Szívem leghőbb vágya volt, hogy Istent ócsároljam és kezemben tartott magas sarjúmmal kalimpáljak az ég felé, azonban ezt még megtört büszkeségem sem engedte, azonban egy sóhaj közepette hagytam a fenébe az egészet, s életemben először úgy éreztem, hogy ideje lenne beletörődnöm hányavetett sorsomba, hogy a leghőbb vágyaimat az életben nem fogom elérni; elég volt csak rám nézni ahhoz, hogy az ember választ kapjon a miértre. Hajam szinte teljesen átázott, mert az esernyő, amit nem olyan régen vettem fenét sem ért, arcom foltos volt az elkenődött olcsó festékektől; szemeim körül fekete volt köszönhetően a szemfestéknek, vörös rúzsom elkenődött az esti szopást követően – a férfi még csak fel sem ajánlotta, hogy elvisz egy szárazabb helyre… pusztán szívjóságból, de én voltam a buta, hogy azt gondoltam, talán akadt némelyik emberben még kedvesség, esetleg önzetlenség. Nem is értem hová gondoltam. Mindig butának éreztem magamat, mert sohasem tanultam a hibáimból, ostobán reménykedtem nevetséges dolgokba. Hogy miért? Mert én is, mint sok más hozzám hasonló, áhítoztam egy kicsit jobbért. Másik kezemben a magas sarkúmat fogtam, merthogy út közben ez is kitört. Egyik combomról lecsúszott az amúgy már elszakadt fekete harisnya. Éreztem, hogy szánalmasan nézek ki, de már nem érdekelt… Nem érdekelt a világon semmi sem. Egyszerűen csak haza szerettem volna érni és… befeküdni az ágyba és kialudni ezt az egész borzadályt, persze… Ettől függetlenül azonban még reménykedtem abban, hogy amikor felébredek majd az én szőke hercegem fog előttem állni és kiment a nyomorból, megtöri az átkot éppen, mint Csipkerózsikánál, azonban reális énem már nem fűzött ehhez túlságosan sok reményt. Nem lett volna túlságosan sok értelme. Belefáradtam egy kissé a reménykedésbe. Szépnek szép dolog, de lassan nyírja ki belülről az embert; üressé és lélektelenné teszi, lemondóvá. Az épületet meglátva némi öröm lett úrrá rajtam; nem sok, de a tudat, hogy nemsokára otthon leszek kellemes érzéssel töltött el. Biztonság és meleg. Bár az előbbi meglehetősen kérdőjeles volt, valamiből ki kellett fizetnem a számlákat, s így is akadt nem kevés elmaradásom, dolgozhattam Mikulástól vakulásig, de nem láttam eredményét az állandó munkának. Gyakorlatilag ugyan ott tartottam, ahol eddig. Nem voltam sem okos, sem művelt, nem beszéltem szépen, ráadásul még kedves sem voltam. Nem szerettem az embereket. És… minden szörnyű volt. De hát kit érdekelt ez?
Előkerestem a bejárat kulcsát, majd utat engedve magamnak beléptem a hűvös lakóházba. A pincéből most is különös szag áradt. Ráadásul a felkapcsolt lámpa is pislákolt. Kísértetiesnek hatott, inkább ijesztőnek, így hát szaporán szedtem felfelé a lábaimat. A hideg kövön ott maradtak a vizes lábnyomaim. Mire felértem a harmadikra már kellőképpen ki voltam fulladva ahhoz, hogy nehézkesen vegyem a levegőt. Sóhajtottam kettőt, aztán kinyílt az egyik ajtó.
– Milo! – Biccentettem felé a korlátnak támaszkodva. Megkíséreltem felé megereszteni egy kedves mosolyt, de feltételeztem, hogy szánalmasnak hatottam, tehát hagytam, hogy le fagyjon az arcomról.