Sejtette, hogy a második cigi sem fogja elnyomni azt a kételyt, ami megfogalmazódott benne. Büntetőjoggal foglalkozott, de nem a védelmi oldalon, ezért sem értette az elején még, amikor megkapta az ügyet, hogy miért kellene egy elítélttel beszélnie. Hitt az ártatlanság vélelmében és az igazságszolgáltatás jogosságában, ezért is gondolta úgy, hogy a bürokrácia ismét felütötte a fejét, különben a börtön közelébe sem kellett volna jönnie.
Lassan fújta ki a füstöt figyelve annak kanyargós útját fel a magasba, és igen, már csak egy valami hiányzott, a szurokszínű, fekete, méregerős kávéja, de nem kaphatott meg mindent még akkor sem, ha meg is feszült. Amint megjelent az őr Dylantől egy méterre, valahogy megváltozott az arckifejezése, az addigi hiányérzet helyett derű ült ki arcára, és mielőtt megszólalt volna a középkorú férfi, elnyomta a cigijét, visszapakolta azt a dobozába is. A környezetszennyezés egyes formái ugyanolyan büntetendő volt számára, mint az ártatlanok torkának elvágása, és noha nem ismert kegyelmet a tárgyalóteremben, a magánéletben sokszor kivételt tett bizonyos esetekben.
- A biztonsági ellenőrzések után láthatja is Cordovát. Nem mondom, hogy örülni fog neked, Osborn - villantott egy rosszat sejtető mosolyt a kék ruhás, mire Dylan csak egy kicsit megbillentve vette tudomásul az eddigi szavakat.
- Csak addig, ameddig meg nem tudja, miért vagyok itt. Nem hiszem, hogy nem működne együtt - sosem volt a mosolyok embere. Lendületes, gyors és felettébb megbízható emberként a vidámsága Claire mellett ütközött ki, ahogy régen, amellett a bizonyos barát mellett is, aki szintén a börtönök fogságában sínylődött nem sokkal ezelőttig. Felsóhajtva követte a Joe-ként megismert fickót, aki valahogy minden áron tudni akarta volna, vajon milyen ügyben is kereste az ügyész az elítéltet, és Dylan csak remélni tudta, hogy ameddig a kolumbiaival tárgyal, a kihallgatószoba teljesen üres lesz. Sosem szerette, ha belekontárkodtak a munkájában, még ha csak közvetetten is.
- Itt várj, Osborn, Cordova hamarosan érkezni fog - nyitott be egy puritán, szinte ürességtől kongó terembe az őr kedélyesen, leheletén még érezni lehetett haloványan az alkohol tegnapi ízét is, amitől Dylan elfintorodott. Ő sem vetette meg a testes óborokat, a füstös whisky-ket, de mindennek megvolt a maga ideje és helye. A munkahely pedig abszolút kiesett a megengedettek táborából. Amint egyedül maradt, lepakolta a táskáját a földre, kivett belőle három mappányi iratot, dokumentumot, képanyagot, de még nem pakolta azokat ki egyesével az asztalra. Szüksége volt Cordovára, arra, hogy lássa a reakcióit, hogy megítélje, valójában a tettei, a visszajelzések mennyire álltak ellentétben a kiejtett szavakkal. A bűnösség mindig is magához vonzott valami sötétséget, amit ő maga is hordozott magában, ezért csak a tükörként funkcionáló üvegre függesztette pillantását, megtámaszkodva az asztalon is, ameddig az elítélt be nem lépett. Égett a torka egy újabb szál cigarettáért, a torka pedig kapart a füstmentes környezetben, de mégis a legégetőbb vágya egy adag kávéra koncentrálódott még mindig, ami váratott magára.
Amikor meghallotta a közeledő lépteket, felegyenesedett, zakójától megvált, majd azt a szék támlájára pakolta kíméletesen, és mialatt bekísérték Cordovát, feltűrte ingének ujjait alkarjának közepéig.
- Magunkra hagyhatnak nyugodtan, Smith. Nem lesz gond - nézett az előbbi őrre egy másik társaságában, és mielőtt még kapott volna reakciót, Fredericre nézett, bármit is csináltak vele az őrök. - Dylan Osborn vagyok, Mr. Cordova - nyújtotta a kezét is a bemutatkozás mellé, és ha megtörtént a kézfogás, avagy elutasították, azonnal folytatta is. - Az ügye újratárgyalásra kerül, kirendeltek maga mellé - nem mondott többet, mert a szószátyár Smith még mindig ott sertepertélt, és semmi kedve nem volt bizalmas információkat kiszivárogtatni. Helyette kihúzta a maga felőli széket, de még nem ült le rá, meg akarta várni, hogy végre a védencével kettesben maradhasson.

(Végre kész a kezdő )