Az irodámban vagyok, ahol ilyenkor lenni szoktam. Hiába van már késő este, néha ilyenkor jönnek a legjobb ötletek. Nincs már sok beosztott itt, majdnem mindenkit hazaengedtem, de azért kell némi segítség, ha hirtelen valami olyan ötletem támadna, amit egyből meg is kell valósítani, legalább terv szinten. A következő fashion week-re el kell készülöm a kollekcióval. Bár jól haladok, semmit nem szeretek az utolsó pillanatra hagyni. A show előtti pár hét már csak arra való, hogy finomítsunk, tökéletesítsünk mindent. Az irodám túlságosan is nagy. Legalábbis egy embernek, hiszen egymagam vagyok itt, de nekem kell a tér, nem szeretem a szűk, sötét helyeket. Nekem kell a fény és az, hogy ne érezzem bezárva magam. Kivéve reggel. Akkor nagyon morcos tudok lenni, ha a szemembe süt a nap, így már éjszaka gondoskodni szoktam arról, hogy ez reggel ne fordulhasson elő. Napközben viszont fontos a fény. Ilyenkor éjszaka pedig a város fényei. Az irodámat hatalmas ablak veszi körbe. A faltól falig ablak előtt modern íróasztal, fehér szín és üveg kombinációja. Akár nyolcan is elférnének körülötte. Minden hűvös és majdnem minden fehér, a bútorok, a padló is egészen világos. A falak is fehérek, kivéve egyet, amit kicsi fotók sokasága díszít. Mindegyik valamelyik divatbemutatón készült, az általam tervezett ruhák láthatóak rajta, ahogy a modellek felvonulnak bennük. Az elrendezésük is egyedi, nincs benne összefüggés első ránézésre, pedig valójában van. A látképet egy hatalmas, L alakú fehér kanapé teszi teljessé, előtte egy dohányzóasztallal. Az iroda hideg, tiszta és steril. Az én ízlésem tükrözi itt minden, magam is ilyen vagyok, itt érzem jól magam. A lakásom is valami ilyesmi, bár abban több olyan dolog van, ami otthonossá teszi. Szokás szerint pörgök, rajzolgatok, tervezek, jönnek az ötletek, egészen addig, amíg meg nem hallom az egyik titkárnőm hangját. Egy szőke a sok közül.
- Oda nem mehet be uram, Mr. Phelan nem fogad senkit – a mondat végét már egészen pontosan hallom, hiszen beviharzik az irodámba Schneizel, a nyomában topogó szőkével együtt. Felvonom a szemöldököm a jelenetre. Szűk kis miniruhában és az elmaradhatatlan tűsarkúban megkerülöm az asztalt és a fenekem nekitámasztva figyelem a jelenetet, mielőtt közbeszólnék.
- Elnézést Schneizel, a hölgy még új nálunk. Még nem tudja, hogy te bármikor bejöhetsz hozzám, éjjel és nappal is, munka közben is – jelentőségteljes pillantást vetek a nőre, hiszen Schneizelhez beszélek, de amit mondok, neki szól. Úgy tűnik érette a dolgot, hiszen elnézést kér és már el is tűnik. Felemelem a kezem és egyértelmű mozdulatokkal jelzem, hogy mindenki hagyja el az irodát. Rá sem nézek senkire, tekintetem Schneizel szemeit fürkészi, azokat a szemeket, amikben el tudnék veszni, ha nem figyelnék. Ha hagynám, de nem akarom hagyni. Még nem. Ha elég kitartó, akkor talán. Vonz, nagyon is, de szeretem megváratni az embereket. Még akkor is, ha ilyen pofátlanul jól néz ki.
- Minek köszönhetem a látogatásod Schneizel, ezen a késői órán? Egészen biztosan nem egy új ruhadarabért jöttél, szóval ezt ki is hagyhatjuk a magyarázkodásból – hideg, kissé távolságtartó szavaim ellenére kis mosolyt küldök felé. Nem akarom elijeszteni. Igazság szerint amint meglátom, bizsegerés fut végig a testemen, máshogy nem tudom leplezni, hűvösnek kell maradnom. Ha tehetném, már régen alatta nyögnék. Egyszer fogok is. Hiába vagyok egy világméretű divatvállalat feje, hiába képes némelyik ember bármire egy eredeti darabért a kollekciómból, az érzelmek terén olyan vagyok, mint bárki más. Csak nem engedem, hogy lássák. Pedig ha tudná Schneizel, mennyire odavagyok érte. Egyszer úgyis megtudja. Talán ma. Talán kimondom, talán megmutatom neki, mennyire bejön.

Lassan eltelik megint egy nap úgy, hogy semmiféle érdemi tevékenységet nem űztem azon túl, hogy ültem a gépem előtt és filmeket néztem, és készültem az esti programomra. Egy egyszerű, gyors munka, legalábbis annak szánom, mert utána még be akarok nézni a kedvenc divattervezőmhöz. Holnap fotózás lesz és az egyik rend ruhámat nem hozták el nekem. Micsoda felháborító dolog. Ő az egyetlen aki belelát a kedves mosolyomba. Éjjelente nem szoktam mosolyogni sem. Nehezen veszem rá magam az elindulásra de végül mégiscsak megteszem és az elegáns de nem feltűnő tucat számra gyártott kis kocsimmal nem sokára a belvároson át, az elegáns épület előtt parkolok le, ahol Malachy dolgozik, és mereszti magát minden nap, hiszen az egész divatvilágnak ő a feje. És különleges szerencsém van hogy engem kedvel valamiért. Felsétálok a lépcsőn, teljesen feketében vagyok, dísztelen ruhákban, már majdnem munkához öltöztem. De ez még nem feltűnő. Felérek a megfelelő emeletre és célirányosan indulok el az iroda felé, és nem számítok rá hogy bárki is az utamba állhat de mégis megtörténik. Egy pillanatra késztetést érzek hogy elroppantsam a szőkeség nyakát és ott hagyjam magam mögött. Egyel több vagy kevesebb, mégis mit számít. De nem bántom, csak félretolom az utamból hogy benyithassak végre ehhez a dívához. Ő meg szőke kiskutyaként lohol utánam. Én mindenhová bemehetek, még ide is. Meg is állok az ismerős irodában a nő meg utolér, és éppen akkor amikor Malachy is megszólal. Micsoda pontosság. A nő eltűnik.
- Hm megint egy új? A múlt héten még vörös volt nem? - pillantok rá ahogy pofátlanul beljebb megyek és kiszolgálom magam, letelepedek a kanapéra, nem messze onnan ahol éppen álldogál. Hátradőlök és megvárom a kérdést. Nem bírja ki úgysem.
- Pedig most hogy mondod, kivételesen tényleg egy új ruháért jöttem. Tegnap leszállították az új kollekciót de hiányzik egy szett. Mindenestől, elhoztam a megrendelő levelem is ha látni szeretnéd... - mosolyodom el, és végigmérem. Nem is tagadom hogy tetszik, és egyszerűen képtelen vagyok megemészteni hogy hány éves. Olyan fiatal, és mégis annyira erélyes. Vonz.... régen kiirtottam már magamból minden emberséget, de szeretem a szépet és a modell énemnek jót tenne ha kavarnék egy ilyen hírességgel, mint ő. Na meg attól hogy nem szeretek, még vannak bizonyos igényeim, és nem vagyok finnyás. Ha pasi pasi, ha nő nő. Csak tetszen. És ő most nagyon tetszik nekem.

Azt hittem ezen az estén már nem történik semmi. Se jó, se rossz. Most pedig történt, de nem tudom eldönteni, hogy mi. Egyrészt örülök annak, hogy Schneizel benézett, neki mindig örülök. És éppen ezért rossz is… Fogalmam sincs mit csináljak. Vonz, ő meg persze nagyon is tisztában van ezzel és nyomul. Hol finoman, alig észrevehetően, hol határozottan. Én meg nem tudom mihez kezdjek vele. Fogalmam sincs meddig tarthat még ez rémes, mindent elöntő érzés, ami akkor kerít hatalmába, amikor meglátom. A pokolban vagyok, ez nem kétséges. Ez nem is az én irodám, csak valami megtévesztő látomás. Mégis be kell vallanom magamnak, hogy a szívem mélyén a maziochista énem örül annak, hogy Schneizel itt van. És ez erősebb, mint a kín, amit szintén ő okoz. Különben is, ez most munka.
- Igen, az volt… Ne is mondd, az összes nőszemély rémes, egy hisztérika, egy… hagyjuk is, ahogy látom az új sem fog beválni. Világosan közöltem már vele, hogy ki jöhet be hozzám bármikor. Ha pedig nem ismer fel egy ilyen foglalkoztatott modellt, mint te, akkor mit keres ebben a szakmában… amatőr... - legyintek, ha valamire, erre kényes vagyok. Ha valaki nálam akar dolgozni, az a legkevesebb, hogy legalább azokat a modelleket, akikkel rendszeresen dolgozunk és akik gyakran az általam tervezett ruhákban vonulnak a kifutón, ismerje. Szerintem nem hatalmas elvárás, akinek nem megy, már foghatja is a cuccát és kereshet másik állást. Egy szupermarketben. Az ilyeneknek az való. Azt viszont le merném fogadni, hogy Schneizel nem egy ruha miatt jött ide ilyen későn, de kivételesen nem találom el. Rám mosolyog és valami ismeretlen érzelem suhan át az arcán, amitől akár zavarba is jöhetnék, de nem engedhetem meg magamnak. Hát ez elég ciki. Tényleg azt hittem, hogy… mit is? Felsóhajtok. Inkább nem gondolkodok, az nekem most nem megy. Megkerülöm az íróasztalt és letelepedek mögé. Biztos távolságra vagyok tőle és még az asztal is közénk áll. Nem mintha félős lennék és megijednék tőle vagy akár valamiféle érzelemtől, dehogy. Egyszerűen csak jobb így.
- Ezzel most igazán feldobtad a napom. Még ez hiányzott. Mondd mit vétettem, hogy hülyékkel vagyok körbevéve? Nem érdekel a megrendelő, ha azt mondod, hogy nem kaptad meg, akkor itt hibázott valaki. És ki fogom deríteni, hogy ki… Csak a szett megnevezését mondd kérlek – minden szettnek, kollekciónak külön neve van. Cikkszámokat is kapnak a biztonság kedvéért, de erre kényes vagyok, hogy nevük is legyen. Számomra fontosak a ruhák, megérdemlik a neveket. A gépemen keresgélek, hogy kiderüljön, ki rakta össze a csomagot, méghozzá hiányosan, amit aztán Schneizelnek kézbesítettek. Ez az egész nagyon kényes helyzet, nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen hibák becsússzanak. Látszólag kis dolog, de sokminden múlik rajta. A jóhírem a tét, azzal játszanak ezek az idióták. Meg is van, ki tévedett… Holnapig dolgozik itt, ebben biztos vagyok.
- Természetesen azonnal intézkedem és megkapod a hiányzó ruhát. Nem is értem, hogy fordulhatott ez elő. Borzasztóan kínos ez az egész… Megvárod vagy szállítsuk ki? Esetleg addig is megkínálhatlak valamivel Schneizel? – áthatóan pillantok rá a laptoptom felett. Még mindig nyugodt és szinte hűvös a hangom, nem is értem, most éppen honnan van bennem ennyi erő ehhez. Hiszen látom, ahogy Schneizel engem néz. Ahogy én őt. Felsóhajtok. A levegőben szikrázik köztünk az elektromosság. Tapintható, ott lüktet közöttünk és húz minket egymás felé. De még nem engedek ennek az érzésnek. Nem tehetem. Lecsukom a laptopom tetejét és felállok. Kecsesen, tőlem megszokott mozdulatokkal helyezkedek vissza oda, ahol voltam. Az asztalnak dőlve várom, hogy Schneizel döntsön, mi legyen. A tudatalattim persze azt várja, hogy végre rámvesse magát. Még a gondolat is felháborító. Talán izgató is, nem tudom.

Egy újabb este ami jól indul, bár lehet hogy nem is megyek ma dolgozni így remek alibim marad a mai estére, holnap meg senki nem fog látni ahogy megszabadítom a világot egy újabb rohadéktól. Bár most ahogy a pillantásom visszasiklik erre a férficsodára, meggondolom. Elfogadnám vajon ha azt parancsolnák hogy őt öljem meg? Lenne az a pénz? Valószínűleg igen bár... biztosan borsosan megkérném az árát. Azt hiszem miatta lenne lelkiismeret furdalásom. Egy kevés. Elmerengve nézem és ahogy megszólal az ránt vissza a valóságban és pislogok. Egy pillanatra elvesztettem a szerepem, de szerencsére még időben megtaláltam. Nem szabadna szétesnem még ennyire sem.
- Az biztos. Valahogy nincs szerencséd mostanában a titkárnőkkel. Talán vissza kéne hívnod azt aki elment szülni nem rég, na ő normális volt. Lisa volt ha jól emlékszem... - ráncolom a szemöldököm. Persze jól emlékszem, de gyanús lenne ha túlságosan precízen visszamondanék mindent. Ezért is nem beszélek sokat. Nem akarok gyanút kelteni.
- Na igen. Nem az egoizmus beszél belőlem, de azért elég felismerhető fejem van. Én tuti felismerném magam, mert a magazinokban sem vagyok agyonsminkelve többnyire - rázom meg bosszúsan a fejem. Tudom hogy legközelebb már nem fogom itt találni a szőke cicukát. Nem baj, nem érdekel. Most más sokkal jobban érdekel, mondjuk... Lacy. Máson buzis a rózsaszín haj. Neki éppen jól áll, el sem tudnám képzelni másmilyennek. Nőiesen, de mégsem nézhető nőnek semmiképpen sem. Kivételesen azonban nem csak emiatt jöttem, hogy lássam, és zavarba hozzam, már csak a puszta jelenlétemmel is, hanem tényleg hiányzik valamim. Egy szettem. Látom hogy szinte felsóhajt a csalódottságtól, és nehezemre esik elnyomni egy kis, sokat sejtető mosolyt. Na persze, ennyit arról hogy egy jégcsap hercegnő. A gépe mögé telepedik, én pedig innen nézem, és hallgatom hogy a műkörmei száguldoznak a klaviatúrán. Nem értem hogy tud ekkora körmökkel élni. Én meghalnék.
- Hát sejtettem mennyire fogsz ennek örülni, de sajna kell a holnapi bemutatómra. Máskülönben csak írtam volna egy mailt vagy valami. Hm? jah a neve igen a Dark Palace Master szettem nincs meg, pedig az lesz az első amit viselnem kell kb. Abból szabadulok ki a legegyszerűbben - teszem hozzá, hiszen tudom hogy nekem sok mindent elhinne és ezt is elhiszi de ennek ellenére itt lapul a megrendelésem is. Nem kevés pénzeket hagyok itt mindig, ahhoz hogy ennyire VIP legyek hogy éjjel nappal ki be járásom van Malachy-hoz.
- Köszönöm, nagyon gyors vagy ma. Elvinném inkább magammal, mert még van egy kis dolgom a városba nehogy potyára menjen oda a futár. Hm, hát igen de nyugi nem árulom el senkinek hogy egyszer kimaradt egy szettem - mosolyodom el lassan, veszedelmesen lassan, mint amikor az utolsó pillanatban szembesül az ember azzal, hogy meg fogom húzni a ravaszt. És tudja hogy tényleg megteszem. Én csak egy eszköze vagyok a maffiának, noha szabadúszóként bárki felbérelhet kár egymás ellen is. A bárgyilkosoknak tisztelik a függetlenségüket többnyire, és ritkán használják fel egymás ellen, azt a játékot nélkülünk játszák. Végigmérem az asztalának támaszkodó férfit. Tetszik a látvány. Felállok és közelebb lépek hozzá.
- Hm, elfogadom az italt. Mit tartassz itt az irodában? - érdeklődöm ahogy közelebb hajolok hozzá, egyre közelebb. És elmosolyodom.
- Új a parfümöd? - ártatlan kis kérdés, de persze jól láthatja mennyire nem hagy hidegen.

Ez egészen átlátszó indoknak tűnt, de kivételesen tényleg oka volt, hogy idejött. Próbálom leplezni a csalódottságom és remélem sikerül is, egyszerűbb a helyzetem, mert nagyon felidegesített a titkárnőnek nevezett szőkeség. Gondolatban már leüvöltöm a fejét, mielőtt kirúgom, de most Schneizel az első. Nem bántam volna, ha csak úgy ok nélkül jött volna, de megoldható ez is. Nem vet rám jó fényt, de úgysem mondja tovább senkinek. Főleg, hogy pár perc és meg is oldódik.
- Nincs ez igaz, de nem is tudom... Hiába volt jó, gyereke van. Nekem meg szükségem van egy titkárnőre, egy olyanra, aki nem szalad haza, ha tüsszent egyet a gyerek. Látod, túlóra is van bőven – intek csak úgy valamerre, hiszen láthatja, késő van és még én is itt vagyok, meg még páran, akik kellenek a munkához. Alapvetően jófej vagyok, de nem a munkában. A határidő szent és most ráadásul eléggé szorít is minket, dolgozni kell, akár éjszaka is. Nem érdekel. Akinek nem tetszik, elmehet. Akkor viszont elbassza azt is, hogy egy ilyen nagynevű divatcégnél dolgozzon. Hiszen lássuk be, aki nekem dolgozik, az elismert lesz a szakmában.
- Jól emlékszel, tényleg az volt a neve. Nahát, micsoda memóriád van... jó neked, én újabban egy lépést nem tudok tenni a telefonom nélkül. Tényleg kell egy rendes titkárnő, na majd holnap intézkedek – sóhajtok fel kissé színpadiasan. Tényleg mindig a telefonomon lógok, abban van minden, ha elhagynám, akkor szarban lennék. Mindenre van megoldás, de... azért nem szeretném kipróbálni. Elvonja a figyelmem a laptopom, ahogy az után kutatok, ki vétette a hibát. Ilyen nincs, hogy egy fontos ügyfél nem kap meg valamit. Holnap azt hiszem kiüvölthetem magam. De ma... legalább gyönyörködhetek Schneizel formás testében. Még ha csak így, becsomagolva láthatom, akkor is élmény. Felpillantok rá, de nem tartom sokáig rajta a szemem, mert a végén elcsábulnék. Inkább erőteljesen próbálok a monitorra figyelni. Össze kell szednem magam, nem vagyok már tini, nem viselkedhetek úgy, mint aki annyira odavan ezért a pasiért. Nem is vagyok oda érte... Na jó, egy kicsit. Amíg más nem tud róla, addig rendben is van ez így. Addig nincs gond.
- Ugyan, a gyorsaság a legkevesebb, ha már nálunk történt a hiba. Az valóban egy jó szett, az egyik kedvencem. Pár perc és már itt is van, nem akarlak feltartani, főleg, ha dolgod van – némi csalódottságot vélek felfedezni a hangomban. A nagyobbik gond, ha nekem feltűnik, lehet, hogy neki is. Mégis mire számítottam? Egyik hülyeség követi a másikat. Először azt hittem miattam jött, majd amikor kiderült, hogy csak egy ruha miatt, még mindig azt hittem, talán több időt töltünk együtt. Mégis mit gondoltam? Persze, hogy dolga van. Különben is éjszaka van, dolgozom és... köztudottan jégkirálynő vagyok, ő meg túl jó pasi ahhoz, hogy a felolvasztásomra fordítson időt. Bárkit megkaphat, nem fog velem foglalkozni. Meg is tudom érteni. Megkerülöm az asztalt és nekitámaszkodok. Ha minden igaz, hamarosan itt lesz a ruha, kicsit sem kedvesen utasítottam az egyik alkalmazottam, hogy van kettő perce, hogy helyrehozza a hibáját. Ami persze nem fog menni, úgyis repül, de legalább amíg azt hiszi, menthető a dolog, összekapja magát. Nem értem az embereket... Lehet, hogy menő itt dolgozni, de nem dísznek veszem fel őket. Itt tényleg meg kell dolgozni a pénzért és a hírnévért. Felsóhajtok. Hosszú szempilláim alól figyelem Schneizel közeledő alakját. Alig észrevehetően helyezkedek kicsit. A testem önkénteleül is csábítóbb pózba helyezkedik, egyszerűen ez csak úgy jön. Ösztönös minden mozdulat. Végigmérem a közeledő férfit és már most tudom, ez nem lesz egyszerű. Minél közelebb van, annál nehezebb. Most pedig elég közel van.
- Van minden. Majdnem minden, csak mondd, mit kívánsz – elég sokféle ital van nálunk, erre kényes vagyok, hiszen nagyon sok fontos tárgyalást bonyolítok itt le és alapvető dolognak tartom, hogy nem csak vízzel kínálom meg az ügyfeleket. Meg persze elég jó ezzel elkápráztatni a konkurenciát is. Minden ilyesmire sokat adok. Most viszont levegőt sem merek venni. Úgy érzem, Schneizel mindjárt felfal a tekintetével. Nem tudom hova tenni. Eddig még nem próbálkozott be nyíltan, de annyi jel volt már arra, hogy nem közömbös. Mégsem lépett eddig. Azt sem tudom, hogy megadnám magam neki vagy játszanám a szokásos szerepem, de úgy tűnik ezen nem is kell gondolkodnom. Szórakozik. Ha nem ezt tenné, már lépett volna. Egy pillanatra azt is elfelejtem, hogy miről beszéltünk, annyira meglep a kérdése.
- Meglepően jó a megfigyelőképességed. Mindenkinek az illatát számontartod? Egyébként tényleg új – egy halvány mosolyt engedek meg magamnak. Idegesít. Nem Schneizel, hanem az, amit érzek. Egyre hevesebben ver a szívem. Nyugalomra intem magam, ez nem én vagyok, az ilyesmit diszkréten intézem. Ezért nem tud senki a szexuális életemről semmit. Ez pedig így jó.
- Szóval mivel érdemeltem ki ezt a kitüntető figyelmet? – kérdezek rá, nem vagyok pimasz, egyszerűen csak tárgyilagos és finoman fogalmazok mindig. Erre is kényes vagyok. Sokmindenre.
- Milyen dolgod van a városban? Halaszthatatlan? – el sem hiszem, hogy feltettem a kérdést. Pedig igen. Ha már így van, folytatom.
- Én is végeztem. Pont mikor jöttél. Megihatnánk azt az italt együtt, rámfér azt hiszem. Ha valamivel, hát a hülyeséggel nagyon fel lehet idegesíteni. Ki tudja kinek a ruháját keverték még össze ezek a hülyék – meglepődök a kérdésemen. Méghogy együtt inni? Mi ütött belém? Próbálom kimagyarázni, hogy csak felhúztak, de Schneizel könnyen átlát rajtam. Legalábbis valamiért ezt gondolom. Kihívóan pillantok rá, de igyekszem látszólag megtartani a távolságot. Annak ellenére, hogy a testem nagyon vágyik rá. Kicsit szaporábban veszem a levegőt, de ez minden, talán nem tűnik fel neki. Még nem döntöttem. Lehet, hogy most az egyszer engedek a csábításnak. Ha akar engem. Hiszen az sem biztos, lehet, hogy csak én akarom.

Kivételesen még jó okom is van arra hogy itt vagyok, nem csak az, hogy látni akarom ezt az ellentmondásoktól nyüzsgő férfit, aki már annyira nőies, hogy szinte elvesznek ártatlan vonásai a sminkfelhő alatt. Soha nem fogom neki elárulni, hogy alvás közben láttam smink nélkül. Igaz hogy csak egyszer de ez is több mint amit bárki más elmondhatna magáról ebben az életben. Kényelmesen, lusta pillantással figyelem a formás dívát ahogy már intézkedik is, és biztos vagyok benne hogy a titkárnő nem sokáig lesz az, ha még engem sem képes megismerni. Sem pedig észben tartani hogy az egyetlen ember vagyok, aki bármikor bejöhet Lacyhez. Akár most, éjszaka közepén is. Megértően elmosolyodom, hiszen tudom mennyire kényes erre. A helyében én is valószínűleg az lennék.
- Hm, biztosan találsz előbb utóbb olyat aki nem szalad haza. Vagy álld Lisa bébicsőszét még akkor is jobban jössz ki, mert legalább normális munkaerőd lesz... - sóhajtom, hiszen mindig, mindenre van megoldás. Én vagyok a végső, amit az éjszakában bevetnek.
- Igazán szimpatikus nő volt, csak azért emlékszem a nevére. Az a vörös hajkorona elég megfogó volt rajta de amúgy jah szerencsére nekem csak feleannyi mindent kell észben tartanom mint neked - mosolyodom el, mert igazából kétszer annyi mindent, ha nem akarok idő előtt elpatkolni, akkor nekem kell a jobbnak lennem, nem másoknak. Egy pillantást vetek az asztalra ahol ott pihen az emlegetett mobilja, a sok strasszköves rózsaszín hátlapú borzalmas valójában. Nekem egyszerű fekete tenyérszámítógépem van, jó széles kijelzőjű, mert amíg várok sokat unatkozok és mindig játszok valami ártalmatlan ostoba játékot. Tisztában vagyok vele, hogy Lacynek még így is mérföldekkel nagyobb az akaratereje mint amit előszörre kinéztem belőle. Még mindig ellent áll nekem, de már nem sokáig. Megolvasztam azt a jégcsapot, mert kell egy fedősztori és ki gondolná hogy nekem, aki a híres divattervezővel kavar, esetleg mélyebb rejtegetnivalóim is akadnak.
- Hm, remek. Az nekem is nagyon tetszik, főleg a felső hogy ennyire nyitott és mégis olyan veszélyes hatást kelt. Na meg az a sapka ami hozzá van az is egy kedvenc darab - mosolyodom el, hiszen a szavaimmal ellentétben nem sietek annyira, ahhoz túlságosan is élvezem hogy zavarba hozhatom ezt a férficsodát. Közelebb is lépek hozzá, látom, a teste szinte önálló életre kel, ahogy csábítóbb pózba heveredik, és nem is állom meg egy félmosoly nélkül. Elárulja a saját teste hogy mire vágyik. Én pedig remekül szórakozom ezen, nem is tagadom mennyire élvezem húzni.
- Hm, akkor azt a fehér félédes borodat dézsmálom meg mint múltkor... ha nem bánod - mosolyodom el ártatlanul, hiszen az nem olyan erős ital még, és simán vezethetek. Nem olyan feltűnő a hatása mintha mondjuk töményet innék, bár ha az akkor meg kifejezetten a Finlandia-t szoktam választani. Most azonban a bor és... Malachy. Végigmérem, érzem hogy érzi hogy úúgy nézem mint aki azon tűnődik, milyen íze van ha beleharapok.
- Nem mindenkiét, csak aki érdekel - ejtem el a kis infót hiszen ez így van a nem fontos dolgokra sosem emlékszem pár percnél tovább. Vagyis amíg feltétlen muszáj addig igen.
- És ha jól sejtem ez a Gucci új illata - teszem hozzá. Ne kérdezze honnan tudom, nem rég én is kaptam egy ilyet egy elvetemült rajongótól.
- Hm? Nem is tudom. Valamivel biztosan - adok sejtelmes választ a kérdésére ahogy a testem majdnem hozzáér az övéhez és ahogy kérdez elmosolyodom. Mindent tudó, mély mosoly de jól esik ahogy marasztal.
- Nem olyan sürgős végül is. Amolyan opcionális hogy ma vagy holnap intézem-e el - felelek ahogy az ital javaslatát követően nem engedem kilépni az asztal és a testem közül. Egészen odaszorítom, érzem szapora szívverését, felizgat hogy tőlem gyorsult fel ennyire. Előrehajolva lassan megcsókolom, és ízlelgetem íves, vörös ajkait. Imádom az ízét, már most.
- Elfogadom azt az italt veled - közlöm utána.

Ez egy egészen szokatlan helyzet, persze nem az a része, hogy éjszaka is dolgozom, az egészen gyakori, inkább az, hogy Schneizel nem szokott az éjszaka közepén meglátogatni, annak ellenére, hogy neki szabad. Mégsem élt még ezzel a lehetőséggel, nem érzett még vágyat arra, hogy ilyenkor látogasson meg, így aztán alappal ringatom magam valami egészen elképzelhetetlen magyarázatban. Persze nem sokáig. Valaki elrontotta a rendelését, így aztán kétszeresen is felbosszant, az alkalmazottam hülyesége, meg a sajátom, az, hogy egy pillanatig is többet gondoltam ebbe az egészbe. Nem tudok kiigazodni ezen a férfin. Bármi is a célja, jól csinálja. Ő jár a legközelebb ahhoz, hogy megolvassza a jeget. Nem mintha bárki más szóba jöhetne erre a feladatra. Annyira senki nem jön be, hogy ilyesmit engedjek meg neki. Kivéve Schneizel. Látszólag ártatlan cseverészés amit éppen csinálunk, de én csak azon tudok gondolkodni, mi a célja. Egy ruháért jött volna? Ahhoz elég lett volna felhívnia és ezt ő is pontosan tudja. Megoldottam volna, ezért nem kellett volna idejönnie. Nem mintha nem örülnék neki. Az a helyzet, hogy sajnos nagyon is örülök.
- Az szóba sem jöhet, próbálkoztam már nála. Azt mondja nem a bébiszitternek szülte a gyereket. Szerintem csak nem ajánlottam még neki akkora összeget, amiért meggondolná magát. Pedig biztos van olyan – sóhajtok fel. Tényleg jó munkaerő volt és azt sem bánnám, ha csak 1-2 évig maradna otthon, akár utána is visszajöhetne, csak addig tudnám kihúzni valakivel. Egy olyan titkárnővel, aki felismeri a modelleket mondjuk. Az ebben a szakmában alapvető elvárás. Nálam különösen. Konyhán sem dolgozhat olyan, aki nem tud főzni, bár a hasonlat elég nevetséges. A divat fontosabb, mint az étel. Ebben egészen biztos vagyok.
- Akkor ebben egyetértünk – mosolyodom el a rám jellemző hűvös mosollyal. Nekem is az a kedvenc darabom, bár mindegyik tetszik, ami nem tetszene, nem kerülne sem gyártásra, sem kereskedelembe. Bár sokan dolgoznak a kezem alá, az alapötletek mindig tőlem származnak és semmi nem kerül úgy ki innen, hogy ne lenne benne a munkám. Mindent ellenőrzök, csak a rendeléseket nem, ezekszerint innentől azt is kéne. Nem fogom, nem alacsonyodom le addig, inkább felveszek még valakit, aki megteszi ezt helyettem. Nekem új ötletekkel, tervekkel kell foglalkoznom... és jelenleg Schneizellel. Azt még nem tudom mi dolgom van vele, de a képzelőerőm túl élénk. Ezért vagyok divattervező. A fantáziám határtalan és ez előny, kivéve ilyenkor, amikor illetlen gondolatok jutnak eszembe.
- Az a bor jó választás, azért is tartom, mert nekem is az egyik kedvencem. Főleg, ha mára még terveid vannak – húzom mosolyra tökéletesen rúzsozott ajkaim. Az már más kérdés, mik azok a tervek. Nem lépek, szinte soha nem szoktam, ha annyira kellek neki, akkor szerezzen meg. Nem sokaknak szokott sikerülni, de már most tudom, ha Schneizel végre rámozdul a kérdésre, nem sokáig fogom tudni megőrizni a józan eszem a közelében. Így sem, pedig még csak beszélgetünk. Az az én bajom, hogy már most mást látok bele. Nem tudok mást tenni, hiszen engem néz, úgy, mint aki vetkőztet a szemeivel és nem mutatom, de zavarba jövök. Ritka jelenség, nehéz zavarba hozni. Mit csinál velem ez a férfi? Szavaival csak fokozza a hatást.
- Ez még nekem is új, hogy érdekel, milyen parfümöt használok – mosolyodom el.
- Még a nevét is tudod? Valóban az... Az ember nem is várna egy férfitől ilyen pontos megfejtést. Mindig meglepsz valamivel – mosolygok tovább. Ez már azon is túlmegy, azt hiszem nyíltan flörtölünk. Nem szoktam ilyesmibe belemenni, de kivételesen tényleg jó és magától jön. Tudja, milyen parfümöt használok. Ez őrület. Menekülnöm kéne, amíg még lehet, mert érzem, egyre inkább a hatása alá kerülök. Nem engedhetem ki a kezemből az irányítást. Mindig én irányítok, ez már valami mánia nálam, de ebből nem engedek. Vagyis eddig nem engedtem belőle. Talán most lesz az első alkalom, hogy nem én mondom meg, merre haladjunk. Hiszen magamtól nem ajánlanám fel senkinek, hogy igyunk meg együtt valamit, ez egészen biztosan az ő hatása. Az egyetlen megoldás az lenne, ha tényleg sürgős lenne az a dolog, amit ma még el akar intézni, de hamar szertefoszlik ez az elképzelésem, mert lecsap a lehetőségre. A fenébe. Gyorsan ki kell találnom valamit, különben olyat teszek, amit nem kéne. Megelőz megint. Testem csapdába szorul, de még fel sem fogom ennek jelentőségét, máris előttem jár megint. Ajkai az enyémekhez érnek. Szinte lecsap rá, mégis gyengéd, érzéki és annyira finom. Belesóhajtok a csókba, mintha mindig is erre vártam volna és most, hogy megkapom, végre megkönnyebbülök. Ez így is van. A józan eszem fogalmam sincs hol van, hiába keresem, egyszerűen eltűnt. Készségesen csókolok vissza. Ujjaim beletúrnak a puha fekete tincsekbe, annyiszor elképzeltem már milyen lehet, de a valóságban még jobb, mint a gondolataimban. Egészen tűzbe jön a testem, a vérem vadul száguldozik az ereimben, érzem, hogy többet akarok. Ahogyan azt is, hogy egy őrült vagyok. Ez a felismerés olyan hatással van rám, hogy egyből elhúzódok. Elfordítom a fejem, a padlót bámulom. Ujjammal próbálom észrevétlenül megérinteni az ajkam, nem a rúzsom érdekel, egyszerűen kénytelen vagyok, annyira bizsereg. Ez egyszerűen túl finom volt.
- Mi művelünk Schneizel? Ezt nem kéne... – tiltakozom erőtlenül. Próbálok kitalálni valamit, hogy miért nem, hiszen még magam sem tudom, egyszerűen csak nem szoktam belemenni ilyenbe. Nem fér bele a rólam kialakított képbe. Rólam mindenkinek a jég jut eszébe az egyedi ruhákon túl. Ez így pont jó. Nem is vágyom másra. Ezt nem hiszem el. Nem kellett volna ennyire kiéheztetnem magam. Már az idejét sem tudom, mikor rendeltem magamnak egy helyes fiút, akivel diszkréten, kedvemre szórakozhattam nem kevés pénzért. Mostanában csak kurvákkal voltam, fogalmam sincs, mikor volt rendes kapcsolatom. Régen szexeltem ingyen, az biztos. Az olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Ha fizetek érte, akkor legalább azt kapom, ami kell. Élvezet és titoktartás, semmi nem derül ki, nekem pedig ez kell. Nem szeretném, ha a magánéletem az újságban köszönne vissza. Ne erről ismerjenek az emberek, hanem az általam tervezett ruhadarabokról és egyéb kiegészítőkről. Szexelni mindenki tud. Botrányt csinálni is. Ilyen ruhákat viszont nem mindenki. Ha mostanábsan szexeltem volna egy kurvával, akkor egyszerűbb lenne a helyzet. Schneizel iránt érzett vágyam senki nem tudja enyhíteni, de legalább kevésbé lennék kiéhezve. Úgy pedig könnyebben ellen tudnék állni. Így viszont... jelenleg azt érzem, lehetetlen. Felsóhajtok. Elkövetem az a hibát, hogy felpillantok a szemeibe. Megfeszül a testem. Teljesen önálló életet él, hiszen mást akar, mint a józan eszem. Úgy érzem, a testem akarata lesz erősebb, de még ellenállok. Legalábbis valami olyasmi.
- Ha nem engedsz el, nem tudlak megkínálni azzal a borral – keresek valami kiutat, hiszen még mindig a teste és az asztal közé vagyok szorulva. Bár hülye kifogás, de igaz. Így nem iszunk.
- Esetleg máshol szeretnéd, ha elfogyasztanánk azt az italt? Otthon is tartok abból a borból pár üveggel, túlságosan finom – vetem fel ártatlanul. Nem hiszem el. Egek... mit művelek. Nagyot nyelek. Próbálom uralni a testem kéretlen reakcióit, amivel Schneizel közelségére reagál. Felháborítóan közönséges. Mintha elárulna, hiszen én nem szoktam így viselkedni. Nem kell sok, hogy Schneizel átlökjön a határon. Nagyon nem. Elég, ha... nem. Gondolni sem akarok erre. Nem szabad. Különben is, ezt az egészet inkább érezni akarom és élvezni.

Azt tudom hogy nem túl szokatlan hogy még ilyenkor az irodában van, mert ha erre járok gyakran látom hogy ég a villan az irodájában, és csodálom hogy van még energiája hazamenni, felfrissülni és aztán jönni is vissza. Bár a divatbemutatókon és előtte már elég jól összemelegedtünk, éjjel még nem jöttem be az irodába sosem, nem volt rá szükségem, de most egy remek kis apropó kapcsán mégis csak besétáltam, leküzdve a kotnyeles ki titkárnőt, aki az utamba akart állni és megmutattam neki a szemeimben lakó sötétséget, szerintem még mindig a székén reszket odakint, miután Lacy is rendre utasította. Ahogy a kanapén elhelyezkedek, kényelmesen hátradőlök, és most valahogy nem éppen a kedves, türelmesebbik énem van előtérben de muszáj néha önmagamnak lennem, mert így is megőrjít ez a kettősség, ami a munkámmal jár, és muszáj valahogy kiengednem, és Lacy elcsábítása egy teljesen jó elfoglaltságnak tűnik. Abban mondjuk van valami hogy egyáltalán nem kellett volna idejönnöm csak a ruha miatt, ha nem vezérelt volna más cél is. Sokkal hátsóbb szándék.
- Kár, őt még én is bírtam, olyan meglepően normális volt, és tetszett a stílusa, kár hogy elment szülni. Bár ha úgy alakul szerintem egy-két év múlva őt visszaveheted majd, csak addig éld túl valami tyúkkal... - sóhajtom, bár annyira nem érdekel, nem az én problémám, nekem ehhez igazán semmi közöm kit vesz fel és kit nem, szóval... Nem is igazán érdekel. Nekem semmit nem jelent egyik szőke fej se több a többinél és jelenleg ez a férfi is csak egy játékszer. Semmi több... na jó egy kicsit.
- Az biztos. Bár nem az a legkényelmesebb de tetszik és jól áll, kifejezetten kihangsúlyoz deréktájt - persze nem sokat rejt el, így ha esetleg abban a nadrágban állna fel menet közben a farkam, azt mindenki szépen megcsodálhatná. Borzalmas lenne. Nem is akarok belegondolni ebbe, inkább hátrasimítom a hajam, amit Lacy is annyira szeret, már többször észrevettem hogy sminkeléskor elbabrál vele ha látja hogy nem figyelek. Persze, mindig figyelek, de meghagyom ebben a tudatban, és abban hogy nem jártam már be a háza minden szegletét miközben ő itt múlatja az idejét. Na persze erről ő mit sem tud, a riasztót könnyű elkerüli kamera meg nincs...
- Hm na igen valahogy elég karakteres de mégsem olyan émelyítően édes, megvan a maga zamata azt kell mondjam - viszonylag ismerem a borokat de nem messzemenő részletességgel, csak annyira hogy melyikben mi tűnik el nyomtalanul, és mi oldódik fel pillanatok alatt. Na igen a szakmai ártalom befigyel azért nekem is. Figyelem ahogy helyezkedik, és vonzó, hm, nagyon is annak ellenére hogy kettőnk közül szerintem ő az idősebb. Nem látszik meg rajta, remekül elfedi a sok szerrel. Mégis érzem hogy zavarba hozom, vagy legalábbis nagyon közel járok hozzá, sokkal hevesebb ilyenkor és szinte érzem mennyivel verhet gyorsabban a szíve. Vajon mennyire kapkodná a levegőt ha...? Hm, ki fogom deríteni, előbb vagy utóbb mindenképpen.
- Annyira mondjuk nem, de ennek megismertem az illatát. És kedvelem ezt az illatot, szóval ezért tettem szóvá - persze hogy fel tudnám sorolni a fél hadseregnyi parfümöt ha nagyon akarnám, mert többnyire saját márkás cuccokat használ, amikből nekem is jelentős gyűjteményem van. Nem csak ruhákra kell gondolni hanem mindenfélére.
- Így van, még a nevét is tudom, de az maradjon az én titkom hogy honnan. Tudod, többnyire jó a memóriám, ritkán felejtek el bármit is, és nem kell felírnom - hiszen az lenne az öngyilkossági beutalom. Egyetlen jel, vagy nyom és nekem végem, jobb esetben kilőnek engem is, rosszabb esetben lecsuknak. Na azt nem, akkor saját magam lövöm ki, de most nemesebb vadra lövök, magamnál. Sokkal nemesebbre, és egy ragadozó pillantásával méregetem, aztán az asztalhoz szorítom, tökéletesen tisztában vagyok vele milyen hatással vagyok rá és ezt kis használom ahogy előrehajolva csókolom meg, kezeim puha pink hajába merülnek el, és nem is tagadom mennyire jó. Egyetlen nőnek sem volt ennyire puha az ajka akit csókoltam eddig. Ahogy ő is a hajamba simít elmosolyodom a csókba tudom mennyire vonzza a hajam. Elhúzódik és felvonom a szemöldököm.
- Na és miért nem? Ki tiltja meg? - kérdezek vissza ahogy figyelem hogy elhúzódik lassan hogy mentséget találjon és félre állok, én tudok várni de az első lépést megtettem, és kihívóan nyalom meg az ajkaim. Visszafogott modell? hol van az már, ezt ő is láthatja, annál valami sokkal másabb, sokkal veszélyesebb lettem. Én vagyok a Vadász. És ő a prédám.
- Hm, tulajdonképpen most hogy mondod, még nem is jártam nálad... szóval ha tényleg tartassz otthon ebből, akkor bevonzottál - fogalmazok direkt kétértelműen ahogy elveszem tőle a pohárkával ennyi nem fog megártani és nem hinném hogy pont ma éjjel akarnak igazoltatni minket. Kizárt dolog. Elfogadom a fejajánlását, még mielőtt visszakozna, át fogom törni azt a gátat amit olyan görcsösen igyekszik fenntartani. Mögé lépek és átkarolom a poharammal együtt, és a csípőm a fenekéhez nyomódik abban a szűk kis ruhában ejj de... hm, türelem... majd később...
- Szóval mennyire is dolgozol még? - dorombolom a nyakába szinte ahogy ajkaimmal érintem az egyik tetoválását. Kifejezetten tetszik hogy ennyire televarratta magát, leszarva magasról a közízlést. Ettől olyan egyedi és.... szexi.

Ez a pasi az őrületbe kerget egyszer. Nekem fontos a hírnevem, meg akarom őrizni a jó hírem és nekem kimondottan tetszik, hogy jégcsapnak gondol mindenki, ezzel vannak tele az újságok és így legalább nem pletykálnak a magánéletemről. Próbálkoznak pár dologgal, mint mondjuk azzal, hogy kielégíthetetlen vagyok, de nekem mindegy mit gondolnak, még ez is jobb, mintha az aktuális szeretőommel szerepelnék a címlapokon. Szeretem a feltűnést, a hírnevet, de az újságokban a munkám miatt akarok szerepelni, nem azért, hogy éppen kinek sikerült ágybavinnie. Vagy nekem kit sikerült. Schneizel az egyetlen, aki veszélyezteti ezt a jól felépített elvet, mely szerint nincs magánélet, csak munka. Hiszen ami nincs, arról nem lehet pletykálni. A szükségleteim egészen eddig diszkrét, ennek megfelelően drága kurvák elégítették ki, de nincs gyakran szükségem rájuk, annyira elfoglal a munkám. Erre most itt van Schneizel és nagyon úgy tűnik, hogy azt a kevés önuralmam is, ami még maradt vele szemben, a sárba akarja tiporni. Méghozzá ma. Különben minek jött volna ide egy ilyen indokkal, amit könnyedén elintézhettünk volna telefon, meg futár segítségével. Mást akar. Nem a ruha érdekli. De vajon tényleg én érdeklem? Vagy csak a külsőségek? A kihívás, hogy ő megszerzett? Még nem döntöttem el, hogy engedek neki vagy nem. Nagy a csábítás, fogalmam sincs mikor volt utoljára ennyire szükségem az önuralmamra. Apró repedések keletkeznek teljesen biztonságosnak hit pajzsomon, Schneizel pedig megtalálja az utat a védelmi rendszerem alá. Behatol. Így is, meg azt hiszem lassan úgy is. A gondolatra elmosolyodom, majd bólogatni kezdek kijelentésére.
- Modell vagy, tudhatnád, hogy ami szép, az soha nem kényelmes. Ritka, ha jól is érzed magad a legszebb cuccokban. Mindenesetre az a nadrág tényleg jól áll és nem is azért terveztem, hogy eltakarja a tested. Ami jó, azt nem kell takargatni – kacsintok rá, ebben még nincs semmi, hiszen divattervező vagyok, a ruhákhoz pedig fontos a test is, ártatlan megjegyzés is lehetne részemről, de mindketten tudjuk, hogy nem az. Ennél több van most ebben.
- Alapvetően nem is szeretem a fehérbort, de egyszer egy divatbemutató után kóstoltam és egyből beleszerettem. Nem könnyű beszerezni, de megéri, éppen ezért tartok belőle egy kisebb készletet itt is, na meg itthon is – magyarázom, hogy legalább beszéljek valamiről és tereljem a gondolataim. Ugyanis elég illetlen, már szinte arcpirító képek jelennek meg előttem, mit is tudnék művelni ezzel a szépséggel itt előttem. Nem könnyít a helyzetemen, hogy láthatóan neki is hasonló gondolatai vannak velem kapcsolatban. Ideje lenne elengednem magam, kikapcsolni és átadni magam annak, amit tényleg akarok. Egy kis lazítás rámférne végre. Meglep, hogy ismeri a parfümöm, ez is egy célzás arra, hogy figyel rám és talán tényleg ő lehet az, aki előtt nem kéne megjátszanom magam. Végülis senki nem tudná meg, ha pár izgalmas órát eltöltenénk együtt. Csókja egészen elkábít, az utolsó pillanatban fújok visszavonulót, mielőtt tényleg felmondaná a szolgálatot a józan eszem. Nem itt van ennek az ideje és a helye sem. Nagy nehezen elhúzodok tőle.
- Nem tiltja meg senki, csak a saját elvárásaim magammal szemben – szusszanok és próbálok lenyugodni, visszasimítom a ruhám, hiszen a nagy ijedtségben az is felcsúszott kissé. Le akar már jönni rólam, hm, meggondolandó, ha már a ruhám is ezt akarja. Én hülye pedig kimondom azt, amivel aláírom a jóhírem felmondását. Meghívom magamhoz, Schneizel pedig azonnal lecsap kínálkozó alkalomra. Persze mit is tenne, a helyében én is ezt lépném. De nem vagyok a helyében, viszont remélem hamarosan alatta leszek. Gondolatban leszidom magam ezért, ennek eszembe sem kéne jutnia, mégis erre kalandozok megállás nélkül. Milyen lenne, ha… reggel mellette ébrednék.
- Rendben, akkor most itt a lehetőség, egyszerre kettő is. Iszunk abból a finom borból és még a házam is megnézheted. Kihagyhatatlan, nem? – villantok rá magabiztos mosolyt, pedig most nem vagyok az és ez idegesít. Én mindig az vagyok. Azt meg, hogy hány lehetőséget tartogat az éjszaka, nem tudhatjuk. Remélem egy olyat sem, amitől holnap fájni fog a fejem. Még mindig a csók hatása alatt vagyok, de nem erőszakoskodik tovább, félreáll és felfogja, hogy nem akarom. Vagyis még én sem tudom, mit akarok. Ez jó pont neki, nekem pedig újabb dilemma, hiszen, ha erőszakos lett volna, akkor már az ajtón kívül lenne. Nem könnyíti meg a dolgom. Elgondolkodok, amiből érintése térít vissza a valóságba. Szavai csak nehezen jutnak el hozzám. Lepillantok az engem ölelő kezére, amiben ott a pohár, ennek ellenére határozottan, mégis gyengéden tart. Pont, ahogy szeretem. Birtokol az ölelése, de nem bánom. A fülem zúg, fáj a fejem, úgy érzem forog velem a szoba, pedig jól vagyok, túl jól. A közelsége teszi ezt velem és a tudat, hogy valakinek sikerül bejutnia a páncél mögé. Pedig azt hittem teljesen biztonságos. Erre jön Schneizel és megszerez magának. Legalábbis jó úton halad arrafelé.
- Hm? Ja igen, szóval… - kezdek bele, fogalmam sincs mit kérdezett, kell egy kis idő, mire leesik.
- Azt hiszem ráér holnap is – sóhajtok, ahogy megérzem az ajkait a nyakamon, a csípőjét pedig a fenekemnél. Ki vagyok éhezve. Az érintésre, a szexre, a csókra, de főleg rá. Önkéntelenül is mozdulok, fenekem az ágyékához nyomom, lassú, körkörös mozgással izgatom. Becsukom a szemem. Ez nem lehet igaz. Halk, kéjes kis sóhaj tör fel belőlem, nem tudok ellenállni neki. Azt hiszem ez az a pont, ahonnan nincs visszaút. Most már csak minél előbb haza akarok érni, hogy ne itt történjen meg, amire készülünk. Oldalra biccentem a fejem, hogy minél nagyobb területet be tudjon járni ajkaival, jól esik, túl jól, mindig idegszálam rá figyel, az egész testem izgalomba jön tőle. Fenekemnél érzem a vágyát, szerencsére, az enyém nem látható, hála az öltözetemnek, pedig pont azt érzem, amit ő. Azt sem bánnám, ha itt helyben felrántaná a szoknyám és elmerülne bennem, annyira sikerült lerombolnia a körém épített falat. Megrészegít a gondolat, hogy kíván, engem és nem a külsőségeket, nem a pénzért van velem, mert fizetek neki. Tényleg akar, ezt ő sem tudja tagadni. Nem titkolja, de én sem. Ügyes mozdulattal fordulok meg a karjaiban, szemben állunk egymással, elmerülök azokban a szép, de veszélyesnek tűnő szemekben és kábán hajolok ajkaira. Most én kezdeményezek, birtokba veszem ajkait, mohón, türelmetlenül, kiéhezetten és forrón csókolom. Hiába minden tiltakozása a józan eszemnek. Akarom.

A türelem nagy erény, és nekem nagyon sok van belőle, ahogyan abból a híres neves önuralomból is, amit éppen bevetek, hogy kivárjam amíg ennek a jégkirálynőnek össze törik a jégvára, és kiolvad végre. Mert ez lesz, előbb utóbb ki fog olvadni, addig nem nyugszom meg, remek alibit tud nekem szolgáltatni és nem is igazán csak ezért csinálom. Valami tényleg vonz benne, van benne valami szexuális kisugárzás. Annak ellenére hogy eléggé rózsaszín mániás, mégsem lehetne kifejezetten nőnek nevezni. Mert valami megmagyarázhatatlan karakteresség van benne amitől mégsem az.
- Persze tudom. De azért ritkán akadnak olyasmik is amiben kényelmesen is érzem magam, nem csak egy szép darab amit elviselek, mert az a dolgom hogy elviseljem. Ritka de igaz. Nos köszönöm, örülök ha elégedett vagy a testemmel - vigyorodom el mindent tudó mosollyal, hiszen érthetném ezt máshogy is. És úgy is elégedett lesz a testemmel, ebben szinte ezer százalékosan biztos vagyok. Na nem azért mert beképzelt lennék, de azért lássuk be, van mire magabiztosnak lennem. Nem véletlenül vagyok címlapfiú, csak úgy mellékesen, és hosszú órák és kemény edzések eredménye az izmaim, nem csak konditeremben szerzett díszkötegek.
- Alapvetően én szeretem, csak kényes vagyok rá, és inkább az édesebbet szeretem mint a szárazat - ez szakmai ártalom, az édes bor összetevőiben kevésbé tűnik fel a méreg. És annak tényleg jobb is az íze. Ahogyan az is az ártalom, hogy mindig figyelek a részletekre, megtanultam hogy csak úgy úszhatok meg mindent ha kellően figyelmes vagyok és megjegyzek mindent. A titkárnőt is kínos pontossággal tudnám lerajzolni ha tudnék egyáltalán rajzolni. Elhúzódik csókból, pont amikor már belelendülnék és keményen rá kell magamra parancsolnom, hogy ne húzzam vissza erőszakkal. Tudom hogy azzal csak elidegeníteném, megfigyeltem már hogyan bánik az erőszakosabb pasikkal. Ajtón kívülre teszi őket. Elmosolyodom a meghívására és már tudom. Még ma meglesz. Ma végre révbe érek ezzel az üggyel. Egyre jobban alakul az életem, ez pedig örömmel tölt el.
- Nem is hagyom ki ha már így felajánlottad... Kifejezetten szerencsés lehetek ha bejutok az erődítményedbe - fogalmazom meg megint csak kétértelműen a mondandóm, hiszen abba a bizonyos erődbe is be fogok jutni, mindössze idő kérdése. Nem olyan sok időé már. Ha eddig tudtam várni ezután is fogok tudni még pár órát.
- Akkor halaszd holnapra, most más dolgunk van. Valami ami sokkal élvezetesebb mint a munkád - suttogom a nyakába, puha bőrére csókolom a szavakat, és nem eresztem el. Erősen de lazán tartom, birtokolni akarom, de nem kisajátítani, mert annak sosincs jó vége. Ahogy a feneke az ágyékomnak nyomódik akaratlanul is felmorranok hiszen jól esik, és akarom őt, nagyon is. Nem a pénzét, vagy a hírnevét, hanem őt, a férfit, a nőt aki benne él, összességében akarok mindent. Ahogy megfordul és megcsókol szenvedélyesen viszonzom, forró csókkal adom tudtára nagyon is tetszik hogy így alakult, és kezem bejárja a derekát, csípőjét, formás fenekét, és nehezen de kényszerítem magam hogy elszakadjak tőle, és megszólaljak.
- Jobb lesz ha megyünk.... mert különben az íróasztalodon duglak szanaszét - suttogom neki ahogy lassan menni kellene.

Ezt én nem gondoltam át. Meghívtam magamhoz, pedig ő az egyetlen, aki képes lenne betörni a gondosan felépített jégváramba és ezzel sebezhetővé tenni, lerombolni minden védelmet, amit magam köré építettem. Senki nem tud rólam semmit... csak a munkám ismerik és elég sok újságíró van a nyomomban, arra várva, hogy tegyek valamit, amiből hír lehet, ami által beleshetnek a magánéletembe. Nem hagytam. Eddig. Schneizel az első, akinél tényleg azt érzem, hogy talán nem fogom megbánni vagy ha mégis, akkor azért a pár óráért megérte feladnom a jégvárat. Meghívom magamhoz, mert tudom, hogy nincs menekvés. Elmosolyodom a kijelentésére. Hát persze, bejut az erődítményembe. Mennyire kétértelmű, átlátok rajta, tudom, hogy direkt mondta így, de bassza meg, tetszik. Minden tetszik benne, a külseje, ami belül van, a magabiztossága, minden. Nagyon kicsi kell már csak, hogy átlökjön a határon. A fenébe is. Talán még soha nem voltam senkivel, aki nem hivatásos. Nem azért, mert nem tudnék felszedni bárkit, egyszerűen csak így kényelmes. Nem kérdez, csak teszi a dolgát és amikor elküldöm, nem kell magyarázkodnom, miért teszem. Kényelmes, én pedig nem szeretem a macerát. Nincs is rá időm ennyi munka mellet, nekem pedig fontos a munkám. Túl magasra jutottam ahhoz, hogy annyiban hagyjam. Mellette nem volt időm rendes kapcsolatot kialakítani, de engem amúgy is nehéz elviselni, hiszen nagyon rózsaszín és néha nagyon hisztis is tudok lenni. Jó. Gyakran az vagyok. Erre jön Schneizel és mindent felforgat. Egyszerűen nem tudok ellenállni neki, hosszú idő után ő az első, aki tényleg elcsábít. Akit akarok annyira, hogy ne érdekeljen, mi lesz, ha megtudják mások. Nem érdekel mit szólnak.
- Majd kiderül, mennyire vagy szerencsés. Tény, hogy nem sokan jártak még nálam, remélhetőleg nem is fogsz sikítva menekülni a világomból – mosolyodok el, hiszen elég egyedi ízlésem van és ez a házamon is látszik. Nem rózsaszín az egész, de a nagy része igen... és merész, szokatlan, mégis otthonos, tükrözi az ízlésem és jól érzem magam. Az pedig, hogy nem csak a házamba jut ma be, más kérdés. Nem teszem szóvá a kétértelműséget, szerintem így is tudja, nyerésre áll. Nem kell nagy erőfeszítés, hogy a karjaiba vessem magam, hiszen gyakorlatilag már most is ott vagyok. Egészen kicsi bizonytalanság van csak bennem, de szinte már elhanyagolható.
- Igen? Élvezetesebb? Nem is értem mire gondolsz... – adom az ártatlant kis mosollyal, ahogy nekidőlök. Ez sem volt éppen jó ötlet, mert ahogy a fenekem az ágyékához nyomódik, bizsergés fut rajtam végig. Bármennyire akarok, nem tudok ellenállni, de az is lehet, hogy már nem is akarok. Már csak őt akarom. Nem tudom mi lesz később, mit akar valójában, engem vagy csak egy menetet, hogy aztán eldicsekedjen vele, de nem törődök azzal, hogy mi lesz később, nem érdekel mekkora fájdalmat fog okozni. Vagy örömet. Az sem kizárt, csak túlságosan is ismerem az embereket. Talán most... Schneizel kivétel lesz. Minden megvan benne, ami nekem fontos. Éppen ezért teszek egy újabb merész lépést. Megfordulok a karjai között és megcsókolom, nem finomkodok, beleadok mindent, hogy érezze, mennyire vágyom rá, az érintéseire, a csókjára. Ki vagyok éhezve, testem örömmel fogadja minden érintését. Úgy érzem kezd kicsúszni a kezemből az irányítás, csak sodródom, amerre, Schneizel akarja. Hagyom magam, ez is ritka, de ajkai megrészegítenek, testemet simító kezei pedig elveszik a maradék józan eszem és azt a kicsi ellenállást, ami még maradt bennem. Azt csinál velem, amit csak akar, a testem az övéhez simul, ajkaim az övét keresik. Kijelentésére kicsit elhúzódok, éppen csak annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Képes lennél itt megdugni? – kérdezek vissza és beharapom gondosan rúzsozott alsó ajkam. Csókálló, szerencsére, de úgy érzem ma rendesen leteszteljük. Nem tehetek róla, amilyen visszafogott vagyok, annyira beindít a mocskos beszéd. Szavai csak dobnak amúgy is jó kedvemen, egyszerűen úgy érzem nem jutunk innen sehova, amíg legalább egyszer egymásnak nem esünk kezdetnek.
- Nekem az asztal is megfelel... különben is, te csak egy felsőért jöttél, nem? – próbálok ellenállni, de nyilvánvaló, hogy már régen megadtam magam. Kihívóan csókolom, le sem tagadhatnám mennyire akarom. izgatott vagyok és nagyon kínos, ami a miniszoknyám alatt történik.
- Igazán segíthetnél nekem... új a rúzsom és le kéne tesztelni, mennyire tartós. Van valami ötleted? – vágok egészen ártatlan képet, pedig pont arra gondolok, milyen lenne rendeses leszopni. Úgy, ahogy még soha senki nem csinálta neki. Úgy, hogy képtelen legyen visszafogni és a számba robbanjon egy hangos nyögéssel.
- Az autóm... az épület előtt áll... sofőrrel – suttogom ajkai közé a szavakat kicsit akadozva, hiszen nehezen szakadok el tőle és a levegőt is egyre nehezebben veszem, nem értem magam, nem szoktam így viselkedni. Fogalmam sincs hogyan, de pár perc múlva már az autóban találjuk magunkat. Csak bírjam ki hazáig. Igyekszem még fenntartani a látszatot, de sokat nem ér, a testem áruló, teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy Schneizelt akarja.