Ahogy a fegyver elsül a kezemben, az illetőnek szánt golyó másodpercek töredéke alatt kerül a földre, és a fejéből patakszerűen kezd csordogálni a vér. Elégedett mosoly suhan át az arcomon ennek láttán, de nincs túl sok időm gyönyörködni a munkám végkimenetelében, hisz nem akarom, hogy az immáron halott főnökük gyilkosa után kezdjenek kutatni. Már egyszer volt hasonlóban dolgom, amikor is gyanút fogtak, hogy vajon honnan is jöhetett az a golyó, és azokkal az illetőkkel is végeznem kellett. Én általában csak azt szoktam a túlvilágra küldeni, aki miatt oda kellett mennem, de vannak kivételek, akik kivívják maguknak ezt a megtiszteltetést. A fegyvert, ami ebben az esetben egy pisztolyt jelent, a farmerom kórcájába dugom, és gyors léptekkel hagyom magam mögött az épületet, amin egy órán keresztül ültem, várva az áldozatot. Nem mondhatnám, hogy az eddigi pályafutásom alatt ez lett volna a legizgalmasabb küldetésem, és még csak szép végnek se nevezném. Általában nem a pisztolyra esik a választásom, ha elküldenek egy adott helyre, de most telefonon keresztül értesítettek, és ahhoz meg pont nem volt affinitásom, hogy elmenjek a város másik végébe valamelyik puskáért. Úgyhogy, az éppen nálam lévő fegyvert küldtem bevetésre. Meg kell hagyni, igen csak jól remekelt, hisz eddig még nem igen volt rá alkalmam, hogy használni tudjam ilyen nagy távolságon. Sokkal inkább alkalmas arra, ha az illető, akit el akarsz törölni a Föld felszínéről, alig pár méternyire áll előtted. Számomra az a munka nem jelent túl nagy élvezetet, azt mások szokták elvégezni, de nekem is volt már alkalmam belekóstolni azon társaim "szenvedélyébe". De most, ezt a maffiózó énemet magam mögött kell tudnom egy pár óra erejéig. Öcsém úgy döntött, hogy ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy a kéthetente bekövetkező találkozásunkat megejtsük. A kis szent eddig biztos nem tudott elszakadni valamelyik betegétől, csak most tudott rám időt szakítani. Én pedig, mint jó testvér, rögtön ugrok a szavára, mint régebben, amikor még kis srácok voltunk. Hát igen, van, ami nem változik. Annyi különbséggel, hogy míg régen én voltam a jó gyerek, akiről mindenki csak áradozott, addig ő mindenben benne volt, egymás után gyűjtötte be a fegyelmezéseket. És most nézzük meg, hova jutottunk. Ő egy igen csak jó orvosnak mondhatja magát, egészen lehiggadt abban az időszakban, amikor úgy tudta, meghaltam. Én meg a maffia nevelőapának köszönhetően egy lázadó, mindenkinek ellent mondó srác lettem, aki most már a gyámjának dolgozik. Jó, mi?
A megbeszélt hely ajtaját megközelítve, át lépem annak küszöbét, így szemügyre véve a jelenlévőket. Hát, egy kis kocsmától mi mást várna az ember? Mindenhol kamionosoknak megfelelő disznók ülnek, ki tudja már, hogy hanyadik sört döntik magukba. Csak ritkán kerítek arra alkalmat, hogy ilyesfajta kikapcsolódást szervezzek magamnak, de lássuk be, nem is nagyon hiányzik az életemből. Az ötlet pedig nem is az enyém volt, hogy fényűző jelenlétünkkel, bearanyozzuk a kocsma sivár kis életét. Ha Jonathannek ez jelenti a szórakozást, akkor én nem szólok bele, kekeckedni meg nem áll szándékomban ezzel kapcsolatban. Inkább tűrve a "nini, itt a szépfiú!" és egyéb jelzőket, előre törekszek, és levágom magamat a pultra, várva a fivéremre.

Szemeit dörgölve ácsorog a kórház szolgálati mosdójának egyik tükre előtt. Talán nem mostanra kellett volna megbeszélnie a találkozót a fivérével? Lehet, hogy nincs kötelezve, vagy nincs rászorulva a napi tizenhat óra melóra mint a legtöbb munkatársa akik a sürgősségin dolgoznak, de ő is épp eleget foglalkozik itt a betegekkel, és pakolászni a lebénult, mozgásképtelen testeket, pimasz kemény meló tud lenni.
Próbálja felfrissíteni magát egy kis hideg vízzel, de valószínűleg nem ez a pillanat lesz az, mikor legyint egyet és azt mondja, "tök jól vagyok, nem vagyok fáradt". Ha minden jól megy legalább nem fog elaludni míg kortyolgatja a rendelt italt a közeli kocsmában, így le se égeti magát ha esetleg kifolyna a nyála.
Vállára dobva a hátizsákot löki ki maga előtt a mosdó ajtaját, hogy jól ismert lépteivel célba vegye a bejárati ajtót mely egyet jelent a hétvégi szabadsággal. Szerencsére neki is adott egy kis lehetőséget a főnöke arra, hogy kifújhassa magát, így ha hazaér nem kell rögtön azon görcsölnie, hogy másnap fel kell ébrednie már hajnalok hajnalán, hogy be kelljen mennie ismét emelgetni, biztatni az embereket. Na nem, mintha nem szeretné a munkáját, de ugye neki is kijár a pihenés.
Elköszönve a társaitól lebaktat a parkolóba, ahol a szürke Aston Martin már vár rá.
Tudja jól, hogy késésben van, és ez nem rá vall. De mit tud tenni? Nem mondhatja azt, hogy "bocs én most elhúzok mert találkám van a testvéremmel!" Neki is ugyan úgy ott kell maradnia kapuzárásig, mint bárki másnak akinek épp a párjával, a haldokló nagyapjával vagy épp az ágyával van találkája. Nem is volt ez ügyben soha erőszakos.
Belökve maga előtt az ajtót, rögtön felméri a terepet és magát... illetve az ikrét keresi. Volt egy időszak, mikor teljesen elfeledkezett arról, hogy valaki ugyan úgy nézhet ki mint ő. Teljesen abban a hitben volt, hogy a bátyja meghalt, így nem is gondolkozott azon, hogy milyen lenne még egy oly embert, mint amilyennek ő is kinéz, meglátni valahol.
Az pedig, hogy mekkora sokként érte mikor ténylegesen meglátta azt a személyt egy nap, felért egy kiadós hideg zuhannyal.
- És itt vagy - nyögi, miközben a lábukhoz lehajítja a táskáját, ő pedig felpattan Luke mellé az egyik székre.
- Egy whiskyt kérlek! - biccent a fiatal lány felé, ki egy pillanatig csak mereszti a szemét, de aztán mozdul.
- Mi a helyzet?

Ismét egy jó munkát tudhatok magaménak. Bár, belegondolva, ezt szinte lehetetlenség elrontani. Egy két balkezes is el tud intézni egy embert, bár nem garantált, hogy az első golyó már rögtön oda megy, ahova azt ő szánta. Ezzel felhívja magára a figyelmet, de ha elég gyors, akkor még el tud ereszteni egyet- kettőt, és még arra is lesz ideje, hogy elhagyja a tetthelyet. Régen, kis kölyök koromban, amikor a tojáshéj még ott volt a seggemen, talán én is ezt tettem. Igaz, már akkor is kiemelkedő tehetségnek bizonyultam, de nekem is lehettek félrelépéseim, és ez még most is közre játszik. Mindig ott bujkál bennem a tudat, hogy mi lesz, ha... de ezt hamar el is vétem, mert tudom, jó kiképzést kaptam nevelőapám és idősebb beosztottjai lévén, és a sok jól végzett munkám mellett egy-kettő ha akad, amit véletlenségből elvétettem. De a vége úgyis mindig a halál, nem de? Csak nem mindegy, hogy kit mikor ér el, és hogyan. De ezen nincs mit rágódni, hiszen az emberünk halott, a majmai tehetetlenül állnak a hullája mellet. Számomra éppen ez a legmegfelelőbb alkalom a távozásra. Mintha mi se történt volna, komótosan mászok le a tűzlétrán, és ugyan ezt a tempót megtartva haladok utcáról utcára. Pillanatok alatt kell levetkőznöm a gyilkos formámat, elvégre az öcsém nem tudja, mi is vagyok igazából. Azzal tisztában van, hogy nem a legjobb körökben mozgok, de hogy én is a maffiának dolgozok... az mindenki számára igen csak nagy titok. Szerintem azzal is túlzok, ha azt mondom, egy ember tudja a kilétemet, aki nem annak a szervezetnek dolgozik, aminek én magam is. Vagy ki tudja, lehet, hogy egy szemfüles ember rajta kapott, amint kioltottam egy ember életét, de az pont nem tud érdekelni. Feljelenthet emberölés vádjával, de szerintem a nyomozók se maradnának túl sokáig a föld felszínén. Valamelyik munkatársam -már ha lehet őket ennek nevezni-, esetleg én, simán eltudjuk őket intézni, ezzel nincs probléma. Most viszont, a kocsma részeg emberei jelentik nekem a legnagyobb kihívást. Már, ha lehet annak mondani ezeket. Szebb kifejezést nem érdemelnek a naplopó nyomorékok. Arra van pénzük, hogy egész nap a kocsmában lógjanak, liter számban fogyasszák az italokat, és mégis siránkoznak, hogy nekik milyen rossz életük van, milyen lepukkant a ház, és a többi. Fel kéne őket világosítani, hogy vajon mért is van ez. De tudtommal, ez nem az én dolgom, ezért minden, szerintük sértő kifejezést elengedve a fülem mellett ülök le a bár székre, és várom, hogy a másik felem betoppanjon végre valahára. Az idő telik, lassan már a huszadik perc késésig jutunk, mikor végre ide méltóztatok tolni a hátsó fertályát.
- Ez olyan meglepő? -tekintek rá égbe szökött szemöldökkel. Ezt sokkal inkább én mondhattam volna, elvégre nem én várattam meg őt. De persze, tudom, ő orvos, akiknek a nap minden egyes pontján van dolguk, és nem hagyhatják el a kórházat, amíg le nem telik a műszakjuk. Ezzel mindig számolok, csak az idő pénz, és nekem is lenne jobb dolgom, mintsem rá várni éjt nappallá téve.
- Kettőt! -szólok utána így futtában, reménykedve abban, hogy a nagy ricsaj közepette ki tudta szűrni ezt a kis szócskát.
- Na, mi lenne. Nem tudok mást mondani, mint két héttel ezelőtt, csak élvezem azt a roppant izgalmas életemet. -rántom meg a vállamat, tekintetemmel a pincér csajt fürkészve, aki szorgosan készíti az italokat. Azt azért kétlem, hogy két pohár whisky-t ilyen sokáig tart kiönteni, de nézzük el neki, lehet, hogy kezdő a kicsike.

Szemcseppjei híján úgy néz ki, mint aki egész nap bőgött, mint valami kétségbeesett kislány. Igazat megvallva, nem jellemző rá, viszont nem veti meg azt, aki ezt feltételezi róla. Szeme alatt így is jókora fekete karikák vannak, mintha legalábbis álarcban legelt volna a tehenek között. Szemének fehérje sűrű véreres. Nem egy üdítő látvány, ráadásul ha belevesszük azt is, hogy majd a cigifüst a kocsmában még jól ki is könnyezteti, még rosszabb lesz a helyzet.
De jelenleg nem ezzel, sokkal inkább azzal kell foglalkoznia, hogy a piros lámpánál idejében lefékezzen, mielőtt valamelyik száguldozó majom elkapja a kocsijának orrát, és akkor tényleg sírva fog lefeküdni, s legkisebb baja a fáradt szeme lesz.
Még utoljára megdörgöli a szemeit, de már maga mögött is tudja az egész napját azzal, hogy belép a kocsmába és a magának gyorsan kiszemelt Lucas mellett tábort ver. Olykor nem szívesen társalog a bunkóbbik énjével, de még mindig köti őket egymáshoz az a 16 év, amit szüntelenül töltöttek egymással. Lehet, hogy a másik ezt már rég elfelejtette és ő arra a hét évre alapoz, amit külön töltöttek, de számára még mindig a mindenség egy részét jelenti az ikre. Fontos neki, hogy legalább két hetente egyszer találkozzanak még akkor is, ha a másiknak is jócskán be van táblázva az ideje. Ettől függetlenül neki is megvan a maga dolga, és ha ő időt tud szakítani rá, akkor ez Lucasnak se lehet nehezére. Azt nem tudja, hogy milyen körökben mozog, de abban az egyben biztos, hogy nem a társadalom kellemesebb rétegét gazdagítja szemét személyével. Viszont nem vonhatja csak úgy kérdőre, hogy "Na apa, mondjad hol a fenében dolgozol, vagy...!" Első körben mert nem illik. Másodszor úgyse mondaná el, ha valami illegális dologgal foglalkozna. Attól viszont nem kell tartani, hogy nem érdekli Jonathant, mert ki fogja deríteni még akkor is, ha bele döglik.
- Igen, hisz tudatában vagyok annak, hogy utálod a helyet. És ne nézz rám így, mert saját magamtól fogok elundorodni - nem szereti a túlzásba vitt flegma arckifejezést, főként nem Lucas arcán, hisz szembesül azzal, hogy ő milyen lenne akkor, ha gyártaná ezeket a pofa vágásokat. Kiábrándító.
- Aha, képzelem... mit is takar pontosan ez a "roppant izgalmas élet?" Luke, észrevetted, hogy harmadik éve, hogy fény derült arra, hogy a másik él, de te olyan szinten elzárkózótál tőlem, mintha egy vadidegen lennék, aki próbál bepofátlankodni a te személyes szférádba? - nincs ínyére bátyjának viselkedése. Legszívesebben szétzúzná azt a poharat amit épp letesz eléjük a pincérnő, ám ahelyett, hogy komolyabb jelét adná nemtetszésének, inkább csak felkapja a whiskyt és egy jókorát kortyol belőle.

Magam mögött tudva az egy órán át koptatott háztetőt, indulok is az öcsémmel megbeszélt kocsmába. Világ életemben utáltam az ilyen helyeket, de valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy oda tudunk csak beülni, beszélgetni egy keveset. Ahelyett, hogy egy nyugodtabb helyszínt választanánk, ahol legalább halljuk egymás szavát, John mindig ezzel az ötlettel jön elő. Én meg nem kezdhetek el veszekedni vele, mondván, hogy én már pedig nem teszem be oda a lábamat, mivel akkor max. szökőévben egyszer, ha összefuthatnánk. Mindkettőnknek be van táblázva az ideje, arra nem futja, hogy valamelyikünk házába üljünk le egy sörrel. Na meg, a sok fegyverrel tarkított házamba igen csak bajos lenne beengedni a fivéremet. Félreértés ne essék, nem azért nem mondtam még el neki, mert nem bízok meg benne, vagy attól félnék, hogy felnyom a rendőröknél, csak szimplán nem akarom belekeverni a sz*rba. Egyszer úgyis eljön az ideje, amikor meg fogja tudni, de jelen esetben nem ez a legalkalmasabb időpont, hogy a tudtára hozzam. Ő pedig, akárhogy is próbálja kideríteni a szakmámat, nem tudja kiszedni belőlem. Annyit tud, hogy nem jó körökben mozgok, és ez egy ideig még ki is elégítheti az igényeit, de majd idővel többet akar tudni. Majd, valamikor... most inkább maradjon a tudatlanságban, legalábbis, ez az én véleményem. Így is, valamilyen módon mindig belecsempészi ezt a témát a beszélgetésünkbe, de ugyan az az eredmény minden egyes alkalommal. Ő nem lesz gazdagabb semmilyen információval, én meg soha nem szólom el magamat. Ez a rendje, és kész. És már abban a pillanatban, hogy meglátom az öcsémet a kocsma ajtajában, tudom, hogy fel fogja hánytorgatni ezt.
- Ahhoz mérten, valamilyen okból kifolyólag, mindig itt kötünk ki. Igen is, apuci, értettem... -kicsit idegesítővé tud válni, amikor megjelenik, és máris belekezd az oktatásomba. Tudom, hogy sokkal felelősségteljesebb, mint amilyen én valaha is leszek, de ettől még nincs felhatalmazva arra, hogy bármikor is eljátssza az oktató szerepet. Tudtommal még mindig én vagyok az idősebb, és nem kötelességem hallgatni a szavaira. Ha ő nem teszi azt, amit én mondok, akkor nekem mért is kéne megtennem?
- Mért nem lehet végre valahára abbahagyni ezt témát? Mindig kiakarod belőlem szedni, de nem vetted még észre, hogy soha nem jársz sikerrel? És nem zárkóztam el tőled, de ha észrevetted, mindketten megváltoztunk. Hét évig nem is tudtunk egymásról, ez idő alatt más csoportokba vergődtem. Ezt el kell fogadni, nem fogok visszaváltozni a szótlan, szűz kisfiúvá, csak mert három évvel ezelőtt megtudtuk, a másik felünk él, és virul. -lehet, hogy igaza van az öcsémnek, talán tényleg eltávolodtunk egymástól a külön töltött idők miatt, de attól még, hogy tudom, él, nem fogok a nyakába borulni. Ez az első alkalommal talán még elképzelhető lett volna. Ugyan úgy fontos a számomra, mint kiskölyök korunkban, elvégre ő a másik felem, de fogadja el, hogy más lettem. Az már nem az én bajom, hogy ebbe nem tud beletörődni.

Illik péklapáttal agyonverni egy embert? Főleg úgy, hogy az illető az ember tulajdon fivére? Mert nagyon nagyon szívesen megtenné. Jonathannak már bőven kezd elege lenni abból, hogy fivére nem tesz meg semmit azért, hogy ismét ugyan azokra a szintekre jussanak, mint ahol kis csávó korukban voltak. Rideg, makacs és akaratos... és lehet, hogy ilyen volt egykoron ő is, vagy legalábbis hasonlított Lucas mostani énjére, de igazság szerint a nyomába se ért annak, aki most ő. Nem tudja, hogy mi történt vele, mit csináltak vele, de ki akarja deríteni. Ezt már akkor eldöntötte, mikor először találkoztak. Tudni akarja, hogy ki tette lidérccé, ki tette olyan elviselhetetlenül makaccsá, arrogánssá és szemtelenné, mint amilyen. És bocsánat, tévedés ne essék! Szüksége van rá, kell, hogy legyen egy fivére akivel időnként betudnak ülni inni valahova. Valaki aki nem nő, akit nem a....khmm... testéért kell szeretnie, hanem azért mert a családja, a rokona. Ő az egyetlen rokona, aki kézzel fogható, aki a közelében él, akit láthat. És ez az egyetlen rokona úgy zárkózik el tőle, mintha egy undorító csótány volna, akinek láttán húznia kell az embernek a száját, vagy sikoltva kell felugrálni a legelső szekrényre, hogy menedéket keressen. Kezd belefáradni. Míg eleinte elérte, hogy heti alkalommal iszogassanak, mostanra ott tartanak már, hogy két hetente egyszer is alig ha tudnak összeegyeztetni egy találkának nevezhető valamit, ahol elmoroghatják egymásnak a gondjaikat. Tudja jól, hogy ezt nem fogja sokáig csinálni. Ha Lucast nem érdekli, akkor Johnnyt miért kell, hogy foglalkoztassa?
A pultra könyökölve túr a hajába, majd támasztja meg a fejét halántékánál, és nem szól nem beszél, inkább megfogja a poharát, hogy az utolsó kortyokat is kiürítse abból. Az érzés, hogy talán tényleg nem kellett volna ezt az italozást megejteni, elgondolkodtatja.
- Nem is kell, hogy megváltozz Luke. Mindketten változtunk ebben igazad van. Ki ezért, ki azért. De miért az a 7 év alapoz meg nálad mindent? Hé, nehogy azt hidd, hogy erőszakoskodni akarok, jó?! Értem én a nemet. Csak annyira furcsa - nem ismerlek! Gondolkozik rajta, hogy ezt is odabökje, de inkább nem teszi meg, csak tekintete egy nem messzi bandára siklik, kik megállás nélkül figyelik a kettesüket. Mit lesnek ezek?

Meg kell hagyni, nehezemre esik, hogy betegyem a lábamat ebbe a koszfészekbe. Dugig van nálam kétszer idősebb pasasokkal, akik az itt töltött időknek köszönhetően igen csak nagy sörhasat növesztettek. Jó tudni, hogy én soha nem fogok ilyen szinte jutni. Legalábbis, nincs tervbe véve, hisz a nap huszonnégy órájában, úgymond bevetésen vagyok, szaladgálok a város egyik pontjából a másikba. Időm sincs arra, hogy megigyak legalább egy sört. És úgy gondolom, hogy ez még jó néhány évig így is fog maradni, elvégre semmi komolyabb szakmát nem tudtam elsajátítani. Elhelyezkedni eltudnék, de nem lennék olyan sikeres, mint jelen pillanatban. Pénzem annyi van, mint a rohadás, köszönhetően annak, hogy nevelőapám igen csak szép summát akaszt a nyakamba, ha fizetésről van szó. Nem véletlen, hogy telt a legújabb BMW-re, amiért mások csak epekednek, és igen meglepett arckifejezéssel tekintenek utána az utcán. Komolyan, az ügyvédeknek nem telik ilyen jóra, pedig lássuk be, ők is igen jól megvannak fizetve. Vagy ők inkább a nagyobbnál nagyobb villákba fektetnek, nem az autóba? Nekem bőven megfelel egy átlagos lakás, ami jól fel van szerelve, a mostani trend alapján. Nem is kell ennél több, elvégre én egyedül birtokolom, nincs a nyakamban se nő, se gyerek, se lakótárs. Persze, a belvárosban van, sokkal inkább szeretem a kocsik zaját hallgatni, mintsem a kutyák ugatását a külvárosban. Ikrem ebben is, teljes mértékben ellenem van, aki végre valahára ide merte tolni a seggét. Éppen, hogy lerakja magát mellém, megüti az annyira utált hangnemet... máris kezdődik a dorgálás? Szerintem ezt felírhatom egy új rekordnak. Tény, hogy sokkal felelősségtudóbb, mint jó magam, a pénzét se szórja szanaszét, de ez még nem jogosítja fel arra, hogy kedvére oktasson, akármiről is legyen szó. Nagy fiú vagyok, tudok magamra vigyázni. Jobban is, mint ahogy ő azt gondolná. Csak ne játszaná mindig a megváltót, aki azt hiszi, hogy engem meg tud változtatni! Pont engem? Még viccnek is rossz.
- Na, az első mondatodat vedd alapul, jó? Egyáltalán nem az a hét év számít, de most mit vársz? Minden egyes alkalommal, amikor meglátlak, boruljak a nyakadba, és mondjam el, hogy milyen fárasztó napom is volt? Johnny, felnőttünk. Tudom, furcsa, néha nekem is kérdés, hogy mért is lettem ilyen, aztán belegondolok, és meg is értem. Ha én bele tudtam törődni, neked is, bőven itt az ideje. Három év alatt már megszokhattad volna, hogy nem az az aranyos kölyök vagyok, akiről csak jó tudtak mondani. -kezd aggasztani, hogy azt hiszi, nálam a régen együtt töltött tizenhat év le lett húzva a lefolyón. Azt meg most nem adagolhatom be neki, hogy mért lettem olyan, amilyen. Most mondjam el neki, hogy maffia vezér a nevelőapám? Ugyan már... majd talán rájön. Értetlenül meredek rá, mikor elnézve a vállam fölött egy idegen pasasokból álló csoportot szemel ki magának. Az se igaz, hogy ide is hozom magával a munkámat!

Még mindig, teljesen más kép él a fejemben Johnny-ról, holott már három éve tisztában vagyok vele, egyáltalán nem hasonlít régi énjére. Az a srác jut eszembe, aki a suli rémének mondhatta magát, akiről az ember csak rosszat hallott. Minden hülyeségben benne volt, amibe csak belerángatták, vagy ő volt a felbujtó néhány esetben. Kérdem én, hova lett ez a személy? Most gondoljunk bele, mi lenne, ha ő is ugyan olyan jellemvonásokkal rendelkezne, mint én? Szerintem még az is tudná a nevünket, aki egyáltalán nem jártas az ehhez hasonló témában. Konkrétan, Vegasban elszabadulna a pokol. De neeem... helyette kaptam egy apáskodó kis öcsit, aki, ha már a nevelőapám nem így tett, próbál a jó útra téríteni. Csak, az a tíz év, ami a főnökkel töltöttem, nem veszhet csak úgy kárba. Most gondoljunk bele, ha az egyik pillanatról a másikra előtűnne belőlem a jót tevő, aki mindenkiben csak a szépet, és jót látná, konkrétan undorodna a fegyverektől amiket most olyannyira imádok. Belegondolni is rossz, de most komolyan. Nyilván öcsém ennek sokkalta jobban örülne, de amint azt már elmondtam neki, és sok más embernek is, nem mehet minden úgy, ahogy azt mi akarjuk. Ha meg nem tud így elfogadni, akkor magára vessen. Elvégre, ha már hét évet külön töltöttünk, most se hiányozhatnék neki annyira.
- Ugyan már, ez a te kedvenc témád, ha már elkezdtük, akkor csináljuk normálisan. Túl sok újdonságot már nem igen tudnál mondani, de egy próbát tehetsz. Miben kéne változnom, csak, hogy neked, és a társadalom többi tagjának is teljes mértékben megfeleljek... -soha nem szerettem, hogyha csak úgy, egyik pillanatról a másikra befejezünk egy adott témát. Főleg, ha az illető mondani akart ezzel kapcsolatban valamit, el is kezdi a mondatot, de abba hagyja. Ilyenkor már mindenkinek furdalja az oldalát a kíváncsiság. Legalábbis, nekem biztos. Vajon most melyik, többször már elhangzott monológot szeretné a fejemhez vágni? Nyilván egyiket se, hisz roppant mód leköti egy tőlünk pár asztalnyival távolabbi csoport. Alaposan szemügyre veszem a figurákat, ha már itt van rá az Isten adta lehetőség. Mért van az, hogy én mindig csak vonzom magam után az ellenséges maffiát? Két lehetőség áll fent... el akarnak tüntetni az élők sorából, vagy erőszakot alkalmazva akarják elérni, hogy átpártoljak hozzájuk. Erre több eset is szolgál példaként.
- Nem keveredtem semmibe, és elhiheted, akkor se kötném az orrodra. Bízz bennem, senki nem fog ma meghalni. -suttogom pont olyan hangerővel, hogy testvérem, de más ne hallja. Tekintetemet nem emelem le az ismerős figuráról, akit valamelyik maffiába próbálok beleilleszteni. Tippem sincs, honnan jött, mit akarhat, de látva a fegyvert az öltönye alatt, és a többi társának ugrásra kész testtartását, jobb kezem akaratlanul is a nadrágom korcájában lévő Glock felé irányítom.