Az ügynökség kis nappalijában ücsörögtem, és egy divatmagazint lapozgattam, közben koffeinmentes kávét vedeltem. Hogy minek, azt nem tudom. Árt a fogaknak, és nem leszek tőle éberebb. De az íze jó, egy kis karamellt raktam bele és rengeteg cukrot. Mit tehetnék? Édesszájú vagyok. Aki jól ismer, az tudja, hogy egy kis fagyival bármire rá lehet venni. A vonalaimra nem nagyon hatnak ki az édességek, hiszen rendszeres testmozgást végzek. Nem, nem csak az edzőteremre gondolok. Ha nem lusta az ember, a szexszel is nagyon könnyen tud fogyózni. Csak egy kis lovaglás itt, egy kis csípőkörzés ott, és a kilók elszállnak. Még jó, hogy tényleg rendszeresen űzöm ezt a sportágat.
Hmm... nézzük csak, mik vannak újabban divatban. Őszintén, én mindig próbálom követni, de ezek az állatpöttyös köpenyek, meg a gumicsizmák valahogy nem hoznak lázba. Hát ki vesz fel ilyet? Oké, mondjuk, hogy egy modellen viszonylag jól áll. Mert új, érdekes és cseppet sem tömeggyártott. De ha meglátok egy ilyen szart egy emberen az utcán, valószínűleg kinevetem. Talán meg is dobálom valamivel, majd csinálok egy fotót, és felteszem facebookra. Jó, elég gonosz vagyok. De akkor is, aki ilyen ízlésficamban szenved, az viselje a következményeit. A lógós pólók és a szűk farmerok viszont bejönnek. Meg a színes, neonszínű melltartók is. Lehet, hogy be kéne szereznem párat, nomeg fehér, majdnem átlátszó felsőket. Akkor még jobban megbámulnának az utcán. A testem takarásban is nagy feltűnést kelt, nemhogy kiteregetve. Hmm, kíváncsi leszek.
Akkor vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül a szobában. Felemeltem a fejemet, és a lányra néztem, majd rámosolyogtam. Letettem a magazint, és kortyoltam egyet a kávémból. A fenébe, kihűlt!
- Oh, üdv! - köszöntem neki, majd letettem a bögrémet. - Ne haragudj, de nem emlékszem a nevedre - mondtam bocsánatkérően, kissé ráncolva a homlokomat. Lehet, hogy el se mondta... Párszor láttam már itt, új lány lehet, még nem volt alkalmam beszélgetni vele. De lehet, hogy mások említették a nevét. Hm, nem tudom. A fejem nevekre funkcionáló része elég lyukas, nem mindenkit jegyzek meg elsőre. Hú, emlékszem még az első napjaimra itt... én voltam az új lány, és nem mindenki volt barátságos. Azt hiszem, Rachel nélkül nem tudtam volna végigcsinálni, de jó, hogy itt volt nekem. És én nem akarok olyan lenni, aki a fiataloknak adja vissza, mit ő kapott. Én szeretnék segítséget nyújtani, és könnyebbé tenni itt az életet.

Lassan két hete vagyok itt a csodálatos nevű ügynökségnél. Eddig még nem találkoztam a főnök bácsival, amiért nagy kár. Egy, csak egyetlenegy beszélgetés és már meg is pattanhatok innen. Félre ne értse senki. A csajok annyira, nem vészesen gonoszak. A gimi szarabb. És az sem mellékes, hogy az álmunkával jár egy kis mellékes. Egy nagyon elborult, ittas pillanatomban még az is eszembe jutott, hogy pályát váltok. Jobb a fizu és kevesebb a rizikó. Aztán persze, eszembe jutott, hogy miért is fizetik az escort lányokat; semmi duma, szép mosoly. Oké ez egy sarkított megfogalmazás, de nagyjából igaz. Bennem, pedig csak hiányosan vannak meg eme követelmények. Addig pipa, hogy szép mosoly, de mindenre van megjegyzésem. Szóval bukta, maradok önmagam. Legalábbis hosszútávon.
Magamnak ellentmondva éppen Stacy Jules ként lépkedek be a fentebb említett „munkám” székhelyére. Szép kis épület az tuti. Magas, felhőkarcoló, sok szinttel és majdnem az egész üveg. Impozáns az tuti. És a lift is üveg. Csak a nagyzolás és a tériszonyosok kedvéért. Idegesítő a magas sarkú kopogása, így kora reggel.
Pontosan szemben haladok a lift felé éééééééés elfordulok jobbra. Trükkös vagyok mi? Így érek el a rikító pintlengő ajtókig. Stílusos. Vagy inkább undorító, csak nézőpont kérdése. Bent egy kicsit kellemesebb pezsgő, karamell és közép rózsaszín keveredik, hogy ne égjen ki a lányok szeme. Egyelőre csak egy lányé. Na, meg az enyém. Jé, ez Olivia Armstrong! Hm… Jó lenne egy kicsit pletykálni vele. Ha nem mondtam volna még, akkor megrögzött feladatomnak tekintem a bulvár hírek tisztázása. Most éppen a festő és az escort lány címen futó cikket szeretném lemeózni.
- Szerbusz. – válaszolok. Tuti idősebb nálam, de nem hinném, hogy a 21 éves Stacyt is, olyan sokkal veri, hogy csókólomozná. – Stacey vagyok. Még nem találkoztunk. - kezet nyújtok neki, de nem tudom, hogy ebben a szakmában fognak-e kezet…
- Kérsz egy kávét? – kérdem, miközben a kisebb konyha felé tipegek. Utálom a kávét, de állítólag istenien csinálom. Összedobok egyet, úgy ahogy kéri és magamnak is megcsinálom az idióta borsmenta teát. Alacsony vérnyomás. Bah.
- Tessék. – leülök vele szemben és szépen elé illesztem a bögrét. – És mondd csak igaz? – kérdem az egyik újság felé biccentve fejemmel, ahol egy lesi fotón szerepel a festővel. Arcomon cinkos mosollyal nézek rá, mintha annyira érdekelne a pletyka. Na, jó tényleg érdekel. Jó pasi a szóban forgó és még jól is néznek ki. Nem lenne jó, ha a média szétszedné őket, majd egyenként darabokra cincálná és kiköpné. Kár lenne értük, tényleg aranyosak a képen.

- Oh, akkor rendben. Olivia vagyok, de hívj csak Liv-nek - válaszolok, és mosolyogva megrázom a kezét. Ma valahogy nagyon kedvesnek és fittnek érzem magam. Tegnap jöttem vissza New Yorkból Nate eljegyzéséről - amiről nem is tudtam, hogy az övé. Nos... elég mókásan végződött. Elmosolyodtam, ahogy visszagondoltam rá, és a hideg rázott. Kellemes borzongás futott végig a gerincemen, ahogy Nate érintésének emléke betöltötte a fejemet. Oh, istenem... Azóta nem is láttam őt.
- Aha, köszi - mosolygok rá hálásan. - Ez úgyis kihűlt - emelem fel fintorogva a bögrémet, majd felállok, és kiöntöm a hideg kávét. - Megtennéd, hogy sok cukrot teszel bele, és egy kis karamellt? - nézek rá kérdőn kedvesen. Máshogy nem vagyok képes meginni a kávét, csak ha nagyon édes. Amúgy nem is szeretem az izét, nekem túl keserű.
Gyorsan elöblítettem a használt bögrémet, majd visszaültem a kanapéra, és keresztbe tettem a lábaimat.
- Köszi - vettem el mosolyogva a bögrét, kicsit megfújtam a tetejét, majd belekortyoltam. - Hmm.. Ez isteni lett! - mosolygok rá. Tényleg nagyon finom, tökéletesen eltalált mindent. Iszok egy újabb kortyot, de nem túl gyorsan, nehogy megégessem a nyelvemet, vagy valami. Még a végén nem tudok majd... beszélni.
- Mi igaz? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd követem a fejét, és meglátom a magazint, rajta engem és Michael-t. - Igaz-e, hogy összefutottunk? Igen - felelem nevetve. Ez mindig bejön, ha valakit le kell rázni a témáról. Cinikus leszek, és viccnek próbálom beállítani.
- Amúgy, semmi nincsen köztünk. Alig ismerem - vontam meg a vállamat. Igaz, csak a fele volt igaz. Tényleg nincsen semmi köztünk, viszont nagyon jól ismerem. Mint a tenyeremet, úgy is mondhatnám, és ez fordítva is igaz. De ezt nem terveztem felfedni senki előtt. Bár érthető, hogy kíváncsi rá. A barátaim is mindig ezzel nyaggatnak. Még Rachel is, aki tudja, hogy barátok vagyunk, de ő többet lát mögötte, mint ami valójában.
- Na, de mesélj egy kicsit te is magadról! - elterelő hadművelet on.

- Örülök, hogy ízlik. – bólintok.
- Jaj, tudod, hogy nem így értettem! – nevetek vele. Vicces lány az tuti. Alapvető védekezés, ha valamit történt. Na, majd ennek a kiderítésére is sort kell kerítenem. Ha lecsaphatok kért legyet egy csapásra, miért hagynám ki a lehetőséget?
Szóval semmi. Aham értem én. De azért olyan fejet vágok, mintha hinnék neki. Ha másért nem is, azért mert jó lenne jóban lenni valakivel, aki nagykutyának számít a szakmában. Minden apró segítség és kapcsolat jól jön. Ez a szakmám alappillére. Na, meg a hazudozás, a rejtőzködés, az átverés és egyéb őszintétlen dolgok garmadája.
Meséljek magamról? Huha, a legtöbb szakmabeli magasról leszarja, hogy ki vagy mi, vagy kivéve, ha vetélytársnak gondol. De nem hinném, hogy Olivia Armstrongnak lenne bármi félni valója tőlem! Kissé más súlycsoportban vagyunk. Egyszóval felkészületlenül ér a dolog, de csak tudok rögtönözni valamit…
- Nem vagyok valami érdekes ember. – vonok vállat. – Én inkább a mosolyog, integet és szép státusz szimbólumként áll az ügyfél mellett típus vagyok. Beszélgetésre nehéz rá venni. Öhm… okés, akkor alapinfók: Stacey Perwen vagyok, 22 éves, európai. – számolok a kezemen. – Nagyjából ennyi lennék. Adat és mosoly. – vállat vonok. – Sajnálom, ha csalódást okoztam.
Természetesen kérdez ezt – azt, amikre készségesen válaszolok. Hova jártam suliba, meg ilyenek. Aztán jön az első szerelem. Na, ide kéne valami ütős story.
- Tipikus szerelem első látásra. Elsős gimis voltam, ő meg már végzős. Tisztában voltam vele, hogy semmi esélyem, de egyszerűen nem akartam elhinni. Tudod elég makacs voltam, akkoriban. – mosolyogva megrázom a fejem. Színészképzőbe kellett volna mennem. Kevesebb a veszély hányados és esetenként több a ruha… - Nagyon menő volt. Énekelt a suli bandában és mindig késett. Igazi rosszfiú. – nevetem el magam. – Egy évig epekedtem utána, aztán a szalagavató afterpartyn táncoltunk és ennyi. – olyan „ez van” képet vágok. – Ennyi volt, szép volt, jó volt és pont elég is. Első szerelemnek tökéletes szerintem. És neked? – érdeklődve nézek rá, miközben hallgató és megjegyző pozícióba helyezem magam. Lehet, hogy mégis lesz valamim az újság számára…