A kanapén fekszem, lábaim kényelmesen lógnak le a karfáról a semmibe. Telefonomon csekkolom az időt – 12:30. Kissé már késő volna lemondani ezt az egész hülyeséget. Cris egy fél órája lépett le, pontosabban addigra sikerült hazazavarnom, miután háromszor végigtúrta a szekrényemet és csillogó szemekkel kikészítet nekem az ágyra egy rakott miniszoknyát hozzá illő blúzzal és tűsarkúval és persze a lelkemre kötötte, hogy fel is fogom venni őket. Legalább arról sikerült meggyőznöm, hogy bugyit köszönöm szépen, de találni fogok magamnak mielőtt kitessékeltem lelkes barátnőmet a bejárati ajtón. Visszasétálva a szobába vetettem még egy pillantást a kikészített cuccokra mielőtt nagyvonalúan ignorálva őket belebújtam az egyik kedvenc, agyonkoptatott picsanacimba –végülis, már majdnem olyan keveset takar, mint a szoknya- egy citromsárga, nyitott hátuljú pólóba ééééés igen, valóban sikerült találnom a szereléshez abszolúte passzoló bugyit sőt, még melltartót is. Ennyire király vagyok. Cris persze meg fog ölni, ha újra találkozunk.
Nem szeretem a randikat és egy ideje úgy általában a kapcsolatok is magasról le vannak ejtve. A tapasztalat azt mutatja, hogy a srácok nem csípik, ha egy lány nem ugrásra és rajongásra kész a nap 48 órájában. Márpedig láttál már olyan táncost akinek ennyi szabadideje van? Mármint úgy értem, hogy sikeres táncost.
-Ráérsz délután?
-Bocs, de próbára kell mennem.
-Azt hittem az tegnap volt.
-Igen. Tegnap is volt. És ma is és holnap is lesz. Sőt, kitalálod mit csinálok holnap után?
Nem a legnyerőbb duma. Most mégis itt ülök, pardon, fekszem és az órát bambulom. Mindez Chris kitartó munkájának köszönhető. Végülis, mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet? Esélyesen halálra fogom unni magam. Felberreg a kapucsengő. 12:55. Nicsak, legalább nem késett.

Jason kocsijában ülök szótlanul. Körülbelül negyed órája sikerült kimerítenünk szinte minden közös témát, azóta csak a zene üvölt, már ha zenének lehet nevezni ezt a konstans mosóképzörejt amit a hifi áraszt magából. Kikönyökölök az ablakon, úgy nézek végig a srácon. Cirka 180 magas, bár ez így ülve annyira nem látszik raja, irtó trendi zselézett haj és márkás göncök egyvelege, ami még jó is lehetne, mégis egyre határozottabban kezd az az érzésem lenni, hogy Jason is inkább a vérvörös Mustang Cabriojával szokott csajozni, nem pedig a magával ragadó személyiségével. Sebaj végülis volt már vacakabb első randim is, a kocsi meg tényleg király. Oldalra fordul és macsón rám vigyorog. Azt hiszem határozottan bejön neki, hogy stírölöm. Már épp szólnék neki, hogy inkább az utat nézze, mikor magától is visszafordul, de csak azért hogy lehúzódjon a semmi közepén. Pillogok körbe értetlenül, nem nagyon vágom miért is álltunk meg.
-Szerintem itt tökéletes lesz. Mit gondolsz?
-Mégis mihez? –nézek rá abszolút értetlenül. – Van talán egy hulla a csomagtartóban, akit el kellene ásnunk? – poénkodok.
-Ugyan már, ne hülyéskedj!
-Te meg mit csinálsz?- kérdem határozottan kevésbé viccesen, mikor látom, hogy az övével matat.
-Na mégis mit gondolsz? Gyere, segíts inkább kicsit! –vigyorog, mintha épp csak az időjárásról csacsognánk.
Beledermedek az ülésbe. Egyszerűen nem tudok mit reagálni rá, bár mikor már a sliccét húzza le szerencsére visszatérnek az alapfunkcióim.
-Te nem vagy normális. Húzd azt szépen vissza és vigyél haza. A randinak vége. –közlöm vele szándékaim szerint kellő határozottsággal.
-Ne kéresd már magad! –vigyorog ugyanazzal az elszántsággal  amivel eddig és még a karomat is megfogja az egyik kezével. Lassan, de határozottan húz maga felé, mintha valami kibaszott Bambi lennék. Mit gondol, így majd nyugodtabb leszek, vagy mi a franc?
-Engedj el! –emelem fel most már a hangom. Ennyire azért nem tetszik a kocsi és tulajdonképpen Jason sem. Persze cseszik elengedni, inkább csak jobban szorít én meg kezdek bepánikolni.
-Ne csináld már! Te is tudtad miért jövünk erre. –a hangja még mindig nyugis, de legalább fél kézzel kicsit lassabban tudja kihámozni magát a gatyájából. Micsoda mázlista vagyok. Elfordulok tőle és bepróbálkozok az ajtóval. Nyílik, én meg szállnék ki, de persze nem ereszt. Erősebben szorít rá a kezemre, s még ránt is rajtam egyet, mostmár kissé idegesen.
Tévedtem, ilyen szar randim még nem volt...

-Ugyan már Lil! Jó buli lesz! –vigyorog, miközben megpróbálj tőből kitépni a karom. Legalábbis érzésre valami ilyesmi a szorítása. Ebből nem fogok kiszabadulni így pár béna próbálkozás után fel is adom, ha nem megy a védekezés... szabad kezemmel teljes erőmből pofon vágom, már amennyire a kaszni is engedi. Erre már csak kerekednek a szemei, pláne mikor egy apró vércsöpp is elindul az álla felé. Úgy tűnik az egyik gyűrűm felsebezte az arcát.
-Engedj már el seggfej! –kérem még szépen tőle, s valóban gyengül is a szorítása egy pillanatra, tekintetéből viszont a maradék jókedve is elpárolog. A picsába. Ezt jól elcsesztem.
-Hülye kurva! Tudod... úgy hallottam kicsit könnyebb veled. De ha neked ez a verzió jobban bejön... –szemeiben sötét indulat, a kezem pedig mintha eltörték volna.  Lehet, hogy nem véletlenül focista a marhája? Ereje van, agy meg úgysem kell neki. Szabad kezével a nyakam után kap én meg teljes hangerővel kezdek visítani. A sivatag kellős közepén. Remek kilátások, tényleg. Ráfog a tarkómra, s érzem, ahogy lefelé húzza a fejem, majd elakad a mozdulatban s elengedi a nyakam én meg olyan messze hátrálok tőle az ülésben amennyire csak a kalodám engedi.
Látom, ahogy lehúzza az ablakot. Egy másik srác.... Bazdmeg! Ez a barom hívta a haverjait is???? De nem úgy tűnik, mintha ismernék egymást. Próbálok kilesni az ablakon, de sokat nem látok a srácból, Jason pedig édes modorában igyekszik elhajtani őt. Francba! Francba! Francba! Már nyitnám a számat, hogy ne menjen el, hogy segítsen, mikor meglátom a pisztoly csövét.
Francba! Francba! Francba! Francba!!! De legalább nem rám céloznak azzal a szarral, sőt.... Jason szorítása gyengül a kezemen, míg végül sikerül kitépnem a karom a kezéből. Fájón dörzsölöm meg a csuklóm- nem vagyok én egy kibaszott Mata Hari, hogy megpróbáljak úgy csinálni, mintha nem fájna kegyetlenül.
Apróra összehúzva magam lapulok bele a Mustang ülésébe. Lássuk csak a lehetőségeimet... Jason farka vagy egy vadidegen srác pisztollyal...... Esküszöm nem egyszerű  a választás. Kész szerencse, hogy nem nekem kell meghoznom a döntést.
-Te.... figyelj haver! Tied lehet a csaj, jó? –osztogat Jason boldogan, mint egy cukorkát.
-Mi van? –találom meg végre én is a hangom. Kerekednek a szemeim rendesen, el se hiszem hogy ennyire beszari, sunyi ,köcsög.....
-Oké? –beszél még mindig a kinti fazonhoz. –Hallod szivi, szállj ki szépen! Majd ez a kedves úriember hazavisz téged. Vagy nem.
-Megy a halál! Meg vagy te húzatva! Nem maradok itt vele! –vált hisztérikusra a hangom. Na jó, még mindig inkább egy szopás, mint egy golyó.
-Indíts már Lil! Te mondtad, a randinak vége. –csacsogja hozzám a drága, láthatóan az egyetlen értelmes megoldást, amit gyűszűnyi agya kreálni volt képes a helyzetre. – Így jó lesz? Elmehetek? –kérdezi az új tulajomat, olyan természetességgel, mintha csak egy kölcsön kapott vízforralóról menne a diskurzus. Persze.. inkább a Mustangot tartaná meg, mint engem. A rohadék. Erre már nekem is eldurran az agyam, ökölbe szorított kézzel vágom orrba, s mintha szilánkosra törnének az ujjaim. A kurva életbe!
-Rohadj meg faszkalap! –vágom a fejéhez, majd a táskámba kapaszkodva kievickélek a kocsiból, bevágom magam mögött az ajtót és csak bámulok, hogy most mi jön.
Soha, soha, soha többet nem megyek még egyszer randizni! Mondjuk a következő 45 évben minimum...

Meglepetten pillogok párat ahogy meghallom a fiú nevetését. Na erre sem számítottam, mégis, mintha nem akarna kifilézni. Egyelőre legalábbis nem úgy tűnik, s ez azért határozottan megnyugtató érzés akárhogy is nézzük.
-Menjen. –vágom rá a kérdésre kapásból, de aztán csak meggondolom magam. Nehogy már vérző orral megússza a rohadék, s egyébként is olyan szívélyes az ajánlat és olyan kézenfekvő.
-De a visszapillantó tükörre biztos nem lesz már szüksége. –teszem hozzá gonosz félmosollyal, majd elindulok a fiú felé s reményeim szerint nem nyárfalevélként remegve nyújtom a kezem a pisztolyért. Igen, cseszettül zavar, hogy pisztoly van nála. Tudom, hogy ez Amerika, ahol már az ovisok is fegyverrel mennek a játszótérre, de akkor is. Engem kérem előbb minimum meg kell hívni egy kávéra, csak utána lehet mindenféle előítélettől mentesen rohangászni a közelemben egy lőfegyverrel!
Ha megkapom a pisztolyt (?) jobb kézzel ráfogok majd igyekszem becélozni a tükröt, de a kezem úgy remeg mint egy rossz drogosé. Az adrenalinfröccs és a maradék pánik utóhatása. Így aztán nem lövök szét semmit, még a végén tényleg eltalálnám ennek a majomnak a fejét, persze ha a srác segít , vagy ha nála marad a fegyver és ő lövi szét a tükröt nekem az is jó. Egy próbát mindenképpen megért, hogy elvegyem tőle a stukit.
-Mit gondolsz? Ennyi elég lesz neki? –vigyorgok Jasont figyelve, de szavaim a mellettem/mögöttem álló fiúhoz szólnak. Hátha neki van még pár jó ötlete, de ha nem hát mehet isten hívével ez az idióta... ha még egyáltalán emlékszik rá hogy kell vezetni.

Határozottan szokatlan érzés, ahogy a pisztoly a kezembe simul, de csak addig vagyok menő vele, amíg a srác kezét is megkapom hozzá. Nélküle lazán visszatér a nyárfalevél effekt, s nem is bánom már annyira, hogy visszaveszi inkább. Így hogy hajlandó volt megválni tőle már sokkal kevésbé rémisztő az egész stuki téma. Őszintén én sem látom benne a logikát, de így van és kész. Nekem is el kell fogadnom, hogy idiótán működöm néha.
A lövés hangjára összerezzenek, de nem mozdulok meg, ajkaimra pedig lassú, elégedett mosoly kúszik. Nem tudom ki ez a kölyök, de határozottan jövök neki egyel.
-Hm? –nyekkenek egyet kérdőn, s fogalmam sincs mi járhat a fejében. Pedig láthatóan még nem óhajtja az útjára engedni Jasont, belőlem pedig kezd rohamtempóban párologni az adrenalin, s érzem ahogy lassan meg-megremegnek a lábaim is. A végén még összeesek itt. Marha jó.
Kérdő tekintettel figyelem a jelenetet, ajkaimra mintha ráfagyott volna az a gunyoros elégedettség, s csak alig rándul meg a szám széle Jason bájos szavaira. Hallom ahogy kattan a fegyver s már épp lépnék, hogy kössz, de őt igazán nem kellene kiluggatni, mikor megszólal a srác, s még én is meglepetten fixírozom a hátát. Nem, biztos rosszul hallottam, de hamar biztosít róla mindkettőnket, hogy erről szó sincs. Így aztán belőlem kibuggyan egy rövid, halk kacaj, ami nem is sikerül olyan rövidre, mint ahogy azt elsőre terveztem. Terveztem egyáltalán? Finoman ráz a csak félig visszafojtott nevetés, s ahogy a srác nem elégszik meg Jason farmerjával már hangosan kacagok. Pár perce pedig milyen örömmel igyekezett kihámozni magát a cuccaiból. Hát... van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem így képzelte el a dolgot. Azért mázli, hogy sötét van és így viszonylag keveset látok belőle.
Vigyorogva, könnyes szemmel intek búcsút Jasonnak, bár nem hiszem, hogy nagyon érdeklem, sem én, sem pedig a kisebb röhögőgörcsöm. Sebaj, a miénk még rövidtávú kapcsolatnak is bőven túl hosszúra sikeredett. Megtörlöm a szemeim és vigyorogva nézek a srácra mellettem, s csak akkor hagyom abba a nevetést, mikor elindul vissza a kocsijához.
-Hé! –kiáltok utána, mikor már lehagyott pár méterrel, majd gyorsan megindulok utána s felzárkózom mellé.
-Kösz, hogy segítettél. Jövök neked egyel......amit kapásból dupláznék is. – vágok bele a közepébe ahogy mellé érek. Tartok egy kis szünetet, s igyekszem olyan meggyőző lenni amennyire csak tudok. –Vissza tudnál vinni a városba légyszi? –kérem, s csak hogy lássa nem vagyok az az igényes fajta még gyorsan hozzáteszem. – Vagy bármi negyed fokkal civilizáltabb helyre. Egy benzinkútig esetleg? -próbálkozom kitartóan, majd csak előbuggyan a betáplált jólneveltség, s felé nyújtom a kezem.
-Lily vagyok egyébként. -bár ezt már biztosan hallotta, de hamár egyszer kihúzott a kakiból az a legkevesebb, hogy normálisan is bemutatkozzam. Vagy csak furcsán vezetem le a feszültséget. Ki tudja.

Kissé elbizonytalanodva fürkészem az arcát. Majdnem biztos, hogy már megint baromságot csináltam, de....ma nem ez lenne a legnagyobb. Lassan leeresztem a kezem, a mosolyát látva viszont csak felfelé görbül az én szám is.
A válaszára meglepődve szalad fel a szemöldököm, s pár pillanatig csak nézem ahogy sétál tovább a kocsi felé. Mostmár teljesen biztos, hogy ma csak fura alakokba tudok belebotlani. Azért csak elindulok én is, s kissé lemaradva követem Josht.
-De! Megyek! –szólok vissza mosolyogva s csak megszaporázom a lépteim, ha ő ennyire sietni akar. Bár igaza van, azt hiszem egy időre nekem is elegem volt a sivatagból. Kinyitom a kocsi ajtaját, s csak alig szélesedik a mosolyom a benti kupi láttán. Én is nekilátok áthajigálni a szemetet a hátsó részre és kicsit leseprem az ülést mielőtt bezuttyannék rá. Mázli, hogy annyira nem vagyok finnyás.
-Köszi. –fordulok felé még mindig mosolyogva miután behúztam magam mögött az ajtót.
-És lehet, hogy neked semmiség, azért én szeretnélek meghívni....mondjuk egy pizzára? –fut át kérdőbe a hangom, ahogy csak visszaterelem a témát a hálálkodós részhez. –Vagy eszel néha mást is? –váltok át kissé piszkálódóba, ami talán nem a legjobb stratégia, tekintve hogy épp most lapátolt ki a szarból és még sofőrködik is nekem, de... sosem ment nekem igazán ez a jópofizós téma.

Felé fordulva figyelem ahogy ügyködik, majd az arcomba tolt ujjára csöppet hátrahőkölve nézek feltehetően elég értetlenül.
-Hmmm? – pillogok utána ahogy kiszáll, de jó kutyus módjára maradok a helyemen. Vár, nem ugrál, nem nyáladzik, nem csóvál. Hátha a végén kapok egy fülvakarást is....
Az ülésből nyújtózkodva skubizok kifelé mikor káromkodik, s mikor leesik mire is vadászik épp elkezdek kotorászni a telefonom után, hátha tudok vele valami fényt csiholni. Még csak az egyik zsebet túrtam át tök feleslegesen, mikor visszaül, immár a kulccsal a kezében. Úgy tűnik indulunk, én meg inkább nem matatok tovább. Visszacipzározom a táskám és ledobom a lábamhoz.
-A patkány túl kicsi és csontos.  –fordulok felé hullakomoly képpel. – Bár jól fűszerezve.... mondjuk mustárral és borssal... talán egy kis bazsalikommal? – nézek rá kérdőn, de az én szám is hamar vált vigyorba.
-Helyes! –vágom rá lelkesen, ahogy beleegyezik a vacsiba. Belegondolva asszem nekem sem fog ártani valami ehető lassan. Főleg ha nem egy patkányburger mellett körünk ki. Ajkaimon mosollyal fordulok vissza előre és bambulok ki a semmibe. Reflexből húzom fel a jobb lábam az ülésen majd könyökölök a térdemre s támasztom meg a fejem a kezemmel. Nem kérdezem, hogy zavarja-e hogy összetiporom az ülést. A korábbi kupiból ítélve talán nem fogja de ha mégis majd szól.
A kérdést hallva újra felé fordulok. Tényleg ilyen mazochistának tűnnék?
-Áh! Gondoltam kellene egy új hobbi. Tudod a változatosság meg ilyenek. De azt hiszem inkább valami mást keresek. –vigyorgok rá. Hülye kérdésre hülye válasz. A többit inkább nem is kommentálom. Kifogásom lenne millió, de minek? Igaza van és egyértelműen jobb megfigyelő, mint én.  
-Nem akarsz megtanítani lőni? –figyelem még mindig Josht, s még engem is meglep milyen tárgyilagos a hangom. –Az valamivel hasznosabbnak tűnik perpill. –teszem még hozzá s csak telik egy mosolyra is. Végülis... eddig határozottan jófej a srác.

-Mmhm. –reagálok valami minimálisat s még bólintok is egyet, majd én is előre fordulok ahogy ő is az utat skubizza inkább. Azért határozottan megnyugtató a dolog. Mármint, hogy nem gondolja, hogy a füle helyén is van szeme. Nem mintha olyan veszettnagy lenne erre a forgalom, de azért no.
Az ötletelős részre csak felvonom a szemöldököm. Persze, vállalhatnék kutya sétáltatást – minimum öt ebet egyszerre, megtanulhatnék citerázni vagy elmehetnék ipari alpinistának is, bár van egy olyan halvány sejtésem, hogy nem ezekre gondolt. Attól pedig végképp távol állok, hogy megegyen otthon az unalom, de azért...
-Okké. Lássuk az ötleteidet! –megyek bele mégis és fordítom felé a fejem újra. Pimasz mosoly kúszik ajkaimra ahogy várom vajon benyögi-e a szokásos ’pasiválaszokat’ a témára, vagy inkább kitalál valami újat.
Némán figyelem az arcát a sötétben, röviden lehunyom a szemeimet is, s csak a hangját hallva nyitom ki újra.
-Miért ne? Állítólag egész elviselhető társaság vagyok, amikor épp nem akarom eltörni valakinek az orrát. –rántom meg a vállam, majd az újabb kérdésre már én is szélesebben vigyorgok.
-Noss, ha fegyvert adsz a kezembe és nem figyelsz rám akkor meg is érdemled, hogy ellőjem a lábad. –nevetek fel. Perpill egész mókásnak tűnik a téma.

A vízisí hallatán felnevetek, de csak nem áll meg ennyinél. Az utazgatás sem rossz ötlet, bár annyira nem az én világom, a piranjaetetés pedig egyértelműen csak vicc. Nagyon remélem.
-Hmmm. Ez a szökőkutas téma egészen jól hangzik. Vacsi után útba ejthetünk egyet. –húzódik széles vigyorra a szám. Ha már feldobta a labdát... lássuk mit szól a saját ötleteihez. Plusz egy csobbanás igazán beleillik még a mai napomba. Pláne amíg nem az én kocsimba kell csuromvizesen visszatoccsanni utána.
Lustán fordulok vissza előre, pillogok ki a sötétbe majd a válaszra újra mosolyogva fordulok felé.
-Elejteni? Azért ennyire nem vagyok béna. –nevetek is fel, majd csak leesik mire is gondolhat.
-Okké. Azt hiszem nem épp a legtutibb pillanatomban láttál korábban. – ismerem el még mindig vigyorogva az evidenst. Én legalábbis inkább azon lepődök meg, hogy ilyen nyugisan ücsörgök itt mellette és csacsogunk hülyeségekről. De véééégülis, miért is ne? Hisz nem történt semmi.
-Amúgy is nem  ér beszólni. Nekem ez volt az első, oké? – feleselek vissza mégis nevetve, majd zúgok oldalra ahogy megrántja a kormányt.  Rövid, meglepett sikkantás de csak sikerül megtámaszkodnom a combján és nem zuhanok teljesen az ölébe. Félsiker. A biztonsági öv meg láthatóan luxus. Pár másodpercig csak pillogok magam elé, majd újra előtör a nevetés. Ez már csak egy ilyen nap, kár volna szépíteni rajta.
-Bocs. –nyögöm vigyorogva majd visszakecmergek a helyemre és körbepillogok mi is volt ilyen veszettül fontos, hogy most azonnal meg kellett állnunk. A kaktusz? Azt inkább folyékony formában citrommal preferálnám.
-Nehezített körülmény? Micsoda? –kérdezek vissza és nézek rá olyan igazán szőke nősen, amiért jobb napjaimon lazán fejbe vágnám magam, most viszont csak pillogok kérdőn. Ez épp nem a jobb napjaim egyike.

Széles a vigyor a képemen és egy rövid nevetésre is futja, ahogy elkapom a mozdulatát. Akkor hát egy kellemesebb madáritatót is megejtünk még ma, ha elénk ugrik. Nem is rossz. Mééég az is lehet, hogy nem fogom végül megutálni ezt a napot. De minimum kap pár plusz pontot is, ami lássuk be, jóval több, mint ahogy alig fél órával korábban kinézett a helyzet.
Aztán jön a kanyar, a sikkantás és a majdnem elhasalás, nekem meg szépen rá kell szorítanom a lábára, ha meg akarok támaszkodni, de ez legalább sikerül. Apró örömök az életben.
Kacsintás, vigyor és az engedély, ami a mai nap akár a biztosítékot is kicsaphatná, mégsem teszi.
-Kössz. Majd észben tartom. –vigyorgok vissza Joshra. Csak poén. Vagy ha nem is, mégsem húz vissza az ölébe, ami határozottan kellemes váltás ma este.
Figyelem, ahogy kiszáll, meglepettségtől kerekedő szemekkel nézem, amíg megkerüli a kocsit. Nyílik az ajtó az én oldalamon is, én meg pillogok párat, mint a pocok a fényszóró kereszttüzében. Persze a fény nem az én szemem süti, a kaktusz meg egész jól bírja a kiképzést. Lepillantok a kezére és széles mosolyra húzom a számat.
-Te meg azt mondtad nem adsz fegyvert a kezembe. –vigyorgok fel az arcába, de ha már ilyen nagylelkűen meggondolta magát nem fogok most én visszakozni. Elvégre is, mindig kell egy első alkalom.
Nyújtom a kezem és ráfogok az övére, majd kiszállok a kocsiból. Egyedül ha kell, bár ha már ilyen szépen egymásba kapaszkodtunk csak pluszpont, ha ránt egyet a mancsomon. Csak olyan finoman és nőiesen. Aztán hátrafordulva visszadobom a táskám az ülésre, s ha nem ragaszkodik nagyon hozzám elengedem a kezét.
-Akkor hajrá. Taníts, mester! –vigyorgok a szemeibe. Ha már így alakult eszem ágában sincs visszatáncolni. Én és egy pisztoly. Vicces lesz.

Cinkos mosoly kúszik ajkaimra a válaszát hallva, s egy köszi kíséretében kiszállok a kocsiból. Lépek én is egy párat utána, de jó egy lépés távolságban megállok tőle. Érdeklődve figyelem ahogy helyezkedik, tekintetem a kezein, a fegyveren, ahogy a tárral zsonglőrködik. Ő sem ma kezdte a témát, de... nem is baj. Ha valakinek van egy fegyvere, az a minimum, hogy megtanulja azt rendesen használni. Különben több, jóval több kárt okozhat a cucc, mint amennyit használ.
Kezem még mindig az övét stíröli ahogy a karomért nyúl, én meg túl hirtelen kapom fel a fejem, mikor maga elé húz. Ügyetlenül lépek előre, s komoly sikerélményként könyvelem el, hogy nem buktattam ki magam a lábaiban. Hagyom, hogy beállítson maga elé, de csak nem sikerül teljesen egyhelyben maradni.
-Hmmm? –érdeklődöm veszettül találóan, s a fejemet tekergetve próbálok fordulni Josh felé, de eléggé sikerül lekorlátoznia a mozgásterem. Közel van, nagyon közel és nyilvánvalóan erősebb és nagyobb darab, mint én, még ha nem is egy tipikus kétajtós szekrény a szentem. A közelsége mégsem fenyegető.
Nem fészkelődök sokáig. Érzem, ahogy marionett bábuként emeli a kezem, s erre már csak előre fordulok én is. Ráfogok a fegyverre, nem túl szorosan, s megvárom, amíg beállítja a kezeimet.
-Oké. –biccentek egy aprót és fogok rá stabilabban a pisztolyra és szisszenek fel. A kocsiban már egészen el is felejtettem a Jasonnek bevitt pofont, de bezzeg ha használni akarom a kezem...  Jobb lesz lejegelni otthon, biztos ami tuti.
-Az biztos. És még egy szempillaspirálhoz sem hasonlít. –kontrázok rá vigyorogva, de figyelmem már a kezemen. Az eddigi látszattal ellentétben nem vagyok totálisan ostoba, láttam mire képes ez a cica és amivel lazán el lehet lőni egy Mustang tükrét az qrvára nem játék.
-Mondtam már, hogy nem ejtem el! –feleselek vissza csakazértis, de azért örülök, hogy nem hagy itt a picsába. Röviden átfut a fejemen, hogy ha elejtesz egy kibiztosított fegyvert, vajon mennyire jó ötlet utána kapni, de gyorsan el is hessegetem a felvetést. Nem ejtem el és kész. Francnak van kedve rohanni a sürgősségire. Vagy épp egy hullazsákért.
Finoman remeg meg a kezem, no nem az idegesség, csak a fegyver súlya. Franc gondolta, hogy ezt ilyen nehéz nyújtott mancsokkal tartogatni.
-Oké főnök. –viccelem el újra, de igyekszem stabilabban tartani ezt a vacakot. Apró mosoly, bár úgysem látja, de azért megnyugtató, hogy nem hagy a monyóba csak így hadonászni és szerencsétlenkedni. Bár nem tűnik épp egy szuicid hajlamokkal küszködő srácnak.
-Ahham. –nyugtázom ahogy megvan a célpont is. Hallgatom az utasításokat és megpróbálok eleget tenni nekik. Újra igazgat rajtam én meg próbálok nem ellőni semmit közben. Fél szemem csukva, nagy levegőt veszek és lassan fújom csak ki. Alig érzem, ahogy Josh ellép mögülem, apró igazgatás még a mancsaimon, kezeim feszesen, célzok és........ jó öt centivel a virág mellett kapok ki egy darabot szegény kaktuszból.
-Picsába. –kommentálom mély meggyőződéssel. Tényleg nagyot rúg ez a vacak. Ez a lövöldözés téma csak akkor tűnt olyan egyszerűnek, mikor Josht csinálta. Lentebb eresztem a fegyvert mielőtt elkezdene remegni a kezem. Ujjam leveszem a ravaszról, fasz sem tudja, hogy újra ki kell e biztosítani a cuccot vagy sem, de nem akarok én ellőni véletlenül semmit.
-Megpróbálhatom megint? –kérdem, de nem fordulok hátra. Szemem a földön, amerre a fegyvert tartom épp. Majd ráérek kapálózni akkor, ha már elvette azt a kezemből.

– Szuper! – húzódik vigyor az ajkaimra. Elszántan kezdem méregetni a kaktuszt, pláne azt a cseszett virágot, akit nem sikerült elsőre eltalálnom. Nem mintha ő ártott volna nekem bármit is, szimplán csak rossz helyen volt rossz időben, de.... egészen tetszik most nekem ez a lövöldözős téma. Érzem, hogy fáj a kezem, érzem a vállam, ahogy visszarúgott az Eagle, de nem érdekel. Jól esik. Kell egy kis feszültséglevezetés.
Újra emelem a kezem, próbálok úgy állni és úgy tartani a fegyvert ahogy Josh beállítgatott korábban. A cinikus vigyor kitart és tudom, hogy elég kreténül nézhetek ki, ahogy elszánt képpel fegyvert fogok erre a jobb sorsra érdemes zöldségre, de perpill pont leszarom az egészet. Becélzom a virágot újra, várok egy picit, hátha a tanárbácsim szeretne igazgatni rajtam, vagy magyarázni még egy kicsit majd meghúzom a ravaszt és ellövöm a kaktuszt.... nagyjából ott, ahol elsőre is elkaptam.
– Bazz! – jegyzem meg újra, de már nem kérdezem meg, hogy próbálkozhatok-e újra. Aprót korrigálok és a harmadik lövésre végre sikerül kiiktatnom az a veszedelmesen vicsorgó virágocskát. Elégedett vigyor terül el a képemen, de még koránt sem végeztem. Új célpontot keresek és a második virágot az első lövésből leszedem. Kezdők szerencséje. Tudom, mégis qurvajó érzés. A harmadik virágot viszont a francnak sem sikerül eltalálnom.
Mire üresen kattan a pisztoly már kegyetlenül nehéznek érzem a mancsaimat is, nem még a fegyvert. Leeresztem a kezem az oldalam mellé. Fél kézzel tartom lazán az szárnyast és épp csak arra figyelek, hogy a csöve ne a lábamra célozzon mikor lépek egy felet hátra, majd lazán hátra dőlök. Ha még mindig mögöttem állna akkor Joshnak, ha ellépett közben, akkor a kocsinak támaszkodok neki és szélesen vigyorogva szemezek az áldozati tequila alapanyaggal.
– Le fog szakadni a karom. – jegyzem meg a nyilvánvalót majd csak kibuggyan belőlem a nevetés.

Érzem a kezét a kezemen, s hagyom, hogy kibontsa az ujjaim közül a fegyvert. Adnám én magamtól is, de hadonászni nem akarok vele, másképp meg nem vagyok benne biztos, hogy jelenleg menne. Josh felegyenesedik és vele együtt én is, de még mindig nincs kedvem ellépni tőle, hacsak nem tol odébb persze. Olyan stabil pontnak tűnik jelenleg. Tetszik.
– Ahham. – jegyzem meg felettébb elmésen, bár mentségemre legyen, hogy még mindig képtelen vagyok abbahagyni a kuncogást, így aztán a bonyolultabb mondatok jelenleg meglehetős kihívást jelentenek. – A folytatás? Legyeeeeeeen...... mondjuuuuuk.... – nyújtom a szavakat, de nem igazán tudom mivel is kellene folytatni. Lehetne pizza, de éhes még nem igazán vagyok, szökőkutat épp nem látok a közelben, de azért biztos ami tuti csak körbeforgatom a fejem, de szökőkút egy szál sincs. Mi is volt még? Valami piranha.... de azt talán elvetettük. Ugye elvetettük? – Fogalmam sincs. – vallom be és bár sikerült a kuncogást is abbahagynom, a hangomban még mindig ott a nevetés utócsengése. Lépek egyet előre, eltávolodva tőle ha hagyja, majd megfordulok és mosolyogva rántom meg a vállam. – Passz. – erősítem meg a korábbiakat, s vagy jó öt másodpercig sikerül is csöndben maradnom.
– Úgy tűnik ma a legértelmesebb ötletem eddig az volt, hogy beszálltam melléd a kocsiba, már amellett, hogy nem húztam miniszoknyát – rémlik fel előttem az otthon gondosan kikészített darab, majd tekintetem lesiklik a picsanacimra. Nem. Tényleg nem takar sokkal többet, mint a szoknya. Dehát az elvek, kérem! – A lövöldözést én találtam ki, a következő program a te reszortod. Lepj meg! – s alsó ajkam beharapva villantok rá egy mosolyt.

A válasza egy csöppet sem lep meg, talán csak az, hogy ennyire konkrét a srác. De ki a retket zavar amíg csak poénkodik és nem akarja az ölébe nyomni a fejem? Végülis, minden csak viszonyítás kérdése és pár óra alatt asszem cseszttsokat változtak a preferencicáim.
– A gatyából talán nincs ki eléggé a fenekem? –kérdem  vigyorogva, bőven rájátszva. A vállam fölött hátrafordulva skubizom meg a seggem, s fordulok is egy pár kört magam körül, mint az idióta kiskutya, aki a farkát kergeti. Látni ugyan nem látok így semmit, de tekintve hogy ez az egyik kedvenc gatyám pontosan tudom, hogy még koppra takarja az emlegetett részem az anyag. Már ha nem hajolgatok benne nagyon.
– Szuper! – indulok el én is a kocsi felé, csak hogy majdnem felnyaljam a sivatagot a nagy pörgés után. – Bassza meg! – foglalom össze halkabban, nevetve, ahogy összeakadnak a lábaim és majdnem kigáncsolom magam, de végül csak sikerül egy darabban eljutnom az autóig. És hogy Josh komplett hülyének néz? Pont rohadtul nem érdekel. Asszem ma nem az eszemért fog szeretni. Ha egyáltalán...
Törökülésben kucorodok vissza az anyósülésre és ha sikerült kifarolni a homokból letekerem az ablakot és kilógatom rajta a kezem.
– Szóóóóóóval? Merre megyünk? – érdeklődök felé fordulva. Jó dolog ez a meglepetés, de nagyjából addig nem furdal a kíváncsiság, amíg nem tudok arról, hogy van.