Phoenix 1989. augusztus 21. huszonöt kórboncnok civil zoey deutch

Karakter személyisége

JELLEMRAJZ

Én vagyok a kislány, akit az óvodában a nagymamája öltöztetett, s nem kapott meg minden vadonatúj holmit, amit a televízió reklámozott. S ezt büszkén vállalom. Hiába érzem úgy, hogy semmiben nem szenvedtem hiányt fiatalon a szülői szereteten kívül, az egyetemi tanulmányaim gyermekkori tortúrám pofájába világítottak. Hálát adtam istennek vasárnaponként a templomban, hogy soha nem nézték a fiúk a kockás rakott szoknyám alól kivillanó húsos kis combjaimat, mert Tamara Reese-ről sokkal izgalmasabb volt lerángatni valamelyik sarokban csillámpóni ürülékkel díszített sortját, hogy megnézzék a tegnapi bugyi van-e még rajta.
Fejlődő társadalom, mi? Gyerekek, heh?
Huszonegy évet kellett elföldelnem, hogy bizonyított tényekkel támaszthassam alá és orvosi kivonatokkal igazoljam, a beszélő és gondolkodó tízéves a legkegyetlenebb élőlény az elcseszett földünkön.
De ne ugráljunk úgy, mint a szálkába lépett tapsi-füles a mezőn, térjünk oda vissza, hogy mennyire jó kislánynak indultam két copffal - az akkor még töklétől dagadó - koponyám hátulsó részén.
Világ életemben jobban élveztem a magam társaságát, mint kortársaimét. Nos, hogy ez önteltség vagy bölcsesség volt-e, döntsd el magad, ahogy a demokratikus világunk megkívánja. A barátaim sorába tartozott nagyanyám szívinfarktusban elhunyt Barátpapagája, Thomas Jefferson. Miért fontos, hogy elhunyt? Tíz évig volt a legértelmesebb oxygént lopó élőlény a környékemen. Az állat távozásának a napja egy őszi vasárnapra esett. Délelőtt gyermeki vigasztalhatatlansággal rúgtam bokán egyházunk fejét, megígérve neki, hogy többé nem fog látni egyetlen hazug misén sem. Érthetetlen volt számomra, hogy egy olyan tökéletes teremtést, aki hasznos tagja volt kétszemélyes - Thomas Jefferson és Én általam alkotott - társadalmunknak, hogy szólíthatott magához az Úr?
A szüleim miatt nem haragudtam. Mama szerint mindenki érdemel egy új esélyt, így azt megbocsájtottam, de hogy a belefeccölt energiám gyümölcsét, a hálás barátot elvegye tőlem, aki minden titkomról tudott, ezzel arra sarkallva, hogy új kapcsolatok építésébe kezdjek... minek nézett, építésznek? Filigrán testalkatomhoz társuló vékony karjaimmal egy téglát sem bírtam volna felemelni, nem hogy maltert toljak taligával ide-oda a tűző napon.
Elvont hasonlatomat értsd: nincs türelmem megemészteni az emberi hülyeséget.
Az iskolában biztos voltam benne, hogy nem választanék olyan foglalkozást, ahol emberekkel kell törődnöm a nap huszonnégy órájában. Volt bennem némi egoizmus, egy csipetnyi antipátia a gondolkodókkal szemben, fölényes személyeskedés és halálos gúny, a sav maróképességéhez hasonló humorból. A már fentebb emlegetett vörös rúzsban flangáló Tamara Reese tapasztalta meg először, ahogy nyelvem ostorként lecsapott érzékenységére. Nem figyelemfelkeltésnek szántam, a női nembe tartozókkal szemben, nem igényeltem a szocializációs környezetet. Ostobának tituláltak, majd remetének, mikor megtudták a középiskolában, hogy nem izgulok rá a facebook nevezetű közösségioldalra(?). És igen, köszönöm! Annyira jól esett, hogy felismerték bennem az antiszociális hajlamot, már tizennégy évesen. Ezután következett a hab a tortán. A pályaválasztási tanácsadásokat túléltem volna, hiszen az évi három szülői igazolással megúszható napokat pont ezen alkalmakra tartogattam. Viszont a tinédzserkor "legszebb emlékei" összeköttetésben vannak az alkohollal, a cigarettával és a szerényebb hallucinogénekkel. Kilógtam a sorból, hiszen ezen drogokkal sem kívántam élni. Újabb csúfnevek, ferde pillantások, kiközösítő megmozdulások.
Ne felejtsük el, a gyerekek a legalávalóbb teremtések.
A hétvégékre pedig nem volt alibim. Egy ideig mosolyogva megbújtam a kifogás mögött, hogy a nagymamám nem enged el, mert túlságosan félt. De ez csak négy évig mentett meg a "kötelességtől", amit akkor még szégyenkezve dolgoztam fel. Kimaradtam volna bármiből is, amit a mámoros dorbézolástól kaptak kortársaim?
Nem volt szükségem társaságra, mikor saját akaratomból úgy döntöttem, hogy mégis kipróbálom a pártolt májgyilkost és tüdőrák-pesztrálót. A nagyanyám, aki a családot jelentette számomra, azon a nyáron hunyt el, hogy egyetemre mentem. Sokáig nem szóltam senkinek a történtekről. Két napig ültem holtteste mellett. Bemutattam Istennek, romboltam, törtem, zúztam, hogy kigyógyítsam lelkemet a sajgó fájdalomból. Nem múlt el. S egy ideig azt hittem, megtörök majd, s többé nem mosolygok. Aztán rájöttem, hogy van egy olyan szeglete az agynak, ahová lakat nélkül bezárhatók az érzelmek. Nem szelektálva, egy az egyben képes rá az ember, hogy erőt vegyen magán és elnyomjon mindent, ami fáj és halovánnyá tegye azt is, aminek örülni lehet.
Mire húsz évessé cseperedik az átlagember, legalább két szerettét elveszíti. Megtanulja kezelni a fájdalmat, könnyeket ejt és elfogadja az élet rendjét. Kortársaimhoz képest általában túlfejlettnek tituláltam magam. Csak egy valamiben volt súlyos elmaradásom hozzájuk képest. Képtelen voltam még egyszer megbocsájtani, megérteni az élet rendjét.
Az embert az élete formálja, nem születik senki azzá, aki halála óráján megpihenve hörög, hogy búcsúzzon.
Mivé lettem? Mit kell felrónom Istennek, mielőtt letaszítana a pokolba? (Had ne mondjam, hogy sikerült mély vallásosságot és egy kis ezoterikus fantáziavilágot nevelnie belém nagyanyámnak.) Lássuk:
Azt hinnéd, hogy képtelen vagyok segíteni valakinek, képtelen vagyok ilyen gondolatokkal gondját viselni magamon kívül egy másik élőlénynek. Pedig igazán segítőkész vagyok. Egy dolog éltet, hogy Isten számításait keresztbe húzzam a hétköznapokon. Akit megölne, életben tartom, akit büntetne, az általam nyer megbocsájtást. Az élet egy színpad, s csak alvás közben borítunk magunkra nagy éji függönyt. Nem volt lázadó korszakom. Nem voltak szüleim, akiknek visszabeszélhettem volna, így teljesen másképp nyilvánul meg bennem, mint más suhancban.
Az érzéseimet mélyen elrejtem. Magam is rejtőzködök az emberek elöl. Gyűlölöm, ha reflektorfénybe kerülök. Ki nem állhatom magam, amiért stréber vagyok és tehetséges az orvoslás terén. Velem senki ne pedálozzon. Vagy éljünk és cselekedjünk tökéletesen, vagy el se kezdjük, más különben csak útban leszünk a lelkiismeretes dolgozónak.
Nem vagyok bájos, és már kinőttem a hazugságokból, bujkáló kifogásokból, titkokból. Vállalom, aki vagyok, kedvelem, akivé lettem. A hánytatott élet és a finom női beszéd nem épp kimagasló készségem. Gyakoriak az obszcén szavak a szótáramban, a szabadszájúságom és degradált, pesszimista világlátásom kimagasló. Hiába súgnak össze mögöttem, hogy hú, de jó Marsten segge, elég kinyitnom a szám, elküldenem őket a búsba, máris lekonyul férfifényük.
Senkit nem kívánok közelebb engedni magamhoz, mint ami a nyilvános zónába belefér. Testileg megvannak a magam vágyai, de érzelmileg nem szándékozok jöttmenteknek megnyílni.
Munkamániásnak nem nevezném magam, tudom, mikor kell meghúzni a határvonalat, nem esek át a ló túloldalára, ugyanis a halottakban turkálásnál már csak egy dolog kielégítőbb számomra, az alvás.
Fellebbezéssel, reklamációval és prédikációval világmegváltást tervező gondolatokkal valahol ott a felhőkön röhögcsélve fetrengő szakállas pacákot keresd.
Addig én is csak köszönöm neki!

Történet vagy szerepes példa

AMIKOR NEM SZÁMÍTASZ RÁ

Reményvesztett vihar tombolt odakint. A hirtelen támadt szél megtépázta vékony kabátom szabadon hagyott két szárnyát, bekúszott a fehér ujjatlan alá, s erejével majd összeroppantotta testemet, pont úgy, ahogy másik kezével fojtogatta a dúskoronájú gyümölcsfákat. Itt-ott felkapott leveleket a gondosan összehúzott kupacokból, gyerekjátékokat sodort az út közepére, s kíváncsiskodó tekinteteket hívott az ablakokhoz.
Utánozhatatlan nyugalommal kortyoltak bele a gőzölgő teába a puha szobák melegében megbúvók, míg én odakint megtépázott esernyőmmel küzdöttem. A több helyen megrongálódott eszköz engedetlenül kifordult, ezzel minden csepp esőt engedve arcomba zúdulni.
Feladva a viaskodást a parapléval, a legközelebbi szemeteskukába hajítottam. Győzött. Meg ez az istentelen időjárás is.
Átfagyott arcbőrömre tapadt csatakos hajtincseimet egy erőszakos mozdulattal simítottam hátra, míg a rám zúduló eső ismételten meg nem hiúsította tervemet. Nem foglalkoztam tovább azzal, hogy látok-e. Az otthonomig vezető utcát futva tettem meg, fuldokolva a jeges cseppektől.

Prüszkölő hangot hallatott átázott bakancsom minden lépés után.
Megfeszültem az érzéstől. Capp, capp, capp. Hófehér zoknimnak valószínűleg már köze sem volt eredeti szűzi árnyalatához, ahogy minden lépésnél mélyebbre ereszkedtem a cipőmben elterülő mocskos mocsárban. Sikítani lett volna kedvem, toporzékolni, de mindezt visszatartottam, s csak cifra káromkodások szakadtak ki belőlem, hogy huszonöt éves mivoltomhoz tartsam magam.
Reszkető kézzel nyújtottam a bejárati ajtó kulcsát a zár felé, s erőtlenül csavargattam ide-oda. Mégsem hallottam a kellő kattanást.
Ekkor automatikusan két lehetőség merült fel bennem. „A” lehetőség: elromlott a zár. „B” opció, Edward Northman már megint itt szórakozik, mint sem saját lakásán. Rettegtem a második bekövetkezésétől.
Reménnyel telve, hogy az előbbi eshetőség válik majd be, lenyomtam a kilincset. Láss csodát, az ajtó kitárult, s máris arcon csapott a bentről érkező száraz forróság. Komfort érzet töltött el, s lelkem sem zihált tovább. Kiélvezve a pillanatot, hogy kihúzhatom lábam a „halastóból”, lassított felvételként szabadultam meg lábbelimtől. Nagyszerű volt, ahogy a meleg parkettához ért apró talpam. Majd elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül.
Először a sokat megélt zokni végezte a földön, majd azt követte sálam, táskám és a bőrkabát is. Megfordult fejemben, hogy az elázott farmertől is megszabadulok már itt a bejáratban, de tekintve, hogy a fehérneműm is vizes volt, na meg mert Edward a kanapémat bitorolta, inkább magamon hagytam.

Az ajtófélfának támaszkodtam, s onnan figyeltem a fiatal férfit, amint a konzolját nyomkodta, és zombikat gyilkolt a széles kijelzős plazmatévémen. Ne tévesszen meg senkit, hogy az exem és négy évig közös háztartásban éltünk, itt minden az enyém!
Csupán osztályrészemül jutott, hogy istápoljak egy gyereket.

– Edward Northon, tényleg nem félsz, hogy egyszer beváltom az üres fenyegetésemet és távoltartási végzést fogok kérni rád? Meg a macskádra is?! Mit keres itt Darwyn? – böktem a kanapén fetrengő brit rövidszőrű macskára, aki azt hiszem, az utolsó évfordulós ajándékom volt a szakítás előtt.
Nem tetszett, ahogy az a kék dög belemélyeszti karmait a csodálatos fehér kanapémba, megérdemelte volna, hogy kitegyem az esőbe. Az állat azonban máris védelmet évezett, ugyanis Eddie ölébe húzta.
Rettentő jó.
– Gondolom már kiszolgáltad magad. Ittál kávét, elhasználtad a tusfürdőmet, és feldúltad a fehérneműs fiókomat is. Mikor is mész el, mit mondtál?
Követelőző kérdésemet követően nem vártam választ, átfordultam a konyhába, hogy magamba döntsek valami meleget, és hogy ne kelljen tovább néznem exem hevesen vigyorgó képét.
– Csibe, úgyis tudom, hogy vártál – hallatszott a kevély kijelentés, s a fennkölt hangszínhez csoszogó talpak társultak, melyek egyre közelebb kerültek hozzám. Mikor már szűkösen zavarba ejtő lett a helyzet, mert volt pofája megtámaszkodni mögöttem, ezzel satuba szorítani a pultlap és mellkasa között, kénytelen kelletlen, de felé fordultam.
– Ugye elviszed a macskádat?
Néztem rá teljes komolysággal, s hogy eszébe se jusson közelebb hajolni és lekapni, a gőzölgő teáscsészét számhoz húztam.
Miért nem hátrált még mindig el?
– Ugye csinálsz valami ebédet? Éhen veszek. A hűtőd majdnem üres volt, mikor megjöttem. Valami más faszt is etetsz?
– Nem.
– Oké, a macska marad.
Ennyit az épkézláb társalgásról.
– Szemét!
– Stréber…
– Lusta, élősködő disznó!
– Kikérem magamnak! Antiszociális liba vagy.
– De legalább nem annyira eltaposható része a társadalomnak, mint te!
Kiabálás szelte végig az egyterű lakást. Nem tűnt fel, hogy óvó tekintet figyel minket az ablakpárkányból. Darwyn keserves nyervogása elveszett az üvöltő tépelődésben, a vádaskodásban, gyűlölködésben.
– Megmutatom, mennyire hiányoznék, ha nem lennék.
Végszóra megragadta derekamat, s csak hogy elhintse a tényt, ki az úr még mindig a háznál, neki préselt a hűtőajtónak. A hátamat érő hideg felülettől elgyengültek végtagjaim, s a kezemből kihulló csésze tragikus halált halva, apró szilánkokra hasadt a padlón. Felszisszentem, ahogy a forró víz lábfejemre ömlött.
De nem volt azzal időm foglalkozni, hogy mi fáj, mikor alig kaptam levegőt Eddie szenvedélyes csókjától.


AMIKOR SZERETNÉD, HA OTT LENNE

Az asztalon két fehér tenyér hevert egymással szemben. Szalvéta, evőeszközök annak módja és rendje szerint, boros pohár. Mégis csak az egyik szék talált gazdára.
Magányosan csörrenő ezüst, óraketyegés, s a mentás krém illata, melyet még nem mostam le boncolás óta orrom alól. Magányba remegett az étkező.
Az étvágyammal nem volt probléma, a felidézett holttestek látványa, vagy a savanyú szag, ami beleivódik az élőemberbe a hullaházban sem vehette volna el kedvemet az előttem álló húsételtől. A villát lassan, szikeként mélyítettem el a véresre sütött steakben, és élvezettel vágtam át az inakon, a szaftos rostokon.
Villám végére tűztem egy falatnyi húst.
Az első gondolatom automatikusan az volt, hogy számba helyezem, majd a tanult mozdulatokkal harminckétszer elgyötröm fogaim között. Azonban megtorpantam, s csak kiszáradt ajkaimig jutott a véres húscafat. Először alsó ajkamon vezettem végig, majd a hátrahagyott szaftot kívánósan lenyaltam a hússzirom felületéről. Játszottam az étellel. Kínzón, kiélvezve ízét, mikor végre megkaparintom.

Vártam, hátha nem egyedül iszom meg a testes vörösbort a vacsora után, de az egyetlen, aki felült mellém a pultra, hogy jobb kedvre derítsen Darwyn volt. Charles Darwyn.
– Mi van pupák? Megmondtam a gazdádnak, hogy vigyen el, mert képtelen vagyok gondoskodni rólad… igazán eljöhetne érted.
Kitartóan beszéltem az állatnak, s még a poharamat is felé emeltem, érezze, a következő kortyot az ő tiszteletére iszom. Annyira értelmesen nézett rám, vesébe látóan kapkodta golyószemeit ide-oda, mintha követné gondolataimat.
Paranoiás elképzelés volt, hogy egy macska tényleg tudja, mi jár az ember fejében, de jobb félni, mint megijedni alapon, szorosabbra kötöttem jól lakott hasam felett a hosszított kardigán övét.
– Szörnyű, hogy úgy nézel, mintha mondani akarnál valamit. De mivel nem tudsz, majd én mondok – sóhajtottam a pohárból kinyalt utolsó csepp után. – Edward egy igazi szemétláda. Idejön, mikor kedve támad, rám hárít minden felelősséget, lásd a szerencsétlen teknősét, akit előled menekített ide, mondván, hogy ti nem fértek meg egy házban. Tudod… arról beszélek, amelyiknek kedvtelésből lerágtad a hátsó lábát. Mit tett az ellened…
Megrovó tekintetem nem kerülte el a macskát.
– Aztán beköltöztél te és a macskás cuccaid. Mintha kötelességem lenne rólatok gondoskodni. Egy apa a válás után legalább fizet valamennyi gyerektartást és hétvégén elviszi azokat szórakozni. Edward meg… idehoz téged, a dagadt macskát, meg Einsteint és elvárja, hogy vigyázzak rátok. Mintha nekem jobb dolgom sem lenne, mint rá és rátok várni. Anélkül szervezi meg az életemet, hogy itt lenne, hogy a pasim lenne. Látod, ti férfiak milyen kegyetlenek vagytok? Megterítettem, mert reméltem, hogy ma este itt lesz, de nem jött. Csak ha úri kedve tartja, akkor ugrik be. Elveszi, amit akar, majd tovább áll. Ezt a borosüveget kellene széttörnöm azon a… azon a…
Darwyn kurjantott egyet.
– Azon a hálátlan fején.
A megemelt borosüveg tartalma poharamban végezte. Ha már felemeltem… ne csak a karom fáradjon, az agyam is.
– Holnap elviszlek titeket valami állatmenhelyre. Eddig is tökéletesen megvoltam növények nélkül, állatok nélkül és férfiak nélkül. Erre jöttetek ti hárman, meg az a virágzó orchidea, és mindenkiről gondoskodnom kellett. Csődöt akarok mondani Darwyn.

Fenyegetésfenyegetést követett, s ezerszer megígértem a macskának, hogy holnap már nem etetem meg, fogjon magának egeret, ahol akar. A teknősnek naponta megmutogattam a wc-t, hogy itt fogom lehúzni majd holnap, és a virágot betettem a garázsba, hogy még véletlenül se kapjon napfényt és megfeledkezzek róla holnapra. Edward pedig… nos, megígértem, hogy lecserélem a zárat, de mégsem tettem.
Kínlódok és ígérgetek, mert elég erős nem vagyok, hogy bármerre is mozduljak holnap. Képtelen lennék végignézni, ahogy valaki meghal, hogy valamit elveszítek. Csak a szád a nagy Marsten! Nem adnál semmit Isten kezére, nem bízol te benne.
Nem bízol te senkiben!