Sok-sok éve már. Talán igaz sem volt. De mégis. Persze, hogy igaz volt, hogy ne lett volna?! Nagyban megváltoztatta és befolyásolta az életemet, óriási változásokat teremtett körülöttem, bennem, formált, rombolt, pusztított, épített, összerakott, szétszedett, szélnek eresztett, a földre rángatott, hogy aztán törött szárnnyal is megtanítson repülni. Danny Doyle Haynes életem egyik kulcsfontosságú szereplője. Régen a felettesem volt. Mondhatni, a kisfőnök. A rendőr, aki felügyelt rám, aki terelgetett. Aki szinte felelősséggel tartozott értem; a gondolataimért, a döntéseimért, a szavaimért, a tetteimért és a cselekedeteimért.
Las Vegas külvárosában hajtok végig a fekete autóval, melynek fekete bőrrel fedett kormányába markolok. Ideges vagyok. Késő este van már, munkából jövök. A digitális órára pillantok: 22.19. A gyomrom öklömnyire szorult, már régóta. Pár hete határoztam el, hogy el kell jönnöm, és szembe kell néznem a múltammal. A közös múltunkkal, és egyben Danny-vel is. Már napok óta halasztom a dolgot, és próbálom eltemetni magamban a dolgokat, próbálok túllépni és felejteni, de ez nem ilyen... egyszerű. Nagyon bonyolult és fájdalmas procedúra, és az a baj, hogy nem bírom már. Sok éve megbántam, hogy nem voltam ott, többek között, én sem, amikor Danny mélyre került. Emlékszem, amikor láttam a hírekben a mészárlást. Megrémültem. Kétségbe voltam esve, de nem tettem semmit. Úgy éreztem, megfagy a vér az ereimben. Képtelen voltam mozdulni, megbénultam, azt hiszem, egy röpke pillanatra lélegezni is elfelejtettem. Könnyek marták a szememet. Emlékszem rá, mivel nagyon ritkán érzek így. Akkor határozottan a padlóra kerültem, bár ezt nem mutattam.
Kétszer voltam a kórházban. Azt gondoltam, hogy majd könnyű lesz. Hogy majd besétálok, egyenes gerinccel, csak úgy, ahogy szoktam, hogy felszegett fejjel a kórterembe megyek és... fogalmam sem volt, mit akarok tenni, vagy mondani neki. Az ösztöneim azt súgták, oda kell mennem. De, amikor megpillantottam a magába roskadt nőt, a feleségét, és az idegesen fel-lejárkáló rendőrt, megtorpantam. Meg akartam nézni, hogy mi van Danny-vel, de valahogy az, hogy kontaktusba kell lépnem két olyannyira meggyötört emberrel, mint amilyenek ők voltak akkoriban, képtelenségnek tűnt. Így elmentem. Hátat fordítottam a várónak és Haynes kórtermének, és hanyatt-homlok menekültem. Egy hét múlva mentem vissza, hajnalban. Az alvó ara és munkatárs mellett osontam be, majd fél óra múlva távoztam. Pontosan emlékszem rá, hogy mit mondtam neki. Nem tudtam, hogy hallja-e egyáltalán, vagy sem, de voltak dolgok, amiket el kellett mondanom neki. És megtettem. Könnyebb volt, és könnyebb is úgy élni, abban a tudatban, hogy elmondtam. Hogy ő tud-e erről, vagy sem, hogy hallotta-e, vagy nem, azt megpróbáltam eltemetni magamban. Abba a hitbe ringattam magam, hogy én elmondtam, amit akartam.
Azonban mostanában újra felszínre törtek bennem az emlékek, és az, hogy valószínűleg nem tud semmit Danny. Nem tudja, hogy ott jártam, aznap hajnalban, és nem tudja, hogy mit mondtam neki. Pedig tudnia kellene.
Lassítok, és megállok egy romos, düledező ház, kiégett füvű kertje előtt. Kiszállok a bőrülésből, miután a biztonsági övet kikapcsoltam, hogy aztán bevágva magam mögött a fekete ajtót, megindulhassak a kövekkel kirakott úton. 'Tetves náci, takarodj' - valósággal rám ordít a felirat a ház faláról, melyet valószínűleg Danny-nek szánt valaki. A kertben minden tiszta szemét, mocsok és bűz. A falon rohadt paradicsom telepedett meg, mely már penészesedni és sárgulni kezdett, nem sokkal messzebb egy tojásnak gondolt valami ragadt a vakolatra.
Reccsen a három lépcső, amint egyesével szedem őket, hogy a verandára lépve bekopoghassak.
Reccs. Reccs. Reccs. Kipp-kopp. Csönd. Csak a saját lélegzetemet hallom, amint levegőt veszek, és belső fülemmel szívem heves kalapálását, amint erőteljesen pumpálja a vért a testembe, hogy amaz a fülemben is lüktethessen doboló szívem ritmusára.
Hamarosan nyílik az ajtó.
Komoly ábrázattal fürkészem a rég nem látott, megfáradt arcot. A kemény vonásokat fürkészem, keresve benne a férfit, akit régen ismertem és elismertem, akire felnéztem, és aki egykor formált. Nem találom. Ez a Danny csak árnyképe, sziluettje régi önmagának.
- Szia - köszönök halkan, miközben ujjaimat tördelem magam előtt, súlyomat egyik lábamról a másikra helyezvén. - Rég láttalak - teszem hozzá. Arcom komoly, tekintetem elszántan csillog. - Bejöhetek egy percre? - kérdezem végül. Arra számítok, hogy inkább látná vendégül magát az ördögöt, semmint engem. Engem, aki épp úgy, mint mindenki más, hagytam lecsúszni a lejtőn. Pedig én aztán tényleg sokat köszönhetek neki. Be fogja vágni az orrom előtt az ajtót, és elküld anyámba - gondolom, miközben még mindig állhatatosan nézek rá, és tekintetét keresem.