Még nem olyan régen élek ebben a városban. Azaz, hogy de, de az első egy hónap nem igazán számított, mert leginkább egy kórház állandó vendége lettem, miután egy részeg sofőr úgy döntött, hogy érdekesebb a szembejövő sávban haladni és frontálisan bele nem szaladt a taxiba, amivel a hotel felé tartottam vissza.
Csak addig szándékoztam a hotel vendége maradni, amíg találok egy megfelelő lakást, hiszen aláírtam egy szerződést egy szerephez, ami ide köt hónapokon keresztül. Ezért jobbnak láttam kibérelni valamit és ott tölteni az előttem álló hosszú hónapokat, csakhogy a baleset kissé átírt dolgokat.
Még mindig nem emlékszem arra pontosan, amikor ütköztünk, vagyis, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor az utolsó emlékképem az, hogy elhagyom a kaszinót, ahol az estémet töltöttem előtte, onnantól kezdve azonban se kép, se hang, annyira sem emlékszem. A következő kép, amit már magam előtt látok, az a kórházi szobám fehérrel meszelt mennyezete és az orvos képe, aki körülöttem sertepertélt a kómából való ébredés után. Merthogy két hétig és két napig teljesen eszméletlenül feküdtem. Azt mondják a kómában lévő betegek jó eséllyel hallanak mindent, csupán reagálni nem szoktak, de én semmire sem emlékszem ebből az időből sem. Nem maradtak meg bennem érzések, amikor a húgaim fogták a kezeimet vagy, amikor a nővérek lefürdettek az ágyban, ahogyan az sincs meg elmém legmélyebb zugaiban sem, amikor vizsgálgattak vagy a mellettem kitartóan csipogó gépet állítgatták, figyelték és a többi.
Próbáltam visszaszerezni az emlékeimet, mindennap elmeséltettem a húgaimmal az ébredésem után, hogy mi történt velem, hátha ez majd segít, de a várt csoda nem történt meg, ma is egy nagy kerek, homályos volt az életem kicsit több, mint két hete. Ami egyébként baromi zavaró, mert szerintem senkinek sem lehet kellemes, ha egyszerűen nem tudja, hogy mi történt vele abban az időben, amiből nincsenek emlékképei. Az egész nagyon bizarr.
Egy hónappal az egész baleset után már kiengedtek és azóta is eltelt már jó pár hét, szóval mostanra már teljesen jól vagyok és elmondhatom magamról, hogy maradéktalanul felépültem. Milyen szerencse.
Közben a kisebbik húgom talált nekem egy megfelelő lakást, hálás vagyok neki, amiért a vállára vette ezt az egészet és mire elköszönhettem a kórházi ágyamtól, addigra már volt hová „haza” mennem. A másik húgom visszatért Franciaországba a családjához, így is nagy áldozat volt tőle, hogy ennyi ideig itt rostokolt a kedvemért, de a másik testvérem itt maradt. Azt állítja, hogy megtetszett neki ez az ország, de én inkább hiszem, hogy annyira megrázta ez az egész eset, hogy inkább mellettem akar maradni. Engem meg nem zavar a dolog, szóval nem tettem neki szóvá.
Viszont ideje, hogy kicsit jobban megismerjem a várost. Feltettem egy napszemüveget, igen én is a mögé bújok és sétálni indultam, majd egy közeli parkban lyukadtam ki. Békés és csendes hely és itt talán nem kell attól tartanom, hogy rám ugrik a város valamennyi szabad kapacitású riportere és lesifotósa. Csak nem tán ugrik elő egyikük egy békésen a tavon úszkáló kacsa mögül?!
Leteszem magam az egyik padra és békés nyugalmamban rágyújtok egy nikotinszálra. Csendes magányomat hegedű hangja töri meg és rögtön a dallam irányába fordulok. Egy kislány húzza nagyon is elszántan – nekem annak tűnik – és meg kell mondjam nagyon is jó. Nem zavarom meg, nem akarom, szóval csak hallgatom a dallamot és élvezem. Őszinte ámulattal vagyok, mert olyan fiatalnak tűnik és közben meg… vajon mióta tanulhatja annak a hegedűnek a titkait? Egy rövid ideig próbálkoztam azzal, hogy szaxofonozni tanuljak, de bő egy év után rá kellett jönnöm, hogy nem igazán vagyok benne tehetséges, így jobbnak láttam feladni.
Mikor abbahagyja a játékot, gondolkozom azon, hogy egyáltalán megszólítsam-e vagy ne, de végül úgy döntök, hogy igen.
- Igazán tehetséges vagy. Mit játszottál? – na persze simán lehet, hogy „cukrosbácsinak” néz, aztán szépen kereket old. Na majd meglátjuk.

Bólintok egyet, nem kommentálom tovább a dolgot, hogy ügyesnek találom. Hamarosan pedig azt is megtudom, hogy mit is játszott, bár sajnos a címe alapján sem ismerem a számot, valószínűleg azért, mert nagyon ritkán hallgatok zenét és hát… megvan a stílus és a bandák, amiket kedvelek. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok nyitott új dolgokra, csak elég kevés időm van arra, hogy a zenei ízlés-palettámat bővítsem. Sajnos.
- Te jó ég, dehogy! – teszem fel mindkét kezem magam elé, hogy jelezzem, nem így értettem a dolgot, aztán megcsóválom a fejem és egy mosoly ugrik a képemre.
- Igazság szerint nem ismerem ezt a számot, ezért nem sikerült rájönnöm, hogy micsoda. Tudom, elég gáz, hogy nem sikerült felismernem. – vallom be neki töredelmesen a kis „titkomat”, miszerint nem igazán vagyok otthon a zenei világban. Ciki, nem ciki, ez van.
Hajjaj, most aztán meglep a kisasszony. Kissé felszalad mindkét szemöldököm a homlokomon, nem számítottam rá, hogy felismer, arra meg pláne nem, hogy abból a filmből.
- De, én voltam. - hát még se mondhatom, hogy nem, amikor igen és most kissé várakozástejesen nézek rá, mert vagy azért emlékszik arra a filmre és rám, mert tetszett neki, vagy azért mert nagyon utálta.
- Azért remélem az elfogadható kategóriába sorolod. – szusszanok végül. Ujjaimmal végigszántok a hajamon lazán előre dőlök, két alkarom a két térdemre teszem és így nézem a fűben ülő lányt. Nem tudom mennyi lehet, olyan 10-12 éves formának saccolom, de igazság szerint ebben sosem voltam jó. Mármint, hogy megtippeljem valaki korát. Nekem nincs gyerekem – jesszusom, még csak az kéne! – és körülöttem se nagyon, ezért aztán tényleg csak saccolom a korát. Az viszont biztos, hogy esteledik és nem tudom, hogy ilyenkor nem kellene már otthon lennie, de hát ez nem az én dolgom.
- Valami iskolai előadásra gyakorolsz? Vagy csak kedvtelésből? – kedvesen érdeklődöm, bár nem tudom, rendben van-e az, hogy szóval tartom. Körbe nézek, hogy nem akar-e esetleg az anyja vagy az apja előugrani egy bokorból és rám támadni, amiért idegenként szóba állok a lánnyal. De a park tök nyugisnak tűnik.
- Nem akarok tolakodó lenni, de egyedül vagy itt? – kíváncsiskodok, de csak utólag jövök rá, hogy ez visszafelé is elsülhet, elvégre mit gondolhat, hogy miért érdekel. Mindegy, visszaszívni már nem lehet.

Hogy mennyire is vagyok öreg? Hát nem vagyok egy vénség, de már kinőttem abból a korból, hogy nyomon kövessem a pop világot. Vagyis… van egyfajta zenei stílus, amit szeretek és abban viszonylag jól mozgok, de még így sem merném azt mondani, hogy tájékozott vagyok a zenei világban.
- Ó, hogy ő! A Moulin Rouget ismerem tőle. Meg bizonyára hallottam még ezt-azt, de most hirtelen nem tudnék mást megemlíteni. – feszengek kicsit. Az említett dalt pedig még szép, hogy ismerem, hogy eleve a moulin rouge maga az otthonomhoz köthető és az említett hölgy az anyanyelvemen is megszólal benne, szóval, igen, ezt biztosan ismerem tőle. Tudom, hogy mit mondanak rólunk, a franciáknak csak franciák léteznek és bár szeretnék rácáfolni erre, azt hiszem van benne igazság. Igyekszem nyitott lenni a világra, hiszen most is éppen egy másik országban élek és dolgozom, megtanultam a nyelvüket, de azt hiszem sosem tudnám levetkőzni a származásom és nem is szeretném.
- Ugye?! Egyetértek! – vigyorodok el. Megkaptam egy tízéves forma lánytól, hogy ciki vagyok. Azt hiszem ez a nap csúcsa, szórakoztatónak találom. Nincs bajom azzal, ha szembesítenek a hiányosságaimmal, a legtöbbel én is tisztában vagyok.
Rádöbben, hogy látta az egyik filmemet, félek, hogy nagyon utálta, de elneveti magát. Egy pillanatig még nem tudom, hogy ez most jót vagy rosszat jelent, de hamarosan kiderül, hogy tetszett neki, amit abból is megtudok, hogy egyrészt állat film, másrészt pedig elmeséli az egyik jelenetet belőle.
- Hányszor láttad azt a filmet? – vigyorodom el szélesen és bevillannak a forgatás képei is.
- Azt a jelenetet vagy fél napon át forgattuk, mert valaki mindig elnevette magát a szövegen. – vagy a színészkollégám, aki a rocker mammer volt vagy én vagy valaki más a stábból és addig kellett rajta dolgozni, amíg nem készült legalább 3-4 elfogadható felvétel.
- Igazság szerint nem tudom, de ha lesz, szívesen elvállalom a szerepet újra. – mert jó volt az egész bagázs, akikkel forgattunk, de tény, hogy eddig még nem volt szó a folytatásról. Kedves, hogy ilyen lelkes ez a kislány, jól esik. Persze, mindenkinek jól esik, ha dicsérik a munkáját és azt mondják a gyerekek őszintén megmondják, ha valami tetszik vagy nem tetszik nekik, nem smúzolnak, mint a felnőttek.
Szabályosan elkerekednek a szemeim, amikor közli, hogy miért is gyakorol ennyire.
- Hűha, ez nagyon komolyan hangzik. Melyik banda? – bár az imént derült ki, hogy elég analfabéta vagyok a zenei világban, no de hátha ismerem azt, amelyikkel ő is fellép.
- Nem vagy lámpalázas? Képzeld, én mindig izgulok egy kicsit, amikor élő közönség előtt kell fellépnem. – nincs ebben semmi ciki, a lámpaláz sosem múlik el teljesen, de meg lehet tanulni kezelni. Aztán, amikor kilépek a színpadra, az egész elmúlik, főleg, ahogy érzem, miként reagál a közönség. Egy viszont biztos. Ha arra vállalkozik, hogy ilyen fiatalon kiálljon egy egész közönség elé, akkor van spiritusz a kiscsajban.
- Ööö…. nem. Tudom, ciki. – teszem fel mindkét kezem magam elé megadóan, de azért vigyorogva, mert már ugye tudjuk, hogy ciki vagyok. De hát ez van.
- Nem akadnak ki a szüleid, hogy még nem mentél haza? – oké, nem az én kölyköm, nem az én dolgom, hogy aggódjak miatta, meg biztos tudja a családja, hogyan is csinálják a dolgaikat, inkább csakúgy általánosságban érdeklődök. No meg persze azért fél szemmel körbe is lesek, hogy nem bukkan-e fel valamelyik szülője, de egyelőre nem úgy tűnik.
Van humora a lánynak, ez tény. - Igen? Mit tettél velük? – somolygok az orrom alatt. Mikor azt kérdezi van-e egy tollam, akkor végigmatatom a dzsekimet és végül találok egyet, hamarosan pedig azt is megtudom, hogy miért is kérdezi.
- Persze, szívesen adok, de van egy feltételem. Én is kérek egyet tőled! És… ha elárulod, hogy pontosan hol és mikor léptek fel, megnéznélek a színpadon. Ígérem, addigra bedarálok pár Kylie számot, hogy felismerjem őket. – vigyorogva pillantok a lányra, aztán amikor felém nyújtja a karját, akkor oda szignózom a nevem. Remélem a szülei nem szaladnak a rendőrségre azzal, hogy összefirkáltam a gyereket. Vagy a sajtóhoz.
Utána átadom a tollat és most én nyújtom neki a karomat, hogy ő is firkantson. Közben egy tipikus fagyis kocsi idegesítő dallama csendül fel és hamarosan meg is jelenik a fehér kisautó a parkban a tetején egy hatalmas és színes műanyag jégkrémmel.
- Kérsz egy fagyit? – nézek a lány szemeibe és ha elkészült az autogramom, akkor előveszem a tárcám a farzsebemből.
- Egyébként Amadieu vagyok. – mutatkozok be neki és kezet is nyújtok, várva arra, hogy ő is elárulja nekem nevét, már ha az nem lenne egyértelmű az aláfirkantásából.