Előzmények…

A homlokom a bejárati ajtón koppan. Bakker... Baromi nagyot sóhajtok.
A kulcscsomó, rajta a kedvenc kis kabala kulcstartómmal akkor eshetett ki a kabátzsebemből, amikor a homokban fetrengtünk. Baaahh… Kizárt, hogy ma visszamenjek érte. Legfeljebb holnap felkajtatom, már csak a kulcstartó miatt! Vannak pótkulcsok, persze. De azok is fent a lakásomon.
Még szerencse, hogy minden más (mobil, személyi) megvannak.
Eszembe jut egy mentőötlet. A kaputelefon… Végigcsöngethetném a névlistát rajta, hogy valaki engedje be, de…
1. Aki nem ismer, nem fog beengedni.
2. Aki beengedne - Jason a másodikról – ő tutira nincs itthon a héten. Túrázik a haverokkal.
3. Nincs szívem idegeneket éjnek idején felverni az én hülyeségem miatt.
4. Ha be is jutunk az épületbe, a lakáskulcsom sincs meg. Azon az ajtón is be kéne jutni valahogy.
Ville keze a vállamon, és gyengéden maga felé fordít, én meg engedek neki. Háttal a bejáratnak dőlök. Bűnbánón pislogok fel Ville szemeibe, miközben fölém hajol, és fél kézzel megtámaszkodik a fejem mellett.
Arra, amiket mond, és ahogyan mondja, banditavigyorra görbül a szám.
Éppenséggel mehetnénk hozzá is, jártam már nála, és abszolút nem zavarnak az ottani állapotok. Összességébe véve kényelmes kecó. De ha már itt vagyunk... Ráadásul itt még véletlenül sem botolhatunk Vespa-ékba. Ha mégsem léptek volna le Ville-től.
Hogy bízzam rá magam? Az előélete ismeretében? Sunyin mosolygom, miközben megemelkedik a fél szemöldököm. Naná!
- Ezt látnom kell… – döngöm kihívóan. - ...hogyan jutsz be egy többszörösen elzárt lánylakásba… Még tanulhatok tőled. – teszem hozzá vigyorogva a végét.
Úgy fest, maradunk.

Miután elrugaszkodom a kerítés tetejéről, Ville felém nyújtott keze azonnal elkap. Jó szorosan tart, én meg a válla köré fonom az egyik karomat.
- Kösz! – mosolyodom hálásan a szemébe, s miután meggyőződtem róla, hogy biztos talaj van a lábam alatt, el is engem és átmászok a korláton hozzá.
Nem kéne felesleges zajt csapni, nehogy ránk riasszák a rendőröket. Még a végén megvádolnak minket betörési kísérlettel és az őrsön töltjük az éjszakát. Hümm… Ott is meg tudnánk oldani, amiért épp fel akarunk jutni hozzám. Legelső tapasztalatom mindjárt börtönszex lenne. Annyira nem is hangzik vészesen. Sőt. Lehet egyszer ki kéne próbálni? Hehehe.
Körbenézek miből élünk. Ville közben felmászik valamin, és nyújtózkodik, hogy elérje a tűzlétra csonkját. Kis híján ledöglik.
- Baszki, Ville, vigyázz! – szisszenek föl mögötte, miközben reflexből lépek is utána, hogy megragadjam, ha le akarna zúgni.
Egy frankó ötlettel áll elő, aztán már cselekszik is. Kitör rajta a Mary Poppins szindróma; egy esernyő van az egész környéken, de azt is kiszagolja. A sarokba van állítva. Felkapja és a kampós végét beleakasztja a létrába, hogy lerántsa vele. A fém hangos nyikorogással csúszik lejjebb.
- Csak az esernyőt ne…! – de késő a figyelmeztetésnek. Ville az alattunk elterülő kertbe vágja, és a mondat végét már úgy dünnyögöm el. - …dobd el…
Eh… Mindegy.
Ville ismét a segítségemre siet. Megint a korlát, aztán nekiveselkedem a létrának. Alig elérem, érzem a fenekemre tapadó férfiúi markot. „Megtol”. Majdnem orra bukom a lökettől, miközben kepesztek.
- Ez már az előjáték? – fordulok hátra vigyorogva, de mivel nem valami stabil a szerkezet alattam, ezért inkább iparkodva mászni kezdek felfelé.
Felérve csak egy hosszabb karnyújtásnyira van az én teraszom. Átnyújtózkodom, és megragadom a korlátot, majd egy hosszabb szökellő lépéssel átrántom magam.
Az öreg tűzlétra nem hiszem, hogy kibírná kettőnk súlyát egyszerre, úgyhogy Ville talán most indul el.
Már a teraszomról várom be. Ha ő is felmászott, most én nyújtom ki érte a kezem.
Ha felért az erkélyre, újabb, egyben végső talány előtt találjuk magunkat. Az üvegajtó mindkét oldalán díszeleg kilincs. Kívülről és belülről is nyitható, de természetesen kulcsra van zárva, és a hozzá tartozó kulcs, naná, hogy bent lapít a lakásban.
- Ugye véletlenül sincs nálad tolvajkulcskészlet?... Vagy egy fúró, esetleg drótszál?... De egy hajtű is megtenné. – a végére teljesen leadom a mércét, hogy ne tűnjek telhetetlennek.
Úgy állok Ville előtt, mint egy baromi nagy kérdőjel. Mintha abban reménykednék, hogy valamelyiket mindig hord magával.

Szóval tesz még látogatást…
Előtte ne felejts el bejelentkezni, mert van, hogy esténként Mick-kel lógok. Csak azért nem mondom ki hangosan, mert tudom, hogy ez kicsapná a biztosítékot nála.
- Vagy úgy… – döngöm somolyogva. Sokmindent kinézek Ville-ből. - Majd készülök valami magánszámmal. Ehhe... Ciki csak akkor van, ha nem is Te vagy az erkélyen.
Az mekkora lenne, ha egy éjjel tényleg rajtakapnék egy sötét alakot, amint odakintről kukkol, én meg nagyban riszálni kezdeném a seggem türcsiben, közben meg nem is Ville az… Borzalom! Bele sem gondolok mekkorát égnék. Mert ugye, ha mi feljutottunk, más is feljuthat.
A tekintetemmel követem Ville mozdulatát. A szék… Homlokráncolva barátkozom az ötletével, a számat erősen beharapom. Okosdin közbeszólnék, hogy esetleg nem lehetne-e máshogy, környezetbarátságosabban, de inkább lenyelem a rinyát. A karjával hátrébb terel. Nem kell kétszer mondania; arrébb araszolok.
Ezt biztos meghallják… – suhan át a fejemben.
Ville felkapja a fémszéket, és hozzávágja az üveghez. Amaz hangos csörömpöléssel robban szilánkokra. Jut belőle a nappali padlójára és a terasz kövére is.
Erre a szomszédos lakásban éktelen ugatásba kezd Mrs. Donnelly tacskója, a Csöpi, és alig pár másodpercre rá, villany gyúl náluk.
Mrs. Donnelly, egy alacsony, terebélyes asszonyság, egyből kinn terem az erkélyén, és kiszúr magának a félhomályban. Én állok kintebb, Ville-t takarja a fal. Remélem, nem akar előugrani.
- Zajt hallottam, October. Mintha betörtek volna hozzád. Minden rendben?
- Igen, Mrs. Donnelly! – szólok át. - Csak véletlen… kitörtem az ablakot. – adok némi magyarázatot, csakhogy megnyugodjon, és eszébe se jusson rendőrt hívni.
Jjjja. Véletlen beleszáguldott egy kerti szék.
Ezért jó ez a környék; a szomszédok nagyon észnél vannak. Ezeket a lakásokat aligha rámolják ki idegenek.
- Jó éjt, Mrs. Donnelly! – köszönök el tőle jelzés értékkel, közben intek Ville-nek, hogy sürgősen húzzon befelé. Aztán én is megindulok utána.
Ropog a talpam alatt az üveg, ahogy átlépem az ajtó keretét. Majd kiagyalok egy fedősztorit, amivel előrukkolok a biztosítónál. A betörés jó lesz.
- Ez szép volt! – hererészek odabent a sötétben, miközben már a nappaliban masírozom. Nem esek át semmin, tudom merre lapítanak a bútorok. Megcélzom a kanapét, és felkattintom a mellette dekkoló állólámpát.
Ville felé fordulok, és a hüvelykemmel a nappali légterébe nyíló konyha felé bökök.
- Ha innál valamit, nyugodtan támadd be a frigót. Addig eltüntetem a romokat. – mert a szilánkokat nem hagyom csak úgy ott veszélyforrásnak.
Eltűnök Ville elől pár másodpercre. Az előszoba szekrényéből előkerül a lapát és a partvis. Ezekkel felszerelkezve, na meg a kukával térek vissza a tett helyszínére. Ville-nek háttal ügyködöm. Előbb a nagy üvegdarabokat szedegetem össze óvatosan, és teszem félre egy kupacba. Reggel majd leviszem őket a konténerbe.
Odabent guggolászok - elvégre a szilánkok javarészt befelé röpültek -, és gyűjtögetek, amikor a teraszajtó maradék üvege guillotine-szerűen leszakad a magasból. Szinte az orrom előtt. Hatalmas csörtetés hallatszik, én meg ijedtemben seggre ülök, ahogy hátraesem. Reflexből fordítom félre az arcomat és hunyom be szorosan a szememet, illetve húzom be fülem-farkam. Ugyan nem nyisszantja le csuklóból a kezeimet, és más kárt sem tesz bennem, de ahogy megtámaszkodom magam mögött, a padlót beterítő szilánkok beleállnak a tenyereimbe, és alaposan felszabdalják.
- …áááh… – szisszenem halkan nyögve. Mindkét tenyerem ég és vérzik a vágásoktól. A húsomban ott meredeznek az üvegdarabkák. - Bassza meg… - dünnyögöm kelletlenül, ahogy felkapom a tenyereimet és vizsgálgatni kezdem.