Reggel - azaz háromnegyed tizenegykor - szokás szerint hatalmas fejfájással ébredek. Azt hiszem tegnap sikerült túlzásba esnem - megint. Ez már teljesen megszokott viselkedés tőlem, meg sem lepődök magamon, és azon sem, hogy az este nagy részére nem emlékszek. Hogy jutottam haza? Valószínűleg a lábamon, de nem igazán tud érdekelni. Mégis miért érdekeljen? Hozzászoktam, hogy kiesnek éjszakák a pia miatt, de nem zavar, hiszen szükségem van az alkoholra, hogy elfeledkezzek a balesetről.
A hajam szörnyű, a ruhámnak sör szaga van - gőzöm sincs, hogy miért, talán valaki leöntött, esetleg én magamat -, így első dolgom volt bezárkózni a fürdőszobába. Vettem egy forrózuhanyt, hajat mostam, majd felöltöztem. Nincs semmi tervem mára, így egy szürke melegítőt és egy pántos, fekete felsőt veszek fel. Leérve a lépcsőn, látom a szokásos üzenetet.
"Elmentem dolgozni, későn jövök. Vegyél valamit enni."
Letépem az ajtóról, majd beledobom a kukába. Nevetséges! Minden nap ezt csinálja, mióta meggyógyultam. Lehet hogy megint autóbalesetet kéne szenvednem ahhoz, hogy figyeljen rám? Már azt sem tudom, hogy mit gondoljak. Számítok én neki egyáltalán valamit? Egy dolog miatt jó csak, hogy ő a gyámom: arra költhetem a pénzét, amire csak akarom...
Rendeltem ebédre kínait, befejeztem egy tájképemet, majd fogtam egy liter fagyit, egy kanalat és beültem a nappaliba a tévé elé, hogy újra megnézzem a Szerelmünk lapjai című filmet. Már kívülről tudom, mégsem tudom megunni. A felénél járhat a film, amikor meghallom a csengőt. Mégis ki az ilyenkor? Kiakadok, ha rám akarnak sózni valami terméket, mondjuk, ha kekszet árulnak, azt tuti veszek a fagyihoz... Lassan, szinte zombi tempóban vánszorgok el az ajtóhoz. Tele van mindkét kezem, hogy nyissam ki az ajtót? Közben már halom Nico hangját a túloldalról. Jól hallottam, hogy pizzát mondott? A kanalat gyorsan a számba rakom, így a szabad kezemmel ki tudom nyitni az ajtót.
- Gyere be - mondom alig érthetően, a kanállal a számban. Miután beljebb került, becsukom az ajtót, majd a kanalat is a kezembe veszem. - Tudod, hogy a bácsikám mániája a papucs... Mindjárt adok egyet, csak elfelejtettem, hányas lábad van - mondom a kis szekrény felé mutatva. Fura szokásai vannak a gyámomnak... Nem bírja elviselni, ha a vendégeken nincs vendégpapucs, mert nem preferálja az utcai cipőt. Furcsa szokás...

Miután nagy nehezen sikerül kinyitnom az ajtót, egyből rázúdítom Nico-ra a szokásos üdvözlőszöveget a papuccsal. Röhejes szokásai vannak a bácsikámnak... Nem is fűzök hozzá kommentet, ráadásul már meg is szoktam, azt hiszem.
Rám tör? Ugyan már, semmi érdekeset nem csináltam, szóval ez nem számít rám törésnek szerintem... Amint meghallom a számot, már fordulok is a szekrény felé. 38. Az itt lesz fölül, már tudom. De Nico ismét beszélni kezd, én pedig vissza fordulok felé. A papucs ráér, előbb meghallgatom, hogy mégis mit szeretne mondani. Úgy látom, hogy kínos témának nézünk elébe, hiszen barátom eléggé nyögve nyelősen mondja ki a szavakat, kisebb- nagyobb szüneteket tartva köztük.
Eddig is tudtam, hogy Nico nem tartozik a felső tízezer közé, de azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul áll. Ha előbb szólt volna, szívesen segítettem volna neki, de most is itt vagyok. Nincs valami sok barátom, aki van, azzal pedig általában együtt szoktam inni, bulizni vagy hasonlók. Sosem voltam elhalmozva barátokkal, pedig mindig is igyekeztem. Épp ezért van az, hogy a kevés barátaimnak pedig szeretek segíteni, amiben csak tudok. Nico eddig nem kért tőlem igazán semmit, most itt az ideje, hogy segítsek neki. A hangján hallom, hogy mennyire rémült, elhagyatott és csalódott lehet. Ismerem ezeket az érzéseket, nagyon is jól. A baleset óta gyakran kerülök velük kapcsolatba, hiába telt már el pár év azóta. Döbbent arccal hallgattam végig a srácot, és most, hogy végzett a mondanivalójával egyszerűen csak átölelem, és kimondom a mentő szavakat.
- Addig maradhatsz, ameddig csak szeretnél - végül, miután elengedem őt, odaadom a már említett papucsot, beljebb rángatom Nicot a nappaliba, majd lehuppanok a kanapéra.
- A bácsikámnak vannak szabályai - kezdek bele úgy, mintha olyan nagy dolgokról lenne szó, pedig ez egyáltalán nincs így - a legfontosabbat már tudod, a papucs. Aztán, ha este itthon van, akkor együtt kell vele kajálni, hidd el utálni fogod, akárcsak én. Ja és, ha ő alszik, akkor kusban kell lenni. De igazából meg azt csinálsz, amit akarsz, mert már reggel elhúz, amikor itthon van, de van, hogy egy-két hétig nem is jön haza... - és azóta ez a napirendem, hogy meggyógyultam. Szánalmas, semmit sem érzékel abból, ami körülöttem történik és azt hiszi, hogy a pénzével mindent megoldhat. Sosem kérdezte meg, hogy egyáltalán el akarok e menni a családom sírjaihoz, mivel a temetésen nem tudtam ott lenni. Sosem beszélget velem úgy igazán, teljesen elszigeteli magát tőlem. Lehet, hogy ennek is köze van ahhoz, hogy az alkoholhoz fordultam, és az egyik legjobb barátommá vált. Ráadásul a bácsikám tegnap valami olyasmit hadovált, hogy megint lelép egy időre a munkája miatt. Gőzöm sincs, hogy mégis mi a melója, hogy ennyiszer nincs itthon. Bár az is lehet, hogy szimplán csak lelép valami hotelbe vagy akárhova, hogy kicsit távol legyen tőlem. Kinézem belőle, hogy ilyent csináljon....