1985. február 1, Las Vegas 29 Újságíró/Író Media Jamie Dornan

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
Sok mindenhez hozzá tudok szólni. Érdeklődési köröm határtalan, amiből csak egy szó, egy mondat is megragad, már erős késztetést érzek iránta, hogy belemélyedjek a témába és a magamévá tegyem a tudást. Szomjazom az ilyen dolgokra. És nem esik nehezemre bárkit bárhogy szóval tartani. Mégsem érzem magam egy piócának, nem kérkedek a megszerzett ismeretekkel, tudom, hogy nem tudok még eleget. Különösképpen a művészetek érdekelnek, meg minden ami szokatlan. Ugyanakkor a tudományok is ugyanúgy.
Maximalista vagyok, mégsem pedáns. Nem munkamániás, de akkor mégis miben rejlik a maximalizmusom? Amit egyszer elkezdek, abban hajtom magam. Egészen addig, amíg el nem érem, hogy tökéletes legyen, amit csinálok. Önmagam legnagyobb kritikusa vagyok, főképp az írás terén. Nem egy művem suvasztottam el a fiók mélyére, mert nem tetszett a végeredmény. Őszintén szólva még sohasem adtam ki egy művet sem.
Szeretem a társaságot. Ha figyelnek rám, ha beszélgethetek, mesélhetek. Nem könnyű ugyan velem szocializálódni, de ha valaki megtalálja azt a bizonyos közös hangot, akkor garantáltan nem fog unatkozni. Én ilyen furcsa csodabogár vagyok. Van akinek baromira tetszik a stílusom, valaki meg a falat kaparja tőlem.
Többnyire józan ésszel gondolkozom. Nem vagyok nagy álmodozó, még ha az írásaim azt is mutatják. De az marad is a papírra. A valóságban reálisan gondolkozom, nem fantáziálgatok csak úgy hébe-hóba. Amit eltervezek, addig finomítom, hogy gyakorlatban is ugyanolyan remekül tudjam hasznosítani. Ha valamit elvállalok, akkor véghez is szoktam vinni.  Liberális gondolkodónak vallom magam.
Megbocsájtó típus vagyok. Nem az, aki mélyen a keblén melengeti sértődése tárgyát. Ilyen szempontból úgy jellemezném magam, hogy viszonylag könnyen felindulok. Aztán szép csendben lehiggadok. Olyankor még Buddha is megirigyelne. Könnyen visszatér a jókedvem.
Kiemelkedően fontos az életemben mások barátsága.  Sok barát vesz körbe, mindig van valaki, akire számíthatok. Mindig van olyan, akitől tanácsot kérhetek. Fontosnak tartom a családi kapcsolatot is. Noha édesapámra alig emlékszek már, anyámmal gyakorta beszélek, vagy találkozok.
Valamint segítőkész is vagyok, amennyire magamat ismerem. Ha valamire megkérnek, nehezen mondok nemet.
A pénz nekem nem örömforrás. Sosem vetett fel, és sosem kapkodtam érte. Örülök, ha a megélhetés megvan belőle. Nem vágytam sosem tökéletes életmódra tökéletes kellékekkel. Pusztán egy kétszobás lakásom van, egy régi írógéppel a középpontban. Ennyi nekem bőven elég ahhoz, hogy boldog legyek.

◆ negatív tulajdonságok:
Független, két lábon álló személy vagyok, aki mérhetetlen szabadságvágyával, szabadságszeretetével  képes a másikat az őrületbe kergetni. Azt szeretem, ha valami eredeti, ha valami eltér az átlagostól. Gyűlölöm a szabályokat, az egyformaságot. Vágyom minden téren a függetlenségre, nem érzem magam egy hierarchiában élő személynek. Sem a tetején, sem az alján, sem valahol a kettő között. Az én világomban többnyire egyedül vagyok. Legyen bármi, ha kell, kiprovokálom magamnak az önállóságot. Egyszerűen nem tűröm, hogy elnyomjanak.
Trehány vagyok. Nem szeretem a kupit, de úgy igazából a rendet sem. Magam pakolok el, akkor biztosan mindent megtalálok. Azt mondják, a zsenik a káoszban is látják a rendet. De nem csak trehány, de lusta is vagyok. Addig, amíg nem kapok konkrét jelet valamiről, nem fogok bele semmibe. Az íráshoz is várom azt a bizonyos isteni szikrát. Vagy jelzést, aminek hatására elkezdem az írást.
Bohémnak tűnök, léhának, és szétszórtnak. Az is vagyok.  Rettentően szétszórt. Egyszer már hallottam azt is, csoda, hogy a fejemet még nem hagytam el. Pocsék a név és arcmemóriám, ne is várd, hogy megjegyezzelek, ha csak nem tűntél ki valamivel a szememben. Hajlamos vagyok dolgokat csak úgy elhagyni, hajlamos vagyok a feladatomról megfeledkezni. Néha még magamról is megfeledkezek egy tevékenységben.
Nem vagyok egy érzelgő személyiség. Az érzésekről igyekszem távol tartani magam, többnyire kiírni szoktam. Vagy humorizálni, hogy remekül leplezhessem. Sokszor nem válik be, sokszor magyarázkodok, amikor aztán belekeveredek a saját mondandómba. Hozzátenném azt is, hogy nem vagyok jó hazudozó.  Mondjuk ez a másik szemében jó dolog, de hát ha már egyáltalán mint lehetőség felvetődik, rossz fényt vetít rám.
Mint említettem, könnyen feltör belőlem az indulat. Hangulatom olykor hullámzó, sokszor tűnök a felhők fölött járó idealista személynek, és ritkábban vagyok lehangolt, ha egymagam vagyok. Igyekszem nem hagyni, hogy ez eluralkodjon rajtam. De szokott.  Ja és persze ezzel jár az, hogy kiszámíthatatlan mire mit lépek, valamint egy kis... labilis idegállapot.
Noha sokan vesznek körül, a saját kis világomba nehezen engedek be személyeket. A magánéletem mindenkinek tabu, és ezt el kell fogadják. Újságíró lévén nagyon jól tudom miféle ára van annak, hogy a kincsként dédelgetett életünket ne a nyilvánosság csámcsogja. És ha rajtam múlik, akkor foggal-körömmel óvom az illetéktelen tekintetektől.
Alkotni csak egy helyen tudok. A jelenlegi lakásomban. Ahol a harmóniát érzem, ahol nem zargatnak, ahol tudok igazán filozofálni. Ami persze egyet jelent azzal, hogy a lakásomon túladni nem vagyok hajlandó. Akár egy nő is kérlelhet, nem, ez tabu.
Ami a stílusomat illeti... egyedi. Van akinek tetszik, van akinek nem. Többnyire utóbbi szokott beválni. Borostás, szúrós ábrázatommal általában nem egy jó vágású fiatalember látszatát keltem. Főleg hogy az a borosta nem egynapos, vagy finoman lenyírt állapotban van. A hajam olyan mint egy madárfészek. Van, amikor próbálok kezdeni valamit vele, mindenféle kencefice segítségével, de legtöbbször csak egyszer nagy vonalakban megfésülködök. Vagy azt sem. A ruházatom pedig tényleg egyedi. Szeretem a vászonnadrág vagy farmer kontra ing és gombolós pulcsi, és póló társítást. Fő a kényelem. És az átlagtól való eltérés. Furcsa egy ízlésem van, valóban. De mi átlagos rajtam? A legkülönfélébb színeket vagyok képes kombinálni. Talán néha valóban rám férne egy kis egyengetés az ízlés keretein belül.

◆ egyebek:  
Biztosan mindenkinek vannak érdekes szokásai, nekem egy tucat van, amit felsorolhatnék. Mint mondjuk az, hogy ragaszkodok a régi írógépemhez. Vagy hogy az édes ételek után kinyalogatom a tányért. Mondjuk egy tál puding, vagy kakaós tészta. Vagy hogy a sütiket és egyéb édességeket általában nem úgy eszem, mint mások. Vegyük csak példának a rolettit. Előbb szépen letekerem, úgy majszolom el, hogy végül csak a csokitöltelék maradjon. De így vagyok a tejszeletekkel is. Vagy hogy csak és kizárólag mártogatós szósz vagy tejföl mellé eszem a chipset. Vagy hogy szeretem a ropit is mártogatni. Reggel a köntösömben szoktam csak elkezdeni a napot, minden napot. Ragaszkodok a kedvenc  [You must be registered and logged in to see this link.]. Nem szeretem a túlzott tökéletességet és azt sem, bekötik a nyakkendőmet. Be tudom én magam is. Nem eszek sokat. Gyakran csak amit találok a hűtőben, vagy összedobok egy szendvicset. Nem vagyok egy gasztroguru. Sem a tévében szereplő sztárséf. Sőt még csak a szomszéd grillezőfiú sem. Pedig állítólag a férfiak jobb szakácsok is, mint a nők. Nos... engem a gasztronómia annyira érdekel, mint teknősbékát a gleccserek olvadása. Valamint egy érdekfeszítő információ... szeretek zokniban aludni.
Mint már számtalanszor említettem, sok olyan időszaka van az életemnek, amikor egyszerűen nem írok egy betűt sem le. Nem megy. Az ilyet nem lehet erőltetni. Ha nincs ihlet, hát nincs ihlet, múzsák pedig nem teremnek minden bokorban, könyvben, rádióban vagy a tévében. Rém unalmas lenne az élet, ha csak ülnék az írógépem fölött a megszokott pozícióban, törökülésben, és nem csinálnék semmit, csak bámulnék magam elé. Ugye, hogy ez senkinek nem lenne ínyére? Nem világ lustája és naplopó vagyok, noha ezt gyakran sütik rá a magamfajta személyekre. De szeretek tevékenykedni, alkotni. A termékeny munkák inspirálni szoktak, hasznosnak érzem magam. A depresszióból is gyakran ez ránt ki. Hogy mi az amit ilyenkor teszek? Modellezek. Hajót, repülőt, makettet, vagy bármit, ami létezik. Szeretem a miniatűr kellékeket. Olykor nem csak a valós, kézzel tapintható teljes alakos dolgokat modellezem, hanem saját tervezésűeket is. Ez persze megmarad csak papírformában, mozdulatlan műanyagban. Életet nem lehet beléjük lehelni, bármennyire is szeretném. De így szépek. Nemes egyszerűségükben. Számos darabomat megtartom. A lakás bármely pontján elhelyezkednek, mint holmi relikviák. Persze ezek csak nekem azok. Másnak értéktelenek. Olykor megrendelésre csinálom. Árvaházakba jut belőlük, kórházakba. Szeretem látni, hogy örömet szerzek az embereknek. Ha már az írással eddig még nem igazán mutatkoztam be.
Nem vagyok egy nagy sportember. Egy valamit azonban űzök. Ha nem is sokszor, de alkalmanként eljárok az ilyen szervezésekre a baráti társaságommal. A paintball igazi szenvedélyemmé vált. Amikor csak ott vagy. Csak magadra számíthatsz és a kezedbe adott fegyveredre. Az adrenalinlöket már az egekbe viszi a pulzusod. Szinte érzed, hogy lüktet a füled. És csak az alkalomra vársz rejtekhelyedről csöndben, türelmesen, hogy valaki eléd keveredjen és rá lőhess. Nem vagyok egy agresszív fajta. Inkább taktikázok, vagy meglapulok egy helyen. Nem hősködni szoktam és arra törni, hogy a legjobb legyek. De kikapcsol, lefáraszt. És az impulzus után sokkal nyugodtabbnak tűnik a mindennapi élet. Annak ellenére is, hogy tudom, némely lövedéknek bizony napokig nyoma marad pár lila folt kíséretében. Na ez az igazi férfias sport. Hiába a védőfelszerelés, az emberi test csupán csak egy sérülékeny báb. Ilyenkor egészen megváltozik a viselkedésem. Két lábbal állok a földön. Az eszemre hallgatok, a már-már ösztönös sugallatokra. Jó taktikus vagyok. Vagy csak ilyenkor? Vagy talán lehet csak jól titkolom. A mindennapokban ezt senki nem gondolná rólam. Én? Egy igazi semmirekellő pojáca? Hisz még csak köszönő viszonyban sem vagyok a fittséggel. De igen, én. Csak azt sajnálom, hogy nem túl sűrű az ilyen program.
Van [You must be registered and logged in to see this link.], amit mindig magamnál hordok. Nem állandóra, csupán közelre látok rosszul. Ha írok, vagy olvasok valamit, többnyire az orromra biggyesztem. Egyszerű keret, semmi retró, vagy akármilyen plusz megdobás. Gyakran szoktam a fejem tetején hagyni, amiről persze elfeledkezek és feltúrom a fél lakást is, mire rájövök, hogy hol van.

Történet vagy szerepes példa

An die Freundschaft. Egy dal Mozart dalainak végtelen listájáról. Mikor még minden a legnagyobb rendben volt. Mikor még nem keserítettem meg a szüleim mindennapjait éktelen sírásommal. Mikor még nem kellett hosszú éjszakákba nyúlóan sétálni velem, csak hogy elaludjak. Akkor még nem voltam nyűgös kisbaba. Vígan rugdalóztam édesanyám védelmet nyújtó pocakjában. Olykor édesapám is mesélt, vagy énekelt nekem. Nem akarták tudni, hogy fiú leszek-e, vagy lány. Mindkét eshetőségre felkészültek. Apám igaz, nem titkolta, hogy fiút szeretett volna. És lám teljesült a vágya. Hogy mi lett volna a nevem lányként? Tőlem soha senki sem fogja megtudni.
 Benedictus sit Deus volt az a dal, amire többé-kevésbé megnyugodtam. Mire a szüleim rájöttek, hogy éktelen bömbölésemet azokkal a dalokkal tudják megszakítani, amiket korábban hallottam, már átvirrasztottak nem egy éjszakát. A dalok mind ismerősen csengtek. Eszembe juttatva a születésem előtti hosszú hónapokat. Egy baba mindenre emlékszik, amit hall, tapasztal, vagy érez még kis pici magzati korban. Nálam sem volt ez másképp. Nyugodtabb baba vált belőlem, aki képes volt aludni két óránál többet immár.
Chip & Dale meséin nőttem fel, a dalszöveget kívülről fújtam. Apámmal az volt a napi fő programunk, hogy beültünk a tévé elé, amikor kezdődött a Disney-délután. Együtt énekeltük sorra az összes jól csengő rajzfilmslágert, miközben jól éreztük magunkat. Az ideje nagy részét ránk szánta. Reggel elment dolgozni, délutánra sietett haza, hogy velem nézhesse a sorozatokat. Életem ezen szakaszát feltehetőleg legszebb korszakomként éltem meg. Noha alig emlékszek rá, anyám szerint apám szeretett minket. Nagyon szeretett. Hogy miért döntött úgy később, ahoyg döntött, fogalmam sincs. Anyám sem tudja.
Dumbo egyik dala szólt a tévében, épp a mese közepénél jártam, amikor apám bejött hozzám. Erre tisztán emlékszem. Hat éves voltam.  Végignézte velem a mesét, közben furcsa dolgokról mesélt. Messzi északról, hogy majd onnét  mindig küld nekem ajándékot. Nem tudtam mire vélni. Akkor annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy el fog menni. Az ölébe másztam, hozzá bújtam. Így néztük végig a mesét. A végére elaludhattam, mert másnap a saját ágyamban ébredtem fel. Megijedtem, eszembe jutott az előző napi beszélgetés. Féltem, hogy apám már nem lesz itthon. Hogy örökre elmegy és soha többé nem láthatom. Leszaladtam a lépcsőn, anyámat a konyhában találtam. Mosolygott, jó kedve volt. Ez megnyugtatott. Úgy éreztem, minden rendben. Ha ő nem szomorú, akkor apu is hazajön majd este, ahogy szokott. Vagy talán másnap. Vagy harmadnap. Vagy majd valamikor.
Enigma Return to Innocence című dala szólt a rádióban éppen. Anyám  folyamatosan szomorú dalokat hallgatott a rádióban. Ez a dal nem tartozott oda, mégis olyan búskomornak tűnt mellette. Az emlékkép szürkére halványult már azóta. Nem értettem, apám miért nem jön haza. Valami rosszat mondhattam neki? Vagy megharagudott, amiért rossz fát tettem a tűzre? Tényleg nem értettem. Immár fél éve, hogy még csak levelet sem küldött nekünk. Kitörlődött a családi fotóalbumból, a felvett videókról. Mint ha sosem létezett volna. Ennek a miértjét még ma sem értem.
Freddie Mercury jellegzetes hangja csendült fel azon a reggelen lent a konyhában, amikor levelem érkezett. Születésnapom volt, tüstént a kilencedik. Anyám azt szerette volna, ha az előző évekhez hasonlóan boldogan telik el. Nem engedte meg magának, hogy eluralkodjon rajta az egykedvűség, hisz ez az én nagy napom. Én már csak azért is vártam, mert ekkor kaptam egy levelet. Apám évente egyszer írt nekem. Szűkszavúan összefoglalta, hogy merre tart az útja, majd felőlem érdeklődött. Biztosított arról, mennyire szeret és mellékelt egy csekket is. Az év többi napján nem jelentkezett. Ekkor azonban hatalmas összegeket volt képes a személyhez szóló levelem alá rejteni. A születésnapomra szánt pénzt pedig arra költhettem el, amire csak szerettem volna. Könyvek, könyvek és könyvek. Imádtam már akkor olvasni és nem csak azt, amit a velem egykorúak lapoztak. A komolyabb témájú művek is érdekeltek. Kezdett bennem megfogalmazódni, hogy én vagy űrhajós leszek, vagy író. Vagy tűzoltó, vagy még számos más. Napról napra más elképzelésem volt. De mindig visszatértem egyhez. Az írói ábrándokhoz.
Goldeneye. Egy film és betétdal, aminek hallgatása, valamint nézése kapcsán el tudtam képzelni, hogy apám mit tesz. Biztosan valahol olyan életet él, mint James Bond. Akkor kis naiv, akinek az apja volt a szent, a sérthetetlen. A suliban az egyik végzős azt mondta nekem, hogy egy senki vagyok, mert nincs apám. Nagyban élcelődött, hogy bezzeg az ő faterja mi mindent megtesz neki. Ezt még lenyeltem. De amikor már sértő szavakkal illette, elvesztettem a józan eszem. Bemostam neki, ráugrottam és püföltem. Persze az erősebb ő volt. És a tanárok szedték le rólam. Néhány folttal gazdagabb lettem. Aznap anyámat behívták az igazgatói irodába egy elbeszélgetésre. Az igazgató gonosz spicli volt. Azt állította, hogy a jegyeim leromlottak az utóbbi hónapokban és agresszív is vagyok. És persze hogy el kellene mennem egy pszichológushoz. Anyám kötötte az ebet a karóhoz, hogy nincs szükségem arra, nem hülye vagyok, csak nehezen dolgozom fel a traumákat.
Hans Zimmer The Thin Red Line című albumának egyik száma szólt a fülemben. Fütyültem én a világra, főképp a velem szemben ülő félhold alakú szemüvege mögül engem fixírozó pszichológusra. Igen, el kellett mégis jönnöm. Életemben először és utoljára. Az igazgató megzsarolta anyámat, hogy ha nem küld el ő, akkor majd a suli kirendel mellém valami megfigyelő személyt, amiért megbízhatatlanul kicsapongó vagyok. Igen, akkor már kezdte kiforrni magát az a Ben, aki ma vagyok. Pimasz, lázadó, ugyanakkor a véleményét és az erős világszemléletét magának megtartó pattanásos kölyök. A pasas arra jutott végül, miután sikeresen kiimádkozta a fülemből a fülhallgatót, és elbeszélgetett velem, hogy kamaszkorban vagyok. És semmi gond az értékrendemmel, verekedés minden kölyökkel előfordul. Az igazgató onnantól figyeltetett.
Iggy Pop & The Stooges Never met a girl like you before című dalát ordítottam az ágyamon, miközben lábaim alatt a rugók kezdték megadni magukat. Elballagtam általánosból. Épp lázadozós pillanatomat bánta szerencsétlen ágyam, amikor anyám felkiabált. Lekapcsoltam a maximumra tekert hifit és lementem a földszintre. Levél érkezett abból a gimiből, ahová szerettem volna menni. Felvettek.  
Josh Groban February song című száma szólt a hangszóróból a gólyabálom estéjén. Ott találkoztam és táncoltam először azzal a lánnyal, akivel rá egy évre járni kezdtem. Életem első kapcsolata. Komoly kapcsolata, ugyanis gimnázium végéig együtt is maradtunk. Nagy lázadó voltam én annak tudatában, hogy barátnőm van. Nagy dolognak számított még, nem úgy, mint ma, hogy naponta, hetente cserélgetik a zöldfülű kölykök a partnerüket. Áhh... mit sem tudnak arról, mi a szép és a jó.
Kiss From a Rose. Seal jellegzetes dala csendült fel az első kocsim lejátszójából. Tizenhét évesen letettem a jogsit. Akkoriban még imádtam vezetni. Imádtam, hogy enyém a világ, hisz mindenem megvolt. Apám emléke és hiánya elhalványult. Minek legyek búskomor, ha vannak barátaim, van egy tündéri édesanyám, egy klassz barátnőm és úgy sok téren is sikeres vagyok. Beléptem egy írószakkörbe a suliban. Nem a kosárcsapatba való voltam én. Nem voltak semmi sporttal kapcsolatos ambícióim. Lusta dög voltam én ahhoz. Nem egy kigyúrt izompacsirta. Az sohasem voltam. Mégis valahogy volt népszerűségem. Én szerkesztettem egy idő után a suli diákmagazinját is. Kezdett egyre jobban előtérbe kerülni azon ambícióm, hogy újságíró szeretnék lenni. Fiatal voltam, lelkes.
Linkin Park Breaking the Habit című dala, valamint a frissen kijött videoklipje ihletett meg először igazán. Én is hasonló sztorit akartam írni, mint amit ott láttam. Lelkesen ültem neki. Majd rájöttem, hogy ez így nem eredeti. És én a saját művemet akarom kiadni, nem egy utánzatot. Egy valamire jó volt az a szám. Elindított rögös utamon.
Metallica Nothing Else Matters című dala mindig is emlékezetes marad a számomra. Ugyanis egy Metallica koncerten ismerkedtem össze a leendő feleségemen. Az az élmény, ami akkor ért, egy közös emlék, egy közös jövő virágzott ott ki. Gyönyörű volt és ellenállhatatlan. Határozott volt, tudta mit akart. Engem akart. Egyszer meg is mondta, miért. Más voltam, mint a többi srác az egyetemen. Nem szerettem a szabályokat, de még csak megfelelési kényszerem sem volt. Pont úgy tetszettem neki, ahogyan voltam. Nem rejtette véka alá, hogy mik a szándékai.
Nickelback Gotta Be Somebody című száma üvöltött a strand hangszórójából, amikor kiejtettem a számon, hogy szeretném Bessyt feleségül venni. Romantikus nem? Hirtelen ötlettől vezérelve egy emberektől túlzsúfolt strandon egyszer csak megkérem a barátnőm kezét. Engem tényleg nem lehet kiismerni, mit miért és hogyan teszek. Először elcsodálkozott a szavaimon. Persze felocsúdott hamar, hogy kicsit megáztattam a vízben. Azonnal a nyakamba ugrott, majd körbekiabálta, hogy eljegyezték. A körülöttünk lévő vadidegenek pedig megéljeneztek minket, volt aki fütyült. Bár én magam nem igazán értettem, ez miért is volt annyira jó, de elintéztem annyival, hogy nők...
Only a Northern Song című dal szólt koktélszürcsölés közben Hawaiin. Oda mentünk ugyanis nászútra. Remek hely egy viszonylag olcsón profitáló nászúthoz. Egész végig a parton süttettem a hasam és... írtam. Akkor kezdtem igazán termékeny írónak érezni magam. Az ötletek csak jöttek és jöttek, én pedig nem akartam kihagyni egy szabad pillanatát sem, hogy papírra vessem, ami épp megszületik az elmémben. De nem is igazán volt gond. Bessy a várost járta, egy tucat holmit vásárolt magának, én pedig odakint ücsörögtem a kis napozóágyamban és írtam a papír fölé görnyedve nagy hévvel. Mi ebben az egészben a furcsa? Hogy mi nem találtunk ebben az egészben semmi kivetnivalót.
Push the Button... énekelték a lányok némán a tévében. A készülék hangereje eltörpült amellett, hogy mi milyen éktelen hangerővel vitatkoztunk. Véget értek a mézeshetek és Bessy máris meg akart változtatni. Gyakorlatilag mindent kifogásolt, amit eddig szeretett bennem. Hirtelen nem értettem, hogy mire jó ez az egész. Kifogásolta a lakásunkat, kifogásolta a munkámat. Léhűtőnek nevezett. Közölte, hogy keressek egy biztos állást, mert ő nem szeretne napról napra megélni. Eszem ágában nem akartam én elhelyezkedni sehol. Tetszett, hogy írok. Igaz, egyet sem sikerült befejeznem. Mind vagy a kukában, vagy a fiók mélyén végezte.
Queen We will Rock you című számára beszéltem a tükörképemnek a fürdőben. Állásinterjú előtt álltam. Az egyik vegasi lap újságírói állást hirdetett meg, én pedig próba szerencse alapon beadtam a jelentkezésem. Kíváncsiak voltak rám. Azt hittem, már ez előtt kirostálódok. Most pedig azért biztattam magam, hogy majd menni fog. Nem is lesz olyan borzalmas. Régóta voltam a magam ura. Nem akartam feladni a függetlenségem. Most mégis mint akit akasztani visznek, olyan gyászosan néztem a tükörben bizonytalan önmagamat.
Red Hot Chilli Peppers  Can't Stop című dalát hallgattam felszabadultan a kocsiban hazafelé. Felmondtam. Rövid pályafutásom csupán pár hónapig tartott. Nem, azt a mocskot nem vette be a gyomrom. Olyan szinten megkent egy társaság volt az, és velem olyan dolgokat próbáltak lenyeletni, amitől undorodtam. Nem voltam hajlandó olyan oldalról megírni a cikket, mint azt elvárták volna. Összetűzésbe keveredtem a főnökömmel. Majd úgy döntöttem, kilépek. Tudtam mit vont ez maga után.
Somebody That I Used To Know című dalát ordítottam torkom szakadtából a zuhany alatt Gotyétől, miközben a drága feleségemet vártam haza. Tudtam, hogy ki fog akadni. Hogy közli, akkor itt befejezzük. De nem érdekelt. Pontosan két éve már nem is éltünk boldog házasságban. Úgy döntöttem, inkább elválok, mint hogy egy olyan munkát végezzek, amit nem szívlelek. Mégis azzal mire mentünk volna, ha elvergődünk egymás mellett? Ő meg akart változtatni, én kiszerettem belőle. Mással vigasztalódtam. Tudom, ez nem volt szép tőlem. De már egyszer el akartam válni. Akkor gyógyszerrel fenyegetőzött. Leültünk, megbeszéltük, megpróbáljuk. Nem ment.
The Lord of The Rings. Na ennek a filmnek egyik száma sem illett volna hozzám. Elváltam. Nem hogy a gyűrűk ura nem voltam, egyé sem. De végre évek után először éreztem szárnyaszegett szabadságom újjászületését. Úgy éreztem, hogy új időszámítás érkezik el az életemben.  Itt álltam huszonhét évesen, egy volt feleséggel a háta mögött. Nem keresett, nem zaklatott. Jó volt ez így.
U2 Beautyful Day című száma közben szállt meg ismét az ihlet. Válásom után nagyon sokáig kudarcnak éreztem az életem. Magányos voltam, belesüppedtem a depresszióba. De nem maradtam magamra. A barátaim nem hagytak cserben. Ráébresztettek, hogy nem csak a nők körül forog a világ. Természetesen ez az úl felindulásom is a fiókban végezte. Lassan már nem tudnám megszámolni, mennyi ilyen írásom végezte hasonlóképpen. Lehet rám férne egy szelektálás.  
Végtelenségig sorolhatnám még a számomra meghatározó dalokat, amik vagy egy-egy fontos emléket idéznek fel, vagy egyszerűen csak egy olyanhoz tudnám hasonlítani életem egy szakaszát. Életem azóta sem stabilizálódott. Még mindig kétséges, honnét teremtem elő az anyagiakat. Innét, meg onnét. Egy a biztos, még érzem, van néhány nagy dobásom.