Californa, Small Lake 1982. 08. 29. 31  Egyetemi Tanár Civilians Johnny Galecki

Karakter személyisége

Pozitív tulajdonságok: Intelligens, művelt, nyugodt, kiegyensúlyozott, hűséges, segítőkész, megbízható, pontos, precíz, realista.

negatív tulajdonságok: Tudálékos, lenéző, érzéketlen, akaratos, makacs, önző (párkapcsolatban),   kínosan őszinte, tisztaság mániás.

Érdekességek:
- 184-s IQ-val rendelkezik.
- Utálja a sakkot és a legtöbb kártyajátékot, mert nem talál benne kihívást.
- Fotografikus a memóriája, 10.000 szót olvas percenként és elképesztő matematikai műveleteket old meg fejben.
- Kicsikorától kezdve súlyosan távol látó. Az ezen javító műtetet, csak felnőtt korábban vállalta el, akkor is csak egy saját szabadalmai alapján készült lézerrel műthették.
- Noha a családjában legtöbb embernek éppen csak átlagos az inteligenciája, nem ő az egyetlen tudós. A húga kémiából doktorált és gyógyszerészeti kutatásokat végez a Californa egyetemen.
- Tehetséges zongorista, és kicsit tud gitározni is.
- Katolikus vallású. Szinte minden vasárnap jár misére, legalább a jövedelme tizedét, az egyháznak adományozza, és szívesen résztvesz jótékonysági munkán is, ha az ideje engedi.
- Elképesztő a nyelvérzéke. Nem csak két anyanyelvű (angol, spanyol), de szinte folyékonyan beszél oroszul, perfektül fordít latinból is. Ezeken felül további nyolc nyelven beszél különböző szinten. (francia, német, ó-görög, kínai, japán, olasz, lengyel, új-görög nagyjából ebbe a sorrendben )
- Jelenleg 11 szabadalma van bejegyezve, amelyek főleg orvosi műszerek alkatrészei, de egy némely találmányát használja rendőrség vagy a hadsereg is.

Történet vagy szerepes példa

Édesanyám kiskoromban, mindig azt mondogatta, hogy isten útjai kifürkészhetetlenek, és minden okkal tartozik a világban. Bár azóta sok-sok év eltelt, és fejből megtanultam az egész bibliát, de ennek az egy idézetnek visszhangjai még mindig fel-fel bukkannak a fejembe. Harminc egy évvel ezelőtt láttam meg a nap világot, egy hideg, esős őszi éjjelen, már amennyire ez Dél-Kaliforniába egyáltalán lehetséges. Nagy múltú és a kisvárosi környezethez viszonyítva jómódú családba születtem az iker testvéremmel Goerga-val kettesben. Anyai nagyapám helyi nagygazda volt, a legnagyobb birtok tulajdonosa. Édesanyám vitte a helyi kis áruházat és szinte minden bolt az övé volt a környéken. Apámék pedig egy fuvarozó vállalatot vezettek, ahol sokan leltek munkára a legválságosabb időkben is.
 A nem létező gyerekkoromra olyan tisztán emlékszem, mint ha csak tegnap lett volna. Ez nem is csoda, hiszen fotografikus memóriával rendelkezem, emiatt olyan régről is feltudok valamit idézni, ami elméletileg biológiai képtelenség. Emlékszem az ikertestvéremre, amikor az első szavait mondogatta öntudatlanul, én pedig a spanyol bejárónőtől eltanult nyelven próbáltam beszélni. Emlékszem a bátyámra aki tizig nem bírt elszámolni, mikor én már szavakat raktam ki betűből. A szüleim nagyon megijedtek, a családban a legokosabbnak se egy érettséginél, vagy egy állami főiskolánál magasabb végzettsége és nem tudták mihez is kezdjenek velem. A testvéreimnél pedig eleve annyira előre jártam, hogy képtelenség volt, bármit is együtt csináljak velük. Amikor a húgom megszületett, anya magántanárokat és nevelőnőket fogadott mellém, amivel végleg bekerültem a mókuskerékbe. Nyolc évesen letettem az általános iskolai záróvizsgákat, majd még ugyan abban az évben felvételt nyertem a szomszédos nagyváros előkelő magán iskolájába.
A gimnázium és a főiskola általában a legmeghatározóbb időszak az emberek életében. Ezeken a helyének születnek az életre szóló barátságok, döntik el mivel is foglalkoznak életük hátralévő részében és ez négy-nyolc éves időszak alatt vállnak felnőtté. Számomra azonban legalább a középiskola nem jelentett semmit, és az első főiskolai diplomám megszerzése se volt egy életre szóló élmény. A tananyagot legtöbbször haza úton megtanultam, a leckék semmi fajta kihívást nem jelentettek nekem, hiába jártam sokkal több tanórára mint a többiek. Délután  általában további külön óráim voltak. Zongorázni tanultam, templomi kórusban énekeltem, a szabadidőmben pedig rengeteget olvastam és minden fajta különös szerkezeteket építettem. A közösség nem fogadott be és nem taszított ki, a tanárok próbáltak ugyan jóba lenni velem, de számomra éppen olyan unalmasak voltak, mint a diákok. Zavart, hogy senkivel nem tudok egy értelmes szót váltani, magamba fordultam és csak az önfejlesztésre koncentráltam.
Tizenegyévesen szereztem érettségi vizsgát és elválva szüleimtől a L.A. California egyetemen folytattam a tanulmányaimat. Az elején még voltak olyan reményeim, hogy itt majd lesznek barátaim és minden más lesz, de ez hamar szertefoszlott. A tananyag alig volt bonyolultabb, mint amit haladó órákon már a fejembe vertek. A  tanárok közül egy-két emberrel sikerült jó visszonyba kerülnöm, de a többség elutasító volt velem,  és ahogyan haladtam előre egyre inkább éreztem, hogy irigyek rám, vagy épp az állásukat féltik tőlem. Komoly feltörést okozott az is mit tanuljak pontosan. Kezdetben a matematikát, majd a műszaki tanulmányokat találtam vonzónak, végül informatika szakon kötöttem ki és egészségügyi karon végeztem minor szakirányt. A tanulásnál sokkal nagyobb gondot jelentett, az önálló élet és a saját egzisztenciám megteremtése. Nagyon kevés lehetőségem volt haza járni, ezért magamnak kellett gondoskodnom a mosásról, az étkezésekről és a lakhatásról is, ami nem ment mindig egyszerűen.
Tizennégy évesen megszereztem az alap diplomámat  és komoly dilemmában voltam a tudományos karrieremet illetően. A családom azt szerette volna, hogy orvos legyek , vagy ha már ezt nem szeretném akkor fogadjak el valami közelebbi főiskola ösztöndíját. Végül az MIT-n folytattam a pályafutásomat, ahol programtervező informatikus mesterképzésben vettem részt, miközben tanársegédként dolgoztam és részt vettem több jelentős kísérletben is. A mester fokozatú képzésen végre megtaláltam, azt a kihívást amit mindig is kerestem, úgy éreztem jó úton járok, de még sem tudtam rávenni magam, hogy gyökeret verjek. Ebbe talán az is motivált, hogy szembe fordultam a családommal, akik egyre jobban kerülni kezdtek engem. Édesanyám is megbetegedett, agy daganattal műtötték és kemoterápiát kapott. Mivel bőven volt ösztöndíjam és újfajta miniatűr napelem szabadalmából is befolyt egy kis pénz, adtam magamnak egy év haladékot. Először haza látogattam, hogy anyával is legyek egy kis időt, majd Dél-Amerikába és onnan Európába utaztam. Bejártam a fontosba turista látványosságokat, a nagyobb egyetemeken híres professzorokkal találkoztam és részt vettem egy zarándok úton is.
Tizenhetedik születésnapomon tértem haza, hogy egy rövid pihenő után már is utazzak New Yorkba. A Kolumbia egyetemen jelentkeztem orvosi képzésre, miközben szerettem volna folytatni a műszaki tanulmányaimat is.  Hogy a döntésembe mi befolyásolt nem igazán tudom megfogalmazni, a családom akkor már régen feladta, hogy még is orvos lesz belőlem és korábban sem érdekelt a véleményük. Édesanyám meggyógyítása se befolyásolt, már csak azért se mert egyáltalán nem akartak közvetlen betegekkel foglalkozni. Viszont nagyon jó kutató laborok álltak rendelkezésemre, olyan professzorok vezetésével akiktől tényleg tudtam tanulni. Az anyagi lehetőségeket is számításba, hiszen két párhuzamos ösztöndíjat is elnyertem, amelyből könnyedén tudtam finanszírozni magamat. Noha, minden eddiginél többet kellett dolgoznom és tanulnom, de ez volt első olyan szakasza az életemnek, amikor a magánéletem is volt. Az orvosi kar diákjai ugyan még mindig idősebbek voltak nálam, de mind-mind rendelkeztek diplomával és többségük értelmes tudományok iránt érdeklődő ember volt. Eljártam velük szórakozni, sokakat érdekeltek a műszaki tanulmányaim és egy-két lány is érdeklődést mutatott az irányomban. A tanárokkal is közvetlenebb lett a viszonyom, sokan eleve már mint jövendő professzort kezeltek. (Igaz ez utóbbit, valamilyen szinten el is vártam hiszen már régen a második doktorimnál jártam volna, ha természet tudományi karon ragadok le.) Édesanyám a gyógyulás útjára lépett és a családom is megenyhült az irányomba.  A szerelem első futó kalandok után, hamar megtalált az igazi szerelem is. Emmának hívták, modern irodalomból doktorált, és több mint tízével idősebb volt nálam. Gazdag családba született, aki gazdag és befolyásos férjet választott, aki egy váratlan szívrohamban életét vesztette. Magányos volt, mert egyetemen pasi falónak és fekete özvegynek titulálták, akit vagyona miatt van még csak az egyetemen. Én akkor lettem másodéves, egyre jobban ívelt felfele a karrierem és egy támogatói esten hosszasan beszélgettünk, később többször találkoztunk kettesbe. A kapcsolatunk fokozatosan épült fel, sokáig titkolóztunk hiszen még éppen csak nagykorú voltam és féltünk, hogy mind kettőnkre rossz fényt vett a szerelmünk. Vele töltött idő rengeteget változtatott rajtam. Elkezdtem érdeklődni a modern irodalom, a mainstream művészet és a társadalom tudományok iránt. Bevezetett a felső tízezer köreibe. Megtanított arra, hogyan öltözködjek és beszéljek az emberekkel.
Hússzévesen orvosi diplomát szereztem, egy évvel később pedig sikeresen ledoktoráltam informatikából. Édesanyám az elsőt még megérhette a másodikat már nem, több évnyi küzdelem után végleg feladta a betegséggel való harcot és jobb létre szenderült. Édesapám ezt követően idegösszeroppanást kapott, a nagyapám pedig túl idős és valljuk be őszintén buta volt, hogy a családot összetartsa, így mindenki bennem látta a reménycsillagot. Én azonban nem akartam haza költözni, csak annyit tettem meg, hogy a húgommat segítettem bejutni az egyetemre és támogattam a természet tudományos tanulmányait. Az ikertestvérem lett az, aki meghozta a szükséges áldozatot és otthagyva a főiskolát a családi vállalkozás élére állt. Ezen össze is vesztünk Emmaval, aki szerint kutatói szabadságot kellett volna kivennünk és anyagilag is nagyobb támogatást kellett volna nyújtanunk. Anyám halálával, azonban az a csalóka kötődés is megszakadt, amit éreztem feléjük és innentől éveken keresztül csak a húgommal tartottam a kapcsolatot, de vele is főleg csak a tanulmányairól értekeztünk. Ebben az időben az egyeteme egy kutató laborjában kezdtem dolgozni, ahol különböző gyógyszerészeti és őssejtekkel kapcsolatos kutatásokon dolgoztam. Ez több problémát felvetett, mivel vallásos hitemet az akkor már több mint egy évtizedes tudományos munkásságom se tudta megingatni, így némi rosszallással álltam neki a dolognak. A másik probléma, hogy többször kritizáltam az egyetem informatikai parkjának és eszközeinek a hatékonyságát. A kollégáim, mint műszaki szakembert többször kértek fel, hogy segítsek nekik egy-egy gépekkel kapcsolatos problémával, amelyekre én mindig találtam hatékony megoldást. Új gépek és szoftverek tervezésébe fogtam, de a vezetés letiltotta minden próbálkozásomat, mivel nem erre kaptam ösztöndíjat. Ha a munka helyi gondjaim nem lettek volna elegek a párommal a vitáink tovább folytatódtak. Amikor elakartam fogadni egy másik, szerinte "rangon aluli" állást, egyszerűen szakított velem.
Husszonkét évesen kezdtem Edgar Rushian professzor mellett dolgozni, aki elismert törvényszéki orvos volt. Kezdetben lelkesedtem ezért az állásért, bár a fizetésem közel a fele a volt a korábbinak. Később azonban fokozatosan jöttek a problémák és kezdtem bánni, hogy nem hallgattam Emmára, amikor arra kért maradjak a korábbi munkahelyemen. Edgar még mindig zseniális elme volt, akinek rendőrség gyakran kérte ki a tanácsát és nem csak egyetemen, de a rendőrség által szervezett kurzusokon is oktatott. Az elméje azonban már régen nem tündökölt régi fényében. Amikor megismertem már erősen gyógyszerezte magát, terepre egyáltalán nem mehetett és nem voltak kutatásai sem. Lényegében semmi másra nem volt jó, mint rendőrős anekdotákkal szórakoztassa a diákokat, a tényleges tananyag leadása helyett. Természetesen, minden olyan feladat elvégzése ami neki nem ment rám hárult. Én tartottam meg az óráinak több mint a felét, ha esetleg szükség volt rá én mentem helyette terepre, és bizony a kutatási alapját is főleg én használtam fel. Mivel nem is igazán törődött mit csinálok, így lényegében szabadon tevékenykedhettem. Ezt kihasználva több elismert szakemberrel dolgoztam együtt, közöttük a legjelentősebb Dr. Elisabeth Claymore aki elismert neurológus és pszichiáter volt. Ő vele mind a mai napig dolgozom közös projekteken, főleg az ideg hálózat mesterséges pótlása felé irányuló kutatása kapcsán. A munkában voltak hullámvölgyek, a magán életem azonban szépen kezdett rendbe jönni. Új szerelmemet Claire-nek hívták, két évvel volt idősebb nálam és rendőrségi helyszínelőként dolgozott. Egy kurzuson ismerkedtünk meg ahol én tanárként ő pedig hallgatóként vett részt. A kapcsolatunk, bár alapvetően más egyéniségek voltunk sokkal harmonikusabb volt, mint korábban Emmával. Mellette erősebb és határozottabb lettem, ő pedig gyengédebb és odaadóbb. Hamar össze is költöztünk és nagyon boldogok voltunk együtt.
Hússzónőtévésén szereztem orvos doktori diplomát, és már az nap be is adtam a felmondásomat. Mivel akkoriban több találmányomat megvették, valamint a nagyapám halála után jelentős örökségben részesültek nem kerestem új állást, ha nem inkább kutatásaimra fókuszáltam. Hogy, ne rozsdásodjak be, egy rövid ideig tanári állást vállaltam. Szerettem tanítani, de csak részmunkaidőben foglalkoztam az egyetemistákkal, az elsők számomra Claire és a kutatás maradtak. Főleg elméleti és műszaki területen dolgoztam, általában külsős cégekkel vagy más kutatókkal teszteltettem a munkáimat, így elég volt egy otthoni jól felszerelt labor is. Így persze nem kerestem valami sokat, de az ekkoriban lefektetett kutatások és elméletek képezik a mai munkásságom alapját. Ráadásul olyan nagyobb projekteken is dolgoztam, mint a lézerrel felszerelt katonai drónok építése, valamint egy precíziós fogásra képes robotkar megépítése, amelyet a nemzetközi űrállomás külső javításánál használnak fel. (egyik sem működik tökéletesen, mind a mai napig, de próbálkoztunk.) A párommal. akkoriban már a gyereket és a házasságot fontolgattuk, nekem egy elképesztő állás lehetőséget kínált fel a New York-i főiskola. Összességében azonban, megint olyan érzésem volt, hogy a karrierem nem halad se merre. Utazni akartam még egy kicsit, új ötletekre volt szükségem, tanulni és fejlődni szerettem volna, de ezt családdal és komoly főállással a nyakamban nem lehetett volna megoldani. Claire próbált támogatni. Elkísért külföldi útjaimra, részt vett velem életem második zarándoklatán, de ettől a dolgok nem változtak meg.
A megoldást a moszkvai egyetem ösztöndíja jelentette, amely azonban négy évre elválasztott volna Amerikától. Clairenek végre meg lett a doktorija, és műszakvezető helyettes lett, nem akart többet feladni miattam, én pedig nem akartam erre megkérni. Tudtuk, hogy a távkapcsolatot sem élnénk túl, nem voltak illúzióink, innentől végig külön váltak az útjaink. Az új környezet múzsaként hatott, a hétköznapokban megfáradt elmémre. Rengeteget dolgoztam, tanítottam és persze tanultam is. Kísérleteket folytattam a mesterséges végtagok hatékonyabbá tételével, új kisméretű a testbe ültethető inzulin adagolót terveztem és fejlesztettem a lézeres nyomkereső rendszeremet. A szabadidőmben bejártam teljes európát és közel kelet egy részét, újra felvettem a kapcsolatot nemzetközi kutatókkal. Az egyetem támogatásával egy évet töltöttem Kínában, de eljutottam Indiába és japánba is, ahol nagy hatást tett rám a kultúra, de legfőképpen az orvoslás különbsége.
Az ösztöndíjam lejárta után, kicsit szomorúan, még is bizakodóan tértem vissza szülőházamba. Hosszú idő után felkerestem a családomat, de nem bocsátottak meg teljesen, én pedig nem is kértem a bocsánatukat. New Yorkba nem akartam visszamenni, a Claire-l való kapcsolatunkat lezártnak tekintettem és nem akartam a múltat bolygatni. Átmenetileg elfogadtam egy barátom ajánlatát, hogy helyettesítsem a Las Vegasi egyetemen. Remélem így lehetőségem lesz kicsit összeszedni magamat, és kitalálni pontosan hol is akarok elhelyezkedni.