Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
– Csessze meg! – az öltöző ajtaja hangosan csapódik ki, és megjelenik Kate, aki nem rég került ide rezidensként. Éppen a kórházi ruhám húzom fel, amikor berobban, és nem tetszését nyilvánítja ki. Tekintetünk összetalálkozik. Valószínű nem számított arra, hogy én is itt leszek, de hamar felülemelkedik a tényen, és oda lép a szekrényéhez. – Téged is behívtak? – Kérdezi, miközben kicsapja a fém szekrény ajtaját. Leülök a vékony padra, amely a szekrények között húzódik, és belebújok a cipőmbe. – Nem, én egyébként is be voltam osztva mára. – felelem egykedvűen, mire az orra alatt kezd el morogni. gondolom csalódott, amiért nem osztozhat velem a bosszúságában. Direkt akartam, hogy ezen a napon dolgozzam. Ma van Benjamin halálának harmadik évfordulója, és most először nem vagyok otthon Seattleben, és nem tudok hozzá kimenni a temetőbe. Nem akartam otthon maradni, és ezen kattogni. Az én jól bevált módszeremhez nyúltam, a munkához. A munka mindig itt van nekem, mindig eltereli a figyelmem és megnyugtat. – Dan jelentett ma beteget. Állítólag influenza. – Jegyzem meg, miközben felállok, és ég utoljára megigazítom a ruhámat. – Akkor Dan csessze meg! – nem gondoltam volna, hogy amit mondok, az olaj lesz a tűzre. Furcsa, hogy itt ennyire nem tartanak össze a rezidensek. Mondjuk pont nekem nem kellene ezt a dolgot firtatnom, hiszen én vagyok az a leginkább kivonja magát az össznépi megmozdulásokból, mint például a „menjünk el munka után, igyunk meg egy sört”. Jobban kikapcsol, ha egy bonyolultabb műtétet végignézhetek a lelátóból, mintsem az, hogy erőltetett poénokon nevetgéljek. Nem is lettem a társaság kedvence. Nem mintha bánnám. Ott hagyom a még mindig félhangosan zsörtölődő fiatal lányt, és az előtérbe sietek, ahová folyamatosan áramlanak be az emberek. – Dr. Deveraoux már dolgozik? – még levegőt venni sincs időm, Dr. Roberts odalép hozzám. A kérdését hallva biccentek egyet. – Remek. Akkor kezdjük a hülyeségekkel. – Az első napokban még meglepett ez a szabadszájúság, de lassan már egy éve vagyok itt, így nem akadok fent a bevezetőn. – Van egy tinédzser, aki túl sok medencevizet ivott, és vért hányt. Akkor az ott középen egy vízisíelő, aki neki esett az ugratónak. És egy 140 kg-os ember, akinek gondja van a székletével, mert túl sok dinnyemagot nyelt le. – – Az utolsót csak kitaláltad ugye? – kérdezek vissza, mire a férfi arca komoly tekintettel mér végig. – Igazad van, inkább 160 kg-os. Illetve egy lány most jött be, de még nem tudtuk vele foglalkozni, a 6-os ágyra fektettük le.– – Akkor a dinnyemag még várhat. – mondom neki, elvégre mindaz, amit felsorolt, nem életveszélyes, és még várhat. Miközben elindulok az említett ágy felé, odaszólok két nővérnek, hogy az addig várakozó betegeket rögzítsek be a rendszerbe, és a legjobb tudásuk szerint, kezdjék el a kezelést, amíg nem jön meg a többi rezidens is. – Üdvözlöm, a nevem Dr. Deveraoux, vezető rezidens. – az ágy, ahol eddig a fiatal lány ült, félig el volt húzva a függöny, ezzel elválasztva kissé a többi betegtől. Elhúzom a súlyos anyagot, majd behúzom magam mögött. Nem nézek egyenesen a szemébe, amikor beszélek hozzá, mert először az ágyánáak végéhez lépek, ahol egy felrögzített tartóban egy még ki nem töltött kórlap található. Tollat veszek elő a köpenyem zsebéből. – Milyen panasszal érkezett hozzánk? – Kérdezem, és csak most nézek egyenesen az illető szemeibe, és egy nagyion is jól ismert szempár néz velem farkasszemet. Meglepettség ül ki az arcomra, ahogy a csinos arcot nézem, és a gyönyörű szempárt. – Nora? Te vagy az? – Kérdezem hitetlenkedéssel a hangomban, és megkerülöm az ágyat, hogy lassan mellé léphessek. Hihetetlen, hogy az egykori szomszédom itt ül velem szemben, Las Vegas jól felszerelt külvárosi kórházában. Ez annyira valószínűtlen, hogy nem még csak nem is számítottam hasonlóra.
Tárgy: Re: we can stay forever young. Szer. Feb. 04, 2015 4:41 pm
Negyvenhét, negyvennyolc.. és negyvenkilenc - számoltam a lábaim kalimpálását, mintha éppen a katonasághoz készültem volna. Először még érdekes volt az a függöny, ami olyan volt, mint valami magánzárka. Sem átlátni rakta, sem pedig kilátni mellőle nem lehetett. Azt megunva kezdtem bele a saját magam szórakoztatásába, de csak halkan, mert amit a leginkább gyűlöltem, azok az orvosok voltak. Oké, a volt futtatóm testvérével senki sem ért fel, aki a mai napig, ha rá gondoltam, az undor fogott el. Beteg egy állat volt.. akit mindennél jobban kerültem még odahaza, Seattle-ben. Felsóhajtottam, ahogy a fehérköpenyes belépett, mert tudtam, mi következik: mi a panasza? Aztán ha azon túl voltunk, akkor jött a milyen tünetei vannak kérdés. Végül pedig a kijelentés, miszerint: megkérem, vetkőzzön le. Szerintem a dokik alapjáraton aberráltak voltak, mert ennyi pucér embert még a hivatásos ringyók sem láttak.. ahogy én sem, pedig.. A gondolatmenetemet az az ismerős hang szakította félbe, amire lemerevedtem, és még a korábbi láblógázós számolásba is belezavarodtam. Meg nem szólaltam, csak lestem a nő arcát, azt, ahogy a kórlapot vizslatta, és ahogy aztán rám nézett, akkor is csak őt figyeltem. Remek, egy életre az a kiscsaj leszek a szemében mostantól, akinek gondja van.. odalent! A francba! Bizonytalanul mosolyodtam el csak egy pillanattal később, amikor elhagyta az ajkait a nevem, ujjaimmal a nadrág térdnél szaggatott rojtjait kezdtem el birizgálni találomra, mintha bármiféle segítséget is nyújtott volna az számomra. Most mégis hogyan tovább? - Gondoltam meglátogatlak.. úgyis régen találkoztunk már - szélesedett ki a mosolyom terelve a nyilvánvaló tényt, hogy alapból nem tudtam, Ivonne merre keverhet. Hát.. végre megkaptam rá a választ. Nem így képzeltem a viszontlátás örömét, de ha már itt volt.. - Hogy vagy, Ivonne? - újra megindult a lábam, de már lassabb, ráérősebb ritmusban. Előre, és hátra. Újra és újra. És valahol tudtam, hogy nem akaródzik majd az ő kérdéseire válaszolnom. Azokra, amikkel ismét látjuk egymást. Inkább beszéltem volna neki arról, hogy mi vitt rá arra, én is otthagyjam Seattle-t.