Dear Hope,

Cycling is not for you, sweetie.

  Nagyim még a végrendeletében megkért arra, hogy viseljem gondját két kis házi kedvencének. De ki hallott már olyanról, hogy a papagájt sétálni kell vinni?!
Sétálni, azért ez is nonszensz. Szegény Mimi lábára egy póráznak titulált kötelet kell kötnöm - másik végét a csuklómra -, aztán a vállamra kell ültetni őt, én meg sétáljak. Ha még a macskát kéne vinnem...de az meg egész nap csak döglik. Ja, néha morog kettőt, meg megharap. Így jelzi, hogy éhes. Kedves kis dög, igaz?
Biztos azért találta ezt ki az öregasszony, mikor utolsó kívánságait írta, hogy engem kimozdítson valahogy a szobámból. Ravasz...
  Mimiről tudni kell, hogy imád karattyolni, és madár létére tud egy-két szót.
,,Sssszerrretlek” - ez volt az első, amit nagy kínok közepette megtanított neki nagyanyám.
,,Váccccsorrá” - ezt kurjongatja mikor kaját kér. - Nem mintha nem lenne elég mag a kalitkájában...
A többi szóra nem igazán emlékszem, vagy szimplán nem értem mikor karattyol. Sebaj. Itt vagyok én, hogy kezelésbe vegyem ezt a madarat, és megtanuljon káromkodni. A ,,ribanc” szó már aránylag megy neki.

  Szokásomhoz híven, ma is eljött a délutáni séta ideje. Az idő legalább tökéletes. Nincs gatyarohasztó meleg, mint az elmúlt napokban. Szinte belefolytam a kanapéba otthon. Ráadásul attól féltem, hogy az összes festményem elfolyik...vagy mifene.
Mimi lábára rá is kötöttem a pár méter hosszú kötelet, majd a vállamra ültettem. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy beszerezzek-e egy kalózjelmezt. Így nem vagyok olyan hiteles...
El is indulok a házból a körülbelül fél órás sétára. Legalább ilyenkor nem cikáznak a hülyébbnél is hülyébb gondolatok a fejemben.
- Mondd, hogy kurva! - fordulok Mimi fele, aki nagyban - és talán büszkén - feszít a vállamon.
Rohadtul tud fájni, ahogy a karmait a vállamba mélyeszti.
Mimi csendben, bambul előre. Mint aki nyitott szemmel alszik, komolyan...
- Kurrrrrva! - ismétlem berregve, hátha inspirálom a madarat. De semmi.
Megpöccintem a csőrét, mire elkezd bólogatni, mint aki valami rémes techno számot hall. Komolyan mondom, hogy ez az izé nincs jól összerakva.
  Jut eszembe! Egy darab saláta sincs otthon a madárnak. Talán motiválhatnám azzal, ha hazafele kap egy-két levéllel. Így hát a bolt fele is veszem az irányt.
- Vajon beengednek vele a boltba, vagy kint kellene hagynom, ahogy a kutyákat szokták?
Tovább battyogok szépen lassan, elvégre ráérek.
- Kurrrrrrva. Kurrrrva. Kurrva! - ismételgetem újból a bűvös szót, de nem úgy tűnik, hogy Mimit ez érdekelné. Sőt, még el is fordul a dögje.

  Amint elérem a posta épületét, hirtelen egy nőci nekivetődik az épületnek - szinte matrica lesz -, s lábam elé gurul egy alma, amit fel is kapok, majd pólómhoz dörzsölve megtisztítom.
- Ilyen korán inni?! Hát ez aztán nem szép dolog. Pláne nem nő létére.
Azt viszont meg kell hagynom, nem volt semmi az, ahogy kikerülte a bicajával az akadályokat - jelen esetben a padot meg a virágágyást.
  Pimaszul vigyorgok magamban, majd az elvileg tiszta almát Mimi csőréhez tartom, aki el is kezdi majszolgatni. A harmadik nagy harapás után ismét bólogatni kezd a hülyéje, így hát el is dobom az almát a posta melletti kukába.
Megpillantva a kisebb tömeget a nőci körül, bevallom, hogy kissé megijeszt a dolog. Engem is érdekel, hogy jól van-e - hiába mosolygok gonoszan -, nem kell-e segítséget hívni.
Odalépve hozzá egy röpke másodpercre megrökönyödöm. Tudom ki ez a nő! Annó az állatdokinál láttam, és ott se a legszebb oldalát mutatta szerintem. Puffogott, és jobban morgott mint az egyik ,,páciens”, aki akkor egy óriási német dog volt.
- Minden rendben, Miss Puffogó? - kérdezem tőle egy kisfiús mosollyal, majd biciklijét megtámasztva egy újabb kérdést szegezek felé.
Ja, és hogy miért becézem? Azt magam sem tudom. Biztosan furcsállni fogja, mert kétlem, hogy megjegyzett engem az állatorvosi rendelőből.
- Le is szállsz, vagy inkább folytatnád a matricalétet? - mosolyom szélesebb lesz, és magamban már meg is bántam ezt a kérdést, de egyszerűen nem hagyhattam ki.

Dear Hope,

Cycling is not for you, sweetie.

  Szóval semmi nincs rendben. - Körülbelül ezt tudom leszűrni az apróbb kis nyögéséből.
Érthető. Elvégre nem minden nap csapódik ember a posta falához. Főleg nem így, hogy szinte a falhoz fagy.
,,Jesszus!” felkiáltását hallva egy ,,jajmivan?!” arccal pillantok felé.
- Várjál, várjál... - azon nyomban már meg is támasztottam a biciklijét, hogy óvatosan le tudjon szállni.
A bokája nem tűnik túl szépnek, mintha picit be is dagadt volna. Leguggolok hozzá, hogy óvatosan megtapogassam - persze nem egy őrült perverz módjára -. Nem vagyok orvos, de meg tudom állapítani azt, hogy itt valami gubanc van.
- Nem tűnik túl szépnek. Elkísérjelek egy dokihoz? - felpillantok a leányzóra, majd felállok.
Azt még nem tudom, hogy hogyan is tudnám elkísérni. A biciklijének lőttek. Pontosabban csak nem tudom megszerelni férfi létemre. Hirtelen eszembe jut az, hogy a bolt egyáltalán nincs messze innen. Egy bevásárlókocsit elhoznék onnan, aztán rá tudnám kötni arra Mimit és, és ezt a lányt el is tudnám tolni az orvosig.
Az már egy másik téma, hogy eszméletlenül röhejesen néznénk ki. Azt is le merném fogadni, hogy másnap, vagy még ma este láthatnánk magunkat a hírekben.
- Nem szeretnél leülni kicsit? - újabb kérdést szegezek felé, miközben a tőlünk körülbelül húsz lépésnyi távolságban levő padra pillantok.

  Mikor megfordulok az emberek továbbra is csak bámulnak minket. Nem értem miért. Vagyis értem, de mégsem. Jó hogy nem hívták ide a híradósokat. A végén még nem híres festő lennék, hanem superman egyik elfuserált mása.
- Igen, igen emberek. Bámulás helyett csak ennyit kellett volna tenni. - miközben ezt mondom, meghajolok egyszer-kétszer, ahogy a színházban szoktak a színészek egy-egy darab végén. Az már csak mondhatni a show része, hogy egy papagáj büszkén kihúzva magát üldögél a hátamon.
- De ennyi volt. Vége van, el lehet menni. - kétszer-háromszor meg is lobogtatom kézfejem, jelezve a népnek, hogy tipli van.

  Nem tudom, hogy látta-e, hogy az egyik elgurult almáját mondhatni lenyúltam. Ha nem is látta, azért jobb, ha szólok neki, nehogy még a végén keresni kezdje.
- Majd’ elfelejtettem. Ne haragudj az alma miatt, majd veszek neked másikat. - elmosolyodom, majd Mimire pillantok. Szokásához híven csak úgy van. Repülni se akar, meg kurjantani sem. Az utóbbi az furcsa tőle, mert van olyan nap, amikor nem áll be a csőre.
Aztán máris jött a várva várt kérdést, hogy vajon mi a búbánatot keres nálam egy papagáj.
Ha még csak egy elszabadult galamb lenne...
- Tudod, elhoztam sétálni. Nagyanyám hagyta rám ezt a jószágot... - talán ez lehet a legbugyutább válasz, amit valaha hallott, viszont ez a puszta igazság.
Mintha Mimi értette volna, hogy mit mondok, máris bólogatni kezdett eszeveszett módon.
- Látod, igazat mondtam, és nem valami olcsó kalózutánzatot szerettem volna parodizálni. - halkan felnevetek, majd megcirógatom Mimi kis begyét.

Dear Hope,

Cycling is not for you, sweetie.

  Nem megyünk dokihoz, úgy tűnik. Nem vagyok az apja, hogy én mondjam meg mi legyen. Egyébként is, ő biztosan idősebb nálam, így meg aztán pláne nem akarom neki megmondani mit kéne tennie. Szerintem csak fél a dokiktól. De ki nem?
És amint mondanám neki, hogy tegyen azért rá majd otthon borogatást, ő nyomban megelőz. Örülök, hogy egyre gondoltunk.
  Annak meg pláne örültem, hogy ő is úgy döntött, hogy bizony le kell neki ülnie. Felé is tartottam a szabad kezem, hogy nyugodtan belém kapaszkodhasson, és úgy féllábazzon el a padig. Képzelem mennyire fájhat neki mindegy egyes kis apróbb szökkenés.
Amikor megkérdezi, hogy tudnék-e segíteni, egy pillanatra megáll a szívem. A bokáján se tudnék valójában segíteni, nemhogy a cangáján!
- Errrm. - számat húzom kicsit, s zavaromban a fejem kezdem vakargatni. A fejem másik oldalán épp Mimi játszadozik a hajammal. Nem túl kellemes érzés.
- Nem igazán értek ehhez. - vallom be őszintén. Férfi vagyok igen, de egyáltalán nem erre képeztek ki. De csak nem olyan nagy kunszt visszatenni egy láncot.
- Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk hozzám, aztán ott nézném meg? Legalább nem lenne útban ez dilis itt a vállamon. - tettem fel a kérdést, amire remélem igent mond. Nem, nem a kezét kértem meg...
Azt, hogy miként fog elbattyogni hozzám, az egy irtó jó kérdés. Még mindig él a bevásárlókocsis ötletem, viszont az valószínűleg jóval egyszerűbb lenne, ha hívna egy taxit.
Nekem nincs kocsim, úgyhogy nem tudnék visszajönni érte.
  Az nem újdonság számomra, hogy idegeneket vigyek magamhoz. Nem kizárt, hogy a szomszédok arról pletykálnak, hogy kétnaponta mindig másik nők hagyják el a házat.
Gondoljanak amit akarnak...

  Miután közöltem vele miért is van velem Mimi, kénytelen voltam a lány megjegyzésén elmosolyodni. Még hogy csajozós trükk...szép is lenne.
- Tudod, akkor valami veszélyesebbet kéne sétáltatnom. A csajok úgyis az olyanokra buknak, akik a megszokottól JÓVAL eltérnek. - én nem egy embert láttam papagájjal a vállán az utcán, Őneki viszont lehet én vagyok az első ilyen figura. De most képzelje csak el, ha egy farkast sétáltatnék...
A szemfestékes tanácsára csak bólintottam egyet, jelezve, hogy megfogadom a jótanácsát.
Na még mit nem.
- Ha tudnád mennyien nem kíváncsiak... - jegyeztem meg halkan, majd a földre pillantottam pár másodperc erejéig. A szokásosnál is többet beszélek, hihetetlen. Nem azért mondtam amúgy, hogy megsajnáljon. De ő azért megsajnálhatna, nem ellenkeznék.
  Féltem, hogy kérdezni fog a nagyimról. De ha már így szóbahoztam neki, akkor válaszolni fogok kérdésére, mindazok ellenére, hogy ez egy kényes téma nekem.
- Két éve hagyott magamra... - válaszoltam röviden, majd ismételten a földre pillantottam. El akartam kerülni a lány tekintetét.
Egy fél perc után ismét Rá nézek.
- Na, akkor indulhatunk? Vagy hogy legyen? - kérdeztem témaelterelésképp. Nem tudom, hogy hogyan dönt, bevállalja-e az egy lábon hazabicegést, esetleg kitalál valami mást.
Nekem a mindegy is mindegy lesz, a biciklijét eltolom majd, a csomagjaival együtt.

Dear Hope,

Cycling is not for you, sweetie.

  Miután férfiasan bevallottam, hogy bizony nem értek a bringákhoz - pedig általában én is azzal járok, sebaj -, próbáltam felvetni az ötletet, hogy majd otthon, nálam azért ránézek. Nem úgy tűnik, mintha a leányzó vevő lenne erre...de majd meglátjuk.

  ,,Én kíváncsi vagyok.” - hangzik el a mondat, amire aztán meglepetten pislogni kezdek. Váratlanul ért ez, szó se róla. Vagy nem kellene ezt félreértenem? De hát egy lány mondta, nem a szomszéd öregember!
És mikor áttérünk a papagájtémára, csak úgy iszom a leányzó szavait. Elnevetem magam a strucc hallatán. Elég dilis ötlet, de nagyon is tetszik. Kár, hogy megvalósíthatatlan.
- Bolondnak lenni amúgy is jó dolog...de kétlem, hogy egy ilyen miatt könyvelnének el annak. - jegyeztem meg kissé talán sértődötten. És ha állat dokihoz vittem volna a madarat, akkor is bolond lennék? Kalitkával mennyivel néznék ki jobban?
  Örülök, hogy nem feszegeti tovább a nagyi témát. Néhanapján magamtól szoktam beszélni róla, csak hogy felidézzem a boldog napokat, amikor még neki festhettem, ő pedig nagy mosollyal fogadta az összes művemet. Még akkor is, ha éppenséggel nem tetszett neki az, amit látott.

  Arra aztán egy kicsit sem számítottam, hogy a mai biciklit is kell szerelnem. Tény, hogy minden nap tanulhat valamit az ember, de azért na. Bíztam benne, hogy igent mondd arra, hogy menjünk el innen. Megértem, amiért nem szeretne felállni, így nem fogom ráerőltetni azt, hogy jöjjön velem. Viszont ha kész is lesz a bringája, nem tekerhet csak úgy haza. Vagy akkor rögtön meggyógyulna a lába?!
- Kurrrrrrva! - rikkant fel váratlanul Mimi, és ismételten bólogatni kezd - a szokásosnál lassabban.
- Ejjjj, te hülye madár! Te is aztán a legjobbkor szólalsz meg!
- Hát ez a hála az almáért?! - szólok emelt hangon Mimihez egy morcos tekintettel, majd a padon ülő leányzóra pillantok.
- Ne haragudj...szegénynek megártott a séta. - kicsit bűnbánó a tekintetem, elvégre én szégyellem magam a madár helyett is.
  No, de lássuk azt a biciklit. Ám előtte Mimit a padra ültetem, és a csuklómról a kis kötelet a padhoz kötöm. Aztán leülök a földre, hogy közel legyek a lánchoz, és ismét felnézek (na de nem úgy!) a lányra.
- Hallgatom a kisasszonyt! - elmosolyodom, majd mikor látom, hogy vérzik a vállán levő seb, egy zsepit előkotorva a zsebemből felállok, s odamegyek hozzá, hogy óvatosan letöröljem a seb körül folyó kis vért.
- Koszos a seb. Nem ártana fertőtleníteni. - jegyeztem meg úgy, mintha csak egy orvos lennék. Igazából egy újabb indok arra, hogy elmenjünk hozzánk.
Nem kell félreérteni a dolgot, nem akarok én semmi rosszat. csak egy nyugisabb környezetet, ahol nem tekint ránk egy-egy szempár.

Dear Hope,

Cycling is not for you, sweetie.

  Ki merném jelenteni, hogy ez a nő nem százas. Valami nem stimmel vele. A viselkedése, és az, ahogy beszél, kissé régimódi, vagy nem is tudom. Reakciói zavarba ejtőek. De lehet csak én túlzok, s csak azért hiszem azt, hogy a furák kategóriájába tartozik, mert nagy a korkülönbség köztünk. Legalábbis ránézésre. Nem tudom. Ám alapjáraton véve aranyos, semmi rosszindulatot nem vélek felfedezni benne.
Még ha az apró bókját zsebre is raktam, kicsit bánom, hogy bicajszerelőt kell ma játszanom. Tény, hogy ez a minimum amit megtehetek érte, ha már a többi javaslatom elutasította.

  Kérdésére csak biccentek. Mimi volt a tettes ami az alma eltűnését illeti. Persze csak nyammogott rajta, nem ette meg az egészet. Szép is lett volna, ha egyszerre falja be azt az óriási almát. Minden bizonnyal legurult volna a vállamról, és egy kék-sárga gombolyagként húzhattam volna magam után. Akkor vajon mit szólt volna hozzám a biciklis lány?
  És ez a drágaság már el is kezd huncutkodni. Hiába tanítom káromkodni, általában csak utánam szokta ismételgetni a szavakat otthon. Utcán, állatorvosnál nem igen beszél. Menne már haza, biztosan, és már csak azért is próbál engem kellemetlen helyzetbe hozni.

  Amint leültem, máris felálltam, mikor megpillantottam a lassan lefolyó vércseppet Hope sérült vállán. Látni Hope-on, hogy nem bírja a vért, s talán az orvosoktól is félhet akkor. Tény, hogy nem azt mondtam, hogy látogassuk meg a sürgősségit, az intenzívet, a sebészetet, vagy tudom is én hova kéne menni...de még a kis házamba sem jön el. Na mindegy, ő döntése, szívesen megtisztítottam volna nálunk a sebeit.
  Egyébként is, ha meg kell fordítanom a biciklit, akkor bizony nem törökülésben fogom azt megtenni. Még ha egy kisgyereknek való tricikli lenne...
- Ugye most viccelsz? Nem fogom hagyni, hogy egyedül menj haza. - néztem felé kissé hunyorogva, s máris lepakoltam a zacskókat a padra.
Nem, egy percig nem fogom magára hagyni hazaútig. Legalább az én lelkem is megnyugszik, hogyha biztonságban hazaér.

  Megfordítom óvatosan a biciklit, majd a fejemet vakarászva, zavartan pislogok Hope felé. Pár röpke másodperc után a leesett láncra nézek.
- Talán nem nagy cucc visszarakni.
- Akkor csak annyi, hogy ezt itt visszateszem valahogy? - ismét Hopera pillantok, majd egyik kezemmel megfogom a láncot, ujjaim olajosak lesznek, de ezt leszámítva óvatosan megpróbálom visszatenni a láncot a helyére. Ami első próbálkozásom után ismét leesik.
Mimi nagyban kurjongat a padon, és kivételesen nem csúnya szavakat karattyol. Milyen égő volt már az előbb is, istenem!
- Bármi csúnyát mondd ez a dilis, tedd rá a papírzacskót, addig is elnyugszik. - jegyeztem meg mellékesen, majd ismét a láncra néztem.
- Csak legyek már túl rajta!

Dear Hope & Lily,

Oh, what an unexpected meeting!

  Örömmel fogadom, hogy végre beleegyezik Hope abba, hogy hazakísérhessem, miután remélhetőleg sikerül helyrehoznom a cangáját.
- Óóóóvatosan! - reagálva felszisszenésére szinte már nyújtanám a karom, hogy segítsek neki, de ez szükségtelen lenne. Nem felállni akar, csak kényelembe helyezte magát.

  A bicikli immáron a feje tetejére van állítva - képletesen értem ezt természetesen. Hope utasításaira figyelve próbálom azt tenni, amit mondott. Eközben egy szőke hajú leányzó áll meg mellettünk. Míg a lánccal babrálok, s lassan tekerem a pedált, hátrapillantok a lányra, ki köszön nekünk.
- Csáó. - biccentek egy óriási mosoly kíséretében, majd a bicikli egy furcsa, kissé nyikorgó hangot ad ki. Leesett a lánc - mondhatni már megint. Egy halk morranás tör ki belőlem, s mikor az új szivárvány-lány felajánlja segítségét, a kissé olajos kezemmel kezdem el vakargatni kobakom, míg a két lányka megbeszélni mi is történt.
Persze szívem szerint hozzátenném röviden, hogy Hope egy matricaként díszelgett a falon pár percig, de inkább nem jártatom feleslegesen a számat.
- Ömmm. Én sem értek hozzá. Talán elkélne egy ügyesebb kéz. Gyere, próbáld meg te is. - arrébb lépek két lépést a bicajtól, hátha az új lány is szerencsét próbál a lánccal. Ha netalántán mégsem, akkor újból megpróbálom, s addig babrálok vele, míg sikerül. Egyszer csak összejön.
Maximum Hope is megpróbálja, én pedig elsüllyedek szégyenemben, és talán zavaromban is.

  Az apró kis megjegyzést a papagájomra egy halovány mosollyal fogadom, miközben lepillantok rá. Büszkén kihúzva magát ül a padon továbbra is, néha-néha bólogat. Lehet megint elkéne vinnem dokihoz, mert ez nem normális hogy a nap huszonnégy órájából úgy huszonhármat bólogatással tölt.
- Méghogy fenevad! - fejem csóválom gondolatban, majd Mimire pillantok kissé hunyorogva. Remélem nem most akar majd újból brillírozni a csodálatos szókincsével. Néha én szoktam magam helyette is szégyellni. Tudom, hogy magamnak köszönhetem, amiért ilyen ,,szépen" beszél, de néha tud mókás helyzeteket gyártani a kis dilis.
- Ő itt az örökségem. - a földre pillantok, s nagymamám ugrik be pár röpke pillanat erejéig, mikor még ő foglalkozott ezzel a kis döggel. Úgy törődött vele, mintha csak a gyereke lett volna.
- A szerelésed illik Mimihez. - jegyeztem meg mellékesen, csak hogy eltereljem a témát az örökség témáról. Valójában a szokásosnál is többet beszélek...nem szoktam váratlan, s csak úgy hirtelen jövő megjegyzéseket tenni. De ezt a színkavalkádot nem hagyhattam szó nélkül.

Dear Hope & Lily,

Oh, what an unexpected meeting!

  Úgy tűnik ez a bicikli nem az én két kezem miatt fog helyrejönni. És nem is a szivárványlánytól. Tudom, szégyen-gyalázat, amiért nem próbálkozom tovább, de tudom, hogy nem fog menni. Ami nem megy, azt meg nem kell erőltetni ugyebár. És szegény Hope hiába esett nagyot, a piszkos munka - szó szerint - valószínűleg az övé marad, hacsak nem csatlakozik be valaki.
  - Én már feladtam a biciklivel való harcot. Ám ez az új irányzat merészen hangzik. - jegyzem meg az új stílus hallatán. Nem mondom, hogy nem szeretem az új dolgokat, de ez a túl színes lét nem az én asztalom. Vannak akiknek jól áll a színkavalkád, de egy biztos, nekem csak a fekete, kék, szürke és piros áll jól. Azt hiszem.
- Szerezz be egy papagájt mindenképp, ha ezt létre szeretnéd hozni. - halkan felnevetve pislantok Mimire, majd odalépve hozzá két ujjammal megcirógatom kis begyét.

  Figyelem, s hallgatom a lányokat, egy másodpercig sem megzavarva őket. Kivéve mikor a sebtisztításra kerül szó.
- Óóóóvatosan! - nyikkanok fel megint, mikor Hope halk felszisszenéseit hallom. Tudom, fájhat neki, ezért is jobb, ha vigyáz.
- Krrr, krrr, krrr. - Mimi szokásos gyors bólogatásba kezd, és karattyolni próbálja az újonnal tanított szót a bemutatkozás közepette.
Muszáj leszek hazavinni ezt a dögöt.  
- Ne haragudjatok lányok, de mennem kell. Mimin látni, hogy türelmetlen. - kibogozom a Mimi ,,pórázát”, majd ismét a vállamra ültetem a madarat.
- Jobbulást! Aztán remélem legközelebb nem így fogunk találkozni. - odaintek a lányok felé.
- Marcus... - a röpke bemutatkozással egy időben egy halovány kacsintást ejtek Hope irányába, majd hazafele veszem az irányt.
Vezetéknevem örök (?) rejtély marad.

  Tudom, úgy volt, hogy hazakísérem.
De majd egyszer. Legközelebb. Ha lesz olyan.
Talán.