Miután hazaérek Mick-től, a sokadik sör után, a lakáskulcsot a konyhapultra dobom és azonnal beirányzékolom a fürdőszobát. Csak egy gyors zuhanyt veszek. Most nem nyúlok el a kádban, inkább az ágyon dobnám el magam mielőbb vízszintbe.
Percek múlva egy sötétzöld pamuttörölközővel a testem körül vágódom hanyatt az ágyon. Mondom, hogy gyors zuhany volt.
A térdeimet felhúzom, és egyiket a másikra teszem, hogy úgy lóbáljam a lábam, míg várom a beígért éjféli hívást.
Nemalszunkbe-nemalszunkbe-nemalszunkbe… Mert kikötnek. Mantrázgatok vigyorogva a félhomályban, miközben az éjszakai égboltra emlékeztető plafont bámulom. Csillagok ezrei ragyognak a fejem fölött. Hála egy spéci festésnek. Nappal nem látszik semmi a fehér mennyezeten. Tegnap délután tették föl a srácok. Olyan, akár az igazi odakint. Talán még annál is élethűbb.
Mellettem hever a telefon. Még néma.
Teljesen belefeledkezem a csillagok számolgatásába. A látvány magával ragadóan varázslatos, és megnyugtató. Egészen elpilledek tőle.
Amikor a mobil hirtelen zenélni kezd, megrezzenek ijedtemben, de aztán már kapok is érte. Nyomban felveszem. Pontos!
- Sziaaa! – döngöm bele szélesedő mosollyal a készülékbe. Nem néztem meg a kijelzőn villogó számot, tuti Ville az. Már veszettül vártam, hogy csörögjön.
Van bennem jópár korty pia, ráadásul a kedvem is marha jó, úgyhogy…
- Ez itt a Vegas rádió! Egyenes adásban vagy. – heherészek, miközben az arcom körül szétterülő fekete tincsek közül az ujjaim közé veszek egyet, és szórakozottan pödörgetni kezdem.

Ahogy Ville sajátosan mély baritonja beledönög a vonalba… Úhh, baszki, de imádom a hangját!
Önkéntelen vigyorra húzódik a szám. Fültől fülig kettévágja az arcomat.
- De te vagy… – bazsalygom, miközben egyetlen pillanatra megáll az ujjam a hajammal, de aztán máris továbbpödörgetem.
Hogy valami perverz? Jó kérdés… De nem csap be!
- Akkor vele perverzeskedem. Hehe. – kacarászok halkan. - Várj! Várj! Ígértem neked valamit... – magyarázom, s ezzel elemelem a fülemtől a telefont. Magam felé fordítom a kameráját és lövök vele villámgyorsan egy kacsintós selfie-t, amin egyértelműen látszik, hogy a mellkasomat törölköző takarja.
Az ujjaim fürgén pötyögnek a kijelzőn, mire a telefont visszaveszem a fülemhez.
- Kaptál egy majdnem nudis üdvözletet Vegas-ból. Átért? – tudakolom. A képüzinek elvileg már ott kell lennie Ville-nel.

Ville megrökönyödésén felnevetek.
- A Vegas Rádió emeltdíjas mellékét tárcsáztad. Az éjféli pajkos lányokat. – duruzsolom, de nem bírom megállni, hogy közben ne röhögcséljek. Töltet nélkül, tiszta aggyal nem biztos, hogy sikerülne egy ilyen műsor. Kábé, mint múltkor a vetkőzős póker beszívva.
A hírre, hogy elhagyta a telóját, hallhatóan is lebiggyed a szám.
- Óh… – dünnyögöm csalódottan. Akkor jól elküldtem a képet. Ne már megtalálja valaki más, mondjuk egy Vespa, és kiverje rá. Elborzadok a futó gondolatra. Áh, úgysem mer hozzányúlni Ville cuccaihoz. Pláne nem a mobiljához, hogy matasson benne.
Segítsem ki…
- Boldogan … Postázzak utánad egy mobilt, Mr. Sexy Eyes? – kérdem tettetve a hülyét. Persze, hogy vágom mire gondol. Csak szivatom. A vége egy újabb kis kacaj.
Lassan loknikat csavarok a fejemre. Szabad kezem aztán abbahagyja a tincsem matatását és leesik a mellkasomra.
Szemét vigyor sejlik fel a képemen, és levegőt veszek, hogy belekezdjek a mesébe.
- Ünnepi műselyem bugyogó van rajtam. Tudod, az a sátorméretű, háromnegyedes a kínaiból. Rózsaszín pillangók és lila pávák vannak rajta, meg gombolyaggal játszó sárga kiscicák, amik eredetileg fehérek voltak, de a használattól átszíneződtek. – ecsetelem tök komoly hangon. Ha Ville fekszik, talán nem tántorodik meg az infótól.
Újabb nevetést hallatok. Hinnye! De hülye vagy, Octi!
- Nah, jó… – sóhajtom banditamosolyommal az arcomon, másabb, élvetegebb hangon. Még az előtt váltok, hogy lenulláznám a libidóját.
- Igazából csak egy türcsiben nyomom, és csöppet sem bánnám, haaa… most itt lennél.
Erre nyűgösen arcon csapom magam a tenyeremmel.
- Baszki, még telefonon keresztül is kurva izgató a hangod.
Ilyet pia nélkül határozottan nem kötnék az orrára.

Az ötletre, hogy magamat postázzam, csak belekuncogok a telefonba, aztán folytatom a bugyogóm leírását. Az odaát hirtelen beállt csönd döbbenetről tanúskodik, mintha még Ville lélegzetét sem hallanám. Ha rájátszik, ha nem, muszáj nevetnem, de közben beledönög a vonalba.
- Okééé, akkor ezt majd élesben is lecsekkoljuk, mennyire jön be. – dünnyögöm vigyorogva. Hát… ha még öreganyám gatyájában is szexinek lát… Tényleg. Lehet ehhez eleget szívni?
És ahogy Ville folytatja... Nem vágok a szavába, kíváncsian fülelek. Élénk, friss emlékképeket idéz fel bennem. Tisztán emlékszem, milyen, amikor érint, milyen érzés, amikor csókol. A bőrömön és a számon érzem a testmelegét, a kezének és az ajkai simítását. Vágyakozón felsóhajtok. Ahogy részletezi a hogyant, csak olaj a tűzre. Valójában a szenvedéseimet fokozza. De van ellenszer!
- Ha tovább folytatod, lehet csomagod érkezik holnap… – duruzsolom gonoszan somolyogva. - És akkor tuti, hogy nemi erőszak áldozatául esel. Mert meghajtalak, mint Singer a varrógépet. – közlöm nemes egyszerűséggel az utolsó mondatot. Józanul, már ha másnap emlékszem rá, tuti azt fogom kívánni, bár kussoltam volna. De most nincsenek ilyen… szégyenérzetes problémáim.

Széles, érzelmes mosolyt varázsol az arcomra Ville hangja, ahogy azt mondja, bármit megadna azért, hogy érezzen. Mit ne mondjak, kölcsönös. De a folytatásra nyomban elkerekedik a szemem. Meglep. Hogy máris érez??? Azt meg mégis hogyan csinálja? Ha bárki van vele, az tuti nem én vagyok.
Mélyen búgó baritonja istenesen fülbemászó. Hatásos az előadása. Össze kell szorítanom a két combomat, mert… jah. Érzem; délen zsongás van.
Ville vérprofi telefonpornós. Ebből is simán megélne. Közölném vele az elismerésem, de nem szólok közbe, nem akarom félbeszakítani. Annyira jól csinálja. Pedig nekem kéne ideát lihegve évődnöm, ha már én hozakodtam elő ezzel az izével.
Erre nyilvánvalóvá teszi, hogy OTT simogatom. Egyelőre csak pislogok, és naggyon fülelek mi történik a vonal másik végén. Valami halkan zizzen.
Az a cipzárja lenne? Komolyan?... Komolyan lehúzta???
Csak most tudatosodik bennem, hogy tényleg az történik, ami. Na, helyben vagyunk… Sosem csináltam ilyet ez előtt, de összeszedem magam. Nem szeretném elrontani a játékot, az olyan illúzióromboló lenne. Meg aztán… én is élvezem.
- Mmm… – morranom bele a telefonba élvetegen, kissé elkalandozó fantáziával. Én szintén magam előtt látom Őt... Magunkat. - És mi lenne, ha… azt csinálnám, amit tegnap reggel a zuhanyzóban? – néhány röpke másodpercre elhallgatok, de aztán folytatom. - Nem csak simogatnálak… Végignyalnám a hasad, egészen le, éééés… aztán a számba vennélek, hogy úgy kényeztesselek, ahogy csak szeretnéd.
Baromi nagy, vágyakozó sóhaj szabadul a mellkasomból. A csillagos mennyezetet bámulom ábrándosan, mire újra megnyílnak az ajkaim.
- Fogalmad sincs róla mennyire felizgattál... – döngöm egyszerűen, őszintén. - Okéééh…! Szóval melyik hotelben vagy? Csakhogy tudjam hova kell mennem... – vigyorodom el.
Talán azt hiszi viccelek, de… ebben a szent minutumban rohadt erős késztetés kapott el, hogy tényleg LA-ba repüljek, és élesben beváltsam, amiről itt nyáladzva csevegünk.

Nehezen hiszem el, hogy ez történik. Mármint, hogy telefonszexelek, ÉN!, és egy pasi a vonal másik végén épp zsebzsötemezik. Nem sok esélyt látok rá, hogy tisztán belemenjek egy ilyen játékba, de még piásan is meg kell küzdenem a bennem motoszkáló kis szégyenérzettel. Első alkalom. Ez van. Naivan azt hittem csak pikáns mesék lesznek, tettlegességre nem számítottam.
Ville tovább magyaráz. Dehogy csigázom! Csak egy kicsit.
- Azt hiszem, szeretek furulyázni. Na jó… Imádok. – vallom be sóhajtva, vásott félmosollyal a szám egyik szögletében. Határozottan ez az a beszélgetés, amire másnap nem akarok majd emlékezni. Most mégsem gondolkodom ilyesmin.
Az, hogy közli, és ahogyan közli, készen áll, egyszerre ejt zavarba és hoz lázba, ám az utóbbi érzelem keményen elnyomja a másikat.
Ville a kérdésemre nem válaszol. Tudom, nem azért nem mondja meg melyik hotelben van, mert nem akarja, hanem mert épp magával van elfoglalva. Elnézem neki a mulasztást.
A „simíts végig a combodon” lágyan eldöngött felszólítására hirtelen kiesik a kezemből a mobil. A fejem mellett landol a párnán. Azonnal utána kapok, hogy összeszedjem, és a másik kezemmel most a másik fülemre tapasztom.
- Iii… itt vagyok. – magyarázom bele a készülékbe hevesen kalimpáló szívvel. Pillanatnyi néma csönd következik részemről, még levegőt is elfelejtek venni. Jól értettem? Arra kér, hogy… nyúljak magamhoz??? Beharapom az alsó ajkam, megküzdök a poros aggályokkal, miközben Ville tovább osztja az utasításokat azon a gyalázatosan izgató baritonján. Esküszöm, még egy szentet is simán bűnbe csábítana vele.
Nyelek egyet.
- Azt csinálom, amit csak… szeretnél. – dünnyögöm, s leeresztem a lábamat a felhúzott térdemről. Szinte magától csúszik az ágyra.
Szabad kezemmel megérintem a saját térdemet, s a tenyerem lassan megindul lefelé a combom belső felén. A művelet közben behunyom a szememet, és elképzelem Ville-t, amilyen valóságosan csak tudom.
Muszáj elvigyorodnom.
- Érzem az érintésed… – bazsalygom mély altomon. Az ujjaim egyre lejjebb haladnak, már ott járnak az ágyékom közelében. Centikre vannak a titkos háromszögtől.
Most én vagyok az, aki folytatja a mese szövését.
- …Érzem, ahogy benyúlsz a combjaim közé, és simogatni kezdesz... – kéjes sóhajt hallatok, ahogy az ujjaim végül leérnek az ölembe. - …Eleinte lassan… gyengéden ingerelsz… aztán egyre gyorsabban és erőteljesebben dörzsölsz… A kezem a kezedre csúszik, mert nem akarom, hogy abbahagyd... – jókora lélegzetet veszek. Ville nem láthatja, de egyetlen könnyed kézmozdulattal végigsimítom az ujjaim hegyével a pőre húsomat. Mintha villám csapna meg. Összerezzenek, amint megérzem mennyire benedvesedtem. Egek! Mit művelek?!

Hogy élvezni fogom? Kétség sem fér hozzá. Elvigyorodom. Imádom, ahogyan bíztat, ahogyan buzdít. Így olyan könnyű… „rossznak” lenni.
Az ügyes kislány is betalál, mire a vigyorom tovább görbül.
Biztos vagyok benne, hogy kényezteti magát közben. A hangján hallom. Azon a kellemes zengéssel dörmögő orgánumán, ami most valahogy mélyebben búg a megszokottnál. Van benne valami, ami engem is magával sodor. Ville még a vonal másik végéről is fertőző. Perzsel odaátról a szenvedélye.
Tisztán hallom a sóhajait. Mintha tényleg itt lenne velem, és a fülembe kúszna az ajkai közül a forró levegő. Emlékszem milyen érzés. A szemeim még mindig be vannak hunyva. Végigszalad rajtam a borzongás, tetőtől talpig lúdbőrzöm.
Az ujjaim önkéntelenül mozdulnak ismét az ágyékomon. A szeméremajkaim közt kitapintom a csiklómat, és ahogy Ville kéjelgő, kissé rekedtes hangon megismétli a szavaimat, az ujjaim „lassan, gyengéden” körözni kezdenek a duzzadó kis gombocskán. A testem nyomban lüktetni kezd.
- Te jó ég, Ville… – sóhajtom bele hosszan, önfeledten a kagylóba, mire beharapom az alsó ajkamat.
Erre rátapint a lényegre. Honnan tudja, hogy nedves vagyok? Muszáj elvigyorodnom a lehunyt pilláim alatt.
- Igen… Rohadtul akarlak… – nyögöm halkan, de annál is inkább vágyakozón. Annyira akarom, hogy az szinte már őrjítően fáj.
Ahogy folytatja, képtelen vagyok türtőztetni magam. Újra és újra megsimítom odalent a csupasz bőröm, közte a pulzáló kéjgyönggyel. Sajgón izzik a húsom és nedvesen siklik, ahogy körözve táncol rajta az ujjam.
- Ville…! – újabb nyögés szakad le az ajkaimról, mialatt az ujjaim felbátorodnak és fokozódik a tempó. - Ahh… Istenem… Ki fogsz csinálni… Azt akarom, hogy magadévá tégy... Mindenhogy. – ezt már elfúló hangon zihálom. - Hátulról is szeretném… Keményen… És könyörögnék, hogy még… Ne hagyd abba… – újabb levegőért kapok, és nyelek is egyet mellé. - Egész nap csak… szeretkeznék veled.... Vadul. – olyan könnyű így közel elszállva mindent elkotyogni. Még a legtitkosabb vágyaim is veszélybe kerülnek.

"Te jó ég.." - ez az, ami egy pillanat alatt visszarántaná a fejem, de helyette csak emlékeztet. Egy régebbi időre.. Egy nem is annyira régire, amikor először kóstolt bele, és muszáj ökölbe szorítani a szabad kezem, mielőtt.. mielőtt megint elhamarkodott lépéseket teszek. Mindenképpen bevárom őt!

- Csak csináld..! - szorul ki összeszorított szemeimen, és a pusztító erő, az akarat és az ami kell nekem, egymásnak feszülve vív kiszámíthatatlan ütközetet.
Mégis, még mindig erős vagyok..
MÉG!
A hangja viszont mégis felőrli azt az utolsó megmaradt darabot. Ahogy felnyög.. Megadom magam, a fehérré vált ujjaim szorításai engednek, és újra nyögök ahogy végre visszatérnek. A korábbi helyükre. Csak lassan és komótosan mozdulva meg, újra nyelve, de vigyázva és koncentráltan feszülve, nehogy végül először én adjam fel.
De aztán megint nyög! A hangja émelyítő zene füleimnek, a tempó önmagától gyorsul, ahogy beszél, a szavai követelő vágyaimat testesítik meg, ahogy akarom! Őőőőt AKAROM!! Most akarom, és nem máskor! Hátulról! ÉS KEMÉNYEN! Hogy könyörögjön hogy a magamévá tegyem!! És a kezem egyre gyorsabban jár, már hangosba váltva zihál a lélegzetem, a szavai.. a szavai.. a hangja ahogy akadozik mellette, minden LÉLEGZETE!
Pattanásig feszíti a véremet és összeszorított szemeimen keresztül a fogaim is keményen koccannak össze! Még.. nem.. LEHET!! - szajkózom a fejemben, de kemény próba elé állít.. Keményen..

- Azt akarom hogy most nyúlj magadba! Azt akarom hogy határozottan vonuljon be az ujjad, aztán csatlakozzon hozzá MÉG EGY!! Azt akarom.. - csuklok bele az érzésbe - Azt akarom hogy.. - javítom - ÉREZD!!! Azt akarom hogy érezd ahogy a farkam jár benned.. NAGY és KEMÉNY! És hogy majd szétszakít belülről Te mégis élvezed! Élvezed mert.. - újabb levegőre van szükségem, a kezem leáll, mert sanszos hogy elveszítem ezt az ütközetet, és.. - Élvezed mert ÉÉÉN.. vagyok benned!! Vadul.. kérlelhetetlenül.. és ellentmondást nem tűrően!! Mert pokolian szeretlek.. - halkul el a vége, mert.. nem is igazán figyelem mit beszélek, ahogy egyetlen érintés, és.. belenyögve az egészbe, vége...
Elvesztettem ezt a meccset.
De nem is igazán bánom.. Hátrakoppanó vigyorgó fejjel realizálom a helyzetet. Hát kislány.. Ha nem tartottál velem, muszáj lesz utolérned!
Kíváncsi leszek segítsek e!

Lágyan vonaglik, hullámzik a testem, ahogy simogatom magam. Közben nem csak hogy elképzelem, de érzem is Ville ujját belém csusszanni és mozogni. Tökéletesen eleven emlék, a porcikáim, a sejtjeim minden egyes érintésére emlékeznek.
Ha most nem hallanám a hangját, kizárt, hogy mindezt a „szentségtörést” elkövessem. Félelmetes milyen hatással van rám. Félelmetes, hogy mennyire áhítozom utána. Pedig csak másfél napja van távol.
Nyöszörgöm, sóhajtozom, miközben az ujjaim gyorsítanak.
- Mennyei érzés, amit… velem teszel. – suttogom bele a telefonba rekedtes altomon. - Imádom minden érintésedet… Nem tudok betelni velük. – ahogy beszélek, egyre erőteljesebb nyomással ingerlem a duzzadó csiklómat.
A folytatásra nagyot nyelek, valami bennem összerezzen a szavaira, a következő utasításra. Talán rövid ideig hezitálok fejben, de a kezem dolgozik. Aztán mégis lassan merészkedve kúszik a sikamlós bejárathoz. Ahogy Ville kérte… Visszhangzik a baritonja a fülemben. Meg akarom tenni. Az Ő kedvéért.
A középső ujjam vége becsusszan, csak óvatosan nyúlok oda, mintha attól félnék, hogy még fájni fog. De nem így van. Ville jó munkát végzett nem is olyan régen. Kellően megdolgozott odalent, s a testem enged. Beljebb és beljebb csúsztatom az ujjam. Érzem milyen forrón öleli körbe a húsom. Néhány apró, könnyed mozdulat, és kéjes sóhajtozás közepette csatlakozik hozzá a mutatóujjaim. Együtt kezdenek járni ki-be, mélyebbre tolulva.
- Ahh.! Még…! Még, Ville…! Kérlek…! Ne hagyd abba…! – könyörgöm évődve. A szeretkezésünk nem is lehetne elevenebb film a lelkiszemeim előtt. Leghőbb vágyam, hogy újra átélhessem azt, amit akkor éjjel, és másnap reggel.
- Uhh! – újabb elfojtott nyögést hallatok. Pontosan fején találta a szöget; lassan pattanásig feszülök. Veszettül felemelő érzés, ami történik. Mámorosan vergődöm közel az orgazmushoz. Már nem állok meg. Nem tudok. Robbanni akarok.
Ville minden egyes szavát megélem. Azt akarom, hogy minden úgy legyen, ahogy elhagyja a száját. Magamban akarom tudni. Eleven élményt akarok, nem csak az emlékét.
Összeszorítom a fogaimat, talán fel is szisszenek a gyönyörtől, míg a szemeimet szorosan behunyva tartom.
Az ujjaim kitartóan csúszkálnak a nedvességemben, mire tetőtől talpig elönt a forróság, és a szívem egyre vadabb ritmust ver a bordáim közt.
Érzem milyen közel van a teljes pusztulás. Pillanatok múlva magával sodor a betetőzött érzéki boldogság. Hosszú nyögést csal ki belőlem az éles élvezet közvetlenül az után, hogy halkan lepörög az ajkáról az „ESZ” betűs szó. Ez, amit most mondott… mégsem vagyok biztos abban, hogy hallottam. Lehet csak megcsal az elmém. Lehet csak én akartam ezt hallani.
Összezárom a combjaimat, és közéjük szorítva a kezemet dőlök el oldalvást. Néhány másodpercig szótlanul zihálok. Megtettem… Istenem! Megtettem…
- Ville, én… el… mentem… – vallom be végül halkan pihegve, szégyenpírtól lángoló arccal. - Kivégeztél… – veszek egy jóleső lélegzetet, és zsibbadtan belevigyorgom. Vajon Ő hogy áll?
Azt hiszem, a fülemre izzadt a telefonom. És… mehetek kezet mosni.
Mozdulatlanul fekszem az oldalamon. Kezdem visszanyerni az eszemet, és a testem is lehűl. Úgy visszakérdeznék, hogy mit mondott a végén, de nem merem.
Erősödik bennem az előbbi elhatározás; látnom kell Ville-t. Még ma.

- Jézusom… – nyögöm bele vigyorogva a párnába olyan laposan dünnyögő hangon, mintha csak azt kérném; Lőjetek agyon!.
Csak fekszem oldalvást az ágyamon, felhúzott térdekkel, mint a csecsemők, a fülem a telefonon, és röhögcsélek Ville-vel szinkronban.
- Jahm… Remek. Én is hallottalak téged. – magyarázom, és közben próbálom felfogni mekkora hülye vagyok. Ettől függetlenül tovább dumálok. - Még így is elképesztő volt, de ha nem bánod, szívesebben szexelnék veled, mint a kezemmel. Az olyan... izééé. - valamit tudhat a srác, mert ebben is Ő volt az első. Talán anélkül is sejti, hogy az orrára kötném.
Hallom, ahogy Ville levegőt vesz. Döngő baritonja némileg elkomolyodik, de az ő mosolya is áthallik az éteren keresztül.
- Jó lenne ott lenni. – búgom vissza én is mosolyogva, és ahogy folytatja, újabb sóhaj szökik a tüdőmből. - Semmi sem lehetetlen. - noha nem lát, de hallhatja a hangomon, milyen ábrándos kifejezés ül most az arcomon.
Hogy imádná?
- Dettó!... Ha megmondod melyik hotelben vagy… ki tudja, talán bemászom az ablakodon. – nevetgélek halkan. Talán nem vesz komolyan, én viszont annál komolyabban gondolom. A Pókemberesdit kivéve.
Hogy mennyire munkál bennem az elhatározás? Eléggé. Felülök az ágyon, és lekúszok róla, hogy odalépjek a laptopomhoz. Bekapcsolom. Kíváncsi vagyok mennek-e gépek LA-ba ilyenkor is.
Ville biztosan kiveszi, valamit szöszmötölök ideát.
A mobilt a vállam és a fejem közé csippentem, miközben felkapom a laptopomat az asztalról. Visszafordulok vele az ágyhoz, és leteszem. Hasra nyúlok előtte.
Egyszerűbb lesz úgy beszélgetni, ha kihangosítom Ville-t, így letehetem a közelembe a mobilt, és kényelmesen bogarászhatok a neten repülőjárat után. Nincs billentyűzet kattogás, az ujjaim nesztelenül csúszkálnak és pötyögnek a tapipadon.
Ha esetleg Ville rákérdezne mit csinálok, terelő választ adok:
- Semmit, csak megigazítottam magamon a törülközőt, mert lecsúszott.
Ha beugrom hozzá, meglepinek szánom.

- Hát… izé. Tudod. – dünnyögöm vigyorogva. Jaj, ne már, hogy ennek a fejtegetésével is gyötörjön a piszok!
Bébi? Meg Kiscsillag? Jóízűen felkacagok. Micsoda szóhasználat! Ilyeneket sem mostanában hallottam Ville-től.
- Úúú! Le kell lombozzalak. Macskanő szerkóm nincs, csak Pókember. Úgy festek benne, mint egy repülőmókus. Bár… Éppenséggel… abban nyugodtan kiugorhatok akár a tizedikről is. – mondtam én, hogy semmi sem lehetetlen.
Megkér, hogy várjak.
- Oké, várok. – erősítem meg, miközben vadul fülelek, milyen zajok szűrődnek odaátról.
Ville erre tudósít a helyzetéről, nekem meg nevetnem kell. Hallom, hogy akciózik valamit.
- Te, Ville… Öhm… Elárulok neked egy kurva nagy titkot… A telefonszexet nem azért hívják így, mert a készülékkel szokás csinálni. – magyarázom gunyorosan, csakhogy szívjam kicsit a vérét, mielőtt letenne.
Szaporán topogó léptek zaját vélem felfedezni a vonalban. Vajon mit csinálhat? Pörög???
Újabb elmormolt anyázás szűrődik halkan elő a háttérből. Elképzelem Ville-t, ahogy a zsinórba tekeredve szórakozik. Szélesedő mosolyra fakaszt a jelenet. Közben türelmesen várom, hogy megszerezze a szükséges infót. Vagyis lesem a monitoron a repülőjáratokat, de a fülem Ville-nél van.
Ahogy gyorsan keresgélek, kiszúrok egy hajnali gépet. 01:30-kor indul. Össz-vissz 41 perc az út. Ha jól számolok, és ha elég ügyes vagyok, akkor hajnali fél 3-ra ott vagyok LA-ban. Tökéletes!
Az „ITTVAGYOK!” felkiáltást kísérő fürge cipzárhangra már elröhögöm magam.
- Okééé… – motyogom gunyoros kifejezéssel a képemen.
Amíg Ville kutakodik a hotel neve után, lecsukom a laptopomat, és sebtében lekászálódok az ágyról. Jó lesz suttyomban, őfeslége tudta nélkül felöltözni, ha el akarom csípni azt a gépet, amit kinéztem. Majd a reptéren megveszem a jegyet.
Szóval Loews Hollywood. Bíztam Ville nyomozói képességében. Hehehe.
- Jól van. Akkor megyek. – nevetgélek, mert én kurva komolyan gondolom. Remélhetőleg ő azt hiszi szórakozom.
Kihúzok egy fiókot, hogy bugyit, zoknit és melltartót rántsak magamra. Aztán kinyitom a szekrényajtót. Nem nyikorog, de hallatszik a művelet. Közben kommentelek, ha Ville faggatózna.
- Meg kell keresnem a Pókember jelmezem… Mondtam, hogy beugrom, nem? – újabb kacaj tör ki belőlem, majd dünnyögőre fogom.
Lekapok a polcról egy fekete sztreccs farmernadrágot, amibe azonnal beleugrom. Amennyire lehet, sietve járok el, és főleg nesztelenül. Legalábbis próbálkozom.
Ville közben is érdeklődik, hogy itt vagyok-e.
- Igen, igen! Itt vagyok. – fordulok a telefon felé, és belebújok egy cicás, fekete kapucnis pulcsiba.
Eszembe jut valami:
- Jah, tényleg… Megtennéd, hogy kilógatsz egy "Itt vagyok" feliratú zászlót? Nem szeretném eltéveszteni a szobát. Nem akarnék Grid-nél kikötni. Szar lenne őt megmászni a sötétben helyetted. – kézbe kapom a mobilt a paplanról, hogy töltőre dugjam. Ne már akkor találjon csontra lemerülni, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá az úton.
Vajon van fogalma Ville-nek arról milyen alattomos machinációk mennek a világnak ezen a féltekén? Remélem nincs.
Ha kérdezi, mi történik, mit csinálok, sima ügy a válasz. Kegyes hazugság egy nemes cél érdekében.
- Kicsit összerámoltam a cuccaimat. – úgyis azt hiszi, hogy folyton pörgök, mint a búgócsiga, akkor miért ne most pörögjek éjnek idején egy kiadós maszti után? Ehhe.
Próbálok gondolkodni, összeszedni a részleteket. Mi kell még? Áh, megvan! Taxit kéne hívnom. Nah, jó, ezt is megoldom.
Visszalépek a mobilhoz.
- Figyu, Szépszemű… - ásítok egy baromi hosszút, eljátszva a fáradtat. A hangom kásásra, nyúzottra vált. Drámai alakítás, egyenesen Oscar Díjas. Egyébként széles a hangfekvésem repertoárja.
- Kicsit… elálmosodtam... Mi lenne, ha… reggel én hívnálak föl ezen a számon, és egy hasonló emelt díjas ébresztőben lenne részed, cserébe azért, ha most elengedsz? – óóó, remélem belemegy, mert különben sosem érek oda, és az óra ketyeg, a vasmadár meg nem vár.
Ha Ville-től beleegyező válasz érkezik, lágyan elmosolyodom ideát.
- Imádlak. – búgom halkan, egészen elérzékenyülve  a készülékbe.

Jah, hogy az ablak?
- Persze, nyissad. Nehogy felkenődjek. – magyarázom vigyorogva, és tényleg hallok valamiféle kórusvisítozást.
- A szex oké, de csurizni nem veled a fülemen fogok. – heherészek a következő beszólására.
Aztán jön Grid, meg a kilógatott pólóból szivárgó mérges gázok, hogy el ne tévedjek röptömben.
- Lökött vagy… – röhögök hitetlenkedve csóválva a fejemet, miközben beugrik egy jelenet a Rózsaszín párducból, mikor Clouseau felügyelő pápának álcázza magát és kidöglik a teraszról, a nép meg rettegve hüledezik alatta a téren.
Ahogy kiveszem, Ville szörnyen be van zsongva és odakint műsorozik az erkélyen a rajongói feje fölött. Csak ne akarjon stagediving-olni… Neki nincs repülőmókus rucija.
És akkor még sürget is.
- Sieteeeek! – biztosítom, miközben rohamtempóban rángatom magamra a ruhámat. Nem a legszexisebb viselet, de az idő szorít, és kiváló rejtő szerkó az éjszakában. Csak részben Macskanő, ha már ez volt Ville kívánsága.
Gondoltam, hogy majd reklamál, amiért nem tudok leállni. Megtoldja egy kellemesnek ígérkező fenyegetéssel.
- Oké. Hajrá! – válaszolok kurtán, amit akár a fáradtságra foghat. Meg kéne ijednem? A-a.
Ahogy odaát is érezhetően lecsillapodnak a kedélyek, az előbbi vigyorgásom mosollyá szelídül. Ville azt mondja holnap.
- Már ma van… – javítom ki finoman pimaszkodva vele még utoljára.
Megkönnyebbülök, hogy elenged.
- Köszönöm, ezt az újabb fantasztikus éjszakát. – döngöm édes, ugyanakkor alattomos kifejezéssel az arcomon. Mert én tudom, hogy közel sincs vége a bulinak!
- Jó éjt, Ville. Szép álmokat!... Reggel hívlak. – búcsúzom el tőle lágy hangon, és bontom a vonalat.
Nagyot sóhajtok. Tyűűű az anyját! Húzzunk bele!
A következő, hogy taxit rendelek a lakás elé, és már nyargalok is az előszobába a vászoncipőmért.
Fekete oldaltatyómba villámsebességgel belerámolom a legfontosabbakat: mobil, töltő, tárca a személyi okmányokkal, bankkártyával, váltásbugyi, fogkefe, meg egy rövidujjú fekete felső.
A lakásból kifelé rohanva kapom fel a fekete bőrdzsekim, majd a kulcscsomómat a táskámba vágom, mihelyst bezártam magam mögött az ajtót.
A taxis ügyes. Akkor parkol le a tömbház bejárata előtt, amikor kilépek. Megkérem az afroamerikai fickót, hogy irány a McCarran International Airport és taposson bele a gázba. De a stúdió még útba esik, így egy röpke percre megejtem. Megdöntve a fény terjedési sebességét (mert az csak kettesével veszi a lépcsőfokokat futtában) száguldok fel Ville lakásába és kapom marokba az asztalról a telóját. Pont ott van, ahol mondta. Igazából ez csak a vicc kedvéért kell. Meg ne már illetéktelen Vespa-féle kezek macerálják a napokban. Sosem lehet tudni. Túlságosan szem előtt van. Rajta a nudis selfie-vel.
A reptéren lóhalálában verődöm a Check in desk-nek. A szöszi csaj mosolyogva pillant fel (inkább le) rám a pult mögül. Kibököm hová mennék. Már pötyög is a számítógép billentyűzetén azokkal a kifestett, hosszú műkörmeivel.
Fél órán belül a gépen ülök, és LA-ba tartok. Az ablakon kifelé bámulva azon töprengek, vajon jó ötlet e ez. Ha Grid meglát, tuti agyonvág, mellesleg Ville-t sem szeretném bajba sodorni, úgyhogy nem lenne rossz szép csendben bejutni. A többi meg majd… alakul.
Hatalmasat sóhajtok. Úristen! Mire vetemedtem… Tuti, hogy nem vagyok normális. De most már nem fordulhatok vissza.
Aludhatnék kicsit, viszont nem vagyok fáradt, sem álmos. Pörög az agyam, velem együtt, vajon Ville majd mit szól, hogy tényleg postáztam magam. Ha már bedobta a közösbe az ötletet. Remélem nem rosszkor érek oda, ne már megzavarjam valamiben. Valakivel… Az vérciki lenne. Meg rohadt kellemetlen és lehangoló. De talán csak nem… Nem úgy hangzott a telefonban, mintha ilyesmit tervezgetne. Az a bizonyos… vallomás, vagy minek is nevezzem, konokul ott lüktet a fülemben. Újra és újra lejátszom Ville hangját a fejemben. Nem csak azt az egyetlen mondatot, hanem az egész éjszakai történést. Belevörösödöm, beleremegek, hacsak rágondolok. Óhatatlanul is vigyorra húzódik a szám; Ville mire rá nem tud venni. Még azért bőven szégyenkezem, amiért egyetlen szavába került és én magamhoz nyúltam. De valahol szórakoztat is a dolog. Jó volt.
Újabb sóhajt engedek el.
Lassan múlnak a percek. De piszkosul lassan! Itt a cél előtt.
Mikor landol a gép, tűkön ülve várom, hogy leroboghassak. A reptér előtt leintem az első taxit, és közkívánatra Fast & furoius tempóban kiszállít a hotelhez. Megkérem, hogy közvetlenül a bejárat előtt tegyen ki. Még a kocsiban a fejembe csapom a kapucnimat, és jól az arcomba húzom, aztán zsebre vágott kezekkel, lazán közelítem meg a széles üvegajtót. Senki nem állít meg, ha lapulnak is a környéken megszállott rajongók vagy paparazzik.
Megkönnyebbülve lélegzem fel, mikor gond nélkül bejutok a szálloda halljába.
Az utam egyből a recepciós pulthoz vezet. Ott már lesöpröm magamról a pulcsim kapucniját.
- Jó reggelt Ms. Soininen! Miben segíthetek? – mosolyog rám nyomban az ügyeletes recis srác. Még ilyen korán is elismerésre méltóan nyájas.
Bakker, még smink nélkül is felismert! Oké, nem tagadok semmit, csak szerényen elvigyorodom az orrom alatt, majd a szemeibe viszonzom a mosolyát.
- Jó reggelt! - Úristen! Úristen! Itt vagyok! Itt vagyok! Erőt veszek magamon, nehogy topogjak lázas türelmetlenségemben. Egyrészt gyerekes lenne, másrészt kívülről úgy nézhet ki, mintha pisilnem kéne.
- Felszólna Ville Wallow-nak, hogy postázták a mobilját Vegas-ból, és idelent átveheti egy sürgős csomaggal együtt?
A srác bólint.
- Természetesen. – ezzel máris kézbe veszi a telefont és tárcsáz.
- Azt ne mondja meg neki, hogy várják. – teszem hozzá gyorsan. Bár ki tudja Ville mit gyanít majd.
A recepciós biccentéssel jelez, hogy érti.
- Köszönöm! – döngöm elégedetten somolyogva.
Egyre izgatottabbá válok. Árgus tekintettel figyelem a velem szemben ügyködő, elegáns fiút. Határozottan túl vagyok öltözve ehhez a csillivilli miliőhöz. Hehehe.
A fülénél a kagyló. Hosszú másodpercekig nem történik semmi, mire végre megszólal.
- Jó reggelt, uram, elnézést kérek, hogy ilyen korán zavarom, de megérkezett a mobilja egy… - erre rám pillant. - …igen „sürgős csomaggal” Vegas-ból. Átvenné a recepción, kérem?... Úgy fest, hogy nem várhat reggelig.
Feltartott hüvelykujjal jelzem a srácnak, hogy királyul nyomja. Remélem Ville letolja a képét. Muhahaaa!
A fickó háta mögött lógó dizájnos órára lesek. Fél 3 múlt néhány perccel. Jó időt futottam baszki.
Ha a recis befejezi a hívást és leteszi a telefont, megköszönöm a kedvességét. Elmasírozok a pulttól, hogy ledobjam magam az egyik bőrfotelba, ahonnan tökéletesen belátom a tágas teret a recepcióval együtt. Keresztbe fonom a lábamat a térdemen, s míg várok, valamiféle ritmust kezdek dobolni a levegőben a lábfejemmel.
Könyöklöm a karfán, az öklöm támasztja az arcomat, miközben az orrom alatt vigyorgok.
Hát ez tényleg fasza... Annyira jól sikerült a telefonszex, hogy valóban gépre pattantam és Ville után jöttem, csakhogy lássam. Néha még saját magamat is meglepem.

Elindulnék a bőrfotelek egyike felé a hallban, hogy ledobjam magam, de nem jutok el odáig.
A recepciós srác kezében még ott a telefon, a fülem hallatára ismétli meg, hogy a mobil megérkezett Vegas-ból. Fürkészem az arcvonásait, azok rezzenéstelenek, de a hangja óvatosabbá, simulékonyabbá válik. Végül mégis rándul egyet a szemöldöke, és a kagyló a helyén kattan.
- Sajnálom, hölgyem, de Mr. Wallow nem óhajt lejönni. – közli velem kedvesen, változatlanul nyájasan. Remek kiképzést kaphatott. – Azt kéri küldjem fel a telefonját.
Felsóhajtok. Gondolhattam volna. Lehet azt kellett volna mondanom, hogy Pókember meghozta a mobilját. A recis meg szarrá röhögné magát.
- Ám legyen. – ezzel már vadászom is elő a táskámból a személyimet, hogy a fiú elé csúsztassam a pultra. - Egy éjszakára beköltöznék az elnöki lakosztályba. Írja a számlához. – közlöm határozottan. Rémlik, Ville azt mondta azt kapta meg.
- De az már foglalt. Mr. Wallow…
Bólintok. Nem várom meg, míg befejezi a mondatot.
- Pontosan. – szólok röviden, nincs kedvem részletezni, hogy sok jó rocker kis helyen is elfér. Meg aztán fütyülök rá, milyen sztorit sző össze a fantáziája. Nagy utat tettem meg ide, és kezdek fáradni. Most érzem.
A nyurga srác azonnal kapcsol.
- Ó, értem. Rendben van. Ez esetben, érezze jól magát a szállodánkban, Ms. Soininen. – elveszi a személyimet és begépeli a szükséges adatokat a számítógépbe. - 1012-es szoba. Legfelső emelet balra. – néz fel rám a monitorról, s végül visszatolja a kis plasztikkártyát egy mágneses kulcskártyával a szobához.
- Köszönöm. – húzom az ujjaim közé azokat egy mosoly kíséretében.
Elfordulok a recepciótól, és belövöm a liftet. Újabb belassult percek telnek el, mire felérek a megfelelő szintre. De már nem rohanok.
Odafönt a lépteim neszezését elnyeli a hosszú folyosót beterítő királykék futószőnyeg. Nézegetem az ajtókon díszelgő aranyszínű számokat, ahogy elsétálok előttük, végül megtorpanok a 1012-es előtt. Ez lesz az.
Jókora levegőt veszek. Hát megérkeztem. Nem hallok semmit kiszűrődni odabentről. Feltehetőleg egyedül van. Vagy csak átkozottul jól hangszigeteltek a falak és a nyílászárók.
Egyetlen kézmozdulat, mire a kártya kinyitja a zárat. Lassan, lehetőleg minél kevesebb zajjal nyomom le a kilincset és nyitok be a sötétségbe burkolózó helyiségbe. Besurranok az ajtórésen, majd ugyanolyan csendes ügyeskedéssel csukom be utánam az ajtószárnyat.
Így a fényről belépve alig látok valamit, ráadásul rohadtul nem ismerem ki magam a szobában. Komoly erőkkel próbálkozom keresztülsettenkedni rajta, erre rögvest beleütközöm térddel a legelső akadályba, valami puhába, mondjuk kifejezetten egy puff az, és hasra döglöm rajta. Egy pillanatra kővé dermedek. Fülelek van-e valami mozgás valamerre. Sanszos, hogy Ville az egészet meghallotta, esetleg halál nyugodtan végigmozizta az ágyról. Hacsak ődurcissága nem aludt azóta vissza, és durmol tengerfenékmélyen. Ennyit arról, hogy becserkészem.