Pontosan tisztában vagyok vele, hogy amit tenni készülök, az nagy őrültség. De ez valahogy sohasem zavart. Fogalmam sincs miért. Szeretek belekeveredni mindenféle őrültségbe, még ha az a valami, éppen az életembe is kerülhet. Persze azt hiszem ez jelen esetben kicsit túlzás lenne, az életem megmarad remélhetőleg. Én csak épphogy utána akarok nézni valaminek. Valaminek, amit érdekesnek találok, vagy épp különösnek... Egy pompás kis leleplező cikk lehetne belőle. Bár tartok tőle, hogy semmi igazságalapja nincs az egésznek. Elvégre eddig semmi bizonyítékom nincs arra, hogy ez a bizonyos, Gareth Saintwood, bármi rosszban is benne lenne. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy magam járok utána a dolgoknak, hiszen egy egyszerű, névtelen mailt nem vehetek alapul. Bonyodalmakat meg semmiképp nem szeretnék, azért mert leírtam és kiadtam egy olyan cikket, ami még csak nem is igaz. Ráadásul, az sose baj, ha egy kis izgalom is van a dologban. Persze tudom, nagy az esélye annak, hogy lebukom, de talán éppen ez a lényeg. Na jó, nem! Inkább csak az, hogy megtaláljam azt, amire éppen szükségem van, és aztán összehozhassak egy jó kis cikket, az izgalom pedig csak egy kis plusz. Ha egy irodában kellene ülnöm naphosszakat, és ott írogatnom egyszerű kis haikukat, vagy tájleíró hülyeségeket, na abba bizony belepusztulnék. Nem tudom elképzelni, hogy azt a munkát, hogy tudja bárki épeszű elvégezni, anélkül, hogy belecsavarodik. Még az elején persze nekem is kellett ilyesmit csinálnom, de csak amíg fősuliba jártam. Viszont szerencsére hamar rájöttek, hogy jobb vagyok, mint a pletykás öregasszonyok az utcán, akik valahogy mindig, mindenről tudnak.
Igazából néha én sem tudom, hogy honnan szerzek tudomást ennyi mindenről. Persze, biztos többnyire ennek a kapcsolataim az oka, plusz tisztában vagyok azzal, hogy mit, hol kell keresni, és ezzel bizony nagyon sok újságíró nem így van. Viszont én úgy vagyok vele, hogy aki keres az talál. Én keresek, és találok. Persze ehhez szükség van sok-sok kitartásra és igencsak nagy akaraterőre, valamint rábeszélőkészségre. Szerencsére ez mind a tulajdonomban áll. Most pedig ezzel a hatalmas irodaházzal kell küzdenem, ami előtt leparkolok. Nézem pár pillanatig a nagy épületet, azon gondolkozom, hogy vajon hol kellene kezdenem a keresést, anélkül, hogy bárkinek feltűnő lenne. Pár percig csak figyelem a helyet, próbálok rájönni, hogy mivel tudnék behatolni. Végül úgy döntök most az átlagosságra koncentrálok. Fogom magam, és egyszerűen elsétálok a recepció mellett, mintha csak mindennapos dolog lenne. Sikerrel járok, ugyanis senki nem jött utánam megkérdezni, hogy mégis mi a francot keresek itt.
Pár perccel később már a "Gareth Saintwood" feliratú ajtó mögött vagyok, amit könnyebb volt megtalálni, mint azt én gondoltam volna. Az iroda üres, mondjuk ezen nem igazán csodálkozom ebédszünet ideje alatt. Ilyenkor többnyire mindenki elmegy ebédelni, sejtettem, hogy a nagyfőnök sem teszi másképp. Viszont nem túl sok időm van, tényleg sietnem kell. Először pár polcot nézek át, de mindben annyi papír van, hogy kedvem sincs átnézni mindet, ráadásul kétlem, hogy éppen ezek között rejtegetne bármit is, hiszen még ő sem találna meg semmit itt. Körülnézek, majd tekintetem megállapodik az asztalon pihenő számítógépen. Elmosolyodok, le is ülök elé, de mikor bevillan elém, hogy adjam meg a jelszavat, rögtön lefagy arcomról az a ragyogó mosoly. Szitkozódom magamban egy sort, aztán agyalni kezdek, kipróbálok ezt-azt, de természetesen egyik sem helyes. Végül csak hátradőlök a székben, hátravetem a fejem és gondolkozok. Fogalmam sincs milyen jelszava lehet egy ilyen pasasnak. ~ Gondolkozz, Summer! ~

Az üzleti ügyeim magával ragadtak, és szinte megint minden éjjelem és nappalomat itt töltöm. Legalább tudom, hogy megy az üzlet nélkülem is, habár nem tervezek több kiruccanást, legalábbis kórházit nem egyelőre. Ráadásul most az asszisztensem ment el a londoni találkozóra, mert semmi kedvem nem volt repülőre ülni, majd jópofizni az ottaniakkal, hanem inkább maradok itt, és végzem a könyvelést. Hó vége van, a számlák nem viszik fel az adataikat maguktól a gépre, így nekem kell megtenni. Aztán eljön az ebéd szünet, és normális esetben Elizabeth hozza nekem az ebédet, de most ugyebár elküldtem, így nekem kell kimennem, ezzel megszakítva a munkámat, amit nem szeretek.
Útközben a telefonom hangos csörgésbe kezd, én pedig felveszem azt.
- Saintwood - szólok bele röviden, majd csak hallgatom, ahogy a házvezetőnő egy sort panaszkodik, a legújabb takarítószemélyzetre.
- Figyeljen, nekem erre nincs időm. Ha hazamegyek elbeszélgetek vele - nincs nagy házam, de Jules nem bírja egyedül, ezért felvettem a két hét alatt a harmadik lányt, aki neki sosem megfelelő, és őszintén kezd egy kicsit kiborítani vele, így hamar bontom a vonalat,mielőtt még kínosan hosszúra nyúlna a beszélgetés a mogorva, mégis tökéletes házvezetőnővel. Kezd az az érzésem lenni, hogy neki akárkit vihetek, sosem lesz elég jó.
A sor az étteremben nem volt hosszú, persze nem kell kivárnom, mert az irodaház közelében van az egyik éttermem, ahonnan az ételt hozom, ami már becsomagolva vár. Egy kávét is mellékeltek hozzá, aminek nagyon tudok örülni, mert jól fog esni ebben a rohanásban. Viszont az ajtóm előtt megtorpanok, és odalépek az egyik benn lévő titkárnőhöz.
- Te hagytad nyitva az irodám ajtaját? - kérdezem eléggé érdes hangon.
- Nem. Egy lány ment be, azt hittem ismeri... - hangja megremeg, amit nem is csodálok, mert bár nem látom a saját arcom, eléggé ideges kezdek lenni.
- Aranyom, hinni a templomban kell. Nehogy már őrt kell állítsak az ajtóm elé - jegyzem meg feszülten, melyre a velem szemben álló lány összerezzen. - Még egy ilyen, és repül, világos? - mutatok az ajtó felé, ahová csak úgy engedték, hogy bemenjen valami lány. Halkan nyitom ki az ajtót, majd bezárom elég hallhatóan, hogy felvonjam magamra a figyelmet. Pont a gépem előtt ül, amire a szemöldökeim a magasba szaladnak.
- Eltévedt? Ez nem netkávézó, és azt hiszem le van védve a gépem, ráadásul a helyemen is ül... Szóval! - intek az ajtó felé, majd leteszem az ételemet a saját mikróm tetejére, a kávémat viszont a kezemben tartom, és rágyújtok. - Nem tudom, mi a francot keres itt, de már mehet is, rendben? - folytatom tovább a cseppet sem kedves stílusomban, majd végigmérem a nőt ridegen, ám kérdőn.

Már jó néhány perce itt ülök és próbálgatok mindenféle szavakat, és számlokat egyaránt, de természetesen egyik sem jön be. Fogalmam sincs, hogy egy ilyen fickónak milyen jelszava lehet... Egyszerűen halvány lila gőzöm sincs! Jelenleg csak azzal vagyok tisztában, hogy hamarosan lejár az időm. Maximum tíz percet adok magamnak, és be fog lépni azon az ajtón, az emberem. Addigra viszont nem ártana el is tűnni innen, hiszen nem szeretnék lebukni. A fenébe! Annyira belemélyedek a gondolkozásba, és próbálkozásba, hogy észre sem veszem, mikor az ajtó kinyílik, viszont a csapódásra már ugrok egyet ijedtemben. Rögtön felkapom a fejem, és a fickó szemeibe nézek. Magamban szitkozódom egy sort, majd vészesen gondolkozni kezdek valami magyarázaton, hogy vajon miért is ülök az Ő számítógépe előtt. Mondjuk... Valljuk be, erre nem túl sok magyarázat létezik. Szerintem már az első pillanatban leesett neki, hogy mégis mi a jó fészkes fenét keresek itt. Na, most aztán nyakig benne vagyon... Talán legjobban tenném, ha megfogadnám tanácsát, és egy árva szó nélkül távoznék. De az igazság az, hogy nem hiszem hogy kiengedne innen anélkül, hogy elmagyaráznám, miért vagyok itt.
- Mr Saintwood? Magát vártam már egy jó ideje... - Kezdek bele, látszólag nyugodtan, de kis híján szétvet az ideg. Fogalmam sincs milyen magyarázatom lesz erre az egészre... Nem tudom miért is keresem én őt, és miért várok rá, de azt hiszem itt lenne az ideje annak, hogy elkezdjek gondolkodni.
- Harmony Brooks vagyok, és az állásinterjúra jöttem... - Ezaz... Frappáns válasz! A fenébe! Harmony? Állásinterjú? Most csak akkor bukom ezt be, ha kiderül, hogy tényleg munkást keres, ugyanis papírjaim aligha vannak Harmony Brooks néven, márpedig állásinterjúra nem megy az ember üres kézzel. De ha bejelenti, hogy nem keres munkást, én megköszönöm, és szépen csendben elosonok innen. Csak ezt ússzam meg, aztán soha többet nem csinálok ilyen ostobaságot! Bár ezt jó sokszor megfogadtam már, tehát valószínűleg holnap megyek a következő helyre betörni, de na...
- És elnézést, hogy csak így bejöttem, de tudja ez az első állásinterjúm, kissé ideges vagyok... Nem állt szándékomban betörni ide. - Mondom egy ártatlan mosoly kíséretében, miközben eltávolodom az asztalától és meg állok tisztes távolságban tőle. Próbálok nem feltűnően viseledni, bár szerencsére az idegesség jelenleg, még a szerepem részéhez is tartozhat. Főleg, hogy minnél idiótábbnak kell tűnnöm, hogy még véletlenül sem akarjon újabb munkást felvenni, és főleg ne engem. Ha most lebuknék, már tényleg nem tudom mit mondanék... Minden bizonnyal hasznát venném a fürge lábaimnak!

A fickó le sem tagadhatja nemtetszését. Látszik, hogy egyáltalán nem örül annak, hogy egy idegen nő van az irodájában, ráadásul engedély nélkül. Igazából nem lep meg... Én sem örülnék neki. De vajon ő azért lett ennyire ideges mert rejtegetnivalója is van? Vagy csak simán... Hm. Nem tudom. De azzal már tisztában vagyok, hogy körülbelül ilyen reakciót várhattam volna tőle, ha mondjuk egy róla írt cikk kiadása után találkoztunk volna. Pontosabban... Minimum ötvenszer rosszabb reakciót. A fene az agyonra kódolt számítógépébe! Biztos vagyok benne, hogy találtam volna benne pár érdekességet. Majd legközelebb... Mostmár úgyis mindegy, lebuktam. Tehát arra kellene koncentrálnom, hogy mivel tudom gyorsan kivágni magam a szorult helyzet alól, és elmenekülni innen minél messzebbre.
- Úgy értesültem, asszisztenst keres.- Alig láthatóan megvonom a vállam. Persze tudom, hogy odakint az a nő egy asszisztens, de éppen az lenne a lényeg, hogy elküldjön a fenébe és ne akarjon alkalmazni engem sehová. Figyelem ahogy rágyújt, majd beszél és beszél, aztán leül. Engem pedig ebben a pillanatban kap el egy mérhetetlen idegesség. Amint megpróbál belépni a számítógépbe, látni fogja, hogy már előtte próbálkozott valaki. És hát valószínűleg nem kell túl sokat gondolkodnia arról, hogy vajon ki is volt az illető. A fenébe! Ráadásul papírok kellenek neki. Fantasztikus! Most mégis mi a fenét fogok mondani neki? Nem vallhatom be, hogy mire is készültem valójában.
Pár pillanatnyi gondolkodás után, magamra erőltetek egy mosolyt, és próbálok nem azonnal lebukni már a hülye arckifejezésemmel. Szerencsére van annyi tapasztalatom ebben, hogy legalább egy normális arcot fel tudok venni, mintha mi sem történt volna, majd egy hirtelen ötlet pattan ki fejemből. Előre húzom táskámat, aztán áttúrom az egészet. -A papírok... Igen, természetesen. Rögtön adom.- Mondom nyugodt hangon, majd újra áttúrom a táskámat, mintha csak nem találnék benne valamit. Pontosabban a papírokat. -... Mindjárt! - Teszem hozzá már idegesebben, és újra átnézem, majd újra és újra. Persze nem találok semmit. Mondjuk olyasmit nehéz is lenne találni, ami nincs és soha nem is létezett.
- A fenébe! Azt hiszem kint hagytam a kocsiban... - Pillantok fel rá idegesen, és szerencsére ezt már nem kell túlzottan megjátszanom, elvégre tényleg ideges vagyok. - Várjon egy percet, és behozom! Csak egy perc! - Emelem fel az egyik ujjamat, csak hogy nyomatékosítsam szavaimat, majd mielőtt még ellenkezhetne, kisietek az irodából, majd az épületből is, és egyenesen a kocsihoz megyek. Sóhajtok egy nagyot, és alig hiszem el, hogy sikerült elmenekül. Fogom magam, beülök az autóba és már indulok is.

//Köszi a játékot