Vannak dolgok, amik az életem részét képezik. Nekem létfontosságúak, de mások furcsán néznének rám miattuk, ha tudnák. Minden reggel, ébredés után kávét főzök. Ez eddig nem is lenne furcsa, azonban ameddig lefő a kávé, van egy kis rituálém. Van hét darab bögrém, amik egy szettet képeznek, ugyan olyan a formájuk, de a színűk más. Először mindig a vöröset veszem le, s a pultra teszem, utána jöhet a narancssárga, majd kihagyok egy helyet, jöhet a zöld, a türkizkék, majd még egy helyet kihagyok, s utána jöhet a lila. Ezután veszem csak le a sötétkéket, ami Bran bögréje, s beteszem a türkizkék és a lila közé, végül pedig a citromsárgát, ami az én bögrém. Olyan színe van, mint a napnak, annyira szép! Brannek tejet, két cukrot magamnak, végül kettéosztom a kávét, először a sötétkék bögrébe, majd a sárgába, végül abba is teszek egy kis tejet. Kanál mind a kettőbe, majd a többi bögre mehet vissza. Először a narancssárga, majd a lila, utána a vörös, a türkizkék és a zöldet szoktam a végére hagyni, mert nagyon szeretem azt a színt, jól illik a sárgához, a füves parkok jutnak róla az eszembe és szeretem nézegetni. A fülek mindig jobbra néznek, mivel bal kézzel szoktam értük nyúlni és úgy kényelmesebb kivenni. A kávéfőzőt elmosom, a helyére teszem, majd indulok a kávéval ébreszteni Brant. Tizennégy éves voltam, mikor Bran hivatalosan a gyámom lehetett és ide költözhettem vele Vegasba. Azóta ez a minden reggeli rutinom. Nélküle képtelen lennék nekivágni a napnak, kivétel, ha nem otthon aludtam. Egy ideje ilyen már nem fordult elő, hiszen százötvenhárom napja nincsen barátom. Amikor volt, akkor én aludtam nála. Brannel megegyeztünk, hogy a lakásunkra nem hozunk fel senkit. Ez a mi birodalmunk, itt minden a mi kényelmünkre van berendezve, úgy, ahogyan szeretjük. Ide nem hiányoznak idegenek.
Nyolcszázhetvennégy nappal ezelőtt viszont megváltozott pár dolog. Bran bajba keveredett. Én mindig is mondtam neki, hogy nem kellene annyi mindent megcsinálnia, de olyankor csak homlokon puszilt, s azt mondta nekem, hogy a legjobbat érdemlem és ezért mindent meg fog tenni. Megfenyegették a munkaadói, el kellett vinnie a balhét valaki helyett, különben… A különbeneket soha nem szerette velem megosztani, de el tudom képzelni, hogy semmi jó nem jött volna az a szó után. Bevállalta a börtönt, cserébe egy nagyobb adag pénzért, plusz az én védelmemért. Azt nem tudom, hogy megmondták e neki, hogy rendszeresen erősen ajánlott szívességeket kérnek tőlem a… barátai, de azt mondták, hogy ha megcsinálom nekik ezeket az apróságokat, akkor azzal jót teszek neki. Szeretek Brannek jót tenni, talán hamarabb is kiengedik. Remélem. Elmúltam már addigra 21, átmentem egy orvosi tesztet, ami megállapította, hogy gyámsági felügyelet nélkül is képes vagyok önálló életre, így maradhattam az eddigi életemben, csak éppen Bran nélkül. Fizikai fájdalom volt megszokni, hogy nem kell őt reggel ébresztenem. Hogy nem látom minden nap. Hogy nincs ott, ha szükségem van rá. Hogy nem nyugtat meg, ha kicsúszik a kezemből az egyik bögrém. Hogy nincsen mellettem, mikor olyan hangosan csattog az ég, mint ha közvetlenül a fejemben dörömbölne. Valahogy… minden nap hazavárom. Minden nap megfőzöm neki is a kávét. Megcsinálom. Aztán félrerakom a bögréjével együtt. Rosszabb napjaimon bosszankodom is, hogy miért hagyta, hogy kihűljön. Esténként szoktam kiönteni és elmosni a poharát, majd visszatenni. Most már ez vált rutinná. Hiányzik Bran, nagyon hiányzik.
Anyáék hetvenöt napja nem jártak nálam. Általában 20-25 naponta meg szoktak látogatni, de mostanában mindig valami dolguk akadt, valamiért nem tudtak jönni. Telefonálni is csak hetente egyszer szoktak, akkor is inkább anya beszél, elmeséli mi történt otthon. Ha én mesélek, azt sosem érti. Azt hiszem… azt hiszem ők nem szeretnek engem. Én nem értem miért nem, mikor sosem feledkeztem meg egyikük születésnapjáról sem, mindig segítek, amikor otthon vagyok, tisztelettudó vagyok és nem szoktam gondot okozni, Brannel küldünk nekik haza pénzt és egyikük sem tudják, hogy néha kevésbé szabályos dolgokat is csinálunk. Illetve… Branről most tudják hol van, de nem tudják az igazi okot. Ők találták ki, hogy azt mondjuk mindenkinek, hogy külföldön dolgozik most egy ideig. Nem akarok velük ellenkezni, így szót fogadtam. Egyszerűbb. Egyszer hallottam, amint arról beszélgetnek, hogy jobb lenne nekem egy intézetben. Úgy érzem, hogy fogyatékosnak tartanak, pedig… pedig nem vagyok az. Utána olvastam az interneten, hogy az mit is jelent pontosan és én nem vagyok olyan! Csak más. Van amiben kevesebb, másban több.
Volt egy barátom, aki egyfolytában azt hitte, hogy valamit titkolok előle, mindig panaszkodott, hogy sose nézek a szemébe. Miért kellene? Én attól még tökéletesen hallom, ha nem fókuszálok oda, a kettő nem kapcsolódik össze. Van akit az zavar, hogy pótcselekvéseim vannak. Mindig kell valamit csinálni a kezeimmel. Húzogatom a ruhám ujját, vagy birizgálom a hajam, vagy mással szöszölök, mindegy, de valaminek lennie kell. Egy időben hajtogattam, darut. Úgy hallottam, hogy ha hajtok ezer darut, utána kívánhatok valamit. Meghajtottam őket, kint is lógnak a szobám plafonján, szépen elrendezve. A kívánságom nem árulhatom el, mert akkor nem fog valóra válni! Még várom a dolgot…
Imádok puzzlezni. A szobám falára mindig kiteszem a kedvenceimet, azokkal akarom körberakni. Van, amelyiket csak simán lefotózom, ha elkészült, aztán elteszem, de a legszebbek a falamon vannak. Jó ideje már csak 10000 darabosakat rakok. A többi túl egyszerű. Ötszáznegyvenhárom nappal ezelőtt fejeztem be egyet Brannek, egy autósat, ami szerintem nagyon fog majd neki tetszeni. Azóta a szobája asztalán vár rá. Amikor hazajön, majd megnézi, remélem örülni fog. Tíz nap alatt, negyven egy órát és 23 percet foglalkoztam vele, míg kész lett. Kevesebb nap is elég lett volna rá, ha nem kellett volna megszakítanom addig, míg megszereztem néhány információt Bran ismerőseinek. Tudom, hogy nem szép dolog, amit csinálok, de egyszer láttam, hogy az egyik pisztolyt hord a kabátja alatt. Nem akarom, hogy lelőjön. Az fájna. Meg amúgy is megígértem Brannek, hogy nem esik bajom, vigyázok magamra és várni fogom, nagyon.
A cég, ahol dolgozom, nem tudja, hogy bajom van. Tudják, hogy másmilyen vagyok, de van aki ennek ellenére is kedvel. Azt hiszem. Legalább is amiket megtanultam, hogy ebbe a kategóriába mi tartozik, van akire illik. Van, amikor el is hívnak magukkal kicsit beszélgetni, vagy inni munka után. El szoktam menni. Aranyosak, jó néha nem egyedül lenni. Egy darabig nagyon csodálkoztak rajta, hogy lányként műszakis vagyok, azt mondták, nem nézték ki belőlem. Miért kellene? Nincsen az arcomra írva, mint ahogy másnak sem a szakmája. Én ebben vagyok jó, más meg másban. Nem értem néha az emberek logikáját.
Nagyon rosszul kezelem a váratlan dolgokat, olyankor teljesen elveszek. Fogalmam sincsen, hogy mit csináljak, ha például nem tudom azt az utat használni, amit megszoktam, vagy ha tönkremegy a tűzőgépem és nem tudom megjavítani. A késést, csúszást, fennakadásokat sem kezelem jól. Meg azt se, ha feltartanak. Ha nekem mennem kell, akkor mennem kell. Mi ebben az olyan nehéz, hogy nem lehet megérteni? Van egy elektronikus asszisztensem. Nagyon okos kis masina, pláne, hogy kicsit a saját igényeimhez igazítottam. Abban van az életem. Nélküle egyáltalán nem tudnám, miket kell egy nap megcsinálnom és hogy mikor. Bele van írva minden étkezés, Bran azt is beállította, hogy időnként figyelmeztessen, hogy ne felejtsek el, mosdóba menni. Magamtól nem mindig jót eszembe. Benne van mikor indítom el a mosógépet, mennyi késleltetést állítok rá és mikor kell lekapcsolnom és kiteregetni. A munkahelyi dolgaim, feladataim, határidők, találkozók, minden benne van. Nélküle semmire sem mennék. Soha nem kések, de hamarabb sem érkezem. Mindenhova pillanatra pontosan. Úgy szól a naplóm, mindig belekalkulálva az odajutás idejét. Nekem ez lételemem. Mint ahogy a felvétel is, ami rajta van minden kütyümön. Bran nyugtató szövege az, amit akkor hallgatok meg, ha nagyon bizonytalan vagyok valamiben, vagy ha elveszettnek érzem magam. Viharban is segít, ha annyira sokáig tart, hogy a szekrényben sem érzem már magam biztonságban. Meg akkor is jó, ha olyasmi történik, aminek a megoldására nem vagyok képes egyedül. Néha csodálok másokat, ők hogyan tudják megoldani azokat, amiket én nem. Hiszen a döntések annyira nehezek. Honnan kellene eszembe jutnia a megoldásnak? Ez számomra felfoghatatlan.
Tudja valaki mikor jön a következő metró? Huszonkét perc múlva a bevásárlóközpontban kell lennem, hogy végezzek, mire lejár a mosógép… Rohannom kell!