Minden nő kurva. Mindenkiben ott van. Még a legártatlanabb, legtisztább teremtésekben is megbújik a szajha. Jó mélyen, de azért ott van, bennük él. És mindenkiből ki lehet hozni valahogy. Ha máshogy nem, akkor a szükség megteszi. Vagy maga az élet. Mint legfőbb mocsokláda.
Én nem élvezem ezt. Értelemszerűen. Persze mindig azt mondják ilyenkor, hogy hagyjam abba. Kérdezik; miért nem fejezem be?
Nos, a válaszom egészen egyszerű. Azért mert máshoz nem értek, csak ehhez. Ciki, de ez van. Márpedig a számlákat valamiből fizetni kell, tehát nem… nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy abbahagyjam. Nem léphetek csak úgy ki. Ez nem olyan, mint egy átlagos munkahely. Ez a szexipar. Itt magadat kell eladni és a lelkedet, örökre.
- Ma forgatáson voltam – kezdek bele a mondókámba, miután sikeresen leróttuk a szokásos köröket. Avagy inkább a közhelyes rutinkérdéseket.
Hogy van? Mit csinált ma? Meséljen a napjáról, blabla…
Nem is nagyon szoktam visszafogni magamat ilyenkor. Nem finomkodok, sokszor vulgáris és obszcén szavakkal tartom a napi élménybeszámolómat. Elvégre a pornót nehezen lehet körülírni virágnyelven, és egyébként sem vagyok az a fajta úrinő, akit az ilyesmi érdekel. Mármint… nézzetek csak rám! Filmsztár vagyok, felnőtt filmek ocsmány sztárja. Nem teljesen mindegy akkor már, hogy hogyan beszélek? Na, ugye! – És eléggé extrém feladatot kaptam. Úgy értem, hogy én eddig még sosem csináltam hardcore stílusban. Nem vállaltam el. Egyébként most sem erről volt szó, csak aztán a producerem megviccelt. Vagyis gondolom ő viccesnek tartotta, miközben ez egyértelműen egy átverés volt a részükről. Mert ugye én eddig még sosem vállaltam el ilyet. Nem ez a műfajom, és ezt ők is nagyon jól tudják. Ezért szépen felhívtam az ügynökömet, hogy mégis mi ez az egész? Ő pedig csak annyit mondott rá, hogy mit számít egy ide vagy oda, csináljam! Érti? Mintha ilyen egyszerű lenne… – fakadok ki felháborodottan, miközben egyik kezemmel idegesen a bőrülés karfájába markolok. Kényszercselekvésnek hívják.
Bizony, lassan már annyi ideje járok pszichiáterhez, hogy akár magamnak is felállíthatnék egy komplett diagnózist. Tulajdonképpen már nem is tudom, hogy minek járok ide? Mármint azon kívül persze, hogy valakinek fel kell írnia nekem az altatót, máskülönben nem tudok éjszaka elaludni. De azt hiszem, hogy csak szimplán beszélnem kell valakivel, és ez a valódi oka annak, hogy én most itt vagyok. Mint ahogyan az elmúlt két évben majdnem minden nap itt voltam.
Olyan ez már lassan, mint egy kapcsolat. Testi kontaktus nélkül. És persze fizetnem kell érte…
Semmi sem lehet tökéletes, ugyebár. – És akkor úgy voltam vele én is, hogy igaza van! Hiszen annyi mindent csináltam már ebben a szakmában, hogy igazán nem számít már, ha bevállalok egy kis pluszt – folytatom tovább a felnőtteknek szóló esti mese újabb epizódját. – Ekkor jöttem rá, hogy mennyire menthetetlenül ki vagyok égve. Mármint érti… Mennyire gáz már, hogy már ennyire nem érdekel, hogy mit csinálnak velem, és hogy már a pénz sem érdekel… Voltaképpen nem érdekel semmi! – fakadok ki másodjára is, de ezúttal kevésbé intenzíven, mint az előbb. Hangomban jól érezhető a lemondás és a reményvesztettség. Az érdektelenség.
… és az ördögi kör felemészt.

Nem groteszk egy kissé, hogy a dokimon kívül nincs senki más, akivel ezekről a dolgokról beszélhetnék? És ha már itt tartunk… alapjáraton sincs senki az életemben. Illetve van egy kutyám, akit imádok, de ennyi. Az összes többi csak üres és felszínes kapcsolat, semmi több. Már a szüleimmel sem beszélek ezer éve, ami talán érthető is, ha a munkámat nézzük. Nem valami büszkék az egyetlen szem kislányukra, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Igazából a bili már akkor kiborult, amikor nagy kétségbeesésemben elvállaltam néhány aktfotózást, és innen már csak lejjebb vitt az a bizonyos lejtő. Évek óta nem hívtak, nem találkoztunk, és voltaképpen olyan vagyok már, mint egy árva. De ugye magamnak csináltam a bajt, úgyhogy kénytelen leszek elviselni a vele járó következményeket. Nem mintha annyira érdekelne, mert ugyebár engem már semmi sem érdekel…
Hazudok magamnak. Állandóan hazudok.
- Feldühít, mert nő vagyok – vonok vállat könnyedén. – Mi mindenen felhúzzuk magunkat, nem hiszem, hogy ez azért van, mert annyira érdekel a dolog.
Na, tessék! Most már a dokimnak is hazudok… Persze azért jó lenne elhinni, hogy igaza van, és tényleg nem vagyok annyira menthetetlen, mint amennyire annak érzem magam. De ami bizonyos; hogy szánalmas vagyok. Mármint nézzetek rám, itt sipákolok egy vadidegennek, akinek ráadásul fizetek ezért. És hányszor kiröhögtem én magam emiatt, te jó ég! Azonban mentségemre szóljon, hogy tényleg nincs senki, akivel megoszthatnám a gondos-bajos ügyeimet és a bánatomat. Szóval jobb ötlet híján marad ez a felállás, így legalább biztos lehetek abban, hogy nem fog visszaélni a bizalmammal, mert az orvosi titoktartás kötelezi rá.
Kit akarok már megint becsapni? Ez akkor is gáz. Az egész, ahogy van.
- De nem rúghatom ki! Tudja, hogy milyen nehéz manapság jó ügynököt találni? – kérdezem felháborodva, aztán jobban átgondolom a mondandómat, és hát… kénytelen vagyok belátni, hogy bizony ellentmondásokba ütköztem. Ha egy ügynök rábeszél valamire, amit én nem akarok, akkor talán nem is annyira jó ügynök. Ezért gyorsan folytatom a kincset érő gondolatmenetemet;
- És különben sem lenne hozzá elég bátorságom, hogy véglegesen kiadjam az útját – vallom be a legfőbb problémámat ezzel kapcsolatban. Megmerném tenni, nem arról van szó… viszont mire újat találnék, aki ténylegesen jó – már ha egyáltalán létezik ilyen –, minden bizonnyal megőszülnék. Nincs nekem se energiám, se idegzetem ehhez.
Figyelmesen hallgatom végig az orvosi szakvéleményt. Még bólogatok is mellé, mint egy jól nevelt kisdiák. Értem én, hogy mire gondol, és tüzetesebben megvizsgálva a dolgot… teljesen logikus. Mégsem tudok egyről a kettőre jutni, magamban. A lelkem egyszerűen nem nyugszik.
- Szóval akkor maga szerint is elcsesztem? Úgy tudtam, hogy máshogy kellett volna… Megint hülye voltam! – fakadok ki újra, meg sem várva a válaszát.
Persze aztán lenyugszom valamennyire, és inkább a kérdésére koncentrálok, hogy azt szakszerűen tudjam megválaszolni. Vagy legalábbis hitelesen, habár minden erőmmel azon voltam idáig, hogy kitöröljem az emlékeimből azt a néhány fantasztikusnak korántsem nevezhető órát.
- Lássuk csak, hol is kezdjem? Először is; kikötöztek… de nem ám olyan normális módon, hanem láncokkal. Még a nyakamra is kaptam egyet. Aztán forró viaszt csepegtettek a mellemre. Még mindig látszik a nyoma, megnézi?
Nem, nem gondoltam komolyan. Azért még tán ennyire jóban nem vagyunk, hogy a mellemet mutogassam neki, nem mintha annyira szégyenlős lennék, már ha csak abból indulunk ki, hogy hány ezer tinédzser éli ki rajtam, akarom mondani; a filmjeimen a perverz vágyait. Biztos ő is látott már tőlem néhány gyöngyszemet. Vagy ki tudja…
Az meg már megint jó kérdés, hogy hogyan lehet valakit normális módon kikötözni? Összevissza beszélek, kétségkívül.
- És a legvégén még egy mélytorkozást is le kellett vágnom grátisz gyanánt. De olyat, hogy azt még Linda Lovelace is megirigyelte volna! Szóval, ja… összességében csodás napom volt.
Szarkazmus? Ugyan, kérlek…