Kurva ideges vagyok. Úgy robogok be az őrsre, a decens, grafitszürke nadrágkosztümömben, mint egy eszelős. Tudják mit? Az is vagyok. Egy dühös, eszelős főnökasszony. Célirányosan a lift felé haladok, erőteljes mozdulattal csapok a gombra, miközben idegesen nyomkodom a telefonom kijelzőjét. Azért, mert egy idióta felbaszta az agyamat, az élet nem áll meg, az e-mail-jeimre válaszolnom kell - a lehető legnormálisabb hangnemben, és tisztelettudóan; bármilyen nehéz is. Közben mögém lép valaki. Halkan köszön a férfi, én meg vagyok olyan seggfej, hogy leszarom és ügyet sem vetek rá. Megtehetem. Egyrészt, nő vagyok. Másrészt, a főnöke. Harmadrészt pedig ideges. Senki ne szórakozzon velem.
Amikor belépek a felvonófülkébe, azon töprengek, hogy amikor előléptettek nem gondoltam, hogy ez lesz. Olyan, mintha egy rakás óvodásra kellene vigyáznom. Azt gondoltam, hogy itt mindenki komoly, felelősségteljes ember módjára viselkedik. Elvárnám, lévén rendőrök, nyomozók, pszichológusok, helyszínelők, és még ki tudja, kik dolgoznak az épület falain belül. Azt gondoltam nyugodt, olajozott munka lesz, az emberek majd összedolgoznak és minden rendben fog menni. El kell ismernem, ha komoly dologról van szó, képesek úgy hozzáállni a dologhoz, ahogyan azt akarom. De, ha nincs semmi érdekes, vagy fontos, 'csak egy kis drogos-kurvás' ügy, vannak páran, akik azt hiszik, minden rendben van, és nincs miért aggódni. Pedig van. Mindig van. És néha úgy érzem, én vagyok az egyetlen ezen a tetves őrsön, aki komolyan veszi a munkáját.
Lassul a lift, a telefon a táskámban landol, én pedig a fém ajtókat nézem, amint balra elcsúsznak. Majd pedig kilépek rajta. És a szokásos útvonalamon haladva az irodám felé veszem az utat, közben Nicholas Hammond asztalát is útba ejtem. Ott találom a kedves delikvenst. Szerencséje, hogy beért időben a munkahelyére. Különben biztos most, azonnali hatállyal rúgatnám ki, még mielőtt annyit mondana 'prostitúció'. Tudom, hogy ilyenkor a dolgozók üzeneteket váltanak egymással. Nem egyszer kaptam el egy monitorról éppen eltűnő, rövid, velős levélkét: 'a seprű landol'. Hogy én az ilyesmire mit reagálok? Semmit. Én nem ilyen egyszerű eset vagyok... a bosszúm természetesen mindenkit utolér. Tettekben, s nem szavakban nyilvánul meg; egy-egy nyilvános megaláztatás, fizetések csökkentése, munkák semmibe vétele. Én így állok bosszút, és tudom, látom, hogy ez sokkal stresszesebb és fájdalmasabb, mint az, ha nekiállok veszekedni és szitkozódni.
Ügyet sem vetve a kishalakra, átszelem az irodát, Hammondnál sem lassítok, csak odaszólok neki.
A férfi úgy ül az asztalánál, és olvasgatja a Las Vegas Daily-t, iszogatja a kis kávéját, mint aki jól végezte dolgát. Holott kurvára nem végzi jól a dolgát. Tisztában vagyok vele, hogy honnan jött. Az anyja volt a főnöke, nem is értem, mit vártam tőle. De ideje gatyába rázni a Kisherceget.
- Hammond! - recsegek rá, hangom határozott, éles; szinte vág. - Az irodámba, most! - meg sem állok mellette, egyenesen a saját birodalmamba megyek. Követ. Jól teszi.
Ledobom a táskámat az íróasztalom mellé, amin már gőzölög egy pohár kávé - rajta egy névvel, hogy kitől kaptam 'szeretettel'. Sokkal inkább 'tisztelettel'-t kellett volna ráíratnia az illetőnek.
Nem ülök le, helyette megállok az asztal mögött, és az érkező Hammondra várok, hogy becsukja maga mögött az ajtót.
- Leülni - parancsolok rá villogó tekintettel. Igen, parancsolok. Mint egy ezredes, mint egy kiképzőtiszt; nem, mint egy királynő, sokkal inkább, mint egy parancsnok. - Beszédem van önnel - vonom kecses ívbe egyik szemöldökömet, miközben csípőre vágom a kezemet. Arcom komoly, érzelem apró mimikája sem rezdül kemény vonásaimon.
Mielőtt mondandómba kezdek, az esetleges reakcióra várok.

Az a célom, hogy gatyába rángassam Hammondot. Teljesen konkrétan igazi rendőrt akarok faragni belőle. Nem tehetek róla, bassza meg, ha az őrsre kerül egy zöldfülű, semmirekellő, bugyuta bohóc, kötelességemnek érzem, hogy megneveljem. Nem, mint egy anya; én aztán nem babusgatok senkit sem, sokkal inkább, mint egy kiképzőtiszt. Hammond nem fog buksi simit kapni azért, mert itt van, mert túlélte a rendőrtisztit, mert átment a vizsgákon, mert ő is kopó lett... ó, még csak az kellene! Elvárom, hogy letegyen valamit az asztalra, és nem a lábára gondolok, amint kényelmes székében hátradőlve henyél.
Nem érdekel, hogy honnan jött, és ott mit tett. Ha az anyám lenne a főnököm, én is lehetnék egy rakás szerencsétlenség és semmirekellő, aki naphosszat bámulhatja a dögösebbnél dögösebb rendőr faszikat, miközben nyugodtan szürcsölöm a zsírszegény latte macchiatómat, az adott napi híreket olvasva a Daily-ben. De az anyám nem volt rendőrkapitány, én pedig keményen küzdöttem, minden egyes rohadt nap, hogy oda jussak, ahol most vagyok. Így tehát jogosnak gondolom a reakciómat a henyélésre, és előbb lövetem szitára magam, semmint hagyjam, hogy a dolgozóim a lábukat lógassák, és tegyék a nagy semmit. Maximalista vagyok, és munkamániás; a legrosszabb kombinációja egy főnöknek.
Nicholas már lohol is utánam, kínos lenne, ha nem tudná tartani a tempót, amit diktálok, de tudja - ez persze nem lágyítja meg a szőrös szívemet.
- Pontosan mit? - kérdezem higgadtan, tartva a szemkontaktust, metszőn nézek rá, hangom kissé fenyegető és hűvös. - Mit akar megmagyarázni? - nyilván tudom: a pihengetést, az apró-cseprő nőügyeit, melyekkel munka közben is el van foglalva (optimális esetben nyilván magasról leszarnám, de nehogy már a Las Vegasi rendőrség munkásságát minősítse, alles zusammen azzal, hogy nőzik munka közben), a papírmunkát, mellyel már érkezése óta tartozik. Nem tűröm a semmittevést, és most gatyába rázom.
Megkerülöm az asztalomat, miközben egy szót sem szólok. Le sem veszem róla a szememet, és ahogy közelebb érek hozzá - egy lépésnyi távolságba -, elmosolyodom. Kajánul.
- Tudja, Hammond - kezdem, csípőre tett kézzel -, én nem ismerem a félmunka fogalmát. És gyűlölöm azokat az embereket, akik keverik a munkát a magánélettel - újra közelebb lépek hozzá, és pofátlan módon mászok a képébe, hogy érezze leheletem mentolos selymét arcán. - Én nem vagyok az anyja, és nálam nincsenek kivételezettek. Ön is csak egy kishal. És, csak, hogy tudja: itt én vagyok a cápa. És senkit sem kímélek. Szóval magyarázza meg, amit meg akar - mondom, sokat sejtetőn elmosolyodva, lévén mindenről tudok -, hogy aztán seggbe rúghassam és esetlegesen megfoszthassam a pozíciójától, valamint a golyóitól.

Azért, mert úgy viselkedek, mint egy kiképzőtiszt, még én is ember vagyok, ráadásul nő. Értem én az ilyen kis célzásokat... perverz, nagyképű pöcs - gondolom, s ez ki is ül arcomra. Ellenben nem mondok semmit sem, csak egy szúrós oldalpillantást vetek Hammondra.
Alkalmazom rajta egyik kedvenc módszeremet. Ezt azonban sajnálatos módon csak a kollegáimon és a közeli ismerőseimen tudom használni, gyanúsítottakon nem. Ők csak annyit mondanának, ’semmit’. Viszont így, hogy mindent tudok, nagyon egyszerű dolgom van. Berezelt, és ez ki is ül az arcára. Nyel egyet. Látom rajta, hogy amíg pár másodpercig csöndben van, latolgatja, mit feleljen. Vagy talán összeszámolja, hogy mennyi van a rovásán? Számolhatja egy ideig!
És vallani kezd. Felvonom szemöldököm, pillantásommal nem eresztem az övét, tekintetemet az övébe vájom. Innen nem egy ki, csak miután megtéptem, és összeborzoltam kedélyeit, valamint megfenyegettem már. Tudja, hogy hol a helye, és hogy mit kell tennie, hogy ott is maradjon, majd később tovább tudjon lépni; és tudja, hogy mit nem tehet meg, ha itt, e rendőrség, vagy intézmény falain belül akar maradni.
Regélni kezd, és teljesen mást mond, mint amire én számítok. Meglepődve vonom kecses ívbe egyik szemöldökömet. Csöndben maradok, és hallgatom. Nem szólok közbe, mondja el, amit el akar. Hátha, még ma, ezen a kibaszott napon elérünk odáig is, hogy kinyögje, ami engem érdekel...
Kiskutya szemekkel néz fel rám, mint a kisgyerek anyjára, aki valami rosszat tett, s most lebukott. Engem ez nem hat meg, nem lágyít meg.
Elmosolyodok. Szarkasztikusan. Gonoszan. És nem tudom megállni, kibukik belőlem a nevetés. Teljesen konkrétan kiröhögöm és bunkómód a képébe nevetek.
- Sajnálom, de ez... csak egy rossz vicc, ugye? - nézek rá megütközve, rosszallón megingatva fejemet, még mindig mosolyogva. Ám a mosoly hamar eltűnik arcomról, és újra felveszem a büszke nyomozónőt, és komolyan nézek a férfire. Idő közben nem távolodtam el tőle, ugyanolyan mocskos, ragadozóvigyorral bámulok a képébe, mint eddig.
- Nézze, nálam ezzel nem megy semmire. Az sem érdekel, ha rám gondol, miközben kiveri - vonok vállat hanyag mozdulattal. Túl sok időt töltöttem férfiak társaságában ahhoz, hogy az ilyen, vagy ehhez hasonló szavak hatására elpiruljak, vagy ilyesmi. Hiányoznak azok az idők, amikor mindenki nyugodt maradt a 'szex' szó hallatán... - Na jó, bökje ki végre, hogy mi maradt el mostanában - célozgatok a papírmunkára. Majd innen kiindulva szépen áttérek a többi kis ügyletére, amik szúrják a szememet.