1993. október 11 || Seattle 20 év ha fizetsz is érte... prostituált Emma Watson

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:egy roppant mód kitartó, céltudatos és szenvedélyes nő vagyok. Rendkívüli szépség társul a néha szegényesnek tűnő pozitív tulajdonságaim mellé. A "szakmám" megköveteli, hogy közvetlen legyek, mely ezen a szakterületen kétségeket kizárva fontos tulajdonság.

◆ negatív tulajdonságok: Egyik legnagyobb hibám, hogy önző vagyok. És kapzsi. A szex által megkeresett pénz nem sokáig marad nálam, miután kifizetnek, szeretem cigarettára és néha napján drogra költeni. Szenvedélybetegségem ezek iránt nem súlyos, de néha könnyebb átvészelni bekokózva egy-egy debella érintését.

◆ egyebek: Mit akarsz tudni rólam? Azt, hogy mindig ilyen rosszkislány voltam-e? A válaszom egy határozott "nem"-ben kimerül. Hiszen a Ki vagyok én? - nevezetű kérdést már számtalanszor tették fel. Voltam jókislány is, ez tagadhatatlan. A fejemben ott él a kép, mikor az anyukám ott ült mögöttem a széken, és fogta a kezemet, amiben az ecsetet tartottam. Végighúzta a fehér vásznon, ezzel fejezve be életem első igazi festői alkotását, amit természetesen nélküle soha nem lettem volna képes megalkotni. Mosolygott, dícsért, majd egyszer csak ködfátyol vette körül és teljesen eltűnt. Az anyám halott. Ez változtatott meg engem, és a jó kislány abban a pillanatban halt meg, mikor édesanyám koporsóját a földbe temették.
Akkor minden megszűnt, ami voltam. Nem volt pénz a tanulmányaimra, állami gondozásba helyeztek, de onnan megszöktem. Az utcán kerestem meg a napi betevőt, majd egy férfi vezetett rá a kéjelgés sötét macskakövére.
Mind női, mind férfi ügyfelek megfordultak már nálam, számtalan kívánsággal, melyeket nem vagyok rest teljesíteni.
Első szexuális együttlétem 14 éves koromban történt meg. A férfi bűzlött az alkoholtól, a tekintete vérben úszott. Nem akartam. Még ma is őrzöm magamon a nyomait, a sebhelyet, mikor a rám szegezett pengével felsértette hátam egy részét.

Történet vagy szerepes példa

- Fogd már be! - rivalltam rá hirtelen az egyik szobatársamra, mikor arról faggatózott, merre jártam, mit csináltam, és hogy kivel csináltam. Utáltam az árvaházat. Tíz éves korom óta itt élek, mióta állami gondozásba vettek. A szülők nélkül eléggé nehézkes az élet, és... igaz, hogy apám soha nem volt, de mindig vágytam egyre. Bárkire. Aki csak megtestesít előttem egy valódi férfit. Miért tűnt el mindegyik? És miért tűnt el az anyukám? Miért nem értette meg, hogy neki velem kell maradnia? Olyan kérdések ezek, amiket sem pszichológus, sem orvos nem képes megválaszolni nekem. A bensőm mindig is lázadt... ez volt a hivatalos duma. Nem vagyok képes beletörődni a veszteségbe. Tényleg? Ez a sok okos azt hiszi, hogy képes átérezni azt, amit én érzek? A legtöbben egészen csecsemő koruk óta vannak itt. Én szinte már kamaszként kerültem ide, akkor friss traumával a fejemben. Nevetséges, ha azt gondolják, hogy néhány év... néhány szelet kenyér, és minden este meleg vacsora pótolja azt, amit már lassan négy éve elvett tőlem egy ámokfutó.
- Ma elmegyek. És neked tartanod kell a szád! Mostantól az ostoba felvigyázók dumája az egyik fülemen be, a másikon ki. Senkik ahhoz, hogy megmondják, mit tehetek, s mit nem - billentettem oldalra a fejemet, miközben csekély holmimat dobáltam egyetlen régi hátizsákomba. Ezt is szerettem itt. Volt egy bizonyos mennyiségű zsebpénz, de körülbelül arra se volt elég, hogy új cipőt vehessek belőle. Olyat, ami nekem tetszik, s nem az unalmas szandál, vagy edzőcipő.
Mondhatni, nem féltem én senkitől. Egyszerűen élni akartam a saját életemet... és azon a napon, szinte majdnem üres kézzel ténylegesen elhagytam az árvaházat. Többé vissza sem néztem. Rossz emlékek... keserűek. Sehol nem lesz jobb... de meg kell próbálnom. Akkor még nem sejtettem, hogy az árvaház egy valódi megváltás volt, egy békeidőszak... a mocsokban forgó életemben.

***

Évek...nehezen sikerült a lábamra állni. Nem mondom, nehezen kezdődött... nem egy olyan nap várt rám, amit végig kellett koplalnom. De találtam munkát. Megélek belőle. Pincérnő vagyok egy kis bisztróban, ahol a férfiak nem félnek olyan helyre nyúlni, ahová normális ember nem kíváncsiskodik be ilyen módon... hánynom kellett ezektől. Mindig eszembe juttatta azt a férfit, aki megfosztott gyermeki éveimtől. Elvette a szüzességem! Bemocskolt engem, egyszerűen meggyalázott egy sötét sikátor bűzlő konténere mögött. Az orromban érzem a romlott hal szagát, a penészes saláta nyomát a hajamban... sírtam, fájtak a szemeim, de ő befogta a számat, és mindaddig nem elégedett meg, míg belém nem élvezett... nem egyszer ütött meg... láttam rajta, hogy ezt élvezi. Napokig volt utána kék és zöld folt a szemem alatt.
Az arcom soha nem rezdült meg, mikor végigsétáltam az utcán. Mindig erős maradtam, a szemem nem beszélt, ha igen, csakis gyűlöletet mondott. És igen, belefutottam néha egy-egy nehéz fiúba is. Megismertem a fajtájukat, de tulajdonképpen nem voltak olyan szörnyűek, mint ahogy a képzeletem előre ábrázolta őket. A humoruk gunyoros, és száraz. A partijaik őrjítőek, tébolyultak, s ezt szerettem. Megkedveltem. Átmulatott éjszakák, de néha mégis megjelent előttem az anyám képe, ahogyan láttam a tekintetét, és azt üzente, hogy most nem büszke rám.

***

A kis hotelszobám ablakában ültem. Kezemben szorongattam az ecsetet, miközben fogaim szintúgy összekoccantak. Félő, ha pohár lett volna a kezemben, azt roppantom össze.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdeztem, a szoba egy sötét pontja felé fordulva, és dühösen meredtem oda, egyenesen a partnerem szemeinek kellős közepébe. Nem gondoltam volna, hogy az a férfi, aki most velem szemben áll, meg fogja határozni az életemet. - Most... elmész? De... én szeretem, ha velem vagy... - suttogtam, évek óta talán most mutatva először érzelmet a hangomban, de ezt sem engedtem sokáig. Megköszörültem a torkomat, majd elfordítottam onnan a tekintetem.
- Nem maradhatok. Hacsak nem tartasz velem. Keress pénzt! A testeddel! - jött a tömör válasz, mire felmorrantam, de aztán észbe kaptam, hogy mit mondott. Nehezemre esett nyelni, hiszen a férfiakról már volt egy kialakított képem.
- Akkor... veled lehetek? - kérdeztem vágyódón, de még mindig nem álltam fel. - Szeretem, ahogy hozzám érsz. Ahogy minden éjjel velem vagy... ahogy keményen belém hatolsz, ahogy a nyakamat szivogatod...  Van szíved itthagyni azt a játékszeredet, aki mindent megtesz a kedvedért? - vigyorodtam el úgy, mint egy igazi birtokos, egy uralkodó, akinek mindene megvan, és ezt az apróságot sem veszítheti el. Mert nem vagyok képes veszíteni. Túl sokat veszítettem már.
Ahogy ezek után megvillant a fény a tekintetében, és kimutatta foga fehérjét - szó szerint -, már tudtam, hogy én nyertem. Egy férfit nem nehéz kiismerni... nem képes nekem nemet mondani. Most nem. Ő az enyém. Nem én vagyok az ő játéka, hanem ő az én játékom.
- Mire vársz még? Gyere... tégy velem bármit - súgtam kéjesen, mámorosan, s vártam... megtörtént, amit akartam... de nem számítottam a következményekre.
Vele tartottam Las Vegasba... megtanított arra, miként keressek pénzt a saját testemmel. Majd eltűnt. Itthagyta a játékszerét... a mocsokban.