Az az igazság, hogy rühellem a buszokat. Büdösek, igénytelenek. Nem csak az utasoktól, hanem úgy maguktól is, alapállapotban. Nekem meg van kocsim és már régóta vezetek. Ha szervizbe viszem, akkor is mindig találok valakit, akihez beülhetek és elfuvaroz. Legrosszabb esetben hívok egy taxit. De azért vannak kivételes esetek. Ma a buszmegállóban kiszúrtam egy csajt és bepróbálkoztam nála. Mondtam, hogy szívesen elviszem, de ő húzódozott, hogy nem, nem kell. Láttam rajta, hogy beszélgetne még, csak fél egyből beülni a kocsimba. Szóval felszálltam a külvárosba menő buszra vele. Dumáltunk egy egész megállót, aztán mikor le lehetett szállni, úgy rohant előre, mint a mérgezett egér. Én mentem volna utána, de az utasok megunták a tolakodást, amit már a lánytól is el kellett szenvedniük és beállt elém egy akkora hentes, amekkorát még nem láttam. Véres kötényben utazik a buszon és szerintem felér egy fél marhával. Vagy egy egész disznóval, ez a hasonlat találóbb rá. A busznak meg a hátsó ajtaja nem működik. Na, peches voltam. Most van egy egész megállóm, hogy szépen szolidan, elnézést kérve eljussak az első ajtóig és leszálljak valahol Vegas külvárosában. Megszivatott a kiscsaj.
Ez a busz jó nagy távolságokat is megtesz, de a következő megálló rövidebb. Én szépen törekszem, de még csak a hentes utáni két nénikét tudtam kikerülni. Banyatank, persze, mi más. Telerakva póréhagymával, ami mindkét oldalra kilóg és rámszólnak, hogy vigyázzak. Ha én ilyen vénember leszek, lőjetek fejbe, komolyan. Elöl kicsit több hely van, csak hátul zsúfolódnak az emberek. Azon a mariachi zenekaron kikerekedik a szemem. Négy mexikói, poncho-ban, piros csokornyakkendővel, nagykalapban. 2 spanyolgitár, 1 trombita és egy tangóharmonika. A sofőr a helyzetre való tekintettel nem akarja őket felengedni, de jegyet váltanak még a csomagra is, a hangszerekre. Törik az angolt, cukik. Ha nem tök feleslegesen utaznék a buszon, talán mulattatna a helyzet, de most már eleve arra gondolok, rajtuk hogy fogok átmászni. A végén még kiérünk a városból, mire leszállok!
A busz újra útjára indul, én pedig pont végre kiérek a legsűrűbb részből. Egy gyerek mellé kerülök, mikor elölről kiabálást hallok. A mexikóiak azok. Az egyik rázza a gitárját magasra emelve, a legkisebb tagjuk pedig eldobja a harmonikát és egy akkora karabélyt ránt elő, mint ő maga. A tömeg azonnal pánikolni kezd és már alig hallani a szavakat a sikításoktól:
- Mi jönni Mexikó! Senki nem telefonálni, nem trükk-trükk, mert lőni sok golyó!
Ha tudná az a csaj, mibe kevert bele... Plusz utazás és egy finom terrortámadás. Helyi járaton... Mi a fenét akarhatnak négyen? Tök dilisek szerintem. Az összes terrorista az, de ezek itt nagyon. Az egyik, egy dagadt, nagybajszú a sofőrre tartja a fegyvert és hallom a szavait. Ez már jobban beszéli az angolt, csak akcentussal.
- Ne álljon meg! Szóljon a központba, hogy eltérítettük a buszt és csak akkor engedjük el a túszokat, ha a bátyánkat, Alberto Santiago Juanes Stefano de la Torres y Manuelt kiengedik a börtönből!
Ezek itt mind testvérek? És még van egy ötödik is? Egy filmben érzem magam, komolyan. Tök rendesek, hogy kihoznák a bratyót a sittről, de ezt vajon hogy képzelték el? Elröhögöm magam. Látom én is a karabélyt, ami egy másodperc alatt a sírba tenne, de nem bírom megállni. Már a könnyeimet törlöm. Amelyik a gitárját rázza, az még mindig rázza, nagyon drámaian, mint egy államhatalmat megdönteni kívánó puccskísérlet felháborodott résztvevője. A negyedik, aki eddig csak biztosan állt, mint egy páncélszekrény, egy rakétavetőt vesz elő és a tömegre fogja. Erre kerekednek ki a szemeim. Fú, kiraboltak egy katonai bázist? Ennyi erővel kilőhették volna a börtön oldalát is és akkor nem kell túszokkal bajlódni. Ez kész, végem van, úgy röhögök.

A busz hátsó felében ücsörgök az ablak mellett. Kopasz Seggfej Johnt, az átmeneti dadámat leszereltem, elvileg velem kellett volna jönnie, de ki nem állhatom a fejét. Eddig csak Kopasz John-ként volt ismert. Josh-sal, a koboldommal azonban megegyeztünk, hogy nagyon megérett a fazonnak egy középső jelző is. Így lett az, ami. Gondolom otthon keres hol lehetek, tuti azt hiszi bújócskázom. Hát benézte az az agytröszt. Megyek megnézem álmaim hegedűjét a hangszerüzletben, amelyikben néhány hete megláttam. Magammal hoztam a félretett zsebpénzem, ha jól számoltam pont meg tudom venni azt a fehér hegedűt.
Épp nagyszabású terveket szövögetek, amikor levágódik mellém egy srác. Az előbb még valami luvnya után nyomult volna, de nem tudott leszállni. A csaj úgy menekült előle, hogy megdöntötte a fény terjedési sebességét.
A következő megállóban valami mexikói bagázs surran fel a buszra, mint puki a bugyeszba. Felszökik a fél szemöldököm a homlokom tetejére. Öcsém, ilyen nincs. A szombrerós-poncsós fazonokról egyből beugrik az ominózus nap, amikor apámmal felkerekedtünk Vegasba egy új élet reményében. Ha ezek most rázendítenek Gipsy Knigs-től a Bamboleo-ra, megtépem őket. Apám aznap ezt énekelte, hogy pisilni tudjak a lerobbant verdája mellett a sivatag szélén.
Közben kiderül a turpisság, ezek közel sem zenészek, és nem fognak semmit előadni, legfeljebb a hülyeséget. Nincs röhejesebb néhány akcentusos mexikói terroristánál. Nem tudom a többi utas hogy van ezzel, de rajtam nem a pánik akar kitörni, hanem a röhögés.
Méghogy „nincs trükk-trükk”… Te csak azt hiszed, öregem. Pofátlanul somolygok az orrom alatt. A fehér Galaxy S4 mini pont az ujjaim között van, mert azon hallgatom az Energy FM-et. Egész jó számot nyomnak: [You must be registered and logged in to see this link.] Simán hallgathatok ilyeneket. Anyázásból akár diplomázhatnék is. A zenét aztán kikapcsolom.
Nem tart semeddig videóhívást kezdeményeznem apámmal, villámgyorsak az ujjaim. Ha csak sms-t dobnék neki, hogy eltérítették a buszomat a terroristák, kiröhögne, és még csak nem is hinne nekem, de így a saját szemével láthatja mi a szitu. Hehe… Kopasz Seggfej John végre röpül, hogy nem tudott rám vigyázni. Szerintem apám kitapossa ezért a belét.
A telómat becsúsztatom a sötét-pink kapucnis pulcsim mellzsebébe, hogy a kamera pont kikandikáljon. A 4 amígó egyenes adásban van a 21/A járaton.
Biztos azért öltöztek mariachi együttesnek a fiúk, mert egy becsületes terrorista uniformishoz diétás a büdzséjük. Meg egy helyi járatot kell eltéríteni? Mentek volna a reptérre. Minden hülye tudja, hogy ott több az áldozat, annak nem csak a súlya nagyobb, de a riszpektje is. Ezek proligyerekek. Nem osztanak, nem szoroznak.
Mikor a mellettem ülő Don Juan sírva elröhögi magát, rám is átragad. A többi utas meg halálra váltan mered a gitárrázó szenzációs négyesre. Csak engem ne szúrjon ki senki, hogy a híres rock zenész Mickey Vallejo lánya vagyok. A fejembe ezért húztam fehér baseball sapkát, és arra még ráhajtottam a pulcsim kapucniját, biztos ami biztos alapon.
Kényelmesen hátradőlök az ülésen, mozizásra rendezkedem be, és felhúzom a térdeimet, hogy az előttem lévő ülés háttámlájának támasszam őket. Kicsi vagyok, kussolok, sok vizet nem zavarok. Nem én leszek az első, akit kinyírnak.

Remekül szórakozom és mikor látom, hogy a kiskölyök mellettem videóra veszi az egészet, még jobban röhögök. Szegény terroristák nem kapnak tiszteletet. Senki nem megy nekik, mert azért mégiscsak van ott egy karabély és egy rakétavető, de a röhögés felbukkan még pár helyen. Mások meg csitítanának. Pszt, pszt vagy hahaha. A karabélyos amigo-nak nem tetszik, hogy ilyen hálás közönsége van és odaszól annak, amelyik eddig semmit nem csinált, csak a trombitáját szorongatta.
- Joao Battista! Hozd ide a vigyorgót!
Bakker, engem akarnak főtúsznak? Ez már nem olyan vicces. Most semmire se megyek a harcművészeti tudásommal. Simán kilőnek és még mást is eltalálnának. Azt meg nem akarom. Balhés gyerek vagyok, de a szándékos emberölést nem pártolom. A trombitás készült, nem dobja el a hangszerét, hanem pánton hordja és most egyszerűen a hátára lógatja, ahogy elindul felém. Be vagyok szarva egy kicsit. Nem tudom, hogy rögtön le is akarnak lőni vagy csak kell egy fiatal arc, akit lehet mutogatni, hogy többek között őt lövik le, ha nem jön ki a bratyó a dutyiból. Bár azért meg kell hagyni, ott lenni a tűzvonalban izgi is. Lehet, hogy hülye vagyok, amiért ezt élvezném, de az adreanlinszintemet megdobja a szitu, az tuti. Megadóan emelem fel a kezemet és a hátsó zsebemből előkapom a laposüveget. Tárgyaljunk a terroristákkal!
- Oké, fiúk, én csak élveztem a műsort! Semmi több. Whiskey-t? Tudom, nem tequila meg mojito, de hát bocs, nem így készültem...
A trombitás pisztolyt vesz elő és félrelökdösi az embereket. Elér hozzám és kiveri a kezemből az üveget, ami széttörik. Hé, baszd meg, ez kurva drága ital volt! Az állam alá nyomja a fegyvert.
- Te most felállni és jönni velem előre! Ha nem állni fel, én lőni téged és gyerek!
Azt az elmebeteg anyádat, hogy egy kisgyereket is kilőnél! Jó, ez nem móka, felállok és követem. Azt veszem észre, hogy jön utánunk valaki. A néni a gurulós bevásárlószatyorral, amiből kiállnak a póréhagymák. Az engem szorongató mexikói is észreveszi és rákiabál:
- Mama helyén marad!
A néni gondosan ügyel arra, hogy sérüljenek meg a zöldségek. Az előbb is ez volt a legfontosabb, nem az, hogy én fennmaradok a buszon. Aztán felnéz az amigo-ra és károgó hangon beszélni kezd:
- Fiatalúr, lesz szíves jelezni? A következő megállónál kell leszállnom!
Erre megint muszáj lenne röhögnöm, de a hozzám szorított pisztoly miatt visszafogom magam. Elöl egy másik párbeszéd zajlik, a sofőr intézkedett és válaszol a nagybajszúnak ideges hangon. Persze, hogy fél.
- A főnököm most hívja az államiakat és nemsokára tárgyalhatnak. De kérem... Én lenyomtam egy 12 órás műszakot. Még 3 megálló és mehetnék pihenni. Nem engedne el? Legalább engem? Így is marad túsz.
Na, erre már felháborodok. Milyen jó fej, felajánlja az utasait a terroristáknak. Többek között ezért se járok busszal, mert ilyen köcsögök a vezetők.
A karabélyos unja meg és rákiabál a nénire, a sofőrre és mindenkire.
- Kussolni, kussolni! Senki nem száll le, nem kérdez, nem beszél! Bátyánk lenni fogoly, mi harcolni. Mexikói a mexikóiért! Világos?
Engem közben előrerángatnak és a poncho-sok között, pont középen megállítanak. Joao Battista is kiabál és még jobban a torkomhoz nyomja a pisztolyt:
- Egy rossz mozgás és fiatal férfi meghalni!
Nem tudom, mit tehetnék, de azért ez így nem tetszik. Legalább pofázzak vissza. Jó szlenges mondatokban, úgyse értik ezzel a nyelvtudással:
- Amigo, a helyijáratos busz kidzsasztázik a városból a halál faszára. Vágod a témát? A bratyesz kurvára nem itt tanyázik szerintem. Mi a terv úgy mégis?
Lehet, hogy kapok a pofámra, de szerintem meg lehet kavarni ezeket a hülyéket. Csak nem ölnek meg. Talán még lesz 1-2 bátor utas, aki észreveszi, hogy van értelme beleszólni. Nofene, túsztárgyaló lettem, bár szerintem a profik csak fognák a fejüket attól, amit mondok.

Komolyan, engem jobban aggaszt, hogy felismernek az utasok, mint az, hogy telepumpálnak ólommal. Meg ezek a kimondhatatlan mexikói nevek öcsém. Akit ki akarnak hozni a hűvösről, annak meg ráadásul kilométeres. Lezsibbadna a nyelvem, mire végigmondanám.
A mellettem ülő srácot kiszúrják az IQ betyár amígók. A zsebéből előkerülő flaska láttán már meg sem lepődöm. Nincs olyan nap, hogy ne látnék alkeszokat, drogosokat, ribancokat. Én egy ilyen világban növök fel.
Ha már májműködése nincs a gyereknek, legalább van humora meg lélekjelenléte. Talán nem puffantják le. Mikor megindul érte a tömegen átverekedve magát az egyik mexikói, én is összerezzenek. Főleg, hogy nekem is kilátásba helyeznek egy headshot-ot. Jól van, király, legalább megyek anyukám után. Tényleg nagyon kiszúrnak velem ezek az illegális bevándorlók. Mondjuk apámat sajnálnám egyedül hagyni. A túlvilágról vajon lehetne üzenni neki? Ehhhe… Milyen jó, hogy máris ilyeneken agyalok. Fő az optimizmus.
A pisztoly a srác álla alá kerül, mire az egyik mexikói a sofőr mellől vigyorog teli pofával. Mit vigyorogsz hülyegyerek? Nyertél tombolán?
Erre jön a néni a gurulós szatyrával. Az élet széles vásznán egy marha jó vígjáték kezd kibontakozni. A mammer nagyon komoly. Tényleg ennyire vaksi??? Biztos siet haza az Édes Dundi Valentinára, nehogy lekésse a brazil szappanopera következő részét, amiben Carlos bevallja a postásnak, hogy valójában a bolti eladó José-nak az unokaöccse, csak átoperáltatta magát, hogy senki ne ismerje meg vidéken, mert a szomszéd macskájától terhes az aranyhörcsöge.
Még képes, és meghupálja a tankjával a terroristákat, amiért feltartóztatják. Na, azt a pankrációt mindenképp fel kell vennem. Ha megérem az estét, feltöltöm a jutyúbra az egész előadást.
A sofőr meg egyenesen cuki. Beszari alak, mit is várhatna tőle az ember lánya? Nem azért fizetik, hogy Rambót alakítson, vagy egy fekete öves istent. Ha tökös gyerek lenne, kiszökkenne a volán mögül és egyetlen körbepörgőrúgással múltidőbe tenné a tagokat, hogy még a busz is lerohadna a kerekeiről. De ennek a sofőrnek csak annyi köze van a bunyóhoz, hogy filmen látta (még gyerekkorában) egy kottarészeg nyugdíjas nindzsamestertől  a spicces-tigris-halálos-karomcsapást.
A néni elképed, sőt, vérig sértődik a mordályos szavaitól. Fel is emeli a hangját. Még szerencse, hogy nem a szatyrát, pedig az mekkora szám lett volna.
- Mit képzelnek maguk pernahajderek! Hogy beszélnek maguk az idősebbekkel? Hát nem tanította meg magukat a jóanyjuk viselkedni? – sipítozta, mire a hozzá legközelebb álló fickó lenyomta a helyére.
- Naaa! – kiált föl ingerülten az öreglány.
- Kussolni! Mondom kussolni! – bömböl rá a tag, mire a néni bekushad.
Mexikói a mexikóiért? Mi van? Abba már tutira beletörne a nyelve, hogy „Jamaica a jamajica-iaké.”
Közben előretoloncolják a piás srácot. Valami halandzsába kezd, ami szemlátomást komoly fejtörést okoz a testvéreknek, nem beszélik a nyelvet. Süt az értelem a képükről.
- ¿Qué pasa, hombre? – vakargatja a halántékát a trombitás.
A légy sem pisszen. Csak én. Feljebb húzódom az ülésen, mert tökre lecsúszott a seggem, és már elzsibbadt. Egye fene, felvállalom a tolmácskodást.
- Este autobús sale del pueblo, amigo. Su hermano está en la cárcel. – töröm meg a csendet azzal, hogy a busz elhagyja a falut, a tesó meg a sitten rohad. A többit már lassabban mondom, jól artikuláltan a gyengébb terroristák kedvéért.
- Comprende? Hermano aquí no-no, prisión sí-sí.
Vili? Bratyó itt nem-nem, dutyi igen-igen.
Jah, menjenek a sittre reklamálni, ne itt rombolják a közízlést. Ha ezért nem lőnek szarrá, akkor semmiért.
Ha nem is anyanyelvi szinten, de beszélek spanyolul. Ennyit tesz a magántanár. Apám büszke lenne rám, ha hallaná, vagyis már hallja, ha minden igaz (hála a modern technika vívmányainak), hogy mégiscsak van értelme azoknak a béna spanyol leckéknek.

Mama nem marad a helyén, úgy látom. Jól megmondja az amigo-nak, hogy szégyellje össze magát. Szerinte mindjárt át kell adni neki az állóhelyet is. Na, az lesz még nagy show, ha valaki hozzáér a zöldséghez. Akkor itt szerintem bekövetkezik az armageddoni csata és a néni a végén kiemelkedik a füstből egy maroknyi póréhagymával és belelovagol a naplementébe. Ezzel a kiscsajjal majd beszélnem kell, hogy a videófelvételt dobja át nekem, mert a következő házibulin lejátszom, ha addig élek is. Komolyan, jobb mint az idei vígjátékok, pedig láttam már párat.
Ezt a bamba bandát, cseszd meg! Nem értik, mit mondok és visszakérdeznek. De nem angolul, még véletlenül se. Hoppá! Van egy tolmácsom. És pont a gyerek az. Bátor meg cuki, de ha választani kell, hogy kit ne lőjenek le semmiképpen, akkor én őt mondanám. Hány éves lehet? 8? 10? Még előtte az egész élet, nehogy már elvegyék tőle.
Fingom nincs, hogy mit mondott, de egyszerűnek tűnik a beszéde. Naná. Úgy ragozza, hogy még ezek is megértsék. San Paulo de la Káposztás Tészta és a tesói.
- Úgy van, ahogy mondja! - játszom a visszhang szerepét.
Tartsunk össze, mi szegény, foglyul ejtett utasok.
A dagadt eljön a sofőrtől és közbelép. Elémáll, aztán a gyereket nézi.
- Te gyerek, ne magyarázz! Nem tudod, min ment keresztül a családunk. Vannak testvéreid? Tudod, mit jelent a testvéri szeretet? Mi nem hagyjuk a bátyánkat egy amcsi börtönben rohadni.
Ez a fószer jól beszéli a nyelvet. Szerintem ő értett mindent, csak nem akart közbeszólni. Ő a csapat agytrösztje. Aki kitalálta ezt a remek tervet.
- Tudjuk, mit csinálunk. Majd meglátod.
A sofőr kiabál:
- Öööö...tisztelt uram, jönne a rádióhoz? Strindberg Parancsnok van a vonalban és Önnel szeretne beszélni.
Kifordul a gyomrom ettől a seggnyaló pöcstől. "Tisztelt uram?" Az, aki az ő fejéhez is fegyvert tartott? A dagadt, a főnök előremegy és a buszvezető odaadja neki a rádiót. Nem tudom követni az utat, de mindjárt kiérünk Vegas-ból. Ez már nagyon a város széle. Spanyolul hangzanak a szavak. Á, egy kis figyelmesség. Olyat küldtek, aki az anyanyelvén beszél vele. Milyen rendesek. Szerintem inkább csak félnek, hogy félreért valamit és rossz vége lesz. Szóval semmit nem értek. Balra pillantok és a legmagasabb tagot meglátva megint elfog a röhögés. Ennek van vállizma, hogy még mindig rázza a gitárját a feje fölött. Tök látványos. Lenne, ha ezt egy utcányi mexikói csinálná együtt. Mozgolódás van a tömegben és a tökmag karabélyos pasas már kiabál is.
- Marad! Marad a helyén.
És ki az, na vajon ki? A kis kontyos mama cibálja a szatyrát. A fegyver rászegeződik és még egyszer rákiabálnak:
- Menj vissza, mama!
A néni szemei villámokat szórnak:
- Fiatalember, nem őriztünk libát együtt! Amikor maga megszületett, én már rég építettem ezt az országot! Félre, vagy nem állok jót magamért! Le kell szállnom, mert még csőben sült póréhagymát kell csinálnom az unokáimnak. És előtte lesz a Gustavo és a pacsirták, amit soha nem hagyok ki.
Szerintem a kalapos barátunk ennek a felét nem értette. Mielőtt megszólalhatna, hátul a másik néni rákontrázik:
- Jaj, ez ma lesz? Akkor jövök én is. Nem tudja, mi lesz ma benne? Én addig láttam, hogy Sebastiao kihúzza a nagynénjét a kútból és együtt elmennek abba a bányába, ahol Lucelia apja dolgozott régebben, de most már a svájcinak a kezébe került. Tudja, akinek a lányát Gustavo el akarta jegyezni, mielőtt megismerte Oralia-t.
És már jön is a másik banyatank. Az emberek meghátrálnak, úgy nyílnak szét a mamák előtt, mint a Vörös-tenger a mondában. Én meg röhögök és a fogvatartóm fejbekólint a pisztollyal. Juj, ez fájt! Ha még egy ilyet kapok, a végén én is Gustavo-fan leszek. Na de mi lesz ebből a szép spanyol nyelvű tárgyalásból itt mögöttem. A karabélyos csak "Carramba"-t kiabál és kalimpál a fegyverével. Ezt a bagázst, komolyan mondom...

- Hombre, ha lenne testvérem, épp most dugná fel a seggedbe azt a szart a kezedből. – szólok vissza a bajszosnak, aki sakkban tartja a bátor sofőrt. Azt már nem kötöm az orrára, hogy simán lehetne tesóm, ha nem ölik meg idő előtt anyámat.
A fazonnak csúnyám megrándul a szeme és a szája. Felmorran. Hát, én meg nagy ívben teszek a vérnyomására. Lehet, hogy a kivégzésemet latolgatta, de Strindberg parancsnok tudtán kívül megmentett tőle. Pont időben került vonalba, így a taco szopogató mexikói a rádióért kapott a fegyver helyett.
A gitáros meg… Mi a fenét csinál? Rángatja a görcs? Becsípődött egy ideg a karjában, vagy mi? Egyáltalán meddig bírja? Guinness rekordra gyúr? Elröhögöm magam és lehajtom a fejem, aztán megint felnézek. Még mindig rázza a feje fölött a gitárt. Valaki nem magyarázná el neki, hogy az a hangszer mire való? A szatyros néni lesz az, már látom. Az öreglány nagyon vagány, tökre elszánt. Muszáj látnia, hogy Alberto Di Carlo végre magához tér 40 évnyi kómából, nőként. Aztán a még életben lévő pénzéhes rokonok zárdába akarják adni, mert hamis az anyakönyvi kivonata, abban eleve Lucecita-ként anyakönyvezték.
A néni egy igazi amazon. A mellénye alatt is tuti, hogy egy „Életemet egy sorozatért” feliratú pólót visel. A mami megállíthatatlanul tőr a cél felé, magasról tojik a tagok orrára. Szerintem fel se fogja mi történik körülötte, azt hiheti, valami kandikamerás műbalhéba csöppent.
- Gyere Mary, menjünk. Még elcsípjük a folytatást. – szól hátra rekedt hangján barátosnőjének a póréhagymás nénike, és azt nézi, hogy jönnek-e. Mami2, vagyis Mary is felzárkózik az élmezőnybe, a tömegnek eszében sincs az útjukat állni. Bibliai pillanat, ahogy mintegy varázscsettintésre kettényílik, mint Mózesnek a Vörös-tenger.
Úgy fest, a terroristák nem akarják őket lelőni. Nem erre szerződtek.
- Most jut eszembe, még a nőegyletből is jönnek, hogy megbeszéljük a rumostea délutánt. – kapcsol az elől nyomakodó mami. – De nagyon oda kell figyelnem azokra az asszonyokra, nehogy meglovasítsák a teáskészletemet.
Naná, egy okkal több, hogy gyorsabban szedje a lábikráját.
- Ne is mondd, nekem még tepertőt kell vennem, mert kijött a börtönből a szomszédasszony élettársa, a Sittes Jonny. Eeeej, de jóképű egy ember, te. Csak fatökű. Többet volt rács mögött, mint én az urológián. Meghívtam őket ebédre. Na, Isten áldja magukat!
Ez a két öreglány beszarás. Komolyan. A buszsofőr, de még ezek az álterroristák is lefagytak. Tátott szájjal merednek az ajtóhoz érő pletykafazekakra, akik odaérve felveszik a várakozó pozíciót. Én meg mindent videóra veszek. Híííjjjj! Mekkora film lesz ebből!
A buszsofőr keze automatikusan eljár, és megnyomja a műszerfalon világító piros gombot. A középső ajtó fölött erre felizzik a zöld kis lámpa, majd felcseng a jelzőhang, s végül a buszmegállóban rostokoló busz összes ajtajának mindkét szárnya kinyílik. A két nénike meg szépen, sértetlenül lecammog a járdára.
Én nem megyek sehova, meg akarom várni mi lesz. Dokumentálnom kell az eseményeket.
Csodálatos pillanat. Akkora kuss van, hogy csak a kínos tücsökciripelést lehet hallani.
Kedvem lenne megtapsolni a két mamit. Ha van esze a tömegnek, egyesítik erőiket, és egy emberként meglódulnak lefelé. Akármi lesz, megvárom. Nem kell, hogy összetapossanak.

Hű, a kicsikének nagyon éles a nyelve! Még lesz belőle valaki. Egyre jobb arcnak tűnik. Nem tudom, mi történt volna, ha nem most hívják el tárgyalni az agytrösztöt, de így megúszta a kislány. Huh. Ha lelőttek volna egy gyereket, akkor szerintem itt elszabadul a pokol. Nem tudom, én mit csináltam volna. Hálistennek ilyet nem éltem még át. Azt hiszem, bedurrant volna az agyam.
A nénike annyira ég a sorozatlázban, hogy ebből az egészből semmit nem vesz észre. Azt hiszem, magán kívül másra nem tud itt koncentrálni. Neki le kell szállnia, ennyi. Hogy közben valakinek a torkához pisztolyt nyomnak, egy gyereket majdnem lelőnek, csúnya szavak hangzanak el és úgy mellesleg mindez egy terrorista-támadás része, amiben ő az egyik túsz, az már nem esik le.
Páratlan ez a párbeszéd közöttük. Megint röhögnöm kell. Vidámabb túszejtést még nem élt meg a világ, az száz százalék! Sittes Jonny meg a csészelopó nőegylet. Annyira döbbenetes ez az egész, hogy a hülyeségük átragad. A busz megáll és kinyílik az ajtó.
A főnök még épp tárgyal és kapkodja a fejét, hogy mi van. Aki engem szorongatott eddig, az kiakad és elveszi a pisztolyt a torkomtól. A sofőrre céloz és rákiabál:
- Becsukni, kancsó! Menni tovább!
Nem akarok rászólni, hogy azt úgy mondják "köcsög". Így is lehet, de szerintem ő nem választékosságból mondta, hanem összekeverte. Jó, hogy nem "kanna" lett a szemétláda önző buszsofőr neve. Az utasok megindulnak kifelé, legalább 5 embernek sikerül kimenni, mielőtt a sofőr becsukja az ajtót. Szerencsére senkire nem zárja rá. A karabélyos még mindig a carramba-nál tart. A busz tovább indul, de ő nyomatékosítani akarja, hogy nem szabad mozdulni. Megsorozza a busz tetejét, szépen kilyuggatja. Ezen aztán tésztát is lehetne szűrni, úgy kidekorálta. A sofőrre ráhozza a frászt és olyan kanyart veszünk, hogy majdnem elesek. Megkapaszkodok, de utána becsapódunk és repülnek az emberek. A karabélyos hasraesik, be a tömegbe. A gitárrázó csóka lefejeli az egyik kapaszkodót és utána már nem kel fel. Mellé van esve a rakétavető, amellé meg Joao Battista és folyik a vér a szájából:
- A hogam, a hogam!
Á, kitörte a fogát! Na, így még szebb lesz, ha beszél. Semmit nem lehet majd érteni.
- Holdano, mi a flancnak lőttél?
Szóval Jordano a karabélyos. Szépen lassan bemutatkozik a kiscsalád. Tök vagányak, arccal, névvel vállalják a hőstettet. Mexikói a mexikóiakért. A főnök, a dagadt is megzúzta magát, de szívós alak, simán feláll. A buszsofőr nem. Vérző fejjel borul rá a kormányra. Nem mondom, hogy sajnálom. Megijedt, oké, elrántotta a kormánykereket. Ezért nem hibáztatom, csak az előbbi seggnyalásért meg azért, hogy fel akarta áldozni az utasokat. Aztán a nénikék pszichikai nyomásgyakorlásával már nem bírt.
Majdnem bementünk a pékség kirakatába, kb. 20 cm híja volt. Most keresztbeállunk az utcában a busszal. Mázli, hogy senki nem jön belénk. Én már nem bírom tovább, csinálnom kell valamit. Gyorsan felmérem, hogy mi van. A karabélyos elejtette a fegyverét és a kislány lábai előtt fekszik. Próbál felkelni és nyúl a karabély után. A törött fogúnak nem tudom, hova esett a pisztolya, de a kezében nincs. Lehet, hogy a gitáros arc fekszik a fegyveren. Felkapom azt a rakétavetőt és ráfogom a dagira. Nem tudom, hogy kell használni, de ha nagyon felhúznak, rájövök.
- Most hagyd abba a faszságaidat, különben egy fejjel alacsonyabb leszel!
A főnök nem foglalkozik velem, ő most tárgyal. Csakhogy beszart a rádió. Kicsit laposabb és töredezettebb a műszerfal, mint volt. Így nem lesz semmi Antonio de la Kutykurutty kiszabadításából... Nem igaz?
- Halló! Halló! Hall engem! Strindberg! Halló! Itt Maximiliano Pablo Atahualpa de la Torres y Manuel! Vétel! Halló!
Az utolsót már úgy kiabálja, mintha hangerővel meg lehetne oldani a jeltovábbítást. Ráadásul megint az akcentusos angoljával nyomja. Közben rámnézeget, de nem ijed meg a rakétavetőtől. A korábbi fogvatartóm viszont igen. Azonnal felteszi az egyik kezét, a másikkal törli a vért a szájáról.
- Elnézést, én fogorvos vagyok. Segítek, ha kell.
Odanézek, hogy ki az és nem hiszek a szememnek. Az a drabális állat, akit én hentesnek néztem és alig bírtam kikerülni. Véres kötényben állva közli, hogy ő fogakat gyógyít. Baszki, ez kész! Oscar-díjas jelenet, komolyan.

Látom, ahogy a két nénike békésen elporoszkál a megállóból, mintha mi sem történt volna. Ők a mai nap veterán hősei, a pszichológiai hadviselés ünnepelt mesterei, és még csak nem is tudnak róla. Miután a többi megpattant utassal együtt eltűnnek, elfordítom a tekintetem az ablakról.
- Kancsóóó!!! – nyerítek fel a röhögéstől aztán jó hangosan. Erre nevetgélés morajlik végig a buszon. A többiek sem bírják ép cérnával a tragikomédiát. Az amígók becsületét már rég a földbe tapostuk. Lassan senki sem veszi őket komolyan.
A kollektív viháncolást a busz teteje bánja, ahogy a mexikói kilyuggatja. A kezében lévő mordály kegyetlenül ropogva sorozza végig. Na, erre már mindenki befogja, vagyis fogná, ha sofőr nem tolta volna be ijedtében a sportszeletet a gatyeszba, és nem rántaná félre a kormányt. Tiszta Need For Speed sokadik. 20 centi híján belénk rohan egy pékség is. Az emberek felnyögve, sikítva, káromkodva borulnak egyik oldalról a másikra, meg egymásra. Valaki kiesik a helyéről, és fetreng a földön. Én lehuppanok a seggemre az ülésen, és megkapaszkodom az előttem lévő támlában.
- Ízi rájder öcsém! – rikkantom magasba emelt ököllel, erre a busz keresztbe megáll az utcában. A szellőzés megoldott, fentről tutkón jön a friss levegő.
A mexikóiak is padlót fognak a becsapódás pillanatában, ki kell ezt használni. Az egyik tesó fegyvere odaesik a közelembe. Jó nagy, rohadjon meg, biztos súlya is van. Kiszökkenek az ülések közül, még mielőtt a tulajdonosa megkísérelné rátenni a mocskos pracliját. A fegyvert nem bírnám el, legfeljebb csak annyira tudnám felemelni, hogy bokán lőjek vele valakit, úgyhogy inkább átlépek fölötte, és lábbal megküldöm a busz vége felé, aztán teljes erőből rátaposok a tag nyúlkáló kezére. Fájdalmasan felüvölt, és a másik kezével elkapja a padlón lévő lábam. Kirántja alólam, én meg seggre esek.
- Kö-kö-kö-köcsög! Engedd el a gye-gye-gye-gye… kislányt! – pirít rá egy huszonéves srác, és mögülem tolja a mexikói gangszta fekete arcába a fegyver csövét. A kockás pulóveres gyógyegér nem semmi képet fest a szódásszifon vastagságú, SZTK-s pápaszemével, meg a félautomata puskával.
Az amígó bambán felnéz az osztály sokdiplomás stréberére, és mikor leoldja az ujjait a bokámról, közelebbi ismeretséget köt a cipőtalpam a pofájával. Vad bömbölésbe kezd, és az orrához kap, ami valszeg el is tört, mert ömleni kezd belőle a vér.
Felpattanok a földről. A két srác majd elintézi a tagokat.
A dagadt főnök gyorsabb, mint az öreglányok voltak együtt. Ennek is kezd meszesedni az agya, mert kurvára nem vágja, hogy most vettük át az uralmat a buszon. Egyre csak hallózik, holott egy rakétavető vigyorog rá. Mekkora lenne már, ha a srác kilőné az elülső szélvédőn az ürgét.
A hentesnek álcázott fogorvos önkéntes jelentkezését nem értem. Éppenséggel ezzel a fizimiskával nőgyógyásznak sem lenne uccsó.
- Majd a sitten ellátják. Egyúttal beköszönhetnek a bátyónak. Ez nem az irgalmas szamaritánus járat. – magyarázom fölényesen, minihadvezér módjára. - EMBEREK! MIENK A BUSZ!!! – robbantom ki a puccsot rikkantva, mire a lelkes tömeg megmozdul, és aki teheti előrenyomul, hogy egyesített erőkkel nagyon csúnyán nézzen a letarolt terroristákra, meg a beszart rádiót szorongató nagyvezérre, Komposztellás akárkire.

Én tényleg nem értem, hogy ennyi ésszel minek térítenek el egy buszt. És ahogy látom, már mindenki érzi, hogy ebből nem lesz semmi. Még egy sofőrt se képesek megfélemlíteni annyira, hogy ne nyissa ki az ajtót. A lövések megtették a hatásukat, de az se a tekintély elnyerése lett. Hanem egy jó kis faltörő kos hadművelet. A ház se lesz ép mostanában, de a busz se. A kislány visítva röhög a szavakon, amiket az alapfokú nyelvtanfolyamot a felénél megszakító arc mond. Ha egy kicsit, csak egy kicsit tovább járt volna az órákra... Na, mindegy, most itt a lehetőség, hogy szabaduljunk.
Mindenki borul össze-vissza, csak a tehénalkatú kötényes nem. Szerintem egyszerűen nincs annyi hely, hogy elessen, ez a magyarázat. Sose szállok buszra többet, még csaj miatt se. Nincs az az isten, hogy én még egyszer megéljek ilyen kanyarokat meg fékezéseket! Ezt a kislányt én mindjárt örökbefogadom. Annyi esze és lélekjelenléte van, hogy azt tanítani kéne. Nem bírja el azt a nehéz fegyvert, de elrúgja, hátha lesz valaki, aki erősebb és tud vele bánni. Jordano keze pedig szépen megkínoztatik. Helyes. A nagypofájút egy kislány leckézteti meg. Ez a legnagyobb megalázás. Ennél nagyobb égés csak az lenne, ha egy csecsemő fosná pofán. Lehet, hogy még arra is sor kerül... A dadogós kitűnő tanulón muszáj nevetnem hibáa álll a mi oldalunkon. Az az igazi pszichopata fajta, aki még életében nem fogott pinát és most a frusztrációit áthelyezi a karabély csövébe. Más helyzetben beszólnék neki, de most segít, úgyhogy csak röhögök és békénhagyom. Vigyorgó fejjel fogom a rakétavetőt a hosszúnevű hájpacnira, aki úgy küzd a rádióval, mint az Apollo 11 kommunikációs tisztje, mikor mondta, hogy "Houston, baj van". A kiscsaj pofánrúgja a Jordano-t és folyik a vér. Nem mondom, van vér a pucájában. Mielőtt elmenekülne a végén, muszáj lesz vele beszélnem. Egy ilyen belevaló csajt meg kell ismernem. Honnan szedte ezt az erőt? Jó családból származik. Az én szememben ez a jó család, nem a dúsgazdag, illemre nevelt kis hölgyek felmenői.
Elképesztő ez a gyerek. Felszabadítja az utasokat a gátlások alól. Ezzel bekerülünk a tévébe. Ő tutira, de én is, mert nálam van a legnagyobb fegyver. Az emberek elkapnák a mexikóiakat, de a fogorvos útban van. A dagadt az ájult buszsofőrre fogja a fegyverét és engem fenyeget.
- Ha lősz, a sofőr meghal!
Nézek rá értetlenül, hogy mégis mit akar. Nem vagyok túsztárgyaló, de szerintem ezt meg tudom oldani. Azt hiszem, meg kell magyaráznom a dolgokat, mert nem értette meg, ami történik.
- Figyu, dagi! A rádió beszart. Az embereidet lefegyvereztük. Olyan squad rakétát küldök rád, hogy leszakad a fejed és belehányunk a tüdődbe. Most mi a szarért küzdesz még mindig? Mindjárt itt lesznek a zsaruk. Lelőheted a sofőrt, meg engem is, de kurvára elvisznek téged is és a többieket is. Teljesül a vágyad, együtt lesztek a bátyáddal. Rács mögött. Na? Szerinted van még értelme?
A dagadt olyan bamba fejet, hogy mindjárt beszavazom a következő valóságshow-ba. Médiasztárnak született, komolyan. Most néz ki a fülkéből, elődugja a fejét és azt látja, hogy Jordano-t épp egy pulóverrel kötözik meg, Joao Battista fejét a jegykezelő automatához nyomják, miközben ketten lefogják. A gitárt olyan lelkesen rázó arc meg fekszik, mint aki Csipkerózsika évszázados álmát játsza. Ezt már az ő tökmagnyi agyának is fel kell fognia. A válasz egy mondat, amit nem értek, de a hangsúlyból sejtem, hogy feladta:
- Bebe mi leche!
A pisztolyát a műszerfalra rakja és felteszi a kezeit:
- Egyszer kiszabadulunk és akkor elszökünk ebből az országból. Fajgyűlölet! Ez az átkozott USA fajgyűlölő!
Naná, ezt mindig be lehet dobni. Nem az a baj, hogy terroristák és egy rakás embert megölnének a bátyjukért. Hanem az, hogy mexikóiaik. Csőlátás, barátom, csőlátás. És most jön az, hogy ideje használnom a rakétavetőt. Nem tudom, hány évtizeden át fejlesztették, hogy csak úgy elő lehessen kapni a poncho alól és kilőhessék vele a házak falát, de én most kőbunkóként használom. Mint az őskorban, mert ezeknek az is elég. Ekkorát sózok vele a hájas dög pofájára, hogy kiesik a sofőr mellől és lent marad.
- Emberek, megvolnánk! Tiszteletem mindenkinek!
Hallom a távolból a szirénákat. Már csak egy kicsit kell kitartani és jön a felmentő sereg.
Jordano még kiabál vérző orral:
- Diablillo! Diablillo! Alberto kell lenni szabad! Alberto-é az igazság! Albert lenni ártatlan!
Nagyon szép ez a családi összetartozás, de ha mindenkinek ennyi esze van, nem csodálom, hogy egyikük már ül. És nemsokára mind mennek utána.

Nem tudom ki ez a névtelen alkoholista, aki az út elején még csajozott, de kemény ezzel a rakétavetővel, meg a dumája sem kispályás. Biztos marha jó fej ősei vannak. Jó géneket örökölt.
Ő volt végig a leggázabb helyzetben, mégis jobban teljesített, mint bármelyik akcióhős. Riszpekt meg piros pont. Gondolom egy üveg vodkának jobban örülne.
Jól célzott szájkaratéval zsebreteszi a volánnál szarakodó terrorista hadvezért. Meg azért a rakétavető is ott feszít erősítésnek.
A nagydarab mexikói olyan meglepett fejet vág az osztásra, mint aki végre rájött, hogy rossz buszra szállt.
A nép megelégelte az elnyomást, és együtt igazságot szolgáltattak a négyes fölött. Közben felállok a legközelebbi szabad ülésre, hogy a többiek fölé magasodjak, és a telefonommal ráfókuszálhassak a mexikói rémuralom megdöntésének utolsó pillanataira.
A terrorfőnök még odavakkant valamit nagy mérgében. „Bebe mi leche!” ??? He? Idd meg a tejem? Ezen kicsit elgondolkodom. A spanyol tudásom még elég hiányos, nem ismerek minden szófordulatot, deee… élénk fantáziával áldott meg az ég, úgyhogy ha ez is afféle asszociációs játék, akkor nagyon csúnya dolog ugrik be.
- Hombre, ismered azt a mondást, hogy: – vakarom meg a tarkómat, miközben szembebámulok a bajszos vizírrel. – „Addig jár a KANCSÓ a sittre, amíg szét nem dugják”? – vetítem előre négyőjük sötét jövőjét. Na, így bebézzen meg lecsézzen.
A testvérek lefegyverezve, kiütve, megkötözve hevernek a padlón. Nevetéssel és fütyüléssel cifrázott tapsvihar söpör végig a buszon, ahogy felszabadulttá válik nem csak a 21/A járat, hanem a légkör is. Egy tag odafurakodik az eszméletlen sofőrhöz, és megnyomja a szabadulásunk kulcsát jelentő piros gombot. A jármű mindhárom ajtaja kinyílik, majd a nép elkezd leszivárogni a fedélzetről. Én még megvárom, míg mindenki kinyomul az utcára. Ha a rakétavetős srác még ott van elől, odalépek hozzá.
- Bocs, megtennéd, hogy lefotózol? Új profilkép kell a Facé-ra. – magyarázom vigyorogva, és ezzel a kezébe nyomom a telómat. Odamegyek a sofőrfülke mellé kiterített Komposztellához (fingom nincs hogy hívják, képtelen voltam megjegyezni), jobb lábammal rálépek a hátára, miközben mindkét kezem ökölbe szorítom és a karjaimat megfeszítve behajlítom.
Ha elkészül a kép, pózt váltok. Leszállok a hájas pasasról, és behajolok a fülkébe, ahova a pisztolyt tette és elveszem a műszerfalról. Az ujjamat nem teszem rá a ravaszra, de keményen beállva ráfogom a pasasra a stukit, és várom, hogy újabb kép készüljön. Ha megvolt, visszakaparintom a mobilom.
- Köszi. Neked nem kell néhány fotó mutogatni a haveroknak? Király voltál azzal a rakétavetővel.
Ha megkér, én is készítek róla néhány művészfotót.
- Nagy voltál! Na csá! – mondom aztán a dolgunk végeztével, és zsebre vágott kezekkel én is leslattyogok a buszról, hogy az utcán szétnézek merre lehetek. Hát közel sem arra, amerre eredetileg terveztem az utazást. Ha kiérnek a zsaruk, a felvételről mélyen hallgatni fogok, még a végén elszedik a telefonomat és bizonyíték felkiáltással hónapokig ráülnek. Azt még megvárom, hogy a területet megszállják a tévések és az arcomba nyomják a mikrofonjaikat miközben egymás szavába vágva faggatóznak.
Majd integetek apámnak.

Nem mondom, hogy nem parázok. Ha lelövi előttem a sofőrt, akkor a következő golyót nyilván nekem szánja a dagi és az már nem játék. Én lazán veszem a dolgokat, de ha pisztolyt fognak rám, az más. Szerencsére ebbe szorult némi értelem. Nem sok, de vakok között félszemű a király, ezért lett ő a vezető. A "legokosabb" testvér, aki barlangi medvéket megszégyenítő bambasággal fogja fel, hogy veszített. Az utasok végül nagy nehezen kikerülik a bumfordi fogorvost, aki a foglyul ejtett Joao Battista-val foglalkozik. Hihetetlen. Nála ez tényleg hivatás lehet, ha egy fegyverrel fenyegetőző terroristával is képes így bánni. Nem tudom, mit gondoljak. Valahol szép dolog, hogy ennyire emberi, de én inkább majomságnak tartom. Amúgy is felbosszantott, hogy lekéstem miatta a leszállást. És véres kötényben? Sántít nekem ez az arc. Lehet, hogy másodállásban disznót vág. De akkor se kéne így felszállnia a buszra. Na, mindegy, adott egy ötletet, szerintem én is bejátszom egyszer, hogy végigdzsalok a városon véres kötényben. Aztán jókat fogok röhögni az emberek arcán.
De ez a kiscsaj, hát ettől kész vagyok. Úgy kiosztja az arcot, ahogy senki nem meri. Még engem is lepipál. Hozzá képest finom vagyok, pedig én aztán... Mikor túlvagyunk és az összes Komposzt de la Riposzt le va nfegyverezve vagy ki van ütve, az egyik utas kinyitja az ajtókat. Bingó! Eldobom ezt a szart, de a kiscsaj idejön és kér valamit.
- Naná! Na pózolj be, te kis tökös csaj!
Megvárom, amíg csinálja és nem csalódom. Remek kép lesz, első osztályú kompozíció. A pisztolyos még jobb lesz.
- Figyu! Én is akarok egy párat. Fogorvos úr, egy pillanatra!
A telót Ravin kezébe nyomom. A nagydarab arc már majdnem leszállt a kivert fogú mexikóival, de én még odavágódom és egyik hónam alá kapom a Joao Battista-t, a másik karommal megpróbálom átérni a fogorvost. Ami persze nem sikerül. Gibbon karja kéne, hogy őt átérje valaki. A vigyorgós képem mindenesetre jó lesz és utána még a rakétavetővel nyomok egy állatias, lövöldöző pózt. Úgy elsütném, de most nem akarok még nagyobb pánikot csinálni. Visszaveszem a telót és elbúcsúzom a kislánytól.
- Kösz, csajszi! Jake Blossom vagyok, remélem, találkozunk még!
Kezet rázok vele és ha bemutatkozik, akkor jól megjegyzem a nevét. Aszongyák, gyerekek előtt nem kéne káromkodni. Engem ez sose érdekelt, de ő szerintem már mindent hallott, a szavajárásából ítélve. Úgyhogy adok neki egy mailcímet is.
- Azt a videót majd dobd át, nekem is kell! Az e-mailcímem [You must be registered and logged in to see this link.]
Hát igen, az egóm süt az e-mail címből is, de ezt legalább mindenki megjegyzi. Valamelyik utas elejtett egy plédet. Ez a rakétavető valahogy el fog tűnni és én is a pldébe csavart fegyverrel. Nem adok interjút, nem fényképezkedek, csak lelépek a picsába. Hívok egy taxit és húzok a haverokhoz elmesélni a nagy balhét. Ennek aztán nem lesz párja. Úgy adom majd elő, hogy én oldottam meg mindent. Na jó, Ravint meg fogom említeni segítőtársként. A zsaruk meg addig faggassanak mást, én húztam, szevasztok!

/ Köszönöm a játékot! /