Portland, Oregon 1992.08.19. 21 - Civilians Dasha Sidorchuk

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
> bájos
> türelmes
> szerény
> önzetlen
> hűséges

◆ negatív tulajdonságok:
> naiv
> visszahúzódó
> befolyásolható
> érzékeny
> csendes


◆ egyebek:
> Elveszett vagyok, talán túlságosan is. Te is érezted már úgy esetleg, hogy sehol sem találod a helyed? Hogy kívülálló vagy? Picinyke kis pont a világ hatalmas, kavargó tengerében és attól a pillanattól félsz, amikor valaki eltapos? Nos, akkor tudod, hogy én mit élek át nap, mint nap. A legtöbben kilábalnak belőle, vagy találkoznak egy olyan személlyel, aki kirántja őket ebből, de én sajnos elvesztettem a hitem, elvesztettem a reményeimet.
> Túlságosan csendes vagyok, nem merek nyitni az emberek felé, mert félek, hogy púpnak ítélnek, hogy csak zavarok és el fognak küldeni, meg fognak alázni, ismét a földbe tipornak. Túl sokszor kaptam már pofonokat, képtelen vagyok egyedül felállni és küzdeni tovább. Segítségre van szükségem.
> Nagyon-nagyon szeretnék megtanulni zongorázni. A zongora.. nálam mindig is egy olyan dolog volt, ami a felsőbb réteg kiváltsága, így nekem soha nem lehet benne részem. Pedig olyan jó lenne. Olyan gyönyörű hangja van és annyira megnyugtató.
> Szeplős vagyok, amit gyűlölök magamban. Mindenemet gyűlölöm, mellékesen. A vörös hajamat, a barna szemeimet, a kicsi kebleimet, az alacsony termetemet, a madárcsontozatom és persze a szeplőimet. Gyengének és esetlennek mutatnak, megmondják a világnak, milyen is vagyok valójában; elveszett.
> A múltam... nincs. Nekem nincsen múltam. Nem emlékszem szinte semmire...

Történet vagy szerepes példa

Eltévedtem, elvesztem, céltalanul bolyongok egy olyan világban, amely rossz, koszos, groteszk és mindenáron a vesztemet akarja. Mintha önálló élete lenne… a lélegzetét hallom minden egyes nap, amikor a szél a sikátorok között visít, a szívdobbanását érzem minden egyes nap, amikor a vadul dübörgő autók pöfékelve köpik füstjüket a világba. Él, minden egyes porcikája él, mint egy hatalmas szörnyeteg, amely minden nap arra vár, hogy szélesre tátva pofáját nyelje el azokat, akik méltatlanok erre a világra. Köztük engem is.
Minden este, mikor a Nap átbukik a látóhatáron, félve húzódom meg egy sarokban, az utcán, egy sikátorban, valamelyik kapualjban, ott, ahol senki nem lát, ahol térdemet átölelve próbálhatok meg túlélni. Saját magam ringatom, csupán egy kis melegségre, egy kis szeretetre vágyom, arra, hogy megláthassam a világ szép oldalát. Mert hiszem, hogy van neki. Lennie kell! Nem létezhet, hogy csak rossz dolgok történnek, hogy mindenáron fel akar falni, be akar kebelezni, az egész egyszerűen nem lehet…

Nem emlékszem semmire. Halovány foltok, be-bevillanó képek tekeregnek a fejemben, még nehezebbé téve a mindennapokat. Megfertőznek, mételyként terpeszkednek bennem, egyre inkább szét és szétterülve. Fogalmam sincsen, hogyan kerültem ide és miért pont Las Vegas-ban köpött erre a világra a sors. Semmim sincs, már semmim sincs, csupán a fájdalmam. Két hete kuncsorgok és ücsörgök az út szélén tenyeremet előre tartva, hátha valaki megszán pár koszos érmével, amiből legalább egy zsömlét tudok magamnak venni… Volt pénztárcám, benne megannyi csodálatos bankóval, az irataimmal, innen tudom a nevemet…

Izgatottam vettem kezembe a világoskék bőr tárcát, melyet a zsebemben találtam, amikor az egyik sikátor koszos, hideg kövén magamhoz tértem, jobban mondva felébresztettek. Egy idősebb, szakadt, büdös férfi rugdosott meg a cipője orrával, élek-e még egyáltalán. Beszélt hozzám, de nem érdekelt. Nekem most csak a pénztárca számított… Kíváncsian pattintottam fel a fedelét, a szám nyitva maradt a megannyi benne megbúvó, illatos bankótól. A szívem hevesebben kezdett verni, amikor megláttam benne egy igazolványt, melyről, kezembe véve máris tudtam, hogy csakis az enyém lehet, a mosolygós lány a képen a szakasztott másom volt. Ám alighogy megnéztem volna, mi is egyáltalán a nevem, mikor születtem és hogy hol lakom, az idősebb férfi egyből kiragadta a kezemből a tárcát.
- Héé, állj meg! - kiáltottam utána olyan hangosan, ahogyan csak tudtam, máris pattantam felfelé, hogy fussak utána. - Az az enyém! Add vissza! - mintha a falnak beszéltem volna, meg sem hallotta, csak futott tovább. Rohantam volna én is, csakhogy a lábamba fájdalom hasított, mintha ezernyi pengét döftek volna a húsomba, kiáltásom harsant, miközben a lábaim összecsuklottak alattam. Közeli ismeretséget kötöttem a koszos macskakövekkel, éreztem a számba toluló vér ízét, az arcomon végigfolyó könnycseppek pedig gyorsan keveredtek össze az államból szivárgó vérrel. Az a férfi elvitte mindenemet. Elvitte a pénzemet, az irataimat, a reményeimet, az életemet…

Nem tudom, ki vagyok, hogy honnan érkeztem. Honnan van mégis nevem? Az elmúlt két hétben rengeteg időm volt gondolkodni és meséket gyártani. Az utcán kiáltott frázisok, megnevezések, eldobott újságok, szórólapok, neonfeliratok, villódzó reklámok és hirdetések. Így születtem hát én. Emilie Diane Green, 1992. augusztus 19, Portland, Oregon megye. Nagyon szívesen ellátogatnék oda, biztosan gyönyörű. Az újságban legalábbis az volt.
Minden nap kínszenvedés, magam sem tudom, mire várok. Arra a napra talán, amikor a sors megelégeli, hogy ilyen ocsmány játékot játszik velem és átenged a lesben álló világnak, fogyasszon csak el. Nem leszek finom falat, hiszen csupa csont és bőr vagyok, de talán megelégszik ennyivel is.
Pár napja a cipőmért is versenyre keltek. A fiúcska durván lökött neki a falnak, amikor pedig ellenkezni szerettem volna, akkor pofont kaptam tőle, hogy még most is érzem a nyelvemmel a sebet, ahol a szám felszakadt. Mezítláb az élet pedig még kellemetlenebb, az aprócska kavicsok, melyet szabad szemmel nem is igazán látsz, kíméletlenül vájnak a talpad puha húsába, hogy az érzékeny testrészt felsértve okozzanak minden egyes lépésnél fájdalmat.

Nem tudom, mihez kezdjek ebben a nagy világban, én nem akarok semmi mást, csakhogy vége legyen. Vagy valaki segítsen nekem, húzzon ki a gödörből, mielőtt a mocsok teljesen maga alá temet…