Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
A nap már régen a látómező alá bukott, de a város fényeitől itt igazán sosincs sötét. Az utcákat járom, dolgoznom kellene, de ma megszegni készülök a szabályokat. Büntetést kapok majd érte, ezt egészen biztosan tudom és azt is, hogy megérdemlem majd. Hiszen, ha nem akarnám, hogy bántsanak, akkor nem tennék olyasmit, amivel ezt érem el. Ők legalábbis mindig ezt mondják nekem, én pedig elhiszem. Elhiszem, mert így könnyebb nekem. Mert mindig megtörök az akaratuk alatt. De mégis itt bennem, belül ott a sürgetés, hogy menjek, itt az idő. Hónapok teltek el azóta. Én jönni akartam, minden este, de nem tudtam. Féltem. Most is félek, de tartozom ennyivel azok után, amit értem tett. És hiányzik is a társasága. Amióta megérkeztem ide, ebbe a városba, országba, ő volt az egyetlen, aki emberi módon beszélt velem. Aki nem akart semmit sem cserébe, csak kedves volt és önzetlen. Nem sokan osztanák meg a fedelüket valaki mással, főleg nem egy utcára lökött idegennel. Talán azért tette, mert valahol hasonlóak vagyunk, talán más okból, de nem lehetek eléggé hálás neki. Idegesen pillantok körbe az utcán, csizmám magas sarkai visszhangot vernek a sikátorban egymáshoz közel húzódó téglafalakon. A szívem ki akar ugrani a mellkasomból, olyan hevesen dobban újra és újra, vérem a fülemben zubog. Attól tartok, hogy követnek, hogy mindjárt elkapnak és végül nem jutok el hozzá, de ahogy egyre távolodom a helytől, ahol most lennem kellene, rájövök, hogy nem jár a nyomomban senki. Lépteimet sietősre veszem, a kis kabátkát szorosan húzom össze magamon, a ruhám csak a combom közepéig fedi hófehér bőrömet, a csizma meg a térdem alatt végződik. Nem én választottam ezeket a göncöket, kiválasztották nekem és még ha nem is tetszenek, akkor is viselnem kell őket. Befordulok a sarkon, kissé zihálok, fel sem tűnt eddig, hogy milyen erőltetett tempóban siettem. Próbálok lassítani, de annyira izgatott vagyok. Viszont, mi van, ha nem találom meg? Ha már tovább állt? Ha zavarom? Ha látni sem akar? Az utolsó gondolatra görcsbe rándul a gyomrom és bukfencet vet. Nem akarom, hogy haragudjon rám. Megtalálom az ismerős, romos épületet. Patkány mocorog a sötétben, kivágódva rohan keresztül előttem, megijedek és megtorpanok. Felsikkantanék, de a szám elé kapom a kezem és így erőszakkal, de csendben maradok. Leküzdöm a félelmem, magam mögé nézek, de nem látok egy lelket sem. A kiszakadt kerítéslyukon át mászok be, hogy ne lásson meg az éjjeli őr. Végigszaladok – lebukva annyira, amennyire csak tudok, mozgás közben – egészen az épületig, ami húgy, ürülék, ázott szőr, izzadtság és föld szaga van egyszerre. Eldobált szemét mindenfelé, az egyik sötét sarokban nyögés és zihálás hangjai törnek utat maguknak. A férfi mindjárt elélvez. Mind ugyanolyan hangot adnak ki közvetlen előtte. Nem zavarom meg őket, megyek tovább, próbálok emlékezni az útvonalra és csak az ismerős helyen állok meg. Ha van ajtó, akkor kopogok rajta halkan párat, majd megpróbálom kinyitni és belépni. Félve, óvatosan, lassan. - James? – alig vagyok hangosabb a suttogásnál. Bár itt lenne! - James, itt vagy? – próbálkozom megint és egyre beljebb próbálok sétálni.
Tárgy: Re: James & Lana Pént. Okt. 10, 2014 1:23 am
Megtámaszkodom a mosdó peremén. Az arcomról víz csöpög, én mégis csak saját magamat nézem a tükörben. A szemeimet.. Az embert, aki vagyok. Aki lettem. Nem egy szemét, nem is egy aljas féreg, egy harcos, aki harcol az egész világ ellen... Hirtelen felindulásból kapom el a törölközőt, és beletörlöm az arcomat. Idő van, mennem kell. Minél előbb ha azt akarom hogy mára is legyen hely, hogy Gianni ne adja ki másnak. Ma is tejelnem kell, mint minden egyes éjjel, de ahhoz előbb még meg kell keressem a pénzemet..
A törölközőt ledobom, egyenesen a mosdó szélére. Elhagyom a fürdőszobát, amit csak kis jóindulattal lehet annak nevezni, de már hozzászoktam az évek alatt. Amire kell, arra tökéletes. A cipőm talpa felkopog a fapadlón, az néha recseg, de még nem korhadt fel teljesen. Az ingemért nyúlok. Most vasaltam ki.. alig öt perce. Az egy a háromból. A háromból ami tökéletes!
Megigazítom a mandzsettát és visszatérek a tükörbe. Magamat nézem.. megint. A hajamat.. a szemeimet.. a bőröm. Kelendő áru kell legyek, ha holnap is enni akarok. Megköszörülöm a torkom és a kopott bőrkabátomért nyúlok. Emlékszem, alig egy éve cseréltem... egy ingyen menet. De jól tudtam valami kell amibe kihúzom a hideg időket, mert hiába Vegas, az éjjel itt sem fenékig tejfel.
Megemelve a kabát már rajtam feszítő jobb oldalát, beleszagolok. Ellenőrzök. Az áporodott izzadságszag előnytelen és hiába hogy alig egy órája fürödtem.. de minden tökéletes. Egy utolsó sóhaj.. csak hogy elnyelje amit meg kell tennem, azzal.. INDULÁS!
Már a kilincsen a kezem. Már megvan az indulat hogy lépjek, vár a helyem, amikor valami az eszembe jut. A legfontosabbat elfelejtettem! Hirtelen visszautat veszek és megkerülve az ágyat kihúzom az oldalsó kis szekrény fiókját. Óvszerek... Egy öt.. tíz darab elég lesz. Mindig viszek tartalékot. Félresöpröm a színes kis kötegeket és akkor találom meg azt a képet. Tudom hogy indulnom kell, mégis leülök az ágy szélére és visszaengedve az egészet a kezembe veszem a képet. Én vagyok rajta. 4 évesen.. És az anyám. Akkor amikor még tiszta volt. Elgondolkozom milyen szép is lehetett akkor. A mosoly az arcán.. Még boldog. Nekem mégsincs egyetlen jó emlékem. Hirtelen fektetve el a papírlapot a szekrény lapján mégiscsak belemarok a kötegbe. Nosztalgiázni ráérek később is.. reggel.. előbb tudjuk le a kötelező köröket. Belesüllyesztem a kabát bal belső zsebébe mind a tíz darabot. Lehet hogy hirtelen lesz rá szükségem, gyorsan.. elkapkodva, ezért elérhető helyen kell legyen. Kettőt rácsapkodok a visszaeső kabát zsebére, csak megszokás, aztán fordulok is vissza irányba, mennem kell, ha nem sietek elkésem. És ekkor áll szemben velem ott az a lány...
Elsőre... elsőre azt hiszem az eszem hagyott el. Ez nem lehet.. nem lehet ő. Ő itt sincsen. Elment.. Itthagyott, eltűnt, talán talált más helyet, másvalakit, vagy valami annál sokkal rosszabb történt vele, hisz ez VEGAS! De ebbe már nem mertem belegondolni. Mindig úgy képzeltem el, hogy talált valakit.. és szerelmes.. és gyereke született.. férjhez ment.. akármilyen sorrendben, egy takaros kis ház.. fehér kerítés... Igen, sokkal jobb volt hinni ebben, mint hogy valahol ott fekszik a sivatagban egy rakás szikla alá temetve. És most mégis itt van. Itt kell lennie, hisz.. Hallom??
- Lana!?? - kérdezem, de a meglepődés miatt egyszerű kiáltásnak is hatott - Tényleg te vagy az!? - itt a hangom már halkabb, hitetlen, talán kételkedő?? Az nem lehet hisz itt áll előttem, de.. de.. Nem azt a ruhát viseli amit egy tisztes családanya tenne...
- Mit keresel te itt.. - nem, nem vádaskodom. Talán egy kissé erőteljesre sikeredett, mégiscsak takarja a félelmet, a fájdalmat, a csalódottságot és az elesettséget, pont azt az érzést amit akkor és ott éreztem. Igen, amikor közölték velem, hogy vége, mehetek, akármit is teszek, nincs többé életem. Amikor eltűnt.. Igen akkor is pont valami ehhez hasonlót éreztem.
The city of sins awaits you
Vendég
Egeret ide és lenyílik!
Vendég
Tárgy: Re: James & Lana Pént. Okt. 10, 2014 9:11 am
James & Lana
► I need you my friend
És akkor ott áll előttem teljes valójában. Könnyek szöknek nagyra nyílt szemeimbe, gombóc sűrűsödik a torkomban. Nyelek egyet míg a nevemet hallom, aztán előre lendülve, nem is igazán gondolkozva, a nyakába ugrom vagy inkább borulok, szorosan átölelem őt. Nyakába fúrom arcomat, bólogatok, hogy igen, én vagyok. - Téged. – szipogom válasz gyanánt, hogy mit is keresek. Vagyis inkább kit. Összeszedem magamat, hogy ne kezdjek bőgni, mint valami buta liba, de azért nem könnyű. Elengedem őt hogy megnézzem magamnak, kifacsart szívemet melegség járja át és megkönnyebbülés. Nagy adag megkönnyebbülés. Az elmúlt hónapok alatt számtalan félelem tette rá nehéz súlyát a lelkemre, tartottam attól, hogy már nem lesz itt, hogy baja esett vagy, hogy még rosszabb következett be. De most ahogy elnézem egyben van és sértetlennek tűnik, már ami a külsejét illeti, meg amennyit látok belőle. Kézfejemmel törlöm meg az orromat, miközben szipogok, majd a csuklóm és a tenyerem találkozásánál lévő puha résszel dörgölöm el a könnyeimet és a lefolyt festéket is a szemeim alól. - Féltem, hogy már nem leszel itt. Hónapok óta el akartam jönni, de nem sikerült hamarabb. Úgy sajnálom! – vágytam arra, hogy megint lássam, beszélhessek vele, de akármennyire is próbálkoztam, nem volt lehetőségem arra, hogy jöjjek. Most is sokat kockáztatok, de nem érdekel. - Ugye jól vagy? – az, hogy látszólag annak tűnik, még nem jelent semmit. Ha valaki, hát én ezt nagyon jól tudom. Ha hagyja, akkor előre nyúlok és megsimogatom az arcát. Szemöldökeim összeszaladnak homlokomon az aggodalomtól, íriszeimben is ez az érzelem csillog. - Hoztam neked valamit! – eszembe jut, hogy miért is vagyok itt, azon túl, hogy tudni akartam jól van-e és hát kicsit önzőségből is, mert vágytam a társaságára. A dekoltázsomba nyúlok és kiveszek onnan egy köteg összegöngyölt pénzt, amit a kezébe teszek. - Hónapokig tartott, mire sikerült összegyűjtenem úgy, hogy ne vegyék észre a hiányt. Hálás vagyok, hogy befogadtál és gondoskodtál rólam. Kérlek, fogadd el. Viszonzásul. – darálom le gyorsan, hogy mi ez és miért is. Izgulok, hogy elfogadja, jó szívvel szánom neki, mert tudom, hogy szüksége lehet rá és jó érzés lenne tudni, hogy a munkámnak volt valahol értelme is és, hogy tehettem valakiért valamit. A számtalan érzés súlya alatt pedig fel sem tűnik, hogy talán zavarok és, hogy épp menni készült valahová.
Tárgy: Re: James & Lana Szer. Okt. 15, 2014 10:29 am
A becsapódás váratlanul ér. Nyitva is tartja a kezeimet, mint egy.. mint egy.. mint aki nem tud mit kezdeni a helyzettel, és valahogy pont így is volt. Fogalmam nem volt róla hogy mihez kezdjek...
Aztán.. aztán megint távolodik. Igen, valamikor ekkor kapok én is észbe, hogy elhiggyem?? Még talán azt is. Itt van.. teljes életben és.. ÉLETBEN! Valami fura, örömteli mosolyt éreztem megcsiklandozni a szám szegletét. De még nem mosolyogtam. És nem tudom eldönteni miért nem.
- Hol.. hol voltál?? - a következő kézenfekvő kérdés. Csak úgy zsigeresen, és még ha némi határozatlanság is vegyül az egészbe, valamiért nem hagyom, hogy engedjem magam.
- Eddig.. - teszem hozzá, de csak alig néhány pillanattal később, amikor megint ecsetelni kezd, valami.. sületlenséget, mégse vagyok teljes biztos benne, hogy sületlenség az egész.
- Mert mi akadályozott benne? - teszem fel az újabb kérdést, ami a szavába vág, amikor érdekli a hogylétem, és nem elfelejtve, de valahol engedelmeskedve a kérlelésnek valahogy automatikusan csúszik a válaszom.
- Jól.. tökéletesen... - Hazugság! Ezt biztosan ismernie kell, hisz a hónapokat előző fél évben.. igen, éltünk már át mi egyet s mást. Ketten..
De aztán megint kapkodni kezd. Hozott.. valamit?? - ugrana a szemöldököm a homlokomra, szó a számra, indulnom kell, most valahogy mégse vett volna rá semmise, arra hogy ezt a pillanatot mellőzzem. A kezébe veszi a kezem.. kinyitja és egy köteget helyez bele. Megdermedek. Az egész nem annyira egyszerű helyzet, szokványos vagy egyszerűen.. el nem tudom képzelni honnan ennyi pénz.
- Valami.. bankot raboltál ki??- még mindig résnyire húzott a szemem, szűk.. egyáltalán nem gyanúsítgatom vagy elítélem, hanem csak.. ha nem... Ő az aki a szavamba vág, megint.. és megintcsak nem nyer értelmet az egész. A tenyeremben figyelő pénzre nézek.. Ez sok pénz.. NAGYON sok!!! Túlságosan is sok, ahhoz hogy..
- Hol a fenébe voltál te hónapokig?? - immáron másodszor. Jobb többször mint egyszer sem. - És különben is.. ki a fenékkel voltál!!? - már némi indulat is kerül az egészbe, és bár egyetlen percig sem akarom, valahogy önkéntelenül mégis folytatom.
- Azt mondtad..! Azt mondtad együtt maradunk!! Azt mondtad majd együtt.. összegyűjtünk kemény pénzeket, és majd elutazunk! Balira.. HonKong.. Párizs... És mindketten tudtuk, hogy ezek csak gyerekes képzelgések, de akkor is! Itt voltál velem!! - talán a vád is megjelenik a tekintetben, mégis valami sokkal sürgetőbbé válik.
- A fene egye meg Lana, mondd már meg hol voltál! - feszül meg a szám széle, a szemem guvad, válaszokat akar. Válaszokat valamire.. Az elmúlt fél évre, vagy csak morzsát.. egy apró nüansznyi darabot a kérdésre, hogy tudjam.. nem miattam ment el. Hiába hogy én azt hittem...
The city of sins awaits you
Vendég
Egeret ide és lenyílik!
Vendég
Tárgy: Re: James & Lana Kedd Okt. 21, 2014 11:10 am
James & Lana
► I need you my friend
Fel sem tűnik, hogy először vissza sem ölel. De nem érdekel, én belé kapaszkodok, ölelem, ameddig csak lehet. Hihetetlenül hiányzott. Félek, hogy nincs sok időnk, mert fog tűnni, hogy eljöttem, hogy nem ott vagyok, ahol most lennem kellene, ezért próbálok mindent gyorsan elmondani neki, pedig tudom, hogy magyarázattal tartozom neki. Hogy hol is voltam? Itt. A városban. Alig néhány kilométernyire innen. De ezt mégis, hogyan magyarázzam el úgy neki, hogy ne legyen ennyi vád a tekintetében, mint amit most látok?! - Én… – kezdek bele és leveszem róla a tekintetem, a mennyezet felé emelem az arcomat, nagyra nyílt szemeimben könnyek sorakoznak. Nagyot nyelek. - Megtalált és visszavitt. Ő. Gyakorlatilag szobafogságra ítélt, amiért el akartam jönni, ki akartam szállni ebből az egész szarságból. Itt voltam a városban végig. – nincs mit tovább magyarázni ezen. Bradről neki is meséltem. Ő rendelkezik velem, az életemmel, a testemmel… tulajdonképpen mindenemmel, mert nem vagyok több, mint egy tulajdon. Tudom, hogy így van. Sokszor elmondta nekem és sokszor be is bizonyította. Most már elhiszem. Tudom, hogy igaza van. Mindig igaza van. Azt pedig már nem árulom el neki, hogy még a fogság volt a legkevésbé rossz az egészben. Megint Jamesre nézek. Kitörlök egy elszabadult könnycseppet a szememből. - Annyira sajnálom. – hogy egy szó nélkül tűntem el, hogy nem adtam magamról életjelet, hogy nem jöhettem hamarabb, hogy minden úgy alakult, ahogyan alakult végül. De ezeket már nem tudom kimondani, túl nagy a gombóc a torkomban. Hazudik. Érzem, hogy hazudik arról, hogy jól lenne. Mégsem kérdezek rá megint, de nem azért, mert nem érdekel, hanem, mert úgysem húzhatom ki belőle az igazságot. Inkább elkezdem előszedni a pénzt, amit neki hoztam, amit neki szánok. A kezébe nyomom az egész köteget. Meglepődve nézek rá, amikor a bankrablást emlegeti és már válaszra nyílnak ajkaim. - Nem, én nem… – de aztán belém forr a szó, mert a szavamba vág és folytatja. Elhallgatok, megértem, hogy dühös, hogy a hirtelen eltűnésem után most itt a hirtelen felbukkanásom és ha lenne elég időnk, minden elmagyaráznék neki, de félek, hogy nem lehet, hogy utánam jönnek és mindjárt rám találnak. - Nem James! – szakad ki belőlem hirtelen. - Ezek nem gyerekes képzelgések voltak! Hanem az álmaink. Az utazás, a ház a fehér kerítéssel, a boldogabb, jobb élet. Én hittem benne, hiszek benne most is! És akarom! – előre nyúlok és megfogom a kezeit, ha nem rántja el azokat. Közelebb lépek. - Szeretném, ha elhinnéd, hogy tényleg jönni akartam. És sosem állt szándékomban becsapni téged. Szerettem volna itt maradni veled… tényleg. – elhalkul a hangom, elengedem a kezeit és meg is fordulok, mielőtt tényleg sírva fakadok. Veszek néhány mély levegőt, a kezeimet hol a csípőmre teszem, hogy csak átölelem magam az egyikkel, míg a másikkal az elszabaduló könnyeimet törlöm le. - Braddel voltam. – vagy inkább nála, de ez most részletkérdés. Megadom a választ, amit annyira akar. Lassan fordulok meg és nézek rá, félve attól, hogy mindjárt elküld innen a fenébe.
Tárgy: Re: James & Lana Szer. Okt. 22, 2014 7:31 pm
Meghat. Mint mindig amikor sírni látom és meglágyítja az egészet. A fenébe, én nem akarok ellágyulni!!! Egészen a következő percig. Ahogy tovább beszél, csikorgatás rázza a fogaimat. Már akkor is megütöttem volna azt a szemetet, megmondtam neki, odamegyek, nem érdekel hogy hány embere van! Hogy összeveret, hogy kinyír.. egyszerűen NEM.. érdekel! Mégis csak ugyanúgy állok ott. Úgy ahogy hagyott, és nem szólalok meg. Csak valami belső fájdalom húzza a szemeimet.
- Nem hiszem el hogy visszamentél hozzá.. - a szemeim egész résnyire szűkülnek, de nem a düh mondatja ezt velem. Nem is a harag, vagy bármi utálatos érzelem, ez csak.. elkeseredettség. Talán... Pedig ez az ő élete...
A kezemben kikötő pénzre viszont visszahorkanok. Nem tudom honnan lehet. Honnan a fenéből jutott ennyi pénzhez?? Attól a szemétládától?? Ő kereste meg?? Attól a rohadéktól nekem nem kell! Már el is dobnám a fenébe vagy nyomnám vissza egyenesen a kezébe, amikor ő kapja el a kezemet. Rázom a fejem, hevesen a korábbi beszédre, nem, nincsenek álmok. Nincs valóraváltható jövő! Csak az van, hogy ő nem volt itt! Itthagyott! Egyedül! És ez sokkal jobban fájt mint mikor az anyám hagyott el.
De akkor közelebb lép. A szemeim megint fenn vannak a szemeiben és mégse tudom azt mondani menjen el. Hogy tűnjön el. Egyszerűen képtelen vagyok. Mikor megfordul viszont nem kapok utána. Nem húzom magamhoz, nem ölelem át, nem mondom hogy semmi baj nem lesz, majd megoldjuk.. együtt.. ketten.. ahogy régen is... Csak állok ott mint a cövek és valószínűleg a hátát bámulom.
- Igen, ezt már mondtad. - A hangom még nekem is szokatlanul hideg. Mint aki csalódott. Valakiben. Vagy valami olyanban amiről azt hitte a részese lehet. És most tovább hogyan!?? Nem tudom. Nem egészen vagyok biztos benne, csak abban hogy nem értem. Hogy volt képes visszamenni ahhoz a rszeméthez(!)...
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: James & Lana 
