van örökösre és ezt ő is tudja. Csak, hogy én lassan már öreg leszek, itt vagyok harmincöt évesen és kiöregszem az anyaságból. Persze neki biztos mindegy, hogy melyik lány esik teherbe azok közül akiket megdug... csak éppen nekem nem. És ha besikerül a gyerek? Vajon mit mondana? Azt akarná, hogy elvetessem? És ha lány lesz, nem fiú?
Előre szaladtam...
De most két cél lebeg a szemeim előtt... az egyik a gyerek, akarok egy babát. S nem érdekel, hogy akkor Alessandro elveszíti az egyik legjobb emberét, cserébe kap egy örököst... örüljön.
A másik pedig? Segíteni akarok a lányoknak... Kedvelem őket, komolyan, két ártatlan, kislány akikben pezseg az olasz temperamentum.
Hogy, hogyan fogom ezt a kettőt összehozni? Még nem tudom... De mindig mindent megoldottam, nem véletlenül tartok ott ahol.*