Chicago; 1989. 01. 07. 25 Student Escorts Zooey Deschanel

Karakter személyisége

Gyors, találékony és egyenes beszédű embernek vallom magam. Figyelmes vagyok, másokra ösztönzőleg hatok. Jól belátom a lehetőségeket és képes vagyok ezeket mérlegelni. Jó emberismerő vagyok. A rutin untat, ritkán csinálok valamit kétszer ugyanúgy, ezért mindig más érdekel.
Gyorsan felfogok mindent, gyorsan tanulok - és szeretek is.
Ennek megfelelően elég rugalmas vagyok, és jól alkalmazkodok sokféle feladathoz. Meglehetősen ésszerűek és logikusak a következtetéseim.
Kiegyensúlyozott, ugyanakkor rugalmas ember vagyok, aki nyílt, határozott, hosszú távon gondolkodik, művelt, tájékozott, szeret tanulni, és szereti továbbadni a tudását. Lelkes és élénk a fantáziám. Az életet lehetőségek sorának tartom. Könnyen átlátom az összefüggéseket, ezért önbizalommal cselekszek. Szeretek nyelveket tanulni, ami normális is, tekintve, hogy tolmács- és műfordító szeretnék lenni. Folyékonyan beszélek olaszul - a spanyolt is megértem, használom, ha kell, de papíron nem beszélem -, franciául és németül.
Barátságos vagyok, igazán jó társaság. Bárkivel, bármiről tudok beszélni; órákig, akár a semmiről (jobb ötlet híján feldobom az időjárás-témát). Képes vagyok nagyon mély törődést érezni mások irányába, és őszintén érdeklődök az emberek iránt. Ez az őszinteség érezhető, ami értékes baráttá és bizalmassá tesz. Mindenkihez pozitívan állok hozzá, kedves vagyok és szívből mosolygok. Laza és rugalmas vagyok, könnyű velem kijönni. Kitűnően kommunikálok. Lojális és elkötelezett vagyok, hűséges társ. Megpróbálom a legjobbat és a legtöbbet kihozni mind magamból, mind a környezetemből.
Az emberek általában kedvelnek. Szórakoztató vagyok, és ténylegesen megértem az embereket. Jellemzően nagyon egyenes vagyok és őszinte. Rengeteg önbizalmat sugározok magamból, és adottságaimnak köszönhetően sokféle dologhoz értek. Okos vagyok, tele energiával, erőteljes- és lendületes egyén vagyok. Jó vagyok bármiben, ami érdekel.
Lényemből hatalmas erő sugárzik, ami jó hátszelet biztosít a céljaim elérésében. Gyorsan hozok meg döntéseket, és nem vagyok rest szavakba önteni a véleményemet és a döntéseimet mások számára.
Rámenős, innovatív, hosszú távú gondolkodó vagyok, kiváló képességgel, hogy az elméleteket és lehetőségeket szilárd elképzelésekké-, majd tettekké alakítsam.
Idealista vagyok, kitartok az értékrendem és a számomra fontos személyek mellett. Kíváncsi és találékony vagyok, alkalmazkodó, hacsak ez nem fenyegeti saját értékrendemet. Maximalista vagyok.
Negatív tulajdonságaim közé sorolható enyhe szétszórtságom. Képtelen vagyok vakon engedelmeskedni; ugyan simulékony vagyok, de az elveimmel teljes ellentétben álló dolgokat képtelen vagyok elfogadni, vagy megtenni. Eléggé független ember vagyok, aki kitart a véleménye- és a nézetei mellett.

Történet vagy szerepes példa

'Eljön egy pont az életünkben, amikor hivatalosan felnőtté válunk. Elég idősek leszünk, hogy szavazzunk, igyunk és más felnőttes dolgokban vegyünk részt. Hirtelen elvárják, hogy felelősségteljesek legyünk. Komolyak, felnőttek. Megnövünk, megöregszünk, de felnövünk-e valaha is? Valahogy felnövünk, családunk lesz, férjhez megyünk, elválunk, de többnyire ugyanazok a problémáink, mint tizenöt évesen. Mindegy, mennyit növünk vagy öregszünk, akkor is örökké botladozunk, örökké keresgélünk. Örökké fiatalon.'

Az én esetemben tudom, mit akart mondani velem az élet. Ezt: 'bocs, tévedtem!'. Világéletemben egy szerencsétlen voltam. Komolyan. Az általánosban én voltam a lány, aki hülyén nevet. Mindig megszóltak érte, és gúnyoltak a vastag, fekete keretes szemüvegem miatt is, kicsi voltam és bármennyi édességet ettem - főleg csokit -, sovány maradtam. Persze a bőröm irigylésre méltóan tökéletes volt, már akkor is, ez pedig még egy okot adott rá az osztálytársaimnak, hogy utáljanak.

'Az ember tizenöt éves korában már voltaképpen felnőtt. Buta felnőtt, ügyetlen felnőtt, sokat tévedő felnőtt, de felnőtt.'

Pár éve, a gimis évzáró bálon, minden lány olyan szép volt, én meg... basszus, még mellem sem volt. Azt hiszem, akkoriban befelé nőtt, vagy... nem is tudom. És nem tudtam magas sarkúban járni. Szóval a srác, aki meghívott, kapott egy totális szerencsétlenséget. Mert táncolni sem tudtam igazán, mindig ráléptem a lábára.
Szerencsére, azóta lekerült a szemüveg, azon az estén megtanultam táncolni, van mellem, nem okoz gondot magas sarkúban rohangálni, és egészen normálisan nézek ki. Fogjuk rá. De egyébként még mindig iszonyatosan hülyén nevetek. Azt hiszem. Bár, azok az emberek, akikkel manapság barátkozom, már nem teszik szóvá. Igazán rendes tőlük.

'Nagy dolgokat kívánunk. Ambiciózusokat, elérhetetleneket. Kívánunk, mert segítség kell és félünk és tudjuk, hogy sokat kérünk. De azért kívánunk. Mert a kívánság néhanap valóra válik.'

Anyám hasztalan tevékenységnek minősítette az írást, akárcsak a fordítást. Szerinte manapság ebből nem élhet meg az ember. Vagy, ha mégis, az az ember nem én vagyok, mivel szerinte túlságosan élesen és polgáriasan fogalmazok. Nagy szavak, de nem az enyémek, hanem anyámé.
A tudta nélkül jelentkeztem az egyetemre. Három dolgot tartottam mérvadónak.
Egy: irodalom, történelem, irodalom, irodalom és még több irodalom és történelem. Nyelvek! Pörgős olasz, selymes francia, szigorú német... bármi, és minden! Új nyelveket akarok tanulni, és a már megtanultakat tökélyre fejleszteni. Aztán... meg akarok tanulni nem polgáriasan fogalmazni. És olyan szavakat akarok találni, amik tökéletesen visszaadják az attraversiamo jelentését.
Kettő: rohadt hideg van Chicago-ban. Mindenképp olyan helyre akartam menni, ahol csodálatos, fehér homokos tengerpartok terülnek el, ameddig a szem ellát, bársonyos lankák, azúrkék tenger, szinte gőzölgő aszfalt a ragyogó belvárosban, napfény, boldogság és forróság. Mert Chicago-ban a maximum hőmérséklet júliusban is alig üti a huszonhetet.
Három: legyen minél messzebb anyámtól.
E három szempontot a nyugati országrész városai merítik ki. Hogy a végső döntésem miért pont Las Vegas lett? Nos... talán bízok benne, hogy Fortuna kegyes lesz hozzám, és alakítok valamit a kaszinóban. Csak vicceltem! Találtam egyetemet. Csodálatos. Imádom.

Az igazat megvallva, nem vagyok a világ legjobb utazója. Ezt onnan tudom, hogy rengeteget utaztam már, és találkoztam olyan emberekkel, akik tényleg nagyszerű utazók. Igazi tehetségek. Ismerek olyanokat, akiknek a fizikai ellenálló képességük oly mértékű, hogy ha a kalkuttai kanális vizéből innának egy vödörrel, akkor sem lenne kutya bajuk sem. Mások új nyelveket sajátítanak el ott, ahol mi, többiek csak egy fertőző betegséget tudunk összeszedni. Vannak, akik tudják, hogyan nézzenek farkasszemet egy fenyegetőző határőrrel, vagy hogyan vegyék le a lábáról az együttműködésre semmi hajlandóságot sem mutató bürokratát a vízumhivatalban. Némely embernek olyan az arcbőre és a magassága, hogy bárhova is megy, nem tűnik ki a tömegből: Törökországban úgy néz ki, mint egy török, Mexikóban hirtelen mexikói, Spanyolországban akar baszk is lehetne, míg Észak-Afrikában egy arabra hasonlít. Én nem rendelkezem ezekkel a tulajdonságokkal. Először is, én nem vegyülök el az emberek közt. Magas vagyok, fekete hajam van és hófehér bőröm. Oroszország kivételével mindenhol kitűnök a tömegből.
A belső iránytűm teljesen el van tájolva, és nem rendelkezem azzal a bizonyos laza egykedvűséggel sem, amely néha kifejezetten jól jön egy utazás során. Soha nem bírtam elsajátítani azt az üres, semmitmondó arckifejezést, amely nemcsak láthatatlanná teszi az embert, de magabiztosságot is jelez, ami pedig veszélyes, idegen helyeken különösen jó szolgálatot tehet. Tudják, az a szuper nyugodt, 'én vagyok itt a góré'-féle arckifejezés, amely azt sugallja, hogy bárhol is van éppen, az ember ura a helyzetének, még egy jakartai felkelés kellős közepén is. Sajnos, ez nekem nem megy. Ha én nem tudom, mi a helyzet, akkor messziről lerí rólam, hogy gőzöm sincs, mi a helyzet. Amikor izgatott vagyok, vagy ideges, az is az arcomra van írva. És amikor eltévedek, ami elég gyakran megtörténik, akkor a vak is láthatja, hogy fogalmam sincs arról, hol vagyok.

Kommunikáció - az első dolog, amit ez életben megtanulunk, és a vicc az, hogy mire felnövünk, megnő a szókincsünk, és tudnánk beszélni, mégis egyre nehezebb kitalálni, hogy mit mondjunk, vagy, hogy miként kérjük azt, amire tényleg szükségünk van. A nap végén akadnak olyan dolgok, amikről nem lehet nem beszélni. Akadnak dolgok, amiket nem akarunk meghallani, és akadnak olyanok is, amiket azért mondunk ki, mert nem akarunk többé hallgatni. Akadnak dolgok, amik többet érnek a szavaknál, ezek a tetteink. Akad olyan is, amit azért mondunk, mert nem mondhatunk mást. Bizonyos dolgokat magunkban tartunk, és nem túl gyakran, de néha-néha a dolgok önmagukért beszélnek.'

Estéken keresztül sírtam. A büszkeségem nem engedte, hogy anyámtól kérjek pénzt, aki egyébként szintén nem milliomos. És az, amit a gimi alatt félretettem, már rég nem elég. Fortuna sem állt mellém. Nem dolgozhatok minden éjszaka, egy boltban, az árut pakolgatva, és nem lehetek pincérnő sem egy non-stop étkezdében. Nem, mert tanulnom kell, meg kell mutatnom anyámnak, hogy lehetek író, lehetek műfordító, lehetek tolmács, lehetek bármi. Bármi!
Sok pénz kellett, könnyen és gyorsan. Tehát mostanában ismeretlen férfiakat kísérgetek mindenfelé a városban, hogy lenyűgözhessem a gazdag barátaikat a kommunikációs képességeimmel és a tájékozottságommal. A tánctudásommal annyira nem, de ha a partnerem fizet érte... ám legyen! Keringőzhetünk is.
Végül a szabad hétvégékre maradt a non-stop étterem. Mert pénz kell a tandíjra, és mert imádom megfigyelni az embereket és szeretek kontaktusba lépni velük.

'Egész életünkben a jövő miatt aggódunk. Eltervezzük. Próbáljuk megjósolni, mintha az, hogy előre ismerjük, elnyomná a robbanást. De a jövő mindig változik. A jövő a legbelsőbb félelmeink otthona és a legvadabb reményeinké. De egy dolog biztos, ha végül megmutatkozik, a jövő mindig más, mint ahogy elterveztük.'

Attraversiamo.
Keljünk át.