Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
– Mr. Brown, 38 éves fehér férfi. Harmadik napja tartjuk megfigyelés alatt. Görcsös, jobb felhasi fájdalommal, és magas lázzal érkezett hozzánk. – sorolja a rezidens, és én némán hallgatom, miközben a férfi legfrissebb leleteit lapozom át. – Hogy vagyunk ma Mr. Brown? – nézek fel a lapokból, a fehér párnába süppedt férfira, aki zavartan elmosolyodik. – Jól vagyok doktor nő, csak szeretnék már túllenni ezen az egészen. – – Ne aggódjon, hamarosan csak egy rossz emlék lesz az egész. Még lefuttatok néhány tesztet, és ha minden rendben lesz, akkor délutánra foglalunk egy műtőt, és elvégezzük a beavatkozást. Rendben? - félreteszem a kórlapját, és megnyugtatóan mosolygok a betegre, aki most megkönnyebbültem sóhajt egyet. – Addig is Dr. Jones ismerteti az eljárás részleteit, hogy tudja, pontosan mi fog történni. – a rezidensre pillantok, aki máris lelkesen elkezdi részletezni a beavatkozás részleteit. – Dr. Deveraoux? – az egyik nővér hajol be a kórterembe, én pedig kérdően rápillantok. – Egy férfi várja Önt lent a betegfelvételen, azt mondja Önhöz jött a kontrollvizsgálatra. – Zavartan összevonom a szemöldököm, és megrázom a fejem. – Nincs ma semmiféle konzultációm ma, és most egyébként is elfoglalt vagyok. Szóljon kérem Dr. Smithnek, hogy vizsgálja meg az illetőt. – – Én felajánlottam neki, de Önhöz ragaszkodik, és egyetlen orvossal vagy rezidenssel sem áll szóba. – Én ezt megértem, de akkor sem alkalmas most. Ha senkivel nem hajlandó beszélni, akkor egyeztessen vele egy időpontot jövőhétre. – a nővér már nyitná a száját, hogy megint ellenkezzen, de egy kézmozdulat is elég, és már is elmegy, én pedig újra a rezidensre figyelek. Nem telik bele öt perc, megint megjelenik a nővér az ajtóban, és ismét elmondja, hogy a férfi még mindig engem vár. Elmondom neki ugyanazt, majd ugyanúgy mint az előbb, le is zárom a beszélgetést.
– Akkor ha jól értem, doktor nő, nem lesz nagy vágás a hasamon, csak egy aprócska seb? Csak mert a nagymamámnak is volt egy hasonló műtétje, és hatalmas heg maradt utána. – – Ne aggódjon, Mr. Brown, ahogy Dr. Jones is mondta, éppen ezért alkalmazzuk a laparoszkópos műtéti eljárást, hogy minél kisebb bemetszést kelljen végeznünk. Amikor az Ön nagymamáját műtötték, meg nem volt ennyire modern az orvostudomány, de ez a mostani helyzetben.. – - Dr. Deveraoux! – már megint a nővér jelenik meg, és vág a szavamba. Nem vagyok egy könnyen felbosszantható típus, de most már kezdek ingerült lenni, hogy egy reggeli vizitet nem lehet nyugalomban elvégezni. Bosszúságom észreveszi a nővér is, így azonnal szabadkozni kezd. – Sajnálom, igazán nem akarom zavarni, de az a férfi.. őrületbe kerget minket! Kisebb jelenetet rendezett lent, és most azzal fenyeget, hogy a kórház igazgatójához megy. Kérem.. – Carter nővér sosem szokta magát ennyire felzaklatni a történteken, de én is látom rajta, hogy mennyire izgatott és feszült. Lehunyom a szemem egy pillanatra, és veszek egy mély levegőt, majd a páciens felé fordulok. – Ne haragudjon, Mr. Brown, de most mennem kell. Ha bármilyen kérdése van, Dr. Jonesnak nyugodtan felteheti. A műtét előtt még találkozunk. – még egy utolsó bíztató mosoly, majd elindulok Carter nővér felé, és egymás mellett haladva elindulunk a betegfelvételhez. – Tényleg ne haragudjon.. – – Semmi baj, nem Ön tehet róla. Ne aggódjon, majd én felvilágosítom személyesen azt a valakit, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy ő elképzelte. – fogalmam sincs, ki lehet az, de már most olyan fokú ellenszenvet váltott ki bennem látatlanba, hogy azt már nehezen lehet visszahozni. Sietve haladok végig a folyosón, majd le a lépcsőn az előtérben. A nővér egy magas, öltönyös férfire mutat, aki éppen háttal van nekem. Azért, mert a teljes ruházata többe került mint az én teljes kéthavi fizetésem, még nincs joga hozzá, hogy ugráltasson akár a személyzetet, akár engem! A kezemet kivéve a fehér köpenyem zsebéből, állok meg a férfi mögött, még véletlenül sem kerülöm meg. – Megtudhatnám, mégis mi jogon követeli azt, hogy félbe szakítsam a reggeli vizitemet, uram? – semmi jó reggelt, én Dr. Deveraoux vagyok, blablabla. Határozott, enyhe kérdő hangsúllyal teszem fel a kérdést. Persze némi méltatlankodás is kihallatszik belőle.
Harmadik napja ébredek gyomorfájással és étvágytalansággal. Normális esetben ezt a stressz számlájára írnám, de sajnos én már átestem egy rákon, meg is műtöttek. A gyomrom felét eltávolították, de egész ezidáig nem újult ki a rák. Mindez több mint fél éve volt, de alig tűnt egy hétnek. Azóta sokszor jártam erre, be is jöttem, de valahogy a doktornő, aki minden nap bejárt hozzám, folyton elfoglalt volt, vagy nem ért rá esetleg éppen a műtőben mentette az életeket. Így egy ideje lemondtam arról, hogy valaha igent mond a randiajánlatomra, s néha küldtem neki egy csokor fehér liliomot névtelenül. Nem adtam fel a célomat, csak éppen félretettem. Szeretném a nőt megismerni, és megtudni a múltját, és persze zavar az is, hogy ezidáig egyszer sem jött el velem sehová. Pedig régen nem vagyok a betege. Így itt is volnék. A gyomrom még mindig fáj, mintha gyomorszájon vágtak volna, és el is kapok egy nővért, aki kikérdez, hogy miért jöttem és minek. Én elmondom, és azt is, hogy kivel akarok beszélni. Ő persze eltűnik egy időre, majd megint visszajön hozzám rossz híreket közölve. - Nem érdekel, én azt akarom, hogy ő vizsgáljon meg, vagy megyek az igazgatóhoz! - jelentem ki határozottan, majd egy kicsit összegörnyedek, így a nővér az egyik ágyhoz kísér. Mikor a hogylétemről kérdez, csak elzavarom de közben én felállok, fittyet hányva a nővérre, aki azt mondta, hogy pihenjek. Kisvártatva végre felém közeledő lépteket hallok, majd végre a hang is eljut a fülemig, én pedig megfordulok. Habár arcom az egészségesnél sápadtabb, és a szemem alatti karikák sem a kialvatlanságtól sötétlenek, egy mosoly kúszik az arcomra. - Olyan jogon, hogy akit a drága kolleginája javasolt, nem ért a munkájához, Dr. O'Connell pedig nyugdíjazta magát, így magára esett a választás - jelentem ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az ágyra támaszkodom, és persze nem tudom titkolni, hogy rosszul vagyok, habár a stresszre tudom fogni az egészet. Addig sem kell arra gondolnom, hogy az a rohadt rák kiújulhat. Saintwood vagyok, nem lehetek még egyszer rákos. - Önben megbízom. Bocsássa meg, hogy türelmetlenkedtem - szisszenek fel, és feljebb ülök. - De piszkosul fáj.. - pillantok fel rá, habár kedvesebben is közölhettem volna, de férfi vagyok, ráadásul a rosszabb fajtából. Legalábbis a húgom szerint.
Ahogy megfordul, láthatóvá válik számomra az arca, és egy rég látott ismerőst fedezhetek fel a kissé elgyötört vonásokban. Hiába is akarnám, akkor sem tudom meglepettségemet leplezni, és egy hosszú másodpercig meglepetten pislogok a másikra, majd apró kis mosoly kúszik az ajkaimra. De hamar is eltűnik, pont olyan gyorsan, mint ahogy jött. A férfi az ágynak támaszkodik, én pedig komollyá vált arccal lépek oda hozzá. – Feküdjön fel az ágyra. – mondom határozottan, vagy akár nevezhetjük utasításnak is. Valószínű nem lepődik meg rajta, mert korábban is megszokhatta már ezt a fellépést tőlem. A karja alá nyúlok, és segítek neki, majd egy mozdulattal a párnát is a feje alá igazítom, és a lábait is felemelem az ágyra. Amikor már biztonságban az ágyon van, ellépek a férfitól egy pillanatra, de csak azért, hogy a sötétkék függönyöket elhúzzam mindkét oldalon, mint a paravánokat. Így kizárom a hatalmas helyiségben tartózkodó betegeket, ápolókat és orvosokat. – Mr. Saintwood, Ön szerint a kórház alkalmazottainak fele alkalmatlan arra, hogy itt dolgozzon. – Jegyzem meg, ahogy ismét felé fordulok, és megint csak ott bujkál a szám sarkában egy apró mosoly. Ó igen, a legutóbbi hosszas itt tartózkodása során nem egyszer, hangosan adta tudtunkra az ezzel kapcsolatos véleményét. Az aprócska kagylóhoz lépek, majd fertőtlenítővel megmosom a kezem. – Legközelebb majd mondja meg a nővérnek a nevét, és hogy erős fájdalmai vannak, és akkor azonnal jövök. – megállok az ágy mellett, ahogy beszélek. A türelmetlenkedés megbocsátva, de azt is be kell látnia a férfinak, hogy röntgen szemem még nincs, amivel az egész kórházat pásztáznám. Gyors mozdulattal tolom félre az öltönyt, csatolom ki a nadrágjának az övét, és gombolom ki az így kiszabadított inget. A hasa így szabaddá válik. – Most apró nyomásokkal megvizsgálom, rendben? Szóljon, ha már elviselhetetlen a fájdalom. – Mondom neki, és elkezdem lassan kitapogatni az alhastól indulva, közben Őt figyelem. Ahogy az egyre fájdalmasabb terület felé haladok, úgy rándul össze a fájdalomtól. – Jobb alhasi terület a legérzékenyebb. – mondom hangosan, leginkább magamnak. A kezeim elveszem a hasától, majd feljebb lépek, és a háta mögé csúsztatom a kezem, így elég közel kerülök hozzá. – Vegyük le a zakót. – ezt már kevésbé katonás hangnemben jegyzem meg, és bíztatóan mosolygok rá. Lesegítem róla a fekete darabot, amit aztán a fogasra akasztok fel. Az ágya mellé húzok egy széket, és leülök rá. Finoman megfogom a felém eső karját, majd kigombolom a mandzsettát, és felhajtom az ingjét, egészen a felkarja közepéig. – Mindjárt jobb lesz, Mr. Saintwood. – Fűzöm hozzá, de mivel azt mondta bízik bennem, így biztosan nem fog ellenkezni. A mellettünk álló kis polcokhoz nyúlok, ahol megannyi bontatlan fecskendő és apró kis felcímkézett üvegcsék vannak. Először a gézlapokhoz nyúlok, alkoholt öntok rá, majd a belső könyökhajlatnál lefertőtlenítem. Fogok egy fecskendőt, majd magasabbra emelve a barna üveget, beleszúrom az injekciót, és a megfelelő mennyiségű fájdalomcsillapítót szívom ki, az oldalsó kis jelzések segítségével. – Vénásan kap fájdalomcsillapítót, és a fájdalmai perceken belül enyhülni fognak. – tájékoztatom, mire is készülök, és megint csak megfogva a karját, a belső hajlatba szúrom a tűt, és fecskendezem be a gyógyszert. Amikor ez megvan, kihúzom, és egy gézlapot szorítok a tű nyomának helyére, ahonnan szivárogni kezd a vér. – Most pedig mondja el kérem, az erős gyomorfájdalmakon kívül milyen más panasza van még, illetve mióta tapasztalja ezeket? – Pillantok rá.
Örülök, hogy végre megláthatom magabiztos alakjának sziluettjét, és ez az egész helyzet még tetszene is, ha nem fájna mindenem. Bevallom férfiasan félek, hogy kiújult a rák, hiszen bármikor megtörténhet, és folyton ezzel a tudattal élek. Még élvezem is a helyzetet, ahogy a feddő tekintet megenyhül, és segítséget nyújt az ágyra fekvésben. - Lehet, hogy válogatós vagyok, de nem kedvelem a kezdőket - vallom be, és eszembe jutnak azok az idők, amikor rengeteg időm elment itt. Persze miután kijutottam az elvonóról, amit valószínűleg nem fogok büszkén vállalni a doktornő előtt sem. - Akkor még hatott a fájdalomcsillapító, amiket reggel beszedtem - vallom be őszintén. A fájdalom engem is a padlóra tud küldeni, ha olyan mértékű, amit a magas fájdalomküszöbömmel is képtelen vagyok elviselni, így hagyom magam és azt teszem, amire utasítanak. - Nem szoktam hozzá, hogy engem vetkőztetnek az első randin - eresztek el egy félmosolyt, miközben a tekintetét kutatom barna íriszeimmel. Tetszik a magabiztossága, és a hozzáértése, melyre elmosolyodom, majd a hasamhoz ér. Nem mondom, más esetben nagyon kellemes lenne, és egy kicsit többet is el tudnék képzelni, de amikor olyan területre ér, akaratlanul is összerándulok, és a fájdalom jele az arcomra is kiül. Ahogy lesegíti a zakómat, alkalmam nyílik közelebbről megfigyelni arcvonásait. - Még mindig gyönyörű szemei vannak - állapítom meg, majd visszadőlök a párnára. Szinte csillagokat látok a fájdalomtól, de nem fogok jajveszékelni, mert az nem rám vallana, így csak tűröm, ahogy bead valami fájdalomcsillapítót, majd kérdez. - Passz... Nem tudom mióta, talán egy hete, vagy több. Először hasi fájdalommal járt, majd émelygéssel, utána jött az étvágytalanság. Pár napja viszont elég erőssé váltak. Pont mint mikor kiderült a... - igen, néha én is elakadok, és nekem is nehéz bizonyos dolgokról beszélnem. - ...diagnózis - fejezem be végül a mondatom, majd lassan érzem, ahogy enyhül a fájdalom. Ez erősebb, mint amiket én szedek, és remélem visszamehetek végre dolgozni. - Ön szerint kiújult a rák? - teszem fel végül a kérdést, ami ezidáig nyomasztott. A tekintetét kutatom, mintha kiolvashatnék belőle valamit, holott tudom, hogy így látatlanban nem tud biztosat mondani. De a véleményére kíváncsi vagyok, hátha mond valami biztatót, mint régebben...
– Válogatós, minden bizonnyal, de túlzottan kritikus is. – nyílván senki sem szereti a kezdő rezidenseket, mert bennük van a félsz, hogy mi van, ha elrontanak valamit. Itt emberi életekről van szó, és senki nem akarja, hogy „rajta gyakoroljanak”. Viszont a férfi nem csak a rezidenseket utasította vissza. – Mindenesetre köszönöm… A bizalmát. – A köszönetmondás végén hozzáteszem, mire is gondolok. Elvégre ez is egy módja, hogy elismerjék a munkám, és a beteg bizalmának elnyerése az egyik legfontosabb feladatunk, mindamellett, hogy meg kell gyógyítsuk. Amikor megjegyzést tesz a vetkőztetésre, csak mosolyogva ingatom a fejem, de nem mondok rá semmit. Most sokkal inkább lefoglal az, hogy megvizsgáljam, mintsem a kis flörtölésére reagáljak. – Vigyázzon, Mr. Saintwood. Még a végén elpirulok. – felelem könnyedén, miközben lesegítem róla az öltönyét. A bóknak nem tulajdonítok nagy jelentőséget, és ahogy korábban sem, úgy most sem kezdek el pillát rebegtetni, és elpirulni, mint ahogy általában a nővérek reagálnak Rá. Igen, láttam én a reakciókat. Főleg akkoriban, amikor bent feküdt nálunk, akkor volt a legfeltűnőbb. Komplett rajongó tábora alakult ki. Na és én? Hát én nem tartozom közéjük. Jóképű férfi, és a kisugárzása is helyén van, de ennyi. – A gézt tartsa itt még egy kicsit. – mondom neki, és a kezét az ölébe helyezem. Magamhoz veszek egy kórlapot, és elkezdem tölteni. Ahogy beszél, úgy jegyzetelek a papírra. – Egy hete? – kapom fel a fejem, és igen csak haragosan nézek rá. – Már a harmadik nap után jönnie kellett volna, és nem megvárni, amíg ilyen fájdalmai lesznek. – Korholom, és ingatom meg megint a fejem. Egy betegem előtt sem vetem véka alá a véleményem, és teljesen belefér az is, hogy megszidom őket, ha elhanyagolják a saját egészségüket. Ráadásul ha valakinek, hát Neki fokozottan kell ezekre a jelekre figyelnie. Viszont amikor a mondandója végéhez ér, a szigorú vonások megenyhülnek. Abbahagyom az írást, és Őt figyelem, tekintetem összefonódik az övével. S akkor felteszi a kérdést, és úgy néz rám, mintha én lennék az utolsó mentsvára. A hideg végigfut a hátamon, és egy régi emlék képe dereng fel bennem. Bár rajtam nem látszik semmi, mégis olyan, mintha egy hidegkéz marna bele a szívembe. Benjamin is pont így nézett rám, amikor másodszor alakult ki nála a gyomorrák. Akkor nem tudtam válaszolni erre a kérdésre, de azóta sok idő eltelt, és most már nem csak, hogy tudok, de tudnom kell válaszolni rá. De minden alkalommal pont ugyan olyan nehéz, mint a legelső. Ezt nem lehet megszokni, ebbe nem lehet beletanulni. – Ne vonjuk le messzemenő következtetéseket Mr. Saintwood. – mondom, és önkéntelenül is előrébb hajolok, a kezem pedig az Ő kezére teszem, és egy finom, bátorító mozdulattal megszorítom. – Veszünk vért, és készítünk egy hasi ultrahangvizsgálatot, és ígérem Önnek, egy órán belül kiderítjük, mi okozza ezeket a panaszokat, rendben? – és a férfi tudja, hogy amit én megígérek, azt be is tartom. Ezt már nem egyszer bizonyítottam. Engem nem ráznak le a laborban, addig állok a fejük felett, amíg ki nem elemzik a leadott mintát. Nincs négy óra, meg majd holnap, a fenéket! Az én betegeimet csak addig hagyom kétségek között, amíg nagyon muszáj. Újra rámosolygok bíztatóan, majd elveszem a kezem az övéről. A kórlapot félre téve felállok a székről, majd egy kis tálcát veszek elő, és a másik oldalára megyek. – Sajnálom, de ezen az oldalon is összefogom gyűrni az ingjét. – persze egy percig se sajnálom. Egyrészt mert ez a munkám, másrészt most is csak szórakozottan mosolygok. – Inkább most ezt a vénát szúrom meg, mivel a másikba adtam a fájdalomcsillapítót. Jobb már? – Kérdezem, bár láthatóan kezd kicsit ellazulni, de jobban szeretném az Ő szájából hallani, hogy hatott-e a gyógyszer. Közben az inget ezen a karján is felhajtom a felkarjáig, majd egy felkar szorítót teszek fel neki, és szorosra húzom. – Nem túl szoros? – kérdezem, ha kell még igazítok rajta, de ha jó, akkor egy újabb steril fecskendőt veszek elő, tűvel. Mielőtt még beszúrnám, erőteljesen megnyomkodom a véna körül. Fertőtlenítés, és már is bent van a tű. Az orvosi kémcsövet könnyed becsatolom a tű foglalata alá, és ennek hatására szépen elkezd csordogálni a vér az üvegbe.
- Mindig is az voltam, és őszinte - válaszolok egykedvűen. Az a fajta beteg vagyok, akiből a legrosszabbat váltja ki a betegség. Én morcos és a szokottnál is bunkóbb leszek, nem tagadom. A mostani jelenet is csak azért volt, mert tényleg zavaró a reggeli gyomorfájás, ami egyre erősödik, sőt néha éjjel sem hagy aludni. - Ugyan, nem fog maja elpirulni, bár szeretném egyszer látni - mosolyodom el, ahogy végigmérem, s szavaim igazat mondanak. Nem adtam fel, hogy meghívjam valahová, és igent is mondjon. Átlagos esetben ki nem állhatom, ha valaki elutasít, de nála más a helyzet. Sokszor figyeltem őt, amikor egy nővér olvadozva cserélte az infúziómat. Annyira zavaró, hogy sokukért nem kell tenni semmit, csak ránézek, és már benedvesedik. Ez a nő nem ilyen, habár tudom, hogy tetszem neki, látom a szemén, mégis elutasít. Ezért éri meg nekem küzdeni azért a randiért. - Egy hete még nem volt ilyen erős a fájdalom. Nézze, rengeteg tárgyalásom volt, és azt gondoltam, hogy csak rosszat ettem -vonom meg a vállam. Tény és való, hogy előbbre valók a tárgyalásaim, és a megbeszéléseim, mint az egészségem. De sokszor eszembe sem jutott a fájdalom, mert rögtön bevettem egy fájdalomcsillapítót. Persze tudom, hogy nekem vigyáznom kellene a gyógyszerszedéssel, és az idegességgel, meg persze dohányoznom sem szabadna, de vannak szenvedélyek, amikről egyrészt képtelen vagyok lemondani, másrészt nincs értelme. - Ne vonjunk le, persze hogy ne tegyük, Dr. O'Connell is ezt mondta annak idején - verek le valami fém tálkát arról az oldalamról, ahol a fájdalomcsillapítót beadta. Gyűlölöm a kórházakat, és nem szeretek ide járni. Arcom megfeszül, ahogy az egész testem ismét, de most nem a fizikai fájdalom az oka. - Egy óra? Nekem lenne egy tárgyalásom, nem lehetne kicsit gyorsabban? Már így is késésben vagyok... - nyögök fel, bár magam sem tudom, miért. Elvileg nem kellene fájdalmat érezzek, viszont halványan érzem azt, de mégsem szólok. Mély levegőt veszek, majd megvárom, amíg leveszi a vért. Kérdésére csak megrázom a fejem. - A fájdalomcsillapító egész jó... Azt hiszem - vonom meg egy pillanatra a vállam, majd ismét az arcát fürkészem. Talán valamit látni akarok rajta, vagy csak megnyugtatásképpen kutatom, de mégis jól esik rajta pihentetni a szemeimet. - Miért? - teszek fel egy kérdést, miközben végig az alakját követem, akárhová megy. A fájdalomcsillapító, ha nem is teljesen irtotta ki belőlem, de enyhítette a fájdalmam, így képes vagyok beszélgetni, de lehet, hogy egy óra múlva ismét leterít az érzés. - Hogy lehet az, hogy Ön sosem mondott igent nekem? A fehér liliomokat megkapta? - kérdezem, és ezzel elárulom magam...
– Az őszinteség dicséretes dolog. – mondom neki pont olyan egykedvűen, ahogyan Ő válaszolt. Lehet úgy is őszintének lenni, hogy nem direktbe bántom meg a másikat, de azt is tudom, milyen fájdalmai voltak korábban, és most is. Ha a tűréshatárunkat súrolják, akkor mindenkinek előjön a nem éppen szebbik éne. Türelmetlen lesz, morcos és némely esetekben nyers is. Velem sincs ez másképp, bár az én tűrőképességem elég magas. – Úgy tűnik, Ön már nagyon jól ismer. – jegyzem meg, és egy picikét ugratom is, ami azt illeti. Nyilvánvalóan nem ismer, de az is biztos, hogy nem fogok pár szép szótól elpirulni, csak mert Ő mondta. Az pedig, hogy engem lásson kipirulva nem fog bekövetkezni az elkövetkezendő évtizedben sem. – Na már megint helyben vagyunk. – sóhajtok egyet, és egy pillanatot adok magamnak, hogy a plafonra nézzek, és némán elmormogjam magamban a véleményem. Nyílván, hogy megint a munka volt az első, és nem árulok el vele nagy titkot, hogy ezt a beszélgetést mi már nem egyszer lefolytattuk a közelmúltban. Most még nem is mondok inkább semmit. Lehet, hogy tényleg nincs olyan nagy baj, és akkor hazamehet, de ezt persze erősen kétlem, ha a fájdalmai erősségéből indulok ki. A fém hangos csörömpölésére összerezzenek. Nem vagyok egy ijedős típus, és alapvetően nem rettenek meg az ilyen kirohanásoktól, de a hirtelen bekövetkező erős zajok rám is hatással vannak. – Teljesen megértem, Mr. Saintwood, de amíg nincsenek kézzel fogható eredmények a kezemben, nem zárhatjuk ki a rák újbóli kialakulását. Nem hazudok, van már egy elméletem, mi okozza ezt a tünet együttest Önnél, de egészen addig amíg ez nincs biztosan alátámasztva, nem ígérhetek semmit sem. – Határozott, de mégis halk, nyugodt hangon mondom mindezt. Azt már nem teszem hozzá, hogy értsen meg engem is, nem akarok finoman szólva segget csinálni a számból. Vaktában diagnosztizálom, és kiderül, hogy a leletek alapján nem is az a baja. Ilyet nem lehet. Viszont ez Őt nem fogja megnyugtatni, és nem akarok olajat tenni a tűzre. – Minden rendben van Dr. Deveraoux? – dugja be a fejét a paraván mögé egy nővérke és először engem néz, majd meglátja az ágyban fekvő férfit, és voálá! Elpirul. Kezdődik. – Persze, minden rendben van. Kérem, takarítsa össze azt, ami a földre került, majd hozzon egy ultrahang gépet. – adom ki az utasítást, és látom, hogy a fiatal lány teljesen máshol jár, és a szemeit a férfin tartja. – Nővér, hallja amit mondtam?.. Jenna?! Hello, itt van még velünk? – Kissé felemelem a hangom, de nem az ideges módon, csak hogy felhívjam a figyelmet magamra. Ez úgy tűnik hat. – Persze, elnézést doktornő. Már is hozom a.. seprűt, és feltakarítok. – hebegi, majd lesüti a szemeit, és eltűnik a sötét paraván mögött. Sóhajtok egyet, is ismét a férfi, és a vénája felé fordulok. – Az Isten szerelmére.. – morgom az orrom alatt, inkább magamnak. Sosem értettem ezt a reakciót, amit másokból vált ki. Amikor megint a munkáját említi, felnézek rá. – Ne bosszantson fel Mr. Saintwood. – Mondom neki igen csak komoly arccal, mint aki tényleg mindjárt ott van, hogy mindjárt elszálljon az agya. Persze ettől még azért messze állok, de jobb, ha komolyan veszi a szavaim. – Igyekszem minél gyorsabban kideríteni, mi lehet a baj, de ezt nem azért teszem, mert tárgyalása lesz, hanem magáért. – ez most picit furán hangozhatott, de ez az igazság. Érte teszem, semmi másért. – Mindazonáltal bármennyire is elképzelhetetlen, más betegek is vannak a kórházban. – Önkéntelenül is némi korholás fedezhető fel a szavaimban. Nem körülötte forog a világ, és igazából nekem is lenne más dolgom. – Értékelje, hogy most is magával foglalkozom. A vérvétel nem feltétlenül az én feladatom lenne. – fűzöm hozzá, csak hogy képben legyen. Ezt a nővérek szokták csinálni az esetek nagy részében, most mégis itt vagyok mellette és próbálom ezt az egészet könnyebbé tenni a számára. Az egyik kis cső megtöltődik a vérével, és egy gyors mozdulattal kipattintom, majd egy újabbat csatlakoztatok. Többször lefuttatjuk a tesztet, az a biztos. De ehhez már a férfi hozzászokott korábban. Egészen addig nem is nézek fel rá, amíg fel nem teszi a kérdését. – Nem keverem a munkámat a magánéletemmel, és Ön a betegem. Igen, megkaptam a liliomokat, de honnan..? – a gördülékeny válaszadás megakad egy pillanatra. Pedig nagyon határozottan tudok visszautasítani bárkit, még Őt is, de a liliom említésére kibillenek a szerepből úgymond. Fürkésző tekintettel nézem a férfit, majd kissé felvonom a szemöldököm. – Ön küldte őket? – Névtelenek voltak, és mindig a legváratlanabb pillanatokban kaptam. Nem volt se névnapom, vagy szülinapom, és nem volt logika a két virág közötti eltelt időintervallumban. Pedig kerestem, tényleg. A többiek azzal ugrattak, hogy biztos van egy titkos hódolom, de ezt egyenesen baromságnak gondoltam. Közben megtelik a kémcső, és egy harmadikat teszek be, hogy azt is megtöltsük. – Mindegyik gyönyörű volt, egytől egyig. Köszönöm, de semmi szükség nem volt rá. – megenyhülök, és ugyan most sem pirulok el, azért kissé ellágyulnak a vonásaim. Ez igazán kedves gesztus, és nem hazudok, jól esik. Ebben a pillanatban betolják a hordozható ultrahang gépet, én pedig megmutatom, hogy hova tegyék, pont a másik oldalra, mint ahol állok. A harmadik kémcső is megtelik, én pedig leragasztom az aprócska tűnyomot, amit ezzel okoztam. – Ezt kérem, címkézze fel, és vigye el a laborba, és kérjen azonnali teljes körű elemzést. Mondja azt, hogy én küldöm. – ez már önmagában is egy fenyegetésnek is beillene. A nővér elmegy a vérrel teli kémcsövekkel, de még így sem maradunk kettesben, mert egy újabb nővér lép be, és csendben elkezdi összetakarítani a férfi által okozott felfordulást. Megkerülöm a férfit, hogy visszakerüljek a másik oldalra, és bekapcsolom a gépet. Ismét segítek bár gomb kiszabadításával, hogy a has teljes területe elérhetővé váljon, majd egy tubust veszek a kezembe. – Ez most kicsit hideg lesz. – jegyzem meg, és egy nagyobb adagot nyomok a területre az átlátszó gélből. A szenzort a kezembe veszem, és a fejét belenyomom a gélbe. A mozdulat magabiztos, de nem erős. Lassan elkezdem körkörös mozdulatokkal eloszlatni a gélt, és a tekintetem most a monitorra tapad.
- Az igazság az, hogy sajnos elég keveset tudok arról, milyen is ön valójában - sóhajtok, majd gondolataimba mélyedek. Valahogy nem vonz, hogy megint itt kell lennem. Nem akarom, hogy az a betegség maga alá gyűrjön, de minden megeshet. Mindenesetre nekem vigyáznom kell magamra, hiszen a cégem nélkülem meghal, és a bácsikámat sem hagynám magára szívesen. Lehet, hogy azt mondja, hogy még évekig bírja, de ha én nem vagyok, túlhajszolja magát. Azt hiszem ez valahogy családi vonás lett nálunk. Én is képes vagyok rá, csak dolgozom, és alig látom a húgomat, aki végre nálam lakik, így vigyázni is tudnék rá, ha vele lehetnék, de a rövid szabadidőm is a kórházban telik. Habár a társaságom pimasz és provokatív, amit élvezek. -Van egy elmélete? Hallgatom - veszek egy mély levegőt, miután levertem azt a tálcát. Néha hamar elgurul az a bizonyos gyógyszerem, pedig általában elég türelmes is tudok lenni. Hogyne tudnék, de amikor a felhők a fejem fölé gyűlnek, akkor én magam is feszült vagyok. - Nyugodjon meg nővérke a doktornőt sosem bántanám - küldök felé egy félmosolyt, amitől elpirul. Jellemző. Persze tisztában vagyok a külső adottságaimmal, de nem hiszem, hogy annyira különleges lennék. Hacsak nem olvas újságokat. A múltkor például benne voltam, mert megnyitottam a sokadik éttermemet Los Angeles külvárosában. Szép kis parti volt, és igazán elnyerte a közönséget, amire a húgom volt a partner. Persze a cikkben a barátnőmként írták le, de nem tudják az igazságot. Én már jót mosolygok ezen, habár most semmi kedvem mosolyogni. Erélyesebben szól rám a doktornő, ami miatt úgy érzem, hogy egy bocsánatkérő pillantást kell felé küldenem. - Soha nem bosszantanám fel, Dr. Deveraoux - mosolyodom el ismét, majd körbenézek. Szerencsére a függöny el van húzva, így nem kell látnom a többi beteget, amitől csak feszélyezve érzem magam. De nem is ez a legjobb szó rá, hanem az, hogy zavarnak. Gyűlölöm, hogy más is szenved mellettem, amit persze nem fog fel a függöny. Mellettem valakinek nagyon fájhat valamije, mert éppen felsikít, majd zokogásban tör ki. - Örülök, hogy az idejét rám fordítja, de tudja én elég fontos ember vagyok ott, ahonnan jöttem, nem szoktam hozzá a várakozáshoz - jegyzem meg, és figyelem, ahogy a vérem megtölti a fiolákat. Sosem okozott gondot a vér látványa, nem fehéredek el, vagy ilyesmi, számomra semleges. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy miért is éppen fehér liliomot küldtem neki, és a válasz itt van. Mert sosem voltam átlagos ember. Sosem teszek átlagos szokásokat, mint a többi férfi. - Az igazi szépség az olyan dolgokban rejlik, amelyek nem enyésznek vagy tűnnek el, hanem örökké tartanak. A liliom szépsége is örök. Nem vagyok olyan férfi, aki rózsát küld a nőknek, hanem sokkal inkább a hozzá legközelebb állót. Úgy képzelem, hogy önnek az egyik kedvence a liliom, vagy tévedek? - vallom be egy kicsit elkalandozva, ahogy a virágokról beszél. Azt gondoltam, rájött, ki küldte őket, de ha nem, akkor most már biztosan tudja, mert elmondtam neki. - Nem okozott nehézséget a virágok küldése, és nagy szükség volt rá. Magának köszönhetem az életem - vallom be őszintén, hiszen ő volt ott, ő műtött, és nem az orvosom, aki azóta nyugdíjba vonult. Persze voltak összezördüléseink, amikor nem engedett haza, és nem fogadta el a pénzt, majd kiöntötte a kávémat, és zöld teát adott helyette, mert szerinte az egészséges. És azt sem tagadom, hogy volt olyan, mikor a nővéreket szédítettem, de az azért volt, mert unatkoztam. Most viszont inkább aggódom saját magamért, és azért, hogy egy nap a szervezetem nem bírja ezt az egész stresszes helyzetet. Lassan eszmélek fel, hogy Ivonne a zselét a hasamra nyomja. Összerándulok, mikor a készüléket is a hasamhoz érinti, mert nem számítottam rá, és bevallom elég kellemetlen érzés. - Normális, hogy tompa fájdalmat érzek, amerre a készüléket viszi? - hagyja el egy újabb kérdés a számat, és érzem, ahogy ismét elsápadok. Valamiért túl keménynek érzem a hasamat és nem azért, mert edzeni járok. Ez annál rosszabb... Persze ez nem olyan erős fájdalom, mégis kellemetlen érzés, és azt reméltem, hogy a fájdalomcsillapító nem volt hiábavaló. Viszont ahogy ő nézi a monitort, hidegrázás lesz úrrá rajtam, és egyszerre ver ki a víz, és fázom. Azt hiszem a lázam is felmehetett, amit nem tartok valami jó jelnek. - Nem érzem a legjobban magam - húzom el a számat, majd hátradőlök, mivel gyengeség uralkodott el rajtam. Sosem szerettem sokáig feküdni, de most egészen jól esik.
Hogy milyen vagyok valójában? Lehet én magam sem tudnám megmondani. Annak ellenére, hogy idén töltöttem be a harmincegyet, nem merném kijelenteni magamról, hogy az önismeretem tökéletes. Van egy kép bennem saját magamról, ami talán lehet nem is reális, de ez nem jelenti azt, hogy ismerem magam. Az önismeret önmagában nagyon érdekes téma, de ebbe nem megyek bele, csak elhessegetem a gondolatokat, és nem reagálok semmit a férfi megjegyzésére. Amikor finoman megkér rá, hogy mondjam el, mire gondolok – már ha kérésnek nevezhető az egyébként burkolt utasítás – egy pillanatig megint fürkésző tekintettel figyelem. Végül veszek egy mély levegőt. Őszintén, nem akarom azt, hogy a „jobbik” verzióba ringassa magát, aztán végül kiderüljön, hogy tévedtem. Mindegy. – A tünetei alapján úgy gondolom, hogy vagy fekéllyel, vagy pedig vakbélgyulladással állunk szemben, de pontosabbat még nem tudok mondani, csak a vizsgálatok után. – nem megyek bele részletesebben. Nem azért, mert két igencsak elterjedt betegségről van szó, és azt feltételezem, hogy a férfi mindkettővel tisztában van. Hanem mert amíg nem szűkítjük le teljesen a kört, felesleges a terápiás módszereket taglalni. – Akkor gondoljon mindig erre, mielőtt követelőzni kezd. – a bocsánatkérő mosolyát elnézve én sem állom meg, hogy el ne mosolyodjak újra. Ez a pasas hihetetlen! Másodperc töredéke alatt képes kihozni a sodromból, de nem tart sokáig az sem, hogy megenyhüljek. Elképesztő. – Fontos ember? – szakad fel a szemöldököm. – Ha valaki, Ön pontosan tudja Mr. Saintwood, hogy a betegség nem válogat, ahogy a halál sem. Nem nézi azt, hogy kicsodák, micsodák vagyunk. Szóval, ha adhatok egy tanácsot, és remélem nem bántom meg vele, de az istenkomplexusát hagyja kint a kórház előtt, amikor bejön ide. Rendben? Mindkettőnek sokkal könnyebb lesz. – Én nem akarom igazán megsérteni, de ekkora egóval az egész föld nem bírna el, és nyílván tisztában van vele. Ó, hogyne lenne tisztában, amikor lábadozó állapotban, műtét után is a nővérkék fejét szédítette. Ha nem figyelek oda, még ki is szöktették volna a kórházból. Hallgatom, ahogy a virágokról beszél, és ha nem én lennék mellette már egy ideje azt gondolnám, valaki morfiumot adott be neki. Persze, tudom, hogy egy intelligens férfi, mégis amikor ilyen gyengéden tud beszélni valamiről, olyan, mintha egy másik ember lenne. Vagy csak a képzeletem játszik velem? Lényegtelen. Egyébként sem fogok róla agyalgatni esténként. – Igaza van. Nagyon szeretem a liliomokat. Úgy tűnik, Ön nagyon jó emberismerő. – jegyzem meg, mert biztosan nem a hasára ütve találta ki, hogy pont liliomot fog nekem küldeni. A rózsákat pedig tényleg nem szeretem. – Nem, saját magának köszönheti az életét, mert mindvégig küzdött, én csak egy.. képletesen szólva egy segítő kéz voltam, amiben megkapaszkodott, és felhúzta magát. – Hiába az orvostudomány, hiába a világ összes gyógyszere, ha a beteg nem küzd, mi nem harcolhatunk helyette. – És újra megtenném. – nézek rá komolyan, és ez nem is kérdés. Újra a monitort figyelem, majd oda nyúlok a géphez, és kihúzom a billentyűzetet, és egy gomb segítségével több képet is készítek. – Az Ön esetében most igen, a hasa megvan feszülve, de mindjárt kész vagyunk. – az a pici, enyhe nyomás, amivel a szenzort mozgatom, alapvetően nem szabadna fájdalmat okoznia, de most más a helyzet. Félre teszem a szenzort, és a kezemmel tapintom meg újra a hasát. Ez így nagyon nem jó. Felpattanok a székről, majd felé hajolok, a kezeimbe fogom az arcát. – Nézze rám. – Utasítom, majd a homlokára simítom a kezem. – Kezd belázasodni. – állapítom meg, majd a feje fölött falon lévő gombot megnyomom hosszan. Nem is telik bele sok idő, a nővér felbukkan. – Hozzon egy infúziós állványt, és 250 ml Neodolpasse oldatot. – Adom ki az utasítást a vállam fölül, majd kiegyenesedem. Az ultrahangos gépet félretolom. Az ágy végéhez lépek. Gyorsan leveszem a cipőket a lábáról, majd előveszem a takarót, és betakarom vele. Közben megjön a nővér a kért dolgokkal. Újra odalépek a férfi mellé. – Infúziót kötünk be, az oldat láz-és fájdalomcsillapítót, valamint gyulladáscsökkentőt tartalmaz. Hunyja le a szemét, és próbáljon ellazulni. – mondom neki, közben megfogom a karját, beszúrom a tűt a vénájába. A fájdalom éles, de annál gyorsabb. Letapasztom. – Most pedig ne mozogjon, ha nem muszáj. Elmegyek a leleteiért a laborba. Addig a nővér itt marad maga mellett, rendben? – Tudom, hogy azt szeretné, hogy én legyek mellette végig, de ez lehetetlen. S mire az oldat kezdene hatni, és bármiféle ellenkezést mutatna az irányban, hogy elmegyek, én már rég a sötét paravánként szolgáló függöny mögött eltűnök.
• • •
A mindjárt nem sikerül olyan hamar, mert közben akadt más dolgom is, de sikeresen megszerzem a laboreredményeket. Mielőtt még bármit eldöntenék egyedül, gyors konzultáltam az osztályvezetővel, többek között a férfi leleteiről is. Így durván 40 perc múlva bukkanok fel újra a férfi látóterében. – Van egy jó és egy rossz hírem, Mr. Saintwood. Mit szeretne, melyikkel kezdjem? –
Szívesen elbeszélgetnék a nővel több dologról is, de újra és újra önt el az a kellemetlen érzés. Nem feltétlen fájdalomként tudom azonosítani, inkább tompa gyengeség. Ahogy felsorolja az eshetőségeket, nagyon örülök, hogy nem tartozik a felsorolásba a rák, és felsóhajtok, ami szintén kellemetlen érzéssel párosul. - Fekély... Nem is csodálkoznék... - jegyzem meg, hiszen az egész életem stresszről szól. Az nem valami kellemes dolog, és tényleg nem szeretném, ha a gyomrom maradéka ki lenne téve neki, hiszen az is csak kedvez a rák kiújulásának. Próbálok összpontosítani arra, hogy ne az legyen, bár a vakbélgyulladást viccesnek tartanám, mert eddig azt hittem, hogy csak gyerekeknél van, de ezek szerint nagyon is lehetséges. Nem vagyok egy zseni a diagnózisok felállításában, de nem is vagyok orvos. Ha könyvelésre kérnének, megtenném, de sosem lenne erőm és türelmem ahhoz, amit Ivonne nap mint nap csinál. Főleg, ha nem egy olyan betege van, mint én. Tudom magamról, hogy elviselhetetlen vagyok, de nem sűrűn hangoztatom, nehogy elijesszem. - Istenkomplexusom van maga szerint? Ez nekem új - nevetek fel, vagyis nevetnék, ha ne fordulna át valami görcsös köhögésbe, ami persze fájdalommal jár, viszont hamar enyhül, így végre el tudok helyezkedni az ágyon. Nem nagyon terveztem ide a mai napom, és szólnom kellene az asszisztensemnek, hogy menjen el nélkülem a megbeszélésre, mert itt kell lennem, de remélem délután haza mehetek végre. Mikor az arcomat érinti, hűvösnek érzem a kezét, és úgy érzem, mintha a levegő is lehűlt volna, pedig csak a lázam megy fel szépen lassan. Próbálom rá emelni a tekintetem, ami persze sikerül, majd megállapítja a nyilvánvalót, hogy felmegy a lázam. - Lázcsillapító? De ugye nem halálos? - kérdezem, mintha mellé beszélnék, de még nem tartok ott. Peköti az infúziót, ami kellemetlen, főleg, hogy szinte lángol a bőröm. Fel sem tűnik, hogy leveszi a cipőm, csak örülök, hogy rám kerül a takaró, ami kicsit jobb érzést ad. Amikor kijelenti, hogy elmegy, rosszallóan felmordulok. - Ugye tudja, hogy úgy is el fogom üldözni? - kérdezem, majd végigmérem a nővért és ellene megyek a doktornő kérésének, mivel a mobilom a zakóm zsebében van, és el kell érnem. Felülök az ágyon, majd nehezen felállok, és előveszem a telefont, amin van hat nem fogadott hívás. Egy üzenetet küldök Elizabeth-nek, aki gyorsan válaszol, hogy elmegy nélkülem, és örülök, hogy legalább ezt el tudtam intézni. - A doktornő azt mondta, hogy ne keljen fel - rohan oda hozzám a Jennának hívott nővér, én pedig ellököm a kezét az alkaromtól, és észre sem veszem, hogy kiesik az infúzió. Összegörnyedve ülök az ágy szélén, mikor meghallom a doktornő hangját a távolból. Nem tudom, mennyi idő telt el, de cseppet sem érzem jobban magam. A nővér rég nincs mellettem, mert elzavartam, így senki nem figyelt, hogy mennyit mozgok, persze nem hiszem, hogy olyan nagy gond lenne. - Felír valami gyógyszert, és mehetek haza? - pillantok rá karikás szemeimmel, miközben már fel sem fogom, hogy mennyire lehetek lázas. Nagyon nem zavar, és nem akarom gyengének mutatni magam. - Inkább haza mennék, és otthon pihennék, amíg helyre jövök - jegyzem meg, de megeshet, hogy félrebeszélek. Alig egy óra alatt többféle injekciót kaptam, legutóbb infúziót, amit sikeresen kiszedtem valahogy, amikor a nővér kezét próbáltam lefejteni a karomról. Vért is vettek tőlem, és már most kezd elegem lenni a kórházakból. Egy pillanat múlva már a hidegráz, és enyhe remegésbe kezd testem, ami olyan távolról nem látszik. Talán ha nem veszi észre, tényleg haza mehetek...
– Én sem. – reagálok a szavaira. Vakbélgyulladást eddig főként gyerekeknél kezeltem, de sosem szabad kizárni a lehetőségek közül. Nagyon hasonlóak a tünetek, és nem szabad, hogy ez megtévesszen. – Fogalmam sincs arról, hogy mivel foglalkozik Mr. Saintwood, de jobb lenne, ha egy kicsi visszavenne a feszített tempóból. A saját érdekében. – Tényleg nem tudom, hogy miből élhet. Biztos, valami üzletember, és állítólag híres is. Ezt is csak onnan tudom, hogy a nővérek állandóan sutyorognak, de a részletekről fogalmam sincs. Mert nem érdekel, sőt! Jelenpillanatban a vérképe sokkal jobban érdekel, mint az, miből él. Nem is tartozik rám. – Miért, nem mondták még? Biztos azért, mert tartanak a mindent elsöprő zsarnoki haragtól. – nézek rá, és el is mosolyodnék, ha az Ő nevetéséből nem lenne kisebb fulladásos roham. Kissé feljebb állítom az ágy támláját, hogy könnyebben kapjon levegőt. A párnát pedig megigazítom, hogy kényelmesebb legyen. – Nem, nem az. – Mondom neki, miközben bekötöm az infúziót. Amikor megemlíti a nővér elüldözését, elmosolyodom. – Azért van itt, hogy segítsen. Ne hátráltassa a munkájában. – felelem szelíden, de úgy is tudom, hogy mi lesz a vége. Kész csoda, hogy egyáltalán rám hallgat. Egyelőre legalábbis.
– Már megint nem bírt megülni a fenekén, igaz? – mérem fel hamar a helyzetet, ahogy visszaérek. A nővér persze sehol, az infúzó pedig kitépve a karjából. Az ágy végében álló mobilasztal tetejére dobom a papírokat, és a férfi elé lépek. Megragadom a vállainál fogva, és célzottan lenyomom az ágyra. Egyébként is le van gyengülve, így nem lesz nehéz dolgom, hogy én győzedelmeskedjek felette. – Feküdjön vissza még, és hagyja, hogy az összes oldat elfogyjon. Ne akarja, hogy az ágyhoz szíjazzam! – tényleg kifog hozni a sodromból, és amikor végre fekszik, újra bekötöm neki az infúziót. Ekkor észreveszem a telefont is mellette, amit az imént használt. Kihasználom a pillanatot, így nem is számít rá, hogy a telefont egyszerűen elveszem, és a köpenyem zsebébe mélyesztem. – A telefonját most elkobzom, és arra kérem, hogy most kicsit figyeljen rám is, rendben? – mielőtt még ellenkezne, ellépek tőle, és az ágy végéhez megyek, ahol ott vannak a papírjaim. – Tehát a jó hír az, hogy a ráknak nyoma sincs. – belelapozok a papírjaimba, és pár sort firkálok fel. Ó, hogy épp most koboztam volna el egy páciens méregdrága telefonját a beleegyezése nélkül? Részletkérdés. Úgy teszek, mintha mi sem történt volna. – A rosszhír, hogy súlyos vakbélgyulladása van. Még ma megműtöm, és éjszakára itt kell maradnia a kórházban. – Nézek most egyenesen a szemeibe. – Pontosabban egy órán belül sort kerítünk rá, csak előtte még felkészítjük a műtétre, és alá kell írni pár papírt. És nem, nem mehet haza, és nem, nem lehet csupán gyógyszerrel kezelni. –
Persze, hogy a nővérnek az a munkája, hogy mellettem legyen, de ha egyszer idegesít, hogy elpirul csak azért, mert ránézek? Vagy mert alig mer hozzám szólni? Nem érdekel az olyan ember jelen helyzetben, aki nem tudja félretenni a magánéleti dolgait a munkájától. Normális esetben talán el is csábítanám egy éjszakára de ez nem az a helyzet. Tudom, hogy bajom van, és zavar, hogy a szervezetem nem engedelmeskedik. Legyengültem, és ez a legelviselhetetlenebb. Voltam már kiszolgáltatva másoknak, és sosem ébresztett bennem kellemes érzéseket. Csak feszült leszek tőle. Ezért küldöm el a nővért, mert biztos talál magának más, sokkal kedvesebb beteget. Nekem jó így egyedül, addig is el tudok intézni egy-két hívást. Bár a hangom erőtlen, mégis képes vagyok határozottan fellépni az asszisztensemmel, így végre bonthatom a vonalat. - Pontosan a fenekemen ülök... - válaszolom erőtlenül, majd végül csak a nőre emelem tekintetem, ahogy rám néz. Nem tudom, mit derített ki, de valahogy most eszembe sem jut rákérdezni. A hátamra fektet, melyre egy lázas mosoly jelenik meg az arcomon. - Szeretem durván... De azt hiszem itt elég sokan vannak - jelentem ki, s remélem talán annyira nem rossz a helyzet, mint amilyen hamar visszatért. Csak az arcát figyelem, én pedig nem tudok mást, mint feküdni egy helyben és várni, hogy jobban legyek. - Nem veheti el a telefonomat! - jelentem ki, s megpróbálok a lehető legszigorúbb lenni, de nem nagyon sikerül. Ismét megpróbálok felülni, mert nekem tényleg fontos az a készülék. Azon tudnak elérni, és én is azon tudok értesíteni embereket. Bár Joe-t nem akarom feleslegesen aggasztani a kórházba kerülésemmel, Anának el kellene mondanom, hogy váltás ruhát hozzon be, de ha ő nincs otthon, akkor a házvezetőnőnek kellene szólnom. - Feltétlenül muszáj megműteni azt a gyulladást? Biztos nincs olyan gyógyszer, ami csak úgy elmulasztja? - kérdezem még mindig ülve de nem nyúlok az infúzióhoz, főleg, hogy egy kicsit jobban lettem tőle. - Már egész jól vagyok, látja? Nem kell engem megműteni... - jelentem ki, és próbálok leszállni az ágyról. Mikor alig pár órája bejöttem ide, csak gyomorgörcsöm volt, most pedig kiver a víz, és ráz a hideg, és valami műtétről magyaráz nekem a szép szemű doktornő. - Egyáltalán miféle papírokat akar aláíratni? - elvileg tudnom kellene, hiszen nem ez az első, hogy kórházba jövök, de a kérdés csak úgy kiszalad az ajkaim közül. Még mindig ülök, és nem akarok feküdni. Most, hogy hatnak a gyógyszerek egyelőre, jól érzem magam, és nem foglalkozom vele, hogy hamis képet vetítenek az elmémbe.
– Látom, annyira már jobban érzi magát, hogy visszafeleseljen. – mondom neki, és amikor végre megint fekvő állapotban van, megigazítom a feje alatt a párnát. Figyelem a lázas mosolyt, hallom a kétértelmű megjegyzést, de csak megrázom a fejem. – A magas láz miatt félrebeszél. – Még mielőtt bármiféle ide nem illő gondolat kúszna be lelki szemeim elé, félresöpröm a dolgot, és inkább a szóban forgó probléma megoldására fókuszálok – Igaza van, de most az egészségét tartom szem előtt. Ha nem tetszik, pereljen be. – úgy is ez a divat. Az orvosok meghurcolása, és gyanúsítgatása, hogy nem végzik jól a dolgukat. Vagy mert egészegyszerűen emberből vannak, és bármennyire is nem akarnak, mégis tévednek. Gareth pont olyan fickónak tűnik, mint aki simán beperelne egy műtéti hibáért, vagy bármi másért, ami nem tetszik neki. Csak hogy engem hidegen hagy az is, hogy nem nézi jó szemmel a telefonja elvételét. – Visszakapja, amint jónak látom. – Amikor pedig belekezd az előadásába, amely mint mindig, most is arról szól, hogy haza akar menni, csak csendben nézem őt, és nem mondok semmit. Próbál felállni az ágyról, csak hogy a görcsök miatt nehezen megy, és most nem lépek oda, hogy segítsek neki. – Akkor most elmondom pontosan, miről is van szó Mr. Saintwood. – kezdem nyugodt, mégis kíméletlenül rideg hangon. A kedvesség, a türelem és a megértés ide már egész egyszerűen nem elég. A karjaim összefonom magam előtt, és amikor úgy látom, hogy nem azzal van elfoglalva, hogy felálljon, hanem engem figyel, folytatom. – Az Ön vakbeléhez tartozó féregnyúlvány súlyosan be van gyulladva, és már rég túl vagyunk azon a stádiumon, amikor még gyógyszeresen kezelni lehet ezt. Kinagyítottam az ultrahangos képeket, és olyan heveny gyulladás alakult ki a szervezetében – és ezt a vérképe is alátámasztja -, hogy fennáll a veszélye a perforációnak. Hogy mit is jelent ez pontosan? Ha nem műtjük meg, akkor kilyukad a vakbél, és annak minden tartalma a hasüregébe fog ömleni. – Hagyok egy lélegzetvételnyi szünetet. – Igen, Mr. Saintwood, a saját széklete fog az emésztőrendszerébe kerülni, ezáltal fertőzést fog kapni, és megfog halni. Ezt akarja? Miután legyőzte a rákot, egy vakbélgyulladásba akar belehalni, mert elbagatellizálja az egészet?! – mivel az én munkámról is van szó, és nem rég igen csak sokat tettem azért, hogy életbe maradjon, kissé sértőnek tartom, hogy most tesz az egészre. Talán ezért is lehet, hogy magam sem veszem észre, és kissé felemelem a hangom. – Ez az Ön élete, és azt csinál vele, amit akar, de Istenemre esküszöm, ha most kisétál azon a nyamvadt ajtón, soha többet ebben az életben nem fogok magának segíteni! Erre mérget vehet. – Amennyire nem akart kihozni a sodromból, most mégis sikerült. Miután befejezem, lehunyom a szemem egy pillanatra, és a fejem is lehajtom, hogy vegyek egy mély levegőt. Kissé elragadtattam magam.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: szeretjük a nehéz eseteket <3
The city of sins awaits you
Gareth Ray Saintwood
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 47
◮ tartózkodási hely : Las Vegas... mostly
◮ hozzászólások száma : 311
◮ join date : 2013. Aug. 14.
Tárgy: Re: what can i help you? Vas. Okt. 19, 2014 8:03 pm
Az, hogy jól érzem magam, az egy óriási túlzás, hiszen ismét egy kórházban vagyok, ami semmiképp sincs ínyemre. Egyetlen pozitívum az egészben, hogy elértem Ivonne figyelmét, és ő foglalkozik velem valaki más helyett. De a fájdalom, és a gyengeség kiszolgáltatottá tesz. Nem szoktam hozzá, hogy pátyolgatni kelljen, ezért viseltem nehezen, mikor hetekig feküdtem megfigyelés alatt az előző ittlétemkor. - Igazán kedves - jegyzem meg csípősen, ami a romló állapotomnak is betehető, de tényleg jól esik, hogy az egészségemet tartja szem előtt, ami látszólag messze menekült tőlem. Persze neki ez a dolga, hiszen orvos, mégis tudom, hogy nem csak ennyi az egész. Nem csak ezért foglalkozik velem. - Én pereskedni egy telefon miatt? Hát tényleg ennyire pénzéhesnek néz? Tudja mit? Tartsa meg, estére lesz másik, és legalább el tudom önt is érni - jegyzem meg egy gyenge mosollyal kísérve, miközben fáradozom azon, hogy felálljak, mert ha fekszem az sem jó. Kellemetlen ülni is, és valahogy meglep, hogy kinézi belőlem azt, hogy egy telefon miatt bepereljem. Nem vagyok olyan. Ha pereskedem, nyomósabb oknak kell lennie, mint egy telefonnak. - Legalább felhívhatja a házvezetőmet, hogy hozzon nekem váltás ruhát, és egy új telefont - jegyzem meg viccnek szánva, de elég gyatrára sikeredett. Mindegy. Ezt is lehet az állapotomra fogni, amit nem szeretnék elismerni. Képtelen vagyok elfogadni, hogy rosszabbul vagyok, mint kellene, és áltatom magam, hogy jobb lesz. Hideg hangja arra késztet, hogy ne folytassam a felállási kísérletemet, hanem rá figyeljek. Meglep, hogy ilyen bátor velem szemben, és nem felbosszant, hanem tetszik, mégis egyben ráébreszt arra, hogy milyen egyedül is vagyok. Nevetséges nem? Ahelyett, hogy a fejmosás azt érné el, amit kellene, én hűvös tekintettel figyelem őt, ahogy egyre hevesebb és hevesebb lesz, mert az elmúlt órák leforgása alatt valahogy elfelejtettem minden mást, csak a saját magam érdekei lettek fontosak. Nem akarom érezni ezt a fájdalmat, és szeretnék meggyógyulni, de rá kell jönnöm, hogy egy karrierista barom vagyok, akinek egyetlen hosszabb kapcsolata volt, az is húsz évvel ezelőtt. - A szavai azt igazolják, hogy jobban aggódik értem, mint amennyire azt szabadna a maga szakmájában elfogadható... Mégis miért? - kérdezem, és ismét változik a hangulatom. Sokszor vagyok hangulatember, és ezt megszokhatta a múltkori ittlétemkor. Nem mindig mutatom azt, amit megszokhatott. Tisztában vagyok vele, hogy ez kiszámíthatatlanná és kiismerhetetlenné tesz, de nem tud most érdekelni, vagyis ez az ami most nem fontos. - Tegyük fel, hogy meggyőzött, de egyet áruljon el nekem. Miért éri ez meg magának? Miért törődik az egészségemmel, ha már én sem teszem? És ne mondja, hogy a hivatása miatt, mert nem hiszem el... - rándulok ismét össze a fájdalomtól, és igazat kell adjak neki. Szükségem van a műtétre, ami után remélem nem kell napokig itt lennem. Szavaim elég határozottá válnak, viszont hangom gyenge, s kicsit rekedtes, de a lázra fogom az egészet. Nekem fogalmam sincs arról, mennyire súlyos az állapotom, de az, hogy itt beszélgetek vele, csak nem lehet olyan rossz jel, vagy mégis? Nem hittem volna, hogy valaki valaha ilyen stílussal nem bosszant fel, hanem kíváncsivá tesz....
Δ [You must be registered and logged in to see this link.] Δ én a nehéznél is nehezebb eset vagyok Δ [You must be registered and logged in to see this link.]
The city of sins awaits you
Vendég
Egeret ide és lenyílik!
Vendég
Tárgy: Re: what can i help you? Vas. Okt. 19, 2014 8:27 pm
Igen, pénzéhesnek gondolom, mert ha képes az életét kockáztatni azért, hogy csak dolgozzon, és dolgozzon és miért dolgozna az ember, ha nem azért, hogy a pénzt hajtsa? Legalábbis abban a szektorban, amiben Ő van. Mert ugyan én is a hivatásomnak élek, de az én túlóráimat senki sem fizeti meg. – Ne aggódjon, majd én mindent elintézek. – és a kezemmel jelzem, hogy a telefon témát lezártnak tekintem. Majd meglátja a férfi, mennyire mindent eltudok intézni. Nem csak váltásruhát fog kapni, abban biztos lehet. Természetesen ezt nem árulom el neki. Ahogy egyre inkább belelovallom magam a rögtönzött beszédbe, látom rajta, hogy most először igazán figyel. Talán ez kellett, hogy a kissé agresszívabb oldalam jöjjön elő. Mert van bennem keménység, nem is kevés. Végül olyat mondok, amit nem is lehetne. Letettem a Hippokratészi esküt, és nem tehetném meg, hogy nem segítek neki, ha panasszal jön hozzám, de annyira felbosszantott. Mély levegő, beszív, benntart, kifúj. Ez nem profihoz méltó viselkedés Ivonne, szedd össze magad! – Tessék? – kapom fel a fejem, és a kezeim a derekamra helyezem. Értetlen tekintettel nézek rá, ahogy hallgatom, amit mond, és amit kérdez. – Ön szerint én vagyok az, aki túlzottan aggódik? Neeem, nem, nem.. Ön az, aki nem foglalkozik a saját egészségével! Felfogta, hogy mit mondtam az előbb? – Elképesztő ez a férfi, éppen az életéért vitatkozom vele, és már megint teljesen másról beszél. Még, hogy én jobban aggódom érte! Micsoda egy baromság. Tovább beszél, nekem pedig szabályosan megnyúlik a képem a döbbenettől. – Teljesen elment az esze? – kérdezem. – Nézzen magára, a görcsök egyre gyakoribbak, pedig már így is túl sok fájdalomcsillapított kapott, mint az egészséges volna. Az pedig, hogy ennyire nem törődik a saját egészségével, inkább nem véleményezem, mert még olyat mondanék, amit megbánok. – Finom vagyok és nőies, az esetek nagy részében, de ez a férfi kihozza belőlem az állatot, és nyomdafestéket nem tűrő szavakat vágnék legszívesebben a fejéhez. – Egyszer már megmentettem az életét, és nem fogom engedi, hogy tönkre tegye a munkámat. Legalábbis nem a szemem előtt, világos? – Az asztalon lévő papírokért nyúlok, ami egy fémlapra van csíptetve, lapozok kettőt, és odalépek elé. – Két lehetőség van Mr. Saintwood. Vagy aláírja ezt a nyilatkozatot, amelyben az áll, hogy hozzájárul a műtéthez, vagy pedig menjen el máshova meghalni, mert én nem fogom ezt végig nézni. – A köpenyem zsebéből előveszek egy tollat és felé nyújtom. – Tehát hogy dönt? – igen, most kell döntenie. Nincs idő további könyörgésre, Amikor azt mondtam, hogy a gyulladás súlyos, nem vicceltem.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: szeretjük a nehéz eseteket <3
The city of sins awaits you
Gareth Ray Saintwood
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 47
◮ tartózkodási hely : Las Vegas... mostly
◮ hozzászólások száma : 311
◮ join date : 2013. Aug. 14.
Tárgy: Re: what can i help you? Vas. Okt. 19, 2014 9:08 pm
Remélem tényleg el is intézi azt, amit mondtam, bár nem fűzök hozzá sok reményt, így nem is foglalkozom vele tovább. Csak szeretném, ha minden könnyebben menne, de a jelenlegi helyzet azt mutatja, hogy ő mint orvos felkapta a vizet, mert ellent mondtam. De tulajdonképpen csak annyi történt, hogy feladtam, mivel ráébredtem, hogy a karrieremen kívül nem tudok semmi mást felmutatni. az élet nem áldott meg kedvességgel, vagy túlzott hidegvérrel. Sokszor az empátia is hiányzik belőlem, és ha kell eltiprok bárkit, aki az utamba áll a célom elérésében. Rideg vagyok, és ellenszenves, egy férfi, aki tisztában van az adottságaival és szereti kihasználni azokat. A legtöbb nőt egy pillantással el tudok csábítani, amit néha már unok, bár magam sem értem miért. Sosem éreztem szerelmet, csak vágyat a nők iránt, és kezdem úgy érezni, hogy a doktornő sem akar mást tőlem - attól függetlenül, hogy tetszem neki -, mint meggyógyítani. - Téved. Maga aggódik túlságosan, én pedig feladtam. Ön szerint miért érdemes élnem? Az üres házért, ami hazavár? Igen, mondja csak meg, hogy én tehetek róla, igaza lesz. Vagy esetleg az asszisztensem miatt, aki mást sem tud, csak olyan dolgokat vesz nekem, amire nincs is szükségem? Semmi értelme az egésznek - vallom be őszintén. Életemben először mondom ki, hogy mi nyomaszt igazán. Mégis kinek mondhatnám el? A nagybátyám ezt csak gyerekes hisztinek tudná be. Nem egyszer kezelte le így a kitöréseimet. Néha én is kiborulok, habár talán ez a negyedik alkalom a harminchét évem alatt. - Elfáradtam. Belefáradtam abba, amit csinálok. Mások csak a pénzt látják, az elegáns ruhát és a megnyerő arcomat... Ez már kevés nekem - beszélek tovább, és valahol egy megkeseredett embernek érzem magam. Persze lehet, hogy csak a fájdalomcsillapítók és a gyógyszerek beszélnek belőlem, de valahol számomra is ijesztőek a szavak, amik elhagyják ajkaimat. Semmi okom nem lenne az ilyen világszemléletemre, de elegem van, és még Dr. Deveraoux is rátesz egy lapáttal. Viszont a szavai mégis meglepnek. Nem hagyja, hogy tönkretegyem, hogy megmentett? Mosolyognék, ha nem rohanna végig testemen egy újabb görcsroham. - Tudja mit? Megteszem. Csak ön miatt. Meg azért is, mert képtelen lennék innen kisétálni anélkül, hogy össze ne esnék - veszem át a tollat a kezéből, és megforgatom. Egy pillanatra megszédülök, amit szintén a sok gyógyszer számlájára írok. - De jön eggyel, és nagyon jó ajánlatnak kell lennie - én sem vicceltem, halálosan komolyan gondoltam. Remélem ő is veszi a lapot, ahogy lassan az én agyamig is eljutottak a szavai...
Δ [You must be registered and logged in to see this link.] Δ én a nehéznél is nehezebb eset vagyok Δ [You must be registered and logged in to see this link.]
The city of sins awaits you
Vendég
Egeret ide és lenyílik!
Vendég
Tárgy: Re: what can i help you? Hétf. Okt. 20, 2014 9:21 am
Mindenre számítottam, de erre a válaszra nem, és főleg, hogy mindezt nekem mondja el, aki mondhatni, vadidegen vagyok a számára. Annak ellenére, hogy egyszer már megmentettem az életét. Hallgatom, és eszembe jut Benjamin, aki minden egyes lehetőségéért küzdött, és Ő lett volna a világon a legboldogabb ember, ha csupán egy vakbélgyulladást diagnosztizálnak nála. Harcolt magáért, és értem. S valahol mélyen bosszant, hogy itt van ez a férfi, akit nem is érdekel az, hogy a segítségemmel tovább élhet, de elnyomom magamban ezt az érzést. Nem vetíthetem rá ki azt, ami velem történt. Még akkor sem, ha az a mélybarna szempár Őt juttatja eszembe. – Nem ismerem magát, így nem ítélkezhetek az élete fölött. – szólalok meg újra, most már sokkal inkább megenyhült hangon. Kritikus vagyok, nem tagadom, és roppant bosszantó, amit a saját egészségével művel jelen pillanatban is, mert húzza az időt. De a háttérben húzódó szálakat nem ismerem. – Ha másért nem, saját magáért kell meggyógyulnia. Új értelmet nem tudok adni az életének, de megtudom azt menteni, és így kereshet magának egy új célt. Nem olyannak ismertem meg, aki feladja, Mr. Saintwood. Kérem, ne okozzon csalódást. – Ha valaki, én pontosan tudom, milyen, ha egy üres otthon vár az emberre, de itt most nem rólam van szó. Hetek óta a kórházban élek, eszem, fürdök, alszom, mintha kivettem volna a pihenőszoba egy ágyát. Addig érzem, hogy élek, amíg itt vagyok, és életeket menthetek, és amikor hazaérek az üres falak közé, minden szürke és élettelen lesz, és engem sem kerülnek el a negatív gondolatok. – Ha belefáradt, akkor lépjen tovább, és csináljon mást. Az élet egy ajándék, mely sok új lehetőséget és újrakezdést tartogathat magában. Vannak olyanok, akiknek nem adatott meg az, hogy tovább éljenek, és családokat hagytak itt. Ne vesztegesse el ezt a lehetőséget. Lehet, hogy nem lesz még egy ilyen. – ennél nem tudok okosabbat vagy biztatóbbat mondani. A jelenlegi állapotában sok minden közrejátszhat, mégis most olyan sebezhetőnek látszik. Bármi legyen az oka – magas láz, a gyógyszerek -, nem élek azzal vissza, hogy valamennyire megnyílt nekem. Ennyire emberinek még akkor sem láttam, amikor a virágokról beszélt. Végre! Végre belemegy, és egy megkönnyebbült szusszanás kíséretében adom át Neki a tollat. Az, hogy így kellett győzködnöm, felért egy műtét nehézségeivel. Talán tényleg igaza van, és jobban aggódom érte, mint azt kellene. Szerintem ez baromság, és különben is, örüljön neki, hogy valaki aggódik érte. – Maga hihetetlen.. – forgatom a szemeim. Na már megint helyben vagyunk. Visszatért a kevésbé megnyerő oldala. – Az nem elég jó ajánlat, hogy nem hagyom meghalni? Na gyerünk, írja alá azokat a papírokat, és vágjunk bele. Az első lépés, hogy segítek levetkőzni, és kap egy csinos kórházi hálóinget. – Mondom neki, és az egyik kezem a derekamra helyezem, a másikkal pedig az aláírt papírokért nyújtom. Csak most gondolok bele, mit is mondtam. Hogy én segítek neki levetkőzni? Jesszusom, Ivonne! Ezt már nem tudom visszaszívni, de talán egyszerűbb lesz így, ha már egy nővért sem enged a közelébe. Akkor már én is hatékonyabb és gyorsabb vagyok.
Fáradt vagyok, de jelen helyzetemben nem tudom megmondani, hogy a gyógyszerek okozzák, vagy szimplán most jött ki rajtam. Persze ott van eshetőségnek az is, hogy a fájdalom lopta el a kezdeti energiám nagy részét. De már nem akarok vele foglalkozni. Csak jönnek belőlem a szavak, és nem tudok velük mit kezdeni. Lehet, hogy mire felébredek a műtét után, nem is fogok rá emlékezni, de most úgy érzem Dr. Deveraoux a legtökéletesebb alany ahhoz, hogy kiöntsem a "lelkem". - Magamért... Magamért semmit nem teszek. Küzdeni meg azért küzdöttem akkor, mert még nem éreztem ilyen nyomorultul magam - vallok színt ismét, és kezdem úgy érezni, hogy elment az eszem. De teljesen. Sosem vagyok ilyen, sosem beszélek az érzéseimről, sőt életem nagy részében elnyomom őket, mert férfi vagyok, és a férfiak nem mutatják azt, ami bennük zajlik. Ezt tanultam, e szerint tudok élni, most mégis itt lelkizek, mint valami eszement. Húzom az időt, mert fogalmam sincs, mire számítsak, és mert nem hagyhatom szó nélkül a felém célzott szavakat. - Továbblépni? Maga tovább tudna lépni? Tizenhét éves korom óta ezt csinálom, nem akarok mást csinálni, egy élet munkája menne tönkre, és higgye el, nekem már nem tartogat semmi újat az élet - makacsolom meg magam, de tényleg így van. Nekem a szakmám a legfontosabb, és már régen nem a pénz miatt teszem ezt az egészet. Azért teszem, mert szeretem, vagyis azt hiszem. Néha magam sem tudom, de ha én most tovább lépnék a nyakamba szakadna a nagy üresség. Anya meghalt, és bármennyire is gyűlöltem a múltbéli elhanyagolásáért, és azért mert sosem állt ki mellettem, megviselt. Pedig nem kellene ilyen reményvesztettnek lennem. De a remény a gyengéknek való, én pedig erős vagyok. Vagyis most éppen nem vagyok az. - Nem. Nem elég jó ajánlat, azt amúgy is megtenné a szakmája miatt. Nekem több kell - engedek meg magamnak egy mosolyt, de úgy érzem, csak egy rándulás az egész. Szinte már teljesen összegörnyedek, és képtelen vagyok rendesen fókuszálni arra, amit a doktornő mond. - A vetkőztetésnek más esetben jobban örülnék... - még mondani akarnék valamit, de most egy éles fájdalom miatt görnyedek össze, és ha nem vagyok elég ügyes, leesek az ágyról, de a reflexem maradékával oldalra dőlök, és próbálok nem felordítani a fájdalomtól. Érzem, ahogy kiver a víz, és ez nem természetes. Még szerencse, hogy aláírtam a papírokat, amik most kiestek a kezemből a tollal együtt, és valahol a földön landoltak. - Csak a fájdalmat szüntesse meg, kérem... Ivonne - én tényleg rosszul vagyok. Sosem szoktam kérni, csak nagyon ritka esetben, és ez azok közé tartozik. Már nem is tudom, miért mondtam ki a keresztnevét, csak azt, hogy összegörnyedve fekszem az oldalamon az ágyon. Már nem hallom a kórház zajait, csak próbálok a nő alakjára fókuszálni, megkeresni a tekintetét, és felkészülök a legrosszabbra...
Ki gondolta volna, hogy a magabiztos megjelenés mögött ilyen gondolatok és érzések lappanganak. Egy sikeres üzletember – mert gondolom az, ha igaz mindaz, amit mond – aki már mindent elért az életben, megadatott neki a pénz, és még a természet is jó külsővel áldotta meg, a saját szájával mondja azt, hogy nyomorultul érzi magát. – Fáradt, és kimerült, ráadásul egyre erősödnek a fájdalmai, és a láz sem tesz jót. Ezt a műtét után is megtudjuk beszélni, rendben? – Van egy olyan érzésem, hogy a gyógyszerek miatt semmire sem fog emlékezni, s ha nem lenne ilyen állapotban ezen dolgok felét se mondaná el. Főleg nekem. Vagy ha mégis, akkor magányos ember lehet az, aki az alig ismert orvosának önti ki a szívét. – Magának mindig mindenből több kell. – forgatom meg a szemeim, és egyre inkább hidegen hagy a követelőzése. – Nagyon humoros Mr. Saintwood… Mr. Saintwood? - A nevén szólíton, de most a legkevésbé sem korholva a kétértelmű megjegyzésért, hanem aggódva. A papír és a toll kiesik a kezéből, én pedig odalépek hozzá, és a karja alá nyúlva megtartom, mielőtt még leesne az ágyról. Na jó, eleget húztuk az időt, és nem halogathatjuk az időt a műtétet tovább. Megint megnyomom a falon lévő gombot, és már is megjelenik a nővér. – Azonnal fel kell vigyük a műtőbe, szólj Doktor Fishernek és Smithnek. – adom ki az utasítást, miközben lefektetem az ágyra. A tekintetünk összetalálkozik, ahogy a kezem a homlokára simul. Sokkal forróbb, mint percekkel ezelőtt. – Minden rendben lesz. Ígérem. –
• • •
Épp, hogy elmúlt este nyolc óra, én pedig fáradtan dőlök neki a tusoló falának. Már több, mint negyvennyolc órája vagyok talpon, és most érzem azt, hogy igazán fáradt vagyok. Ugyan a műszakomnak vége, én még sem megyek haza, vagy hagyom abba a munkát. Csak egy pár percig élvezem némán, ahogy a vízsugarak záporoznak az arcomra. Most, hogy éppen nem csinálok semmit, a gondolataim megint Gareth felé kalandoznak el. A műtét jól sikerült, leszámítva a komplikációkat, ami leginkább azért keletkezett, mert a férfi ezt az egészet olyan sokáig halogatta. Ezért meg számolnia kell vele. Nem, nem kell. Igazából semmi közöm hozzá. Igen, semmi közöm hozzá, de ha én nem mondom el neki, hogy vigyázzon magára, akkor kiteszi meg? Sokat gondolkoztam mindazon, amiket félig öntudatlan állapotban mondott, nem is beszélve, hogy most már azt is tudom, Ő küldte a fehér liliomokat. Csak egy kedves gesztus Ivonne, semmi több. Ő a beteged, és verd ki a fejedből ezt az egészet.
Immáron teljesen felfrissülve, átöltözve friss munkaruhába, és köpenybe haladok végig a folyosókon. Az egyik kezemben műanyag pohárban az épp most zsákmányolt kávémat viszem, amíg a másikra rápillantok az órámra. Kissé felgyorsítom a lépteim, majd bekanyarodok a következő folyosón. Az egyik privát kórterembe belépek, és tekintetem azonnal az ágyban fekvő férfire esik, utána pedig a gépek mellett álló nővérre. – Még nem tért magához? – kérdezem, mire a nővér megrázza a fejét. – Nem, de már levettem az altató infúzióról egy olyan tizenöt perce, szóval mindjárt magához kell térnie. – – Rendben, köszönöm. Innen átveszem. – mondom, és a lány csak biccent egyet, és kimegy a szobából. Odamegyek az ágya mellé, a kávém az egyik félreeső asztalra teszem, ahol most egy friss csokor virág díszeleg. A monitort nézem, és igazából mindent rendben találok, így a férfi felé fordulok, és óvatosan megnézem a bekötött infúziót a karjában, finoman kitapintva azt.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: nem baj, egy picit én is
The city of sins awaits you
Gareth Ray Saintwood
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 47
◮ tartózkodási hely : Las Vegas... mostly
◮ hozzászólások száma : 311
◮ join date : 2013. Aug. 14.
Tárgy: Re: what can i help you? Hétf. Okt. 20, 2014 12:50 pm
Az események túlságosan is hamar követték egymást, és nekem nem volt időm sem felfogni azt, amik történtek. Az egyik pillanatban még a doktornővel vitázom a műtétről, majd összegörnyedek. Válaszolni akarok neki, mondani valamit, de képtelen vagyok rá. Szavai mégis élénken csengnek füleimben. Őszerinte minden rendben lesz. Aggódik értem, aminek jól kellene esnie, de mégis a másik hang, az idegesítő felem azt suttogja utolsó erejével, hogy neki ez a szakmája. Ezt kell tennie. Ezek után felgyorsulnak az események, és minden összemosódik előttem. Csak egy kósza foszlányként élem meg, ahogy másik ruha kerül rám, és még halványan érzem, ahogy tolnak a műtő felé, utána viszont minden kiesik. Mintha valaki elvette volna az emlékeimet, holott csak képtelen voltam felfogni a helyzetem súlyosságát. Mert nem akartam elhinni, hogy megint megműtenek. De jobb, hogy megteszik, míg én álomtalan sötétségbe szorulok megbéklyózva, mint egy veszélyes fenevad. A testem ellenem szegült, és én nem tudok ellene mit tenni. Csak tűröm, ahogy kiszolgáltatott vagyok idegen kezeknek, akik elvileg tudják, mit csinálnak, de én féltem a saját életem. Hazugság, hogy meg akartam halni, mert a lelkem mélyén még érzem, hogy nem jött el az én időm. Hiszen túléltem a rákot, és semmi jele sincs annak, hogy kiújult volna a rák. Helyette valami gyulladás tanyázik bennem, amit nem lehet gyógyszerekkel kezelni, én pedig kisétáltam volna az ajtón, hogy meghalhassak máshol. Makacs vagyok, mint az öszvér, és sokszor cselekszem meggondolatlanul. Azért fekszem most is altatásban több orvos keze alatt, akik az életemért küzdenek. Egy életért, amit sokan irigyelnek, de mégsem járnák végig az utat, ami idáig elvezet. Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdtem a műtőasztalon, és mikor toltak be a szobába, csak érzem, ahogy valami húz a világ felé, amit valóságnak neveznek. Két hang jut el a fülemig, az egyiket nagyon is jól ismerem. Rólam beszélnek, én pedig piszkosul erőtlennek érzem magam. Először azt a karomat mozdítom meg, amit épp megérint, mert váratlanul ért az érintése, majd nehezen nyitom ki a szemeimet, hogy végigpásztázva a szobát a nőn állapodjanak meg íriszeim. - Azt nekem hozta? - pillantok a kávé felé, mikor elér hozzám az illata. Hangom halk és erőtlen, és próbálom felidézni az emlékeket, amik a beérkezésem óta történtek. Sok dolog bevillan, például a levert fém tálca, a nővér, majd Ivonne magamra hagyott, én pedig elküldtem a nővért, aki szó szerint idegesített. Sajnos még több dolog is felrémlik, ahogy erőltetem az agyam, hogy emlékezzen. Vitáztam a nővel, mert... azt hiszem feladtam az életemet. Nem emlékszem mindenre, de az érzésre igen. Megnyíltam neki, mert akkor ezt éreztem helyesnek. Ha megkérdezné, mire emlékszem, ez lenne a válaszom. - Mi történt? - kérdezem, és ezt mindenre értem. Nem csak arra, hogy mikor kerültem ide, vagy mennyi ideig műtöttek. Minden érdekel, és remélem közli is velem Dr. Deveraoux, mert ilyenkor ez a szokás. Remélem most is olyan kíméletlenül őszinte lesz, ahogy eddig.
Megrándul a keze a ujjaim alatt, és felpillantok a férfi arcára. A zsebemből hamar előveszem az aprócska kis lámpát, majd felé hajolva, felhúzom a szemhéját és az aprócska lámpával megvizsgálom a pupillareakciót, mindkét oldalon. – Üdvözlöm újra közöttünk Mr. Saintwood. – még mindig fölé hajolva figyelem, ahogyan magához tér, majd elmosolyodom, és a kérdést hallva kiegyenesedem. – Nem,ezt magamnak hoztam. – Válaszolom, és még mindig Őt figyelem. Az infúzió szerencsére rendben van, és úgy tűnik minden más is. - Ön az elkövetkezendő két napban nem hogy kávét, de semmi mást nem fogyaszthat a folyadékon kívül. Azon belül is szigorúan vízről lehet csak szó. Szeretne felülni, feljebb hajtsam a támlát? – Ha a válasza igen, akkor könnyedén állítok az ágy támláján, ezáltal nem kell ténylegesen felülnie, mégis kényelmesebb. – Egy igazán eseménydús napon vagyunk túl, ezt mindkettőnk nevében elmondhatom. – felelek a második kérdésére. Ellépek mellőle, majd az éjjeli szekrényen lévő üvegből öntök neki egy pohár vizet, és ismét mellé lépek. – Igyon. Szüksége van a folyadékpótlásra, és csak az infúzió nem lesz elég. – Nem katonásan dirigálok neki, egyelőre még csak szelíden. A pohárba egy szívószálat is teszek, hogy még könnyebb legyen, és megtartva a poharat, és a szívószálat is, segítek neki inni abból. Persze ha elfogadja. Végül ha már elég neki, akkor a poharat visszateszem az éjjeli szekrényére. – Elintéztem, hogy a legnyugodtabb, legcsendesebb szoba legyen az Öné, és még osztozkodnia sem kell, remélem megfelel. – mondom neki, és a sarokban lévő nagyobb fotelhoz lépek, és egy könnyed mozdulattal húzom oda az ágya mellé a férfinak. A kávét elveszem a virág mellől, és lehuppanok az ülőalkalmatossága. Kórházi berendezéshez képest elég kényelmes. – A virágot az asszisztense küldte. Volt bent a házvezetője is, és hozott pár dolgot Önnek, amit kért. Jha, és az elkövetkezendő egy hétre minden betervezett munkahelyi programját lemondtam. Tárgyalások meg ilyenek, de maga jobban tudja. – Az utóbbit úgy teszem hozzá, mintha semmiség lenne, pedig tudom, hogy ezzel elfogom szabadítani a poklot, ezért védekezően felemelem a kezem. – Mielőtt még nekem esne, tudnia kell, hogy bár a műtét jól sikerült, de komplikációk léptek fel alatta. Megtörtént az, mitől féltem és ahogy mondtam is Önnek, de valószínű nem emlékszik. Már a műtőasztalon feküdt, amikor kilyukadt a vakbele. Talán szerencsés, hogy így történt, mert azonnal megtudtam akadályozni, hogy a szakadás nagyobbá váljon, és a fertőzés veszélyét is elkerültük így. Szóval minden rendben van, de tényleg az utolsó pillanatot csíptük el, mielőtt ennél is nagyobb baj bekövetkezett volna. – nézek rá komolyan, és várok pár másodpercet, hogy felfogja mindazt, amit mondtam. – Éppen ezért fokozott megfigyelésre lesz szükség, így az elkövetkezendő négy napot a kórházban kell töltenie. Tudom, hogy nem ez a legideálisabb az Ön számára, de ez elkerülhetetlen. –
Nagyot sóhajtok, amikor meglátom, hogy egyedül van a szobában, és ráadásul egy olyan helyre kerültem, ahol nem kell osztozkodnom a szobán. Gyűlölöm, ha beteg emberek vesznek körül. - Nem tenné meg a kedvemért, hogy abbahagyja a Mr. Saintwood-ozást? Gareth a rendes nevem, ha megkérhetem, hogy így hívjon - szólalok meg erőtlen hangon, bár egy kicsit feszülten a plafon látványától. Ráadásul az előző itt létemkor már elértem, hogy ne a vezetéknevemen szólítson, de ezek szerint elfelejtette. Ezért is kértem meg rá, hogy ne hívjon így. Zavar, hogy mindenhol a nevemet hallom, és értem én, hogy ez a protokoll, valamiért mégis idegesít. - Örülnék neki - felelek röviden a kérdésére, és végre nem fekvő helyzetben vagyok, hanem ülőben, ami sokkal inkább kedvemre való. Igazából eléggé kábán érzem magam, és jól esett volna egy kávé, de mégsem állok le vele vitatkozni, hanem csak elfogadom, hogy nem ihatok kávét. Sőt semmi mást. Igazán remek. A vizet elveszem tőle, és beleiszok a pohárba, sőt majdnem az egészet kiiszom, majd visszaadom neki. Még mindig gyengének és kiszolgáltatottnak érzem magam, ami valamilyen szintű tiltakozást vált ki, de egyelőre még nem láthatóak ennek a jelei. A szobára csak halványan elmosolyodom, és hallgatom a szavait. Egyelőre nem érzem úgy, hogy beszélnem kellene, csak mikor megemlíti az asszisztensem és a virágot. - Látja, mondtam én önnek, hogy az asszisztensem csupa olyan dolgokkal halmoz el, amire nincs szükségem. Szerencse, hogy nem küldött lufikat, vagy plüssöket... - csóválom meg a fejem, majd elveszem a tekintetem a virágról, hogy ismét Ivonne szemeit fürkészhessem. - Félre ne értse, nagyon jó munkaerő, de szegény nem érti meg, hogy nem én vagyok a hozzá való férfi... Soha nem adtam neki olyan jeleket, amikből ezt hihetné - magyarázom meg az asszisztensem iránti rosszallásomat, mert úgy érzem, meg kell tennem. Bár fogalmam sincs miért, így érzem helyesnek. - A házvezetőnőm által behozott holmik közé egy új telefon is van igaz? - mosolyodom el ismét, miközben megint némaságba burkolózom. Eszembe jutnak szavak, amiket a műtét előtt mondtam neki. Furcsa belegondolni, hogy a velem szemben ülő nő már így is többet tud rólam, mint a legtöbb közelemben élő ember. Ha tudná a többi részletet, talán elszaladna, amit valamiért egyáltalán ne szeretnék, hogy bekövetkezzen. Egy pillanatra felszalad a szemöldököm, mikor kijelenti, hogy lemondta a dolgaimat a munkahelyemen, de olyan gyorsan folytatja szavait, hogy egyelőre eszembe sem jut kiakadni, csak magamban fortyogok. Azt hittem estére otthon lehetek. - Hálásnak kell lennem, hogy megmentette az életemet... megint, habár megérdemeltem volna, hogy ne tegye - hajtom le a fejem, majd egy pillanatra elgondolkozom, hogy szóba hozzam a dolgot, vagy sem. Még vissza kell nyernem a teljes erőmet, mert most is túlságosan sebezhető vagyok. - Tudom, hogy nem magának kellett volna kiöntenem a... gondjaimat, mert erre valók a pszichológusok, és tudom, hogy úgy gondolja, hogy egy elmebeteg vagyok, de téved - magyarázok. Igazából fogalmam sincs, hogy mit gondol. Sőt sok esetben nem is érdekelne, és önnön magamat is meglepem azzal, hogy magyarázkodni kezdek valakinek, pedig sosem teszem. Valami viszont azt akarja, hogy elmondjam az orvosomnak, hogy mit és miért tettem. - Abban a pillanatban, amikor megemelte a hangját velem, akkor én úgy éreztem, hogy legyen ott a vége, és érjen véget az életem. Magamat is megleptem, mert ahogy maga mondta, egy istenkomplexusos egoista barom vagyok, aki nem érez, de ez tévedés, és én szeretném néha a legjobban, hogy ne így legyen - nem tudom, miért mondom el ezeket, csak beszélek. Lassan a hangom is visszatér, és már én magam is meghallom rekedt, és gyenge hangomat a szoba falainak ütközni. - Tudja miért olvadoznak a jelenlétem láttán a nővérek? Mert gazdag vagyok és híres. Mert jól menő vállalkozásom van. Csak ezt látják. Egy hatalmas sétáló pénzeszsákot. De ön más... - érek el idáig. Volt időm gondolkodni odalenn, amíg az életemen vitatkoztunk. Akkor nem fogtam fel, de most igen. Ez nem egy romantikus vallomás, hanem egy szimpla gondolatmenet amit szeretnék vele megosztani. - Ön nem is tudja mit csinálok. Ön mert kiabálni velem, és szembeszállni velem pusztán az egészségem miatt. Nem azért, mert pénzt adok, hogy előbb kiengedjen, mert el sem fogadja, csak azért, mert ez a dolga. Ön volt az első ember, aki nem pénzeszsáknak nézett... A legtöbb ember fülét farkát behúzva menekül, ha megemelem a hangom, viszont ön nem ilyen... Küzdött olyasvalakiért, aki meg sem érdemli, és ezt köszönöm - pillantok végig a szemeibe, miközben beszélek. Jó emberismerő vagyok, és hamar kiismerem a másikat, viszont Ivonne más. Egy-két dolgot ki tudok következtetni, de szeretnék többet megtudni róla. Szeretném randira hívni, még mindig nem adtam fel, de nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb alkalom. Viszont akkor sem felejtettem el, hogy jön nekem egy vallomással legalább, hogy miért volt ennyire csökönyös akkor és ott...
– Rendben Gareth. – bólintok egyet, ezzel is jelezve, hogy részemről semmi akadálya nincs annak, hogy a keresztnevén szólítsam. Ha emlékezetem nem csal, a legutóbb is erre kért meg, amikor már egy jó ideje bent feküdt a kórházban. De úgy gondolom, ha kicsit hivatalosabban szólok hozzá, talán komolyabban vesz. Elégedetten nézem, ahogy az egész pohár vizet kiissza, majd elveszem tőle a poharat. – Szóljon még ha kér, de egyelőre nem terheljük le egyszerre sok folyadékkal a gyomrát. – mondom neki, és félreteszem a poharat. – Egy újabb megtört női szív. – mondom, tetetett sóhajjal, és nem kevés cinizmussal, arra reagálva, hogy az asszisztense többet érez iránta, mint azt egy egészséges munkakapcsolat elviselne. Persze azért ebben is inkább a humorosabb oldalam mutatkozik meg – mert bármennyire is furcsa, van olyan is -, és igazából csak ugratom. – Nincs szükség új telefonra Gareth, visszaadom a sajátját. Már elintéztem róla mindent, amit akartam. – Mielőtt még leülnék a közelebb húzott fotelbe, odalépek hozzá, és kiveszem a zsebemből a telefont, és az éjjeli szekrényre csúsztatom, miközben elégedetten somolygok az orrom alatt. Ó igen, de még mennyire elégedett vagyok, hogy legalább egy hétre elrendeztem mindent. Ettől még fennáll a veszélye, hogy mindent visszacsinál, de én legalább megpróbáltam. – A telefonkönyvbe elmentettem az én számomat is, hogy rám tudjon csipogni napközben, ha bármi gond lenne, amíg itt tartózkodik. Illetve így tudunk majd egyeztetni időpontot a későbbi kontrollvizsgálatokra. – hangsúly az időponton persze, hogy legközelebb ne állítson be csak úgy váratlanul. Ekkor viszont én is elcsendesedem, ahogy Ő tette, és csak figyelem, ahogy beszélni kezd. Hosszabban, pont úgy, mint a műtét előtt. Talán akkor mégis emlékszik mindenre. – Nem gondolom azt, hogy elmebeteg. – futnak össze a szemöldökeim. Olyan ez az egész helyzet, mintha magyarázkodna, pedig igazán nincs rá semmi szükség. Amit ott, akkor mondott, az kettőnk között marad, és nem mondom el senkinek sem. Már csak az orvosi titoktartás miatt sem, és egyébként sem vagyok az a pletykás típus. Hiába próbáltak ma is kérdezősködni többen tőlem Gareth felől. Gyorsan és szakszerűen zártam le ezeket a beszélgetéseket úgy, hogy semmiféle információt nem adtam ki. Mert senkinek semmi köze hozzá. Időközben, ahogy beszél, kényelmesen elhelyezkedem a fotelban, és belekortyolok a kávémba, de a figyelmem egy percre sem lankad, és mindvégig a férfi szemeibe nézve hallgatom Őt. – Miért gondolja, hogy nem érdemli meg, azt, hogy valaki küzdjön Önért? – kérdezem, amikor úgy tűnik a gondolatmenet végéhez ért. – Szerintem igen is ott van Önben a kedvesség, különben nem küldött volna olyan sok szép liliomot például nekem. Holott csak a munkámat végeztem, és nem tartozott semmivel. Ne degradálja le saját magát csak azért, mert úgy érzi, megrekedt az élete egy bizonyos ponton. És ne gondolja magát teljesen érzéketlennek, csak mert keményen dolgozik, és keményen bánik az emberekkel, elvégre így tudott elérni valamit. – Fürkészve nézem őt, és megint csak elgondolkodok egy pillanatra. – Azért nem kiabálnak Önnel, mert félnek magától, és a hatalmától. Gondolom én. Nekem aztán mondhatja, hogy gazdag és híres, de egyrészt tényleg fogalmam sem volt róla, kicsoda maga, mielőtt idejött a kórházba és meg nem ismerkedtünk, másrészt ezek a dolgok engem nem is érdekelnek. A nővérek pedig azért olvadoznak úgy, mert egyszerűen jóképű. – Lehet, csak én látom ennyire egyszerűen a helyzetet. – Persze sokakat vonz a pénz, és a csillogás, de mit sem érne mindez ha nem lenne ilyen sármos. A sok beteg, és idős ember mellett jóleső érzés látni egy olyas valakit aki ennyire,… mm rendben van. De ezzel Ön is tisztában van Gareth, anélkül is, hogy én legyezgetném az így is nagyra nőtt egóját. - Gratulálok Ivonne, igazán ügyes vagy, hogy olyan hosszú mondatokon keresztül ecsetelted, mennyire jól is néz ki. Vagyis hangosan elismerted, hogy neked is tetszik! Na nem, ez igazából még nem jelent semmit, hiszen én elismerem, ha valami szép. Ha egy nő szép, mindenfajta női irigység nélkül tudom azt mondani, hogy igen, ez a nő szép. Nincs ebben semmi, nem igaz? – Nincs mit megköszönnie. – nézek mélyen a szemébe, majd elmosolyodom. – Bár könnyebb lett volna, ha hagyja magát, és nem makacskodik annyit. Ugye a kezelés teljes ideje alatt jól fog viselkedni? –
Örülök, hogy ilyen hamar beleegyezett a kevésbé hivatalos megszólításba, mert valahogy most zavart a nevem hallgatása. Csak eszembe juttatja a kötelességeimet amik ebben a családban elvártak. Nem akarok most erre gondolni, és hálásan pillantok rá, mikor kiejti a nevem. - Cseppet sem megtört, inkább kitartó - kontrázok, amikor jellemzi az asszisztensemet. Ő az a fajta nő, akit érdekes módon nem használok ki. Jó ez egy kicsit hazugság, mert egy évig ő csinált mindent helyettem, most megint. Cseppet sem veszem figyelembe azt, hogy belém van esve, mert nem érdekel. Talán majd elmúlik, és abbahagyja ezt a gyermeki rajongást. Addig jó, amíg nem ismer. - Milyen kedves. Remélem nem csinált sok számjegyű számlát nekem - mosolyodom el, jelezvén, hogy ez csak vicc akart lenni. Igazából reméltem, hogy visszakapom, mert elég kellemetlen lett volna minden egyes számot áttenni bele. Jó ez sem igaz, mert mindent pár kattintással meg lehet oldani szerencsére. Már nem abban az időben élünk, amik toll és papír volt az egyetlen rögzítési eszköz, aminek jelen helyzetben örülök is. De komolyra fordítva a szót, tartozom neki egy bocsánatkéréssel, még ha szerinte nem is olyan fontos. - Hogy miért gondolom? Vicces hogy ezt pont maga kérdezi - dörzsölöm meg borostás államat, majd mély levegőt veszek. - Nem vagyok jó ember. Vannak gesztusaim, mint a virágok, amiket eleinte azért küldtem, hogy elfogadja a randimeghívásaimat, de a végére nem ez volt a célom. Aztán rájöttem, hogy ön nem az a fajta nő, aki elfogadná egy magamfajta meghívását, és a végére csupán egy olyan tett maradt, amivel talán egy valaki napját szebbé tehetem - magyarázom meg a dolgot a virággal, szintén őszintén. Most jutottam el oda, hogy megengedhetem magamnak az őszinteséget legalább egyetlenegy alkalommal az életemben, és a legjobb hallgatóság erre Ivonne. - Az életem nem megrekedt, sokkal inkább elcseszett. Egész életemben mást sem láttam, csak azt, hogy küzdeni kell. Hogy a férfiak nem éreznek, és mindig határozott a fellépésük. Vicces, hogy pont én vagyok az, aki most ellene megy az elveinek, mikor mindig is ilyenné akartam válni, de az, aki most vagyok, rosszabb - lehet, hogy rossz színben tüntetem fel magam, de felét sem tudja annak, amivel foglalkozom. Üzletember vagyok igen. De azt sem felejthetem el, hogy a nagynéném hajdanán egy prosti volt, és most abból él, hogy a férjével közösen feketén összeszedett pénzből nyitottak pékségeket. De a nagybátyámról sem feledkezhetek meg, aki lányokat futtat az étterme fölött. Az én életem pedig abból áll, hogy a vállalkozásomat elkülönítve a nagybátyámtól fedezzem őt pénzzel. Nem egy embert fizettem le. - Azért nem kiabálnak velem, mert hirtelen haragú vagyok, és féltik a munkájukat. És azért mert tudják, hogy sok pénzem van, és bármit el tudok vele érni - tör elő egy pillanatra belőlem a megszokott üzletember, de csak egy apró másodpercre. Olyan gyorsan tűnik el, ahogy jött, én pedig mély levegőt veszek, és elfordítom róla a tekintetemet. - Eleinte én is csak a pénzért csináltam. Attól függetlenül, hogy az apámnak volt egy farmja, és mindene megvolt, én csak egy megtűrt személy voltam. Amikor sokadjára vert felismerhetetlenre, elhatároztam, hogy megszököm a nagybátyámhoz. Ő tett ilyenné, mert ő is ilyen. Félre ne értse, nem panaszként mondom, de a való életben csak így lehet megállni a saját lábunkon. A nagybátyám sem halmozott el pénzzel. Minden egyes fontért megküzdöttem. Mégis valami hiányzik innen - teszem a szívem fölé a kezem. Nem tudom megmondani, mi az a valami, csak érzem a sötét űrt, amit eddig még nem tudtam kitölteni. Ott van, és mintha egyre nagyobb lenne, és lassan elemészt. Egyetlen kétségbeesett pillantás erejéig Ivonne tekintetét kutatom, majd ismét az ablakon túli sötétséget kezdem el kutatni. - Szóval végre elértünk ide is, hogy percekig növelje az egómat? Igen tudom, hogy nézek ki, de tényleg ennyire szemet gyönyörködtető látvány? - kezdek egy kis vérszívásba, ahogy kiejti a szavakat. Nem mondom, jól esik, hogy végre beismeri, és tisztában van az adottságaimmal, de nem hittem, hogy valaha ki fogja mondani a jelenlétemben. Tetszik, és mosolyom lassan tűnik el az arcomról. - Mit ajánl fel azért, hogy jól viselkedjek? De jól gondolja meg, nem elégszem meg akármivel - mosolyodom el hamiskásan, miközben őt figyelem. Egy kicsit jobban érzem magam, habár tompa fájdalmat érzek a hasamban. Gondolom a műtét helye. Felvonom a szemöldököm, és kérdőn nézek rá, miközben az arcáról próbálok leolvasni egy-két jelet. - Mikor kelhetek innen fel?
Amikor épp azt mondja, az asszisztense nem megtört, hanem kitartó, egyszerű fapofával meredek rá. Ezt még Ő sem gondolhatja komolyan. Biztosan egy nagyon erős nő lehet, aki megtanulta, hogyan is kell az érzelmeit elrejteni, de ettől függetlenül nem irigylem, azért, amilyen helyzetbe került. Nem is mondok inkább semmit, de az arcomra egy pillanat erejéig kiül a nem tetsző véleményem. Nem az én dolgom, hogy Gareth hogyan rendszerezi a rajongóit. – Sejtettem, hogy ilyen is ott lappang a háttérben, de ettől még kedves gesztusnak tartom. – hiába akarja a liliomos dolgot befeketíteni – és igen, értékelem az őszinteségét -, mégis melengeti a lelkem a gondolat. – Ha felismeri azt, mit rontott el, és mik azok a hibák, ami miatt rossz embernek titulálja magát, miért nem változtat rajta? – Talán csak nekem kézenfekvő a kérdés, de akkor legalább fel leszek róla világosítva. Minden ember tud változni, ha akar. Nincs azzal semmi baj, amit mond. Nem úgy tekintek erre az egész beszélgetésre, hogy mindaz amit Gareth mond, azzal befeketíti magát. Én inkább azt gondolom, hogy egy összetett személyiségről van szó, aki most valami oknál fogva megnyílt nekem. – Hirtelen haragú? Nem gondoltam volna! – mondom, megint csak mímelt meglepetéssel, és csak piszkálva a másikat. – Én nem félek magától Gareth, és ez így is marad, csak hogy tudjon róla. – Engem nem lehet pénzzel megfenyegetni, vagy sarokba szorítani, már ha persze akarna, de valamiért nem is érzem fenyegetve magam, ezért ez is csak egy csipkelődő megjegyzés. Nem mintha nem lenne szükség orvosra akár más országokban. Viszont azt sem tudom, hogy mivel érdemeltem ki a bizalmát ilyen szinten, hogy a múltjáról beszél. Dicséretes, ha valaki a saját erejéből épít fel valamit, vagyis kitartó. Kedvelem a kitartó embereket. Ezt már nem fogom hangosan kimondani, az biztos! Tessék, tudtam, hogy vissza nyal majd a fagyi, és hallva a szavait, halkan elnevetem magam. – Ha egy dicshimnuszt akar hallani, amely rímbe foglalja a külsejének minden pozitívumát, akkor inkább behívok egy nővért. Mit szól hozzá? – csak csóválom a fejem. Magamnak köszönhetem a dolgot, és nem tudom már visszaszívni mindazt, amit mondtam. Inkább félre söpröm ezt a dolgot is. Nyílván azzal is tisztában van, mennyire más, amikor mosolyog. Egészen ellágyulnak a vonásai és.. Ivonne! Elég. – Éreztem, hogy ez a rész fog következni. – az égnek emelve a szemeim, sóhajtok egyet. Mintha csak rimánkodnék a fentieknek, és azt kérdezném, mit követtem el, hogy ezt érdemlem. – A legutóbbi itt tartózkodása, és a ma reggeli kis magánakciója után levontam a megfelelő konzekvenciát. Így körvonalazódott is bennem egy ajánlat, ami talán mindkettőnk számára kielégítő lehet, hiszen elérjük vele a saját célunkat. – Csak egy kis bevezetőt tartok, amíg valójában összeszedem a gondolataim. Belekortyolok a kávémba, és kiiszom az egészet egy hajtásra, majd felállok, és a szemetesbe dobom az üres dobozt. Odalépek a férfi ágyához. – Holnap reggel beszélhetünk róla, de akkor is csak egy kis mozgás megengedett. Megnézem a sebét, jó? – mondom neki, és felhajtom a takarót. Jobb oldalon egy nagyobb rész van letapasztva. – Jobban érzi magát, igaz? – finoman tapogatom meg a hasát, és pillantok fel rá, aztán fordulok vissza ismét a sebhez. Felemelem a kötést, és megnézem a mindössze öt centiméteres kis sebet. – Pár hét és nem fog látszódni szinte semmi. – Fűzöm hozzá, és visszaragasztom a kötést, finoman lesimítva azt, és újra betakarom. - Tehát, az ajánlatom a következő. - kezdek bele, miután megigazítom a takaróját és a párnáját is. – Amíg itt tartózkodik a kórházban, az én utasításaimnak megfelelően jár el, és betartja azt, amit mondok. Nem keres kiskapukat, és nem játszik ki a hátam mögött, összefogva más itt dolgozókkal. Nem akaratoskodik folyton, hogy haza akar menni, és nem is bosszant ezzel. Elhiszi amit mondok, és nem vonja kétségbe. Ha esetleg tovább kell maradnia, bármi okból kifolyólag, azt elfogadja. Megengedem, hogy behozzák a laptopját, és dolgozhat, de csak annyit, amennyit én engedélyezek. Ha azt mondom, este tízkor aludni kell, akkor alszik, sőt.. igazából én bármit mondok, azt csinálja. – Miközben beszélek, még mindig ott állok az ágya mellett, és a kezemen kezdem el számolni mindazt, amit sorolok, majd veszek egy levegőt. – Cserébe pedig, ha mindezt betartja.. és tudnia kell, hogy egyetlen egy dolgot is megszeg, akkor elállok ettől az alkutól. – megköszörülöm a torkom. Ójézusom, ezt még megfogom bánni. – Khm, cserébe igent mondok Önnek. A randevúra. – Még azért hozzáfűzöm a végén, mire is akarok igent mondani, csak még mielőtt kiforgatja a szavaimat. A mondandóm befejeztével összefonom a karjaim magam előtt, és kérdőn vonom fel a szemöldököm.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: what can i help you? 
