Kések, kések. Már megint kések. Tudom, hogy Tony utálja a késést. És én mégis majdnem mindig kések. Ez annyira gonosz tőlem, nem? Hogy tudom, gyűlöli és én mégis mindig kések. Egyszer aztán jól ki fog penderíteni, és akkor búcsút mondhatok a jól menő asszisztensi munkámnak.
Mielőtt belépnék a stúdióba, még betérek az épülettel szemben lévő kávézóba. Szerencsémre kicsi a sor, így hamar sorra kerülök. Kérek egy kávét, Tony ezt szokta inni általában, majd egy-két süteményt is hozzácsapok a listára. Fizetés után, pedig rohanok is át az úttesten. Majdnem belerohanok egy szürke luxuskocsiba, aki dudálva hívja fel magára a figyelmet.
- Bocsi!- kiáltom. Gyorsan ellenőrzöm, nem-e löttyent ki a kávé és már futok is tovább.
Vállal belököm az ajtót, és egyből a fotósterem felé veszem az irányt. Még ellenőriznem kell Tony mai napi feladatait. Azt hiszem mára egy katalógusfotózás van berendelve megannyi modellel. Oh, ma is egy hosszú napnak nézünk elébe.
Meglátom a főnökömet, ahogy a kamerákkal babrál. Odamegyek hozzá és sűrű bocsánatkérések közepette nyújtom át neki a kávét és a becsomagolt süteményeket.
- Tudom, tudom- túrok bele a hajamba.- De figyelj, nem szándékos volt. És most megyek is tenni a dolgomat. Mindjárt nézem, hogy mi pontosan is a mai program.
Azt már nem is merem említeni, hogy csak tíz percet késtem. Ha egyszer késtem, akkor késtem. Tony szempontjából, aki rühelli a késést, ez már főbűn. Bár remélem, hogy nem haragszik rám.
- A sütik és a kávé bocsánatkérés- fűzöm még hozzá.- Remélem, hogy nem orrolsz meg rám túlzottan.
Magára hagyom, és befutok az irodába. Lecsapom a táskámat az asztalomra, rögtön le is esek pár papír. Azokat fölkapkodom a földről, és visszateszem az asztalra. A naptárban előkeresem a mai napra beírt feladatokat. Visszamegyek Tony-hoz, aki reményeim szerint lenyugodott.
- Mára egy fotózás van beírva egy katalógusba- harapdálom a szám sarkát.- Meg délután jön beszélni az a divatmagazinos pasi, gondolom a kollekciójáról. És figyelj, tényleg sajnálom a késést. Nem így terveztem...
Ma még időben is indultam el otthonról. Csak közben beütöttem a még mindig fájós térdemet. Ezért felhívtam a dokimat, aki már szinte törzsvendégként kezel. Megbeszéltem vele, hogy holnap bemegyek hozzá, hogy megnézze a térdemet. Ezt nem is merem említeni Tony-nak. Nem merek tőle elkéretőzni, félek, nem lenne tőle túl boldog, ha kikérném magamat holnapra.

Hülyeség volt azt gondolnom, hogy Tony nem dühös rám. Úgy látszik, megelégelte a folyamatos késéseimet. De tényleg nem szándékosan teszem, én mindig igyekszem időbe érkezni. Egyszerűen az elemek vagy a Sors, nevezzük annak, aminek akarjuk, ellenem szövetkezik. Mintha senki sem akarná, hogy pontos legyek. Pedig én tényleg igyekszem, ezt Tony-nak is látnia kellene.
Letörten hallgatom, mikor tudatja velem, nem ez az első alkalom. Ezzel én is tisztában vagyok. Sőt, még arra is emlékszem, mi volt a kikötése, amikor felvett. Utálja, gyűlöli a késést. Azt nem tudom, mennyivel előbb érkezik a munkába, de szerintem jóval a kezdés előtt. Ezt tisztelem benne, sajnos, én valahogy nem tudom ebben követni. Gondolom, nem érdekli, hogy ma időben beértem volna, ha nem történik semmi. Én állandóan próbálkozom... ez már nekem is szánalmas. Mégis kit érdekelnek a kifogások egy munkahelyen? Ez már a valós világ, ahol valós időben fogom mindjárt elveszíteni a valós munkámat.
Döbbenten nézek fel. Nem hiszem el, hogy még ezt is elszúrom. Hogyan történhetett ez? Egy hatalmas o-t formázok a számból. Szóhoz sem jutok. Mégis, hogy lehetséges az, hogy a divatmagazinos fickó már elment. Elment és én nem voltam itt. Jesszus, akkor nemcsak tíz percet késtem. Úristen, már látom is, ahogyan Tony átnyújtja nekem az elbocsátásomról szóló papírok. Mint egy rossz álom, kérem az újrajátszás gombját!
- Franc!-sóhajtok és gyorsan a nadrágzsebembe nyúlok, ahonnan darabokban szedem ki a telefonomat.
Valamikor széteshetett, a kártya és az aksi is elvált a mobilomtól. Pedig Tony keresett engem, ó jaj! Ez nagyon nem az én napon. Hú, de még mennyire, hogy nem az enyém. Csak ne legyen ennél rosszabb, bár ezek után...
- Hát ennek azt hiszem, annyi- mondom keserűen a tönkrement telefonomat lóbálva.- Béke poraira. Sajnálom, hogy nem vettem fel. Mondjuk lehet, hogy már akkor sem lehetett volna mit felvennem...
Na ez aztán egy szép bocsánatkérés volt. Ez az, rontsak még a helyzetemen. Mintha nem lenne már így is elég förtelmes. Félve nézek a főnökömre, remélem, nem veszi magára.
Reménykedve hallgatom tovább. Ha én vagyok a legjobb asszisztense, akkor annyira nem lehet gáz a helyzet, nem?
- Tudom, tudom... mindig is késős voltam- jegyzem meg fintorogva.- De, tényleg próbálkozom. Mindig korábbra állítom az ébresztőt, hogy előbb felébredjek. Azonban sohasem akar össze jönni. Mindenki ellenem van.
Lemondóan legyintek, majd összekapom magamat.
- Most megigérem hivatalosan is- kezdem.-, ezt akár jegyzőkönyvbe is veheted, hogy többet nem fogok késni, mert nem akarok és most szembeszállok mindennel és senki sem állíthat meg. Igérem, megváltozom, oké?
Még folytatnám tovább is a megalázó magyarázkodást, ha nem akadok meg a randis megjegyzésén.
- Tessék?- kérdezek vissza, csakhogy időt nyerjek. Most vajon mondjam meg neki az igazat?- Hát próbálom kisebbre venni a késési intervallumot. Valamint általában elnézik nekem, mert... Na mindegy, miért.
Ebbe jól belezavarodok és érzem, hogy nem fogok jól kijönni. Remélem, Tony nem fog ezen csámcsogni. Nem akarom vele ezt megbeszélni, elég fura lenne, nem?
- Oh, köszönöm- megyek az előbb említett asztal felé, ahol töltök magamnak teát.- Zöld tea, az egyik kedvencem.
Jólesően kortyolok bele. Egy csöpp citrommal, mennyei! Lehunyt szemmel iszok még egy kicsit belőle, olyan jó ízű. Majd visszasétálok Tony-hoz, közben meglesem, hány óra van. A naptárba mélyedve válaszolok neki:
- Hm- harapok bele a számban.- Hamarosan itt kell lenniük, körülbelül egy óra, ha jól megy. Azt mondták, hogy maximum egy óra míg ide érnek, ha időben elindulnak. A fotózás szerintem lesz hosszú, mert kevesen vannak... itt is van, öt lány jön elvileg.
És még a holnapi doki-vizitről még nem is beszéltem neki. Ajaj...

Egy mobil arra való, hogy elérhető legyek. Bármikor. Mindig. Amikor Tony-nak szüksége van rám, amikor az ügynökség csörög, hogy új munka vár rám. Nekem muszáj éjjel-nappal elérhetőnek lenni. Ez a mostani eset is megelőzhető lehetett volna, ha nem baltázom el... ismét. Valahogy semmi sem akar nekem összejönni.
- Igen, igen- bólogatok bőszen.- Ígérem, befogok.
Még ma, ha lehet. Vagy holnap bemegyek a szolgáltatóhoz. Bár van egy olyan aprócska sejtésem, hogy a garancia, ami a mobiltelefonomra volt, az már lejárt. Nem mintha a pénz az új telefonra, akkor tragédia lenne. De mégis ki akar ilyen felesleges dolgokra költeni. Szerintem amúgy is megöli a személyes kommunikációt. Majd felhívlak, majd megbeszéljük telefonon... Nem lenne egyszerűbb egy találkozót megbeszélni? Hát dehogynem! Csak ez egyre kevesebb embert érdekel, sajnos.
Összerezzenek szavaira. Lehet, hogy csak bemesélem magamnak? Még nem ismer engem eléggé. Én világ életemben mindig mindenhonnan- de komolyan mindig mindenhonnan- elkéstem. Ez a génekbe van belekódolva.
- Igen, igen- bólogatok ismét csak sebesen.- Cserkészbecsszó. Habár nem voltam cserkész, nem volt rá időm. Anya minden szabadidőmet percre pontosan beosztotta, meg volt a pontos napirendem. De ettől függetlenül komolyan gondolom. Tényleg.
Mondjuk ez nem azt jelenti, hogy nem fogok többet késni. Azon leszek, hogy ne késsek többet. Mindent el fogok követni, mert szeretem ezt a munkát. Szeretnék minél több időt itt eltölteni, és ellesni a fotózás apró trükkjeit Tony-tól. Mert az eddigi közös munka során igazán remek szakembernek ismertem meg, olyannak, akitől sokat tanulhatok.
- A tea szerintem sokkal finomabb, mint a kávé- jegyzem meg elmélázva, a poharat továbbra sem engedem ki a kezemből.
Jó nézni a fiút, ahogyan állítgatja a kamerát. Sugárzik róla a szakértelem. Már csak nézni is egy élmény.
- Rendben- mondom feldobódva.
Gőzölgő teás pohárral a kamerák elé lépdelek. Vannak olyan modellek, akik megunják a fotózásokat. Igazából én sokkal jobban szeretem az ilyen alkalmakat, mint a bemutatókat. Még mindig attól rettegek, hogy elesek és kitöröm a bokámat. Vagy ne adj Isten szétszakítom a ruhát. Az lenne ám a balszerencse. Rögtön mehetne is a karrierem a kukába.
Vigyorgósan pózolok a teámmal Tony-nak. Én voltam az első, akit lefényképezett, mint hivatásos fényképész. Ezért is lehet az talán, hogy nem lepődök meg a kérésén, hanem boldogan segítek neki. És amúgy is, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy Anthony Dahl fényképezi "csak úgy". Valamint a képei csodásakra szoktak sikerülni.
Élvezem a vaku villanását, de megjönnek a lányok. Így a szórakozásnak vége, kezdődjön a munka! Tony magához húz, hogy megsutyorogjuk a teendőnket. Fel kell emelnem a fejemet, hogy figyelni tudjak rá. Nem vagyok én alacsony nőszemély, de Tony nagyon magas. Mármint jóképűen magas. Egyáltalán létezik ilyen kifejezés, hogy jóképűen magas?
- Persze- mondom neki. Most biztos hátra megy, hogy rágyújtson. Általában, ha munkára készül, akkor az irodába megy elszívni egy szálat.
Amint eltűnik a színről, a lányok felé fordulok. Gyorsan tájékoztatom őket a helyzetről és minden más fontos tudnivalókról. Felkapom a jegyzettömbömet, majd azt is átbogarászom, míg a lányok egyeztetnek. Mikor mindent megoldunk- smink, ruha, haj- átfutok Tony-ért, aki még az irodában tartózkodik.
- Jöhetsz, a lányok már csak rád várnak- kiáltok be. Utána sietek is vissza a modellekhez, mert kisebb vita alakult ki. Megpróbálom elsimítani, hogy a fotózást semmi se akadályozza. Úgy tűnik, minden rendben fog menni. Azonban az egyik lány súlyos, gonosz pillantásokkal illeti a másikat. Itt még lesznek bajok...
Ha Tony megérkezik, akkor gyorsan átfutom vele még egyszer a dolgokat. Aztán ha nincs rám szükség, elfoglalom a helyemet a megszokott asztalon.