Csak ülök a kocsiban és bámulom a házat... mit házat?...ezt a kisebb palotát már vagy egy fél órája, de kiszállni csak nem akaródzik a kormány mögül. Tulajdonképpen csodálkozom, hogy még nem szedtek össze az őrök.  Csak ülök szinte mozdulatlanul és próbálom kiüríteni a fejem. Így, hogy már látom a célt valahogy még távolabbinak, elérhetetlenebbnek tűnik az egész, mint mikor belekezdtem. Márpedig nekem kell egy munka! És ugyan mihez kezdhetnék, ha nem..... Menjek talán el tanárnőnek? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a munkatapasztalatok résznél a legtöbb állást elbuknám. Vagy azért, mert egyáltalán semmi de semmi tapasztalatom nincs még, vagy mert nagyon is sok van.

Persze, a rajzolgatás és a divattervezés szép álom, de csak ennyi. Egy álom. Van ugyan néhány tervem már otthon, de az annyira kevés. Semmi. Sokat agyaltam már rajta, de nem sikerült eldöntenem vajon a tervek alapból pusztulásra ítéltettek, hiszen ki is fizetne egy prosti tervezte ruháért, vagy pont ez volna benne a kuriózum... Végülis a világ elég nagy, az emberek pedig elég ostobák, hogy ezt is benyeljék. De nem! Nekem ez a munka kell!

Lehunyom a szemeimet, nagyot lélegzek. Egy utolsót, mielőtt döntésre jutnék. Itt már hiba volna meghátrálni. A kocsiból kiszállva eligazgatom magamon a ruhát, de csak nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy épp iszonyatos idiótát készülök csinálni magamból. Mint valami ostoba, elcseszett vizsgadrukk.

Nevetséges.

Mégis, otthon legalább a fél szekrényt kipakoltam, próbálgattam idegesen, mint egy rendes állásinterjú előtt. Vajon milyen ruhát vesz fel az, aki prostituáltnak akar jelentkezni? Vannak egyáltalán ilyen interjúk? Elképzelésem sincs. Legelőször.... nos fogalmazzunk úgy, hogy a munka talált meg engem, nem pedig fordítva.

A piros sifon anyag lazán lengedezik abban a semmi szellőben is, amit Vegas produkálni képes ma. Végül ez a nyakba kötős, mélyen dekoltált hát nélküli csoda győzött. Sokmindenre nem alkalmas azon kívül hogy nagyon dekoratívan lehet benne egy helyben állni, de mégis... Pont eleget takar, eleget mutat és eléggé feszül, hogy tisztán látszódjon mennyire nincs alatta semmi. Most már elég ostoba ötletnek érzem, hogy nem csak a melltartóról mondtam le oly nagylelkűen reggel, de ezen már kissé késő változtatni. Egyébként is.... Pont itt legyek szégyenlős?

Ostobaság.

A ruha elöl a térdemig, hátul majdnem a fölig ér. Tökéletes, ahogy a sminkem is. Vagy negyven percen keresztül készült mégis, mintha egy deka festék sem volna rajtam. Egyszerű, természetes hatás. A babaarchoz talán még hatásosabb is, mint a vérvörös rúzs. A 13 centis tűsarkú vörös szandálban pedig már majdnem kellemesen felérem a monitornak álcázott kaputelefont is.

-Angelica Gibson. Mr. Saintwood-hoz jöttem. –válaszolom magabiztosan az érdeklődő, feltehetően biztonsági szolgálatos férfinak. A meglepetés még azt arcomra is kiül mikor meghallom a berregést s látom, ahogy a kapu elhúzódik, hogy bemehessek. Ennyi? Valóban ilyen egyszerű volna? Persze, naponta biztos tucatnyi lány jön ide. Igazán nem faggathatnak itt minden jöttment fruskát órákon keresztül a kapuban. Majd benn a házban....

Ráérősen sétálok végig a kaputól a házig futó úton. Nincs kedvem siettetni az elkerülhetetlent, bár még ennél is nagyobb motiváció, hogy ne nyaljak el a hülye kis kavicsokon. Most komolyan, a gazdag emberek levitálnak ezeken a szarokon, vagy mi a szent kakadu? A kert mindenesetre hatalmas és gyönyörű, az itt-ott felbukkanó őrökről pedig igyekszem nem tudomást venni. Cserébe ők is hasonlóan intenzív érdeklődést mutatnak irántam. Nyilván nem tisztjük felülbírálni a kapunyitogató kolléga munkáját. Megvan itt mindennek a rendje kérem.

Meg sem lepődök, hogy az ajtóban már várnak rám. Egy kedves, ártatlan mosoly kíséretében köszönök a gorilláknak, majd a kérésüknek megfelelően követem őket a palota bejárarán át. Motozás. Szintén várható volt. Hajrá. Nem, tényleg nem rejtettem el sehova egy nunjakut, s mikor erről a pasi is meggyőződik a táskám kerül az érdeklődés középpontjába. Telefon kikapcsolva, autó- és lakáskulcs, iratok, amit nagy érdeklődéssel át is lapoznak, szemceruza, tükör és zsebkendő. Semmi izgalmas, vagy érdekfeszítő. A gázspary most a kesztyűtartóban pihen. Nem vagyok olyan ostoba, hogy megpróbáljam behozni azt is.

-Nyugodtan megtarthatja, amíg végzek. –mosolygok a táskámmal babráló fazonra. Esélyesen úgysem lesz rá szükségem és talán az őröket is megnyugtatja, ha nem viszek mindenféle veszélyes női dolgot a főnökük közelébe. Rajtam aztán igazán ne múljon dolog.

-És milyen ügyben jött, Miss Gibson? –kérdi az egyik férfi. Ezen egy pillanatra elgondolkodom. Nos, gondoltam ledobom magamról a ruhát, hátha az újdonság varázsával hat majd az öregre a dolog és azonnal bevesz a lányai közé. Persze....

-Üzleti ügy. –maradok a tárgyilagos verziónál.  Bájos, ártatlan mosoly és teljesen semleges tekintet. Úgy tűnik kezd hatni a leszarom tabletta is. Persze a fickót ennél nehezebb meggyőzni, de kitartok ennél a verziónál, míg végül feladja.

-Várjon itt! –szól, majd elindul a ház belsejébe. Szótlanul ácsorgok, nézelődök a hallban, míg vissza nem tér a fazon. –Erre! –szól, majd újra elindul egy másik folyosón én pedig követem őt. Én és két másik pasi. Nicsak, milyen veszélyesnek tűnhetek...

A tárgyaló szintén hatalmas és elegáns. Bárhol máshol barátságosnak mondanám ezeket a hatalmas bútorokat, a csurig rakott könyvespolcokat, de most... lágyan megremeg a karom. Az újabb motozás is váratlanul ér de amin át kell esni... talán nem ez fog csorbát ütni a kis lelki békémen. Ha mindenki megbizonyosodott róla hogy egy időzített bomba sem ketyeg a seggemben lazán ellépek tőlük, ha engedik s körülnézek a szobában. Utálok egy helyben állva várakozni  a sortűzre. A polcokhoz lépve ujjaim lazán simítanak végig a könyvek gerincén, hallgatom az óra ketyegését, s a hátamban érzem mindhárom férfi tekintetét. Nehogy megpróbáljak itt egy levélvágó kést is elemelni, vagy netán összehegeszteni egy  fojtóhurkot a Háború és békéből... A táskámat (ha mégis visszakaptam?) az asztal tetejére rakom, majd végül háttal az íróasztalnak dőlve állok meg várakozón. Tekintetem az őreimen és az ajtón. Várok, hogy eladhassam magam. Milyen végtelenül nevetséges....

Szép napot, Uram. Mit parancsol? ....... Royal menü? Tökéletes választás, Uram. Extra sajtot vagy bacont kér bele? Azonnal készítem a korbácsot és az análgyöngyöket is. A krumpli mellé esetleg parancsol valamit? Az epres és a mentolos síkosítóink kifejezetten felkapottak mostanság, de persze... Önnek talán valami egzotikusabb.... egy melegítő hatású masszázsolaj vagy testgyertya ha ajánlhatnám? ....... Köszönöm, foglaljon helyet kérem, rögtön viszem....... Az orális kielégítést vacsora előtt vagy után óhajtja?......  Abszolút egyetértek, egy kiadós étel kellemesen eltelíti az embert. Engedje meg, hogy leadjam a rendelését a konyhának és már megyek is. Ohh, és az italokat itt mellettünk a pultnál bármikor újratöltheti...

Nem támasztom sokáig az asztalt. Nem is baj. Legalább hamarabb túlesek ezen is. A hangra felemelem a fejem s automatikusan húzódnak lágy mosolyra ajkaim. Nem ismerem őt. Sosem láttam még, de nem is kell ismernem. Meglepődnék, ha nem ő volna itt a főnök.

Követem a tekintetemmel ahogy az asztalhoz sétál. Nem lep meg, hogy tizenévesnek néz, mint mindenki más is. Az viszont, hogy ez zavarja (?)..... valahogy..... megnyugtat? A mosolyom is természetessé szelídül, s egy csepp ironikus íz is vegyül belé. Figyelem ahogy előveszi a szivart, s próbálom kisakkozni vajon komolyan gondolta-e az igazolvány témát. Ötletem sincs.

A táskámból kiveszem a személyimet, majd megkerülöm az asztalt s megállok még épp karnyújtásnyi távolságon kívül. Ha ő így játszik engem ez sem zavar. Mondjuk az sem lepne meg nagyon, ha az egész színjáték csak a kamerának szólna. Elé tartom a kis műanyag lapot – elveheti, de úgy fogom, hogy akár el is olvashatja. A fénykép nem túl meggyőző- ott még fiatalabban nézek ki, ami valljuk be kész csoda. A születési dátum viszont jócskán lebuktat.

Megvárom míg elolvassa, majd teszek még egy lépést felé, s most a szék mellett állva dőlök neki az íróasztalnak. Már bőven kinőttem a büntetendő korból, nem hiszem, hogy így nagyon ellenezné a dolgot.

-Szeretnék Önnek dolgozni, Mr. Saintwood. –keresem a tekintetét, arcomra pedig visszakerül a természetes higgadtság álarca. Mi a fenét csinálok? Állom a tekintetét, ajkaimon letörölhetetlen, valódinak tetsző mosoly. Vajon jól csinálom?

Kezemet leeresztve hagyom, hogy ujjaim megpihenjenek az asztal élén, s ajkaimon alig szélesedő mosollyal várom ki, amíg kibogarássza a nevem. Nem pocsékolok fölösleges szavakat és a személyimért sem kapkodok nagyon. Az asztalon egyelőre tökéletes helyen lesz.

Figyelem ahogy a szivarral zsonglőrködik, s csak akkor mozdulok, mikor hellyel kínál.
– Köszönöm. – cseng természetesen a hangom még mielőtt azt hihetné, hogy megnémultam. Hátat fordítva neki kerülöm meg az asztalt és sétálok el a fotelig. Kezem a ruhámon nyugszik, szinte észrevétlenül igazítva el a piros anyagot, hogy annak azután is tökéletes esése legyen, hogy helyet foglaltam. Automatikus kis mozdulat, amit Chloé már egészen kiskoromban belém nevelt. Ujjaim összefonódnak, s egyik könyököm a fotel karfáján megtámasztva engedem, hogy karjaim az ölembe hulljanak, majd lábaim is keresztbe vetem.

– Ezt sajnálattal hallom. Pedig igazán gyönyörű otthona van, Mr. Saintwood. – fűzöm a szavakat teljesen feleslegesen. Hisz mindketten tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy nem szakácsnak jelentkeztem, ahogy a WC pucolás is meglehetősen távol áll tőlem.

– Volna esetleg olyan pozíció, amit mégis el tudna nekem képzelni? – kérdem rezzenéstelen arccal. Tekintetem még mindig az övét keresi, ajkaimon szolid mosoly játszik.

Tekintetem követi a mozgását, ajkaimon az eddigi finom mosoly játszik. Felemelem a fejem, ahogy megáll előttem, s csak alig szélesedik a mosolyom a szavait hallva. Türelmesen, rezzenéstelen vonásokkal várom ki amíg tekintete végigpásztáz rajtam. A tekintete.... biztató. De talán mégsem kellett volna kiprovokálnom, hogy ő keljen fel a fotelből és ő jöjjön ide. Elém.
Semmit nem engedek felszínre a zavarból, ami az elmúlt órákban mardos. Hihetetlen, érthetetlen és szörnyen frusztráló. Miért van az, hogy gondolkodás nélkül tudnám ledobni előtte a ruháimat, de a szavak bezzeg cserben hagynak? Álnok dögök.
– Érdekes ez a felállás. Tudja, a legtöbbször inkább tőlem szoktak különféle pozíciókat várni. – játszom a szavakkal ahogy egy csöppet tovább halogatom a választ. A mosolya viszont ahelyett, hogy elbizonytalanítana, inkább csak megerősít. Igen, ezt a reakciót ismerem.
– Úgy tudom, hogy lányokkal foglalkozik, Mr. Saintwood. Hogy Ön az egyik legjobb a városban. – kezdek neki, s hagyom, hogy a szavak leülepedjenek kettőnk közé. Költői túlzás is lehetne, de koránt sem az. Talán még alá is becsültem kissé a fölém tornyosuló férfit, de ha úgy érzi jónak majd kijavít.
– A korábbi főnököm nemrég kénytelen volt ... kiszállni a szakmából. – folytatom s ajkaimon kesernyés mosoly villan. Kiszállt. Milyen szép megfogalmazása ez annak, ha közelről fejbe lőnek valakit.  
– Szükségem volna egy új munkaadóra és szeretném, ha ez Ön volna. – a magabiztos tekintet és mosoly az arcomon csupán álca, annak viszont piszkosul meggyőző. Ebben biztos vagyok. Arról viszont fogalmam sincs, hogy van-e egyáltalán lehetőségem választani, de egy próbát mindenképpen megér a dolog. Egyedül esélyem sincs és ha már mindenképp le kell mondanom a szabadságomról akkor én akarom eldönteni, hogy kinek a kezeibe adom azt.

A kérdésére csak egy magabiztos mosoly és egy sokatmondó tekintet a válasz. Nem érzem szükségesnek, hogy megerősítsem magam, pláne ha ő is tökéletesen tisztában van a saját hírnevével. És tisztában van vele, ez egészen biztos.
Követem a tekintetemmel, ahogy járkálni kezd, de én nem mozdulok a helyemről. Elvégre nem pincsikutyának jelentkezem hozzá, hogy a sarkában loholjak.
Az újabb kérdés után röviden elgondolkodom mennyi is mondjak neki arról az idiótáról, de végül a minimumra szorítkozom. Bár hogy ennyiből pontosabb képet fog-e kapni? Majd elválik.
– Tommy Nielson. – felelek csak ennyit, ahogy felrémlik előttem az arca. Fogalmam sincs, hogy ez volt-e egyáltalán a valódi neve, vagy hogy mennyire volt ismert a városban. Soha nem is érdekelt milyen mázlista is vagyok, hogy épp ő ... karolt fel. Tommy, a tipikus nagyobbacska kishal, akinek szent meggyőződése volt, hogy kurvákat futtatni a második legjövedelmezőbb üzlet a városban, ha már kaszinót nyitni nem tud az ember. A felkapaszkodott ficsúr, aki úgy gondolta, hogy méltatlanul apró szeletet birtokol a bizniszből. Hogy ő többre hivatott. Jobbat érdemel. Végülis, ahhoz kiválóan értett, hogy eladja magát.... és másokat. A mai napig nem tudom kinek a levesébe köpött bele az idiótája, de nem is nagyon érdekel. Ha mégis rájövök talán küldök majd neki egy köszönőlapot.