Tökre örülök, ha nem csak a hangstúdióban látok rockereket, hanem itt is, vagy bárhol a városban. Az eladó srácok nagy metal fanok; fekete hacuka, acélbetétes bakancs, hosszú haj, szóval minden kellék megvan rajtuk, ami ehhez kell. Azok után, hogy 4 benga orosz diszkópatkány diszkriminált a szaunában, különösen jó érzéssel tölt egy-egy rocker társasága, de elég a szimpla jelenléte is. Nem, nincs kisebbségi komplexusom, de még mindig idegennek érzem magam Vegas-ban. Nem írom le a helyet, mert mégsem annyira elcseszett, mint ahogy zsigerből bemutatkozott. Előbb a banda gyökérkedései, aztán meg az oroszok, de Birdie felbukkanása kárpótolt az összes szarságért.
Ha tele a nem létező tököd, de a mennyben akarod érezni magad, csak menj be egy hangszerüzletbe. A hangszerek látványa, az illatuk semmihez sem fogható. Érnek annyit, mint bármelyik drog.
Nem hoztam magammal a saját gitárom. Ezt már aznap megbántam, hogy leszálltam a gépről. A nagynéném utánam akarta küldeni, de teljesen felesleges, ha itt is beszerezhet az ember egyet. Egyelőre szétnézek, melyik gitár akar hozzám kötődni, aztán szép sorjában beszerzek mindent a jó hangzás érdekében, hadd örüljenek a szomszédok.
Az eladó srácok nem bánják, hogy kipróbálom azt a fekete elektromos gitárt, amelyiket kinéztem. Kicsit eldumcsiztunk előtte, felismertek valamelyik magazinból, amelyikben Grid nyilatkozott a Slaves of Hell háza tájékán beállt változásokról. A banda is, meg én is ott vigyorgunk a címlapon. Azért veszem magam külön, mert még nem érzem a sajátomnak ezt a társaságot. Még. A régi csapat a családom volt. De itt Vegasban most minden más. Keményen meg kell küzdenem a fiúk tiszteletéért, hogy elfogadjanak, mint tagot. Vespa különösen próbára teszi a béketűrésem.
Szóval bevettem magam a gitárok közé, és egy csinos darabot fogok az ölemben. Vadul játszom rajta. Fergeteges a hangja. Állítom, a zenélés jobb, mint a szex!
Általában mindenkit meglepek azzal, hogy mennyi számot ismerek metálos létemre a pop, dance és egyéb műfajok kultúrájából. Könyörgöm, csak azért mert feketében járok, még nem vagyok süket! Igazi zenész vagyok, egy szenvedélyes előadó és művész. Mindenre nyitott vagyok, ami zenével kapcsolatos.
Ahogy izzítom a kicsike húrjait [You must be registered and logged in to see this link.], hallom a srácok mit dumálnak a pultnál. Majd jól megkérnek; hadd vegyék fel telóra a produkciót csengőhangnak. Értékelem, hogy nem nyomják a készülékeket egyből az arcomba. Meg is lesz a jutalom.
Öregem, nem semmi ez a gityó! Zúz ezerrel. Máris imádom!

Nálam sem fog a gityóba belefialni a macska. Szabadidőmben állandóan a „szeren” vagyok, mint valami függő. A bandában csak a vokált viszem, ott nem élhetem ki magam. Bezzeg a négy fal között.
Hajlamos vagyok olyannyira átadni magam a zenének, hogy a külvilágra már nem is figyelek. Teljesen meg tudok feledkezni arról, hol vagyok valójában.
Ahogy az ujjaim fürgén pengetik a húrokat, miközben a kezem vadul csúszkál fel-alá a gitár nyakán, jár a lábam és a fejem. Nincs olyan porcikám, ami ne kelne életre ilyenkor, amikor hagyom a ritmusnak, hogy totálisan elragadjon. Egy férfi nem tud így feltüzelni.
Ez a gitár engem akar. Gyönyörűen énekel, csak azért, hogy őt vigyem. Megnyugodhat; ő a szerencsés kiválasztott, akivel karöltve okozok néhány kellemetlen éjszakát a botfülű szomszédjaimnak. Ahogy ezek az amcsik mondanák: Let’s rock!
A szemem perifériáján látom, hogy elsétál mellettem egy férfi, és beveszi magát az akusztikusok közé. Tudat alatt érzékelem, hogy ismerős. Nem is kicsit, de túlságosan leköt ez a zenei orgia, amit magam rendezek a basszusgitárok közt a sarokban, hogy hirtelen beugorjon a neve: Mickey Vallejo.
Őt egyébként ugyanúgy kiszúrják maguknak a srácok. Gondolom piros betűs ünnepnapnak számít az üzletben, hogy hirtelen két ismert arc is betoppan ide vásárolni.
Ahogy nyugisabbra veszem, megüti a fülem az éneklés és a gitározás. Mosolyt csal az arcomra. Veszett jó hangja van a pasinak, és a bandája is király. A Chaos Instinct fiatalabb formáció, mégis ugyanúgy legendának számít, mint a Slaves of Hell.
Abbahagyom a játékot, és leemelem a vállamról a hevedert. A basszusgitárral a kezemben elindulnék a pénztárhoz, amikor megfordulva Mickey arcát pillantom meg.
- Óh! Kösz. – vigyorodom el elvörösödve zavaromban. – Te is. A Polly jó kis dal Nirvana-tól. - döngöm.
Besorolok mellé a széles pulthoz. A szabad eladó elém lép, míg a haverja Mickey gitárjával és az ajándék húrok csomagolásával van elfoglalva.
- Igen, meg szeretném. – felelek Mickey kérdésére, miközben felé pillantok, majd a hangszert felfektetem a pultra.
- Hol tanultál meg így gitározni? – érdeklődik tőlem a hosszú barna hajú srác. Korombeli lehet.
- A Guitar Hero-n. – kacsintok rá cinkos mosollyal, mire a mellette szorgoskodóból kibukik egy kurta nevetés. – Megtennéd, hogy elteszed Őt nekem? És komplett felszerelést szeretnék még hozzá hangszóróval. A cuccot most nem tudom elvinni, de később visszajövök érte.
- Persze, semmi akadálya. – bólint az eladó. Nagyon kedves és készséges.
Fekete, apró oldaltáskámból előhúzom a tárcám. Átnyújtom belőle a kártyám, hogy kifizessem a foglalót.
Azok a kretén oroszok eltüntették a motorom a szauna elől, és a rendőrség azóta keresi. Moci nélkül meg kénytelen vagyok buszozni. Hogy rohadnának ki a gatyájukból. Csak tudnám mi a fenét csináltak vele. Lehet, már rég túladtak rajta.
Egyetlen előnye talán mégis van a dolognak. Motort megülni fűzős felsőben és térdig érő tüllszoknyában necces, így viszont bátran felhúzhatok ilyen darabokat is a fekete csizmához.
Amíg várom, hogy az eladó lehúzza a kártyám, Mickey-re sandítok. Halvány mosoly bújik meg a szám szögletében. Nem rontok rá a felismerés hevével, mint egy rajongó tini, csak csendben és diszkréten megnézem magamnak. Sokkal helyesebb, mint a magazinokban és a koncertfelvételeken.

A Guitar Hero-n már én is vigyorgom, ahogy Mickey felnevet mellettem. Nem hiszik el a srácok, de simán kenterbe verek benne bárkit.
- Dögös darab. Jó ízlésed van. – dicsérem meg a hangszert, amit választott. A vak is látja, hogy nem kétdolláros. Persze azt már nem vizslatom meg, ahogy fizet.
Az eladó srác keze megáll a levegőben, nem húzza ki még az ujjaim közül a bankkártyát. Érdekes. Tök jók a reflexei, mert előbb néz Mickey-re az ajánlat hallatán, mint én. Szerintem olyan dolgokat lát mögé, amiket még én sem nőként. Jah, ilyen helyzetekben lehet izgalmasakat kombinálni.
A szám cinkos félmosolyra húzódik.
Teljes testtel Mickey felé fordulok, és a szemeibe nézek. Kíváncsian várom az alku másik felét.
- Halljuk, ne csigázz. – döngöm kellemes altommal. Tudom, hogy olyat úgysem kérne itt a lelkes fültanúk előtt, de ők itt a pult mögött úgy radaroznak, mintha az amerikai tengerészetnél szolgálnának.
Somolyogva hallgatom a részleteket.
A fuvardíjra én vonom feljebb sandán a fél szemöldököm, engem sem ejtettek a fejemre, de a mosolyom nem lankad az arcomon. Nem hinném, hogy ennyire szarul menne neki, hogy kell az a fuvardíj. Elvégre most csengetett le 4200$-t.
Ám legyen, egy kis móka nem árt. Nem vagyok én semminek az elrontója. És különben is szeretem gyűjteni a vegasi élményeket. A pozitívakat főleg.
- Áll az alku. – felelem, és kiengedem az ujjaim közül a bankkártyát. Szedhetik össze a motyóm.
A kezeimet fekete, hálós kesztyű fedi, rövid körmeim fekete lakkal vannak kifestve. Elfogadom a gesztust, és a kezem finoman csúszik bele Mick erős, de gitárokhoz szokott markába.
- Tudom. A Chaos Instinct-ből. – kacsintok rá, aztán én is bemutatkozom. - October.
Rövid, halk nevetést hallatok a bocsikérésre, és arra, hogy ismerős vagyok, de nem tud hova tenni.
A két eladósrácnak eszében sincs tágítani mellőlünk. A szemem sarkából látom, hogy egymás bordáit böködik a könyökükkel. Én nem bánom, de mire végzünk a rögtönzött koncerttel, legyen elöl minden indulásra készen.
- Semmi gond. – legyintek. Különösebben tényleg nem ráz meg, ha nem ismernek föl. - A Slaves of Hell vokálosa vagyok. Remélem ettől még nem gondoltad meg magad.
Ki tudja, hogyan áll az ellenzékhez. Röpdösnek pletykák a bandában, hogy akadt némi nézeteltérés a két csapat közt. Valami nőügy, meg Vespa. Az utóbbi nem lep meg. Vespa önmagában is egy külön faj.
A fiúk felvihognak a pult mögött azon, hogy Mickey még magát sem ismeri meg a magazinokban. Nem tudom mi járhat a fejükben, de most minden vágyam, hogy gondolatolvasó legyek. Tuti nem az tetszik neki, hogy a Photoshop csodákra képes.
- Örömmel. – felelem az énekes felhívásra. Ó! Én ne énekelnék?
Mick egy igazi, határozott férfihoz méltóan magához ragadja az irányítást. Nem pöcsöl, és rákérdez a frankóra a srácoknál. Azok nem is mernek nemet mondani, meg aztán ez a kis feat-os intermezzo jócskán növelni fogja az üzlet hírértékét.
Megköszönöm a gitárt, amit kapok, majd Mickey-re pillantok ismét. Elcsípem merre kalandozik a tekintete. A férfiak kiélezett térképészeti hajlamain csak vigyorogni szoktam. Szerintem Mick az a fajta fickó, aki a guruló krumplit is röptében tanítja meg úszni. Nincs ezzel semmi gond. Ez egy ilyen világ.
- Ugye nem is olyan nehéz a szemeimbe nézni? – kérdezem egy kacsintás kíséretében, teljesen nyugodt, barátságos hangnemben.
- Csapjunk a húrok közé, cowboy. – mondom, és a kölcsön gityóval megindulok kifelé az üzletből.
Az eladók láthatnak minket, ahogy Mickey-vel megállunk a széles kirakat előtt az utcán.
- Mi legyen a dal? – kérdezem.
Szinte bármit választhat. Nehezen trafálna bele olyanba, amit nem ismerek.

- Kösz. Te is bejössz, úgyhogy mindenképpen igazad lehet – vigyorgok, majd várom, hogy a kicsike fizessen. Ha már nem bújunk össze, mint két fázós kis tini, legyen valami értelme, hogy egy légtérben vagyunk, ezért kitalálom a zenélést, közösen. Persze előbb úgy adom be, hogy elég kétértelmű legyen, de a lány úgy tűnik nem az a sértődős típus, sőt eszes is, kivárja, hogy mit akarok neki mondani. Roppant eszes.
Elmondom a tervemet a zenélésről, és még adok neki egy kis keretet is, bár tény, hogy semmi értelme nincs, de úgy illik, ha kötjük valamihez az egészet. A fuvardíj nem úgy sül el, ahogy én gondoltam, a lány kissé furán néz rám, talán azt hiszi megbolondultam. Nem, már régi ez az állapot, szóval nincs miért ezen gondolkodni.
- Helyes, én is így gondoltam. Nagyon nem éghetünk le – kacsintok rá, hiszen hallottam, ahogy játszik, én meg tudom, hogy elpengetek pár dalt, persze szerény vagyok. Végül itt az ideje a bemutatkozásnak. Ő felismer, én természetesen őt nem, ahogy ez nyilvánvaló is, már csak az eddigi beszélgetéseinkből.
- October? De fura – fixírozom a szemeit, meg a száját, kedvem lenne vele egy kis nyelvcsatára, de más információt is ad magáról. Ville bandájának új tagja, kretén Vespáék vokálosa, ez nem túl jó hír. De ők szerencsére nincsenek itt, csak October, nem is tudom, hogy hogyan bírja elviselni őket. Mindegy, nem az én dolgom.
- Nem, bár azért már előre sajnállak. Olyan jó a zenéjük, amennyire kretének, főleg Vespa. Vele még lenne egy kis beszélnivalónk is, de leszarom, most te vagy porondon vokálos lány. Lássuk mit tudsz – a végére már vigyorgok, bár először eléggé komolyan beszélek. Fújok a bandára, főleg arra a farokra, aki nem tudni, hogy mit csinált végül Carollal. Hiába könyörgök neki, nem mondja el, rosszabb esetben tökön is rúg, ha nem hagyom abba. Szóval csak ő és Vespa tudja, hogy miből mennyi történt pontosan, de még nem kért bocsánatot az a fasz. Rohadna meg!
- Nem nehéz, de a melleid izgalmasabbak. Egy hajszálnyival csak – vigyorgok, elég pofátlan vagyok tudom. De hát ez van, ilyen vagyok, ezt kell szeretni. A srácok adnak kölcsön gitárt és kimegyünk velük az utcára. Egy gitártokot is mellékelnek, azt felnyitjuk és már készen is állunk. A nyakamba kanyarintom a hangszert, pengetek néhányat, meg állítgatom a húrokat.
- Semmi más nem számít, October babe. Csak a zene – lassan elkezdem pengetni a húrokat a Metallica dalára, ez jó lesz bemelegítésnek. Egészen beleélem magam, úgy gondolom, hogy csak a refrénnél szállok be énekelni, addig a fekete hajú bombázóé a terep.
„Never cared for what they do
Never cared for what they know
But I know”
Érces hangommal kiegészítem a lányt, vadul tépjük a húrokat, egész kis tömeg gyűlik körénk. Még szerencse, hogy van egy kis hely, különben közlekedési dugót okoznánk, ahogy néha felpillantok az áhítatból. Persze veszettül vigyorgok a csajra, a dollárok pedig repkednek a bőrtokba. Imádom a hangját, sőt, kezdek irigykedni a poklosokra. Viszont nekem meg van egy Ravinom, ami mindent üt, szóval én nyertem. Tovább zenélünk és élvezzük az egészet.

Mick vetít egy kis jenki virtust. Bírom Amerikát. Megnevettet.
- 10 csajból hány akad a horgodra ettől a dumától? – tudakolom tök ártatlanul, aztán gúnyos félmosolyra rándul a szám sarka. - Puszta kíváncsiság.
Gondolom, csak azt nem döngeti meg, akit nem akar. Effélék együtt járnak a hírnévvel. Ez már csak egy ilyen szakma. Még nem tudja, de nem vagyok könnyű préda. Belém törne a bicskája. Oké, a baritonja tényleg pokolian izgató, ezt el kell ismernem, a dumája nagy, és még jó bőr is mellé, de én biztosan nem leszek egy ótvar strigula senki ágya fölött, mert egy röpke pillanatra beleizgultam a bugyimba. Rengeteg ingyen pina szaladgál a városban. Azokon nyugodtan le lehet vezetni a feszkót.
Mick azért csak odamondja a véleményét a Slaves of Hell-ről. Jóízűen felkacagok, hogy a hangom végiggurul az utcán. Most erre mit lehet mondani? Semmit. Nem azért jöttem, hogy szítsam a tüzet a két tábor között.
Hm. Vespát emlegeti. Én meg bölcsen hallgatok. Halottról vagy jót, vagy semmit. Nem ő a szívem csücske, de bandatagot nem fikázok az ellenzék előtt. Meg amúgy sem. Ha egyet is értek.
- Bírom a búrád. De nem azért mert bejönnek a melleim. – döngöm somolyogva.
Metallica-ra bólintok, majd a vállamra kerül a gitár szíja.
- Tökéletes választás, mint mindig. – kacsintok Mickey-re, és az ujjaim ráfekszenek a húrokra. - Megtiszteltetés egy ilyen nagy sztárarccal zenélni.
De még mennyire, hogy az! Pláne itt kint az utcán. A két banda közti nézeteltéréshez nekem semmi közöm, nem érint a dolog semennyire. Nem voltam itt, gőzöm sincs mi történt, és az igazat megvallva nem is érdekel. Egy hete érkeztem Vegasba. Mick rühellheti a Slaves of Hellt, nem bánom, de velem biztosan nincs baja. Nem úgy fest. Hacsak nem arra játszik, hogy amiért Vespa kikezdett a gitárosával, ő cserébe megtömködi Ville vokálosát, hogy kiegyenlítse a számlát. Elvigyorodom, és elengedem ezt a képtelen gondolatot.
- Ezt nem is mondhattad volna szebben. – címzek egy kedves, szelíd mosolyt Mickey-nek, miközben részint oldalvást fordulok felé. Őt is látni akarom, nem csak a forgalmas utcát.
A járókelők kiszúrták; valami készülőben van. Ráadásul többek fel is ismernek minket, főleg a Chaos Instinct frontemberét. Egyre nagyobb tömeg gyűlik körénk, és a kamerás mobilok is előkerülnek a farzsebekből.
Nem váratjuk meg a közönséget. Mickey-re pillantok. Aprót biccentek, hogy jelezzem, jöhet a mehet. A nyitóakkordokat rátestálom, mire bele is kezd. A gitár szépen énekel az ujjai alatt. Igazodva a tempójához, szinkronban becsatlakozom. Először csak a húrokkal zsonglőrködöm, majd lágyan belekezdek az énekbe. Mély, rekedtes alttal, mégsem erősen.

So close no matter how far
Couldn't be much more from the heart
Forever trusting who we are
And nothing else matters.

Ezen nem tudok segíteni, de akárhányszor dalra fakadok, vagy gitározom, elragad egy mesés, szabad érzés. Platon zseniálisan ráérzett a lényegére: „A zene lelket önt az univerzumba, szárnyakat ad az elmének, röpteti a képzeletet, és életet lehel mindenbe.”

Never opened myself this way
Life is ours, we live it our way
All these words I don't just say
And nothing else matters.

Aztán a harmadik strófánál, ahogy kell, hagyom égni a bennem fellobbanó tűzet. A hangom fokozódó erejében és a kezeim fáradhatatlan játékában teljesedik ki.
A szöveg és a dallam különböző érzelmeket ébreszt fel bennem. Ez a dal csak egy tökéletesen megkomponált, gyönyörű műalkotás. Nagy hatással van az emberre.

Trust I seek and I find in you
Every day for us something new
Open mind for a different view
And nothing else matters.

A refrént már együtt énekeljük. Nem tudom megállni, hogy Mickey szemeibe ne nézzek, és ne mosolyogjak szélesen rá. Mestere annak, amit csinál, és szenvedélyes művész. Látom a tekintetében, és kihallom a hangjából. Ő is érti; a teremtés a lélekben kezdődik.

- Óh. Kösz. Te is király vagy. – fut a vér az arcomba a dicsérettől, aztán el is nevetem magam. Szegény Ville, biztos csuklik.
- Vajon mit szólnának a bandáink, ha együtt látnának minket akció közben? – bukik ki belőlem egy újabb jóleső, rövid kacaj két dal között, abban a szusszanásnyi időben, míg megegyezünk, mit éneklünk.
- Azt hiszem, Youtube gyanúsak vagyunk. – vigyorgok Mickey-re. A telefonok kamerái kitartóan szegeződnek ránk. Állítom, egy órán belül fent fogunk keringeni a neten.
- Ha ez az anyag a srácok kezébe kerül, nem állok meg előttük. – röhögcsélek. Vespa biztos nem oszt érte piros pontot. Különösebben nem aggaszt.
Le sem tagadhatnám, milyen jól szórakozom, és élvezem, ami most történik. Azt hiszem, Mickey ugyanígy van ezzel.
A szemeibe mosolygok, mikor átadja a kezdés lehetőségét. [You must be registered and logged in to see this link.] kezdem el pengetni. A növő közönségre nem is figyelek. Csak Mickey van és a gityó a karomban. Hogyan is nevezik ezt a fílinget az amcsik? "I'm in seventh heaven."
Jár a lábam a ritmusra, és a testem többi része is diszkrét táncba kezd, ahogy áthullámzik a zene az ereimben.
Hagyom Mickey-t énekelni, eszemben sincs leinteni. Jól áll neki, ahogy Mike hangfekvését és remegő torok-trükközését imitálja. Most viszont én éneklem vele a refrént.
A körénk záródott embergyűrű tapssal kísérte a produkciónkat. A röpke szünetekben füttyöket is kaptunk és aprót is. Nem állhattam meg nevetés nélkül, amikor a fényes érmék csilingelve potyogtak a tok mélyére.
Még [You must be registered and logged in to see this link.] is terítékre került. Ezt a finom falatot a legvégére tartogattuk.
A dal zárására már a könnyeim is potyognak. Csak az után fakadok ki kacagásban, hogy a gitárjaink elhallgatnak.
Nevetgélve tűröm a fülem mögé a hollófekete tincseket.
- Köszönjük szépen! – szólok az emberek felé, hatalmas mosollyal az arcomon, amiért ilyen lelkes közönségünk voltak és még megtámogatták Mickey fuvardíját is.
- Hű! Feldobtad a napomat! Ez veszett jó volt! – rikkantom igen jó hangulatban, ahogy Mickey-hez fordulok. - Talán elpucolhatnánk, mielőtt kijön a sajtó, nem? Valahogy most semmi kedvem buta kérdésekre válaszolgatni.

- Tudod mit? Lefotózom neked Vespa fejét, aztán eljuttatom hozzád. – nevetek. - Mármint a képet… hehe. – pontosítok ördögi kuncogással.
Mickey kiváló zenész. Az egyik legjobb, akivel valaha találkoztam. Nem csoda, hogy olyan rövid idő alatt tört a csúcsra. És nincs kétségem afelől sem, hogy a bandája imádhat vele dolgozni. Elképesztő energia sugárzik belőle. Valahogy azonnal megragadja az embert, a kifinomult zenei zsenijével együtt.
Ez a kis utcai közjáték azt a kellemes és jólsimert érzést keltette bennem, mintha már évek óta együtt zenélnénk. Figyeltünk egymásra, és arra, amit a másik csinál. Kellemes emlékeket idézett fel bennem. Hiányzik a csapatmunka. A srácok, akiket a sajátjaimnak mondhatok. A hangstúdióban nincs olyan próba, vagy felvétel, amiközben Vespa ne vinnyogna be valami kreténséget. A hozzáállása nem könnyíti meg a közös munkát. Sokkal több energiámba kerül az egész, mint hittem. Lehet ezzel az amerikai úttal tartoztam az ördögnek.
Az October&Mickey Acoustic Band-en megint csak jót vidulok. Rég szórakoztam ennyire felszabadultan. Tuti, hogy Mick társasága teszi.
Integetéssel búcsúzom el a kedves közönségünktől, majd ismét Mickey-hez fordulok.
- Te vagy az első amcsi, aki igazán megnevettet amióta betettem a lábam az államokba. - vallom be vigyorogva. Nem mondom, de a Slaves of Hell és a stúdiója egy siralomház. Egy temető plakátján a helyük. Vagy csak engem tüntetnek ki mindenféle fancsali képpel, maguk közt valószínűleg jól elvannak.
Mickey jobb oldalán sétálok, és a hozzá közelebbi öklömmel nevetgélve bicepszen suhintom. Kábé lepkefingnyi erővel. Nem vagyok egy verekedős Rambo mami, és nem is ütök nagyot. Bár… kivételt képez a pár nappal ezelőtti eset, amikor Ville akkora pofont kapott, hogy az én fülem is csengett tőle. Na, meg az orosz tagot is kupán vertem a bukómmal. Azt hiszem, Amerika rossz hatással van rám.
Visszavisszük a gitárokat az üzletbe, hogy visszaadjuk, erre…
- Megtennétek, hogy szignózzátok őket? – tudakolja az egyik eladó. Látszik az arcán, mennyire reménykedik egy igenben. Mickey-nek még magához intenie sem kell a fiúkat, mert egyből ugranak.
- Persze, örömmel. – mondom szélesen mosolyogva, aztán Mickey-re pillantok. Szerintem neki sem lesz ellenvetése. Ez a legkevesebb.
Már kapjuk is az alkoholos filctollakat. Öregem, ilyen villámgyors kiszolgálásról csak álmodhatunk.
A hajamat a fülem mögé terelem, aztán a pulton heverő hangszer fölé hajolok, hogy a lakkozott testre kerekded betűkkel ráfirkantsam a teljes nevem: October Soininen.
- WOOOW! Kösz, srácok! – lelkendezik az eladó. Várom, mikor alél el a gyönyörtől. – Ti vagytok a legjobbak!
Egy darabig nézegeti a gityókon villogó aláírásokat, majd az arcomba mered. Halványan somolygok, miközben a szemöldökeimet megrántom.
Na?
- Ööö… Összerámoltunk nektek mindent! – kapcsol a srác. Még a bankkártyám is nála maradt, úgyhogy most elém tolja a kis ketyerét, hogy beüssem a pin kódot. A tranzakció pillanatok alatt lezajlik
A cuccosok indulásra készen várakoznak, hála a srácoknak.
Arra, hogy létezem-e, én szerettem volna megcsípni őt, de Mick beelőzött.
- Miért ne bíznék? Csak nem rabolsz el túsznak. – röhögcsélek. Éppenséggel a Slaves of Hell bandát nem tudná egy ilyen húzással sakkban tartani, sőt. A fiúk talán még örülnének is, hogy megszabadultak tőlem. Vespa mindenképp. Szerintem egyből istenhívő lenne.
Mickey segít bepakolni a kocsiba, utána megmondom neki a lakásom címét, ami a belváros központjában található. Türelmesen kivárom, míg bepötyögi a GPS-be. Látom, hogy megküzd vele, de csak csendben mosolygok, és inkább kifelé nézelődöm az ablakon addig.
Kisvártatva meg is érkezünk a tömbház elé, és Mick leparkolja a Chevy-t.
- Én is köszönöm, Mick. A fuvart is, de a koncertet külön. – kacsintok rá. - You made my day.
Elveszem tőle a névjegykártyát. Finom, fényes, famentes papírra nyomták az elérhetőségét.
- Benne vagyok. Néha jó lenne összejönni, és meginni egy sört. – nézek föl a mosolyogva kártyáról Mick szemeibe.
Egek. El sem hiszem, hogy ilyenek az én számat hagyják el. Valamit tudhat a srác.
Elbúcsúzom a „tettestárstól”, és az épület bejárata előtt állva várom, hogy elhajtson. Mielőtt kifordulna az útra, még intek neki, majd felmasírozok a motyóval a lakásba.
Rettegjetek szomszédok! Megjöttem!

/ Én is köszönöm ezt a szép napot!    /