Frank&Savi

"I need a voice to echo, I need a light to take me home
I kinda need a hero, is it you?"

 
[You must be registered and logged in to see this image.]

Na jó, még egy korty… és megyek. De tényleg, fel kell innen állnom. Meg tudod csinálni, Savi, ügyes kislány vagy, menni fog ez neked.
Bár néha már magammal is nehéz elhitetnem ezt, nem, hogy másokkal. De hát ilyen ez a dupla műszak. De, már… lassan a vége felé vagyok. Lassan… nagyon lassan. Amint kilépek innen, rögtön el is felejtem, hogy fáradt vagyok, hiába akarják a szemem alatti karikák ezt mondani mindenáron. Nem hiszek nekik, csúnya, gonosz teremtmények.
Megdörzsölöm arcom és felállok a székből, de aztán vissza is ülök, hogy aztán az utolsó korty kávé után ismét felküzdjem magam. Minimum, mintha azon a rúdon akarnék felhúzódzkodni és az egész testsúlyomat akarnám elbírni a karomon, vagy karommal, vagy mi. Bár nem vagyok valami nagy tömeg, de a kezeim is kb olyan nyeszlettek, hogy még a negyedével is gondok lennének.
Lekapok a polcról még egy műzliszeletet és azt magamba erőltetve indulok el a folyosón a nővérpulthoz, hogy megnézzem, mit is hagytam félbe a létfontosságú folyadék bevitele előtt. Máskor nevetségesnek tűnhet ez a jelző rá, de itt tényleg az. Szerintem sokszor levegőt venni is elfelejtenénk nélküle. Lehet felfogadhatnánk valakit, aki csak a kávét főzi nekünk, mindig lenne dolga, ebben biztos vagyok. Na de félre a drámai túlzásokkal, beülök a pult mögé. Két gyerek kapásból elrohan előtte, az egyik meg is üti a pultot, mire én nagyjából szívrohamot kapok, de mire utánuk szólhatnék, már a világ másik végén vannak, remélhetőleg olyan helyen, ahol valaki rájuk is szólhat és visszaviszi őket helyükre.
Szóval, kartonok… kiemelek párat és egymás mellé lerakom őket, kinek is kell gyógyszert beadni, vagy kell vizsgálatot csinálnom, még a következő vizit előtt.
Miután ezzel szépen megvagyok, el is indulok a gyógyszeres raktárba, hogy magamhoz vegyem a szükséges dolgokat. Ahogy belépek, tekintetem egyből arra a bizonyos polcra terelődik, de aztán el is indulok az infúziók felé. Felkapok egy aprócskát… elvégre aprócska embereknek aprócska adag kell. Meg egy tálcára szépen odahelyezem az injekciókhoz szükséges eszközöket is, valahogy összefogom a kartonokat is, aztán már indulok is utamra. Kicsit késésben vagyok… szóval nem lazsálhatok most.
Az első kórterembe érve a szoba ajtaján lévő fülbe dobom a kórlapot, aztán be is nyitok, halkan, hátha már alszanak a bent lakók. Az egyik kis sumák rögtön fel is les, ahogy belépek, mire ujjamat gyorsan szám elé rakom, jelezve, hogy meg ne szólaljon, ne keltse fel a többieket. Feloltom a legkisebb fénnyel világító lámpát, és lerakom a tálcát.
- Nyugi, nem te kapod… de ne rosszalkodj nekem, mert nem kapsz holnap meglepetést. – Kacsintok rá, odalépek hozzá, adok egy aprócska puszit homlokára, majd egyből a fejére is húzza a takarót, én pedig gyorsan, de halkan kicserélem a szomszéd ágyon fekvő csöppség infúzióját. Szerencsére nem kelt fel… ilyenkor a szívem meg tudna szakadni, hogy valaki ilyen picin ilyesmin esik át… nem szabadna, kegyetlen a világ. Főleg, hogy a szülők se tudnak itt lenni velük mindig. Pont ezért adunk mi meg mindent, amire szükségük lehet, hogy ne érezzék magukat rosszul egy ilyen helyen. Már a körülményekhez képest.
Miután elvégeztem a dolgom, szépen kioldalazok a szobából, lekapcsolva a lámpát, aztán már indulok is a következő állomásra. Ahogy befordulok a folyosón, meg is pillantom a következő állomásom kis betegét. Nem fog szeretni, de muszáj lesz a szobájába mennie… ráadásul még bántani is fogom. De nem vagyok én semmi jónak elrontója, nyilván nem szakítom félbe a kis játszadozást, csak a falnak dőlök oldalasan és mosolyogva figyelem, ahogy szórakoznak.
- Kisasszony, itt az idő, hogy visszareppenj a szobádba egy kis időre. – Szólalok meg végül, ahogy közelebb lépek. – De Frank bácsit is visszük, hogy elkísérjen… - Pillantok oldalra, majd fejemmel a szoba felé bökök.
- Tudom, hogy nem szeretnéd, de sajnos muszáj, drágám. De ígérem gyors leszek és aztán holnap meg kapsz majd szép meglepetést, amiért ügyes kislány vagy… - Mennyire imádom, amikor finom édesség van az ebédhez, olyankor lehet ilyeneket mondani nekik és mennyire tudnak örülni, amikor ténylegesen megkapják a meglepetést, ami alapvetően járt volna nekik. Ennyi azt hiszem még belefér a dologba, elvégre nem hazudok én. Csak kicsit ösztönzök.
Miután a kis csapat sikeresen beér a szobába, elő is kapom az injekciót, amit persze úgy készítek el, hogy ő ne láthassa, nem kell előre megijednie.
- Most pedig, ígérd meg nekem, hogy nem lesel ide, okés? Figyelj Frank-re, mutat neked valamit. – Pillantok ismét a fiúra, remélve, hogy kitalál valamit. Bár bőven van már neki is tapasztalata, régebb óta van az osztályon, mint én, és valami csoda folytán istenien bánik a gyerekekkel. Miután Oli úgy tesz, ahogy kértem, megfogom a kezecskéjét és ráfújom a fertőtlenítőt, amire odakapja tekintetét, de én résen vagyok és az injekciót még hátam mögött tartom.
- Ej… mondtam, hogy ne less, rosszcsont… - Ingatom meg a fejem mosolyogva, majd amint visszafordul, gyorsan és a lehető legprecízebben szúrom be a tűt, persze lefogva a kezét, aztán odatartom a vattát és már ki is húzom. – Látod, csak egy pillanat volt… annyira nem is fájt, ugye? – Kérdem továbbra is mosolyogva, majd a tálcáról elveszek pár színes ragtapaszt.
- Na, ma melyiket szeretnéd? Mondjuk a pillangósat? Pont olyan szép, mint te vagy csillagom. – Megsimítom arcát, amin még egy picit látszik, hogy azért még is csak fájdalommal járt az a szuri, de hát, sajnos muszáj.
- Frank, megkérhetlek beírod a kartonba, hogy beadtam a gyógyszert? -Fejemmel afelé bökök, ahova leraktam azt is, majd felragasztom a kiválasztott ragtapaszt.
- Nagyon csinos, kegyed… még irigylem is, amiért ilyen szép kiegészítője van...

[You must be registered and logged in to see this link.] öltözék: [You must be registered and logged in to see this link.] | [You must be registered and logged in to see this link.]

Frank&Savi

"I need a voice to echo, I need a light to take me home
I kinda need a hero, is it you?"

 
[You must be registered and logged in to see this image.]

Egy pillanatra sandítok csak rá, mialatt ügyesen elrejtem a szurit. Na jó, nem volt ez túl szép tőlem, hogy csak úgy rá róttam a felelősséget… de hát úgyis tapasztalt már, ennyit improvizálni úgyis tudom, hogy bőven tud. Szóval, mondjuk úgy, hogy csak gyakorlási lehetőséget adtam neki, hogy még jobban fejlessze a képességét. Ez máris jobban hangzik, mint az, hogy gonosz módon ráhagytam a dolgot.
Elmosolyodok a kis mondókán, meg persze remélem, hogy Oli nem fogja komolyan venni és nem fogja meghúzni a hajam, mert az csúnyán kizökkentene a koncentrálásból. Így is nehéz megtalálni a pöttöm kézen a pöttöm vénát, főleg ennek a kis tündérbogárnak, akinek alapvetően vékony kis kezecskéje van. Na de gyorsan és ügyesen megoldottuk a dolgot és már készen is vagyunk.
- Tudod mit? – Hajolok oda a kislányhoz. – Vicceljük meg kicsit… - Kacsintok rá, aki cinkos mosollyal csak nagyban bólogat. Franklin után nézek, ahogy kitölti a lapot, majd vissza is rakja a kartont. Mielőtt azonban visszafordulna, leszedek egy ragtapaszt és kezemet a hátára simítom, amolyan baráti módon persze. Nyilván kihasználva a helyzetet, hogy a hátára ragasszak egy tapaszt. Oli cinkosan nevetni kezd, mire én ujjamat a szám elé helyezem, jelezve, hogy el ne árulja a kis csínytevést. Persze Frank szeirnten simán rájött, de ahogy ismerem, belemegy a játékba. Ha kimentünk majd leszedem róla úgyis. Csak a kislány kedvéért kellett a színjátékunk.
- Aztán nehogy kint találjalak a folyosón… - Emelem fel játékosan mutató ujjamat, mielőtt becsukom az ajtót. Tudom, hogy ezért néha nem szeretnek a gyerekek, de persze „rossz zsarunak” is kell lennem időnként… hiába nem szeretem én se a dolgot. De hát a szabályokat be kell tartani, hogy minél előbb kikerülhessenek innen a pöttömkék, hiába is imádom őket annyira, ez nem a nekik való hely.
- Savannah néni most ivott egy kávét… de te meg… ne ezt a poros szörnyedvényt igyad, kérlek. – Magyarázok, miközben kikapcsolom azt a vízforralót.
- Ott van bent a pihenőben a finom, frissen lefőzött kávé, ami többet is ér ennél. Azt hiszem ha még egyk ávét megiszok, deffibrillátorra lesz szükségem, vagy egyszerűen csak szétpukkadok a sok koffeintől… - Magyarázok, miközben az órára sandítok. Ó a fene, túlságosan is elrepült az idő, nekem pedig gyógyszer kell, most… Az előbb még… még messze nem volt ennyi, nem is értem… csak úgy röpül, fel se fogom. Tényleg aludnom kéne néha.
- Menj csak előre, nekem még van egy kis dolgom. – Mosolyodok el, majd el is indulok a nővérszoba felé, ahol is vadul kezdek kutakodni a táskámban, kicsit talánm túldramatizálva a helyzetet. Minden tartalmát az egyik ágyra öntöm, de sehol se találom a kis virágos dobozkát, amiben a gyógyszereimet tartom. A francba… csak nem elhagytam valahol? Még egy plusz adag már igen feltűnő lenne… A kabátomat is átkutatom, majd a táskám tartalmát ismét, de sehol nincs. Visszadobálok mindent, leülök a táskám mellé és tenyerembe temetem arcom egy pillanatra.
Jó, hát nincs más választásom… muszáj lesz még egy szemet legalább elvennem… lehet csak elkeveredett, viszont muszáj lesz bevennem… már egy tabletta is meglátszódhat, nem kockáztathatok.
Lassan felállok, sajnálattal kell észrevennem, hogy kezeim remegnek, de nem, nem képzelek be semmit, csak az idegeskedéstől. Kilépek a nővérszobából és a gyógyszeres felé indulok, közben pedig azért jobbra is meg balra is elnézek, nem e jön valaki. Fogok egy pohár vizet az egyik kihelyezett tartályból, majd előkapom a kulcsom és kinyitom a raktárt. Persze amilyen ügyes vagyok, a kulcsot kint is fejeltem, de ez fel se tűnik, csak az, hogy minél előbb megkaparinthassam a tablettát. Kinyitom a szekrényt és már automatikusan nyúlok a polcra, ahol a szokásos gyógyszert tárolják. Azonban hiába keresem, üres a polc… nem… ez nem lehet, ilyen nincs. Nem fogyhatott el, hiszen… hiszen még volt belőle. Én biztos nem lehettem, hiszen a gyógyszer mellett nem felejthettem el, hogy mit csináltam.
Kicsit összekupizva a szekrényt ugyan, de gyorsan keresni kezdem, hátha csak elpakolták valahova… mert… muszáj lesz… nem hagyhatom ki az adagomat. Máshova pedig nem mehetek érte, észreveszik, én pedig megkockáztatom az állásomat, amit túlságosan is szeretek. Ennyire még egyik osztályon se éreztem otthon magam, mint itt. Imádom a kis pöttömöket és a munkatársaim is olyan kedvesek… Lassan már könnyek kezdenek hullani a szememben és ugyan észre se veszem, de lefogadom, hogy hangosan sírok a kétségbeesésemben.

[You must be registered and logged in to see this link.] öltözék: [You must be registered and logged in to see this link.] | [You must be registered and logged in to see this link.]

Frank&Savi

"I need a voice to echo, I need a light to take me home
I kinda need a hero, is it you?"

 
[You must be registered and logged in to see this image.]

A kis megjegyzésére majdnem rákontrázok, hogy persze, kórházban vagyok, tel orvsokkal, valaki csak meg tudna menteni… de aztán pont, mielőtt kinyitnám pici számat eszembe jut, hogy mégis mire célzott, amire egy egészen picit el is pirulok. Azt hiszem nem igen vagyok hozzászokva az ilyesféle megjegyzésekhez, pláne nem olyan férfiaktól, mint Frank.
A táskámban kutatva alig, hogy csak felnézek rá, amikor kérdez és nem is válaszolok neki, szinte fel se fogom, hogy nem vagyok egyedül… ami nem jó jel. De nem szabad nagyon, nagyon bepánikolnom, mert annak tényleg rossz vége lesz. Akár az állásomba is kerülhet. Azt pedig nem engedhetem meg.
Amilyen figyelmetlen vagyok ilyenkor, arra se tudok koncentrálni, hogy ne hagyjak „nyomokat” magam után, feltehetőleg ennek a következménye az, hogy nemsokára társaságom érkezik. Bár először ezt se hallom meg, csak azt érzem meg, hogy egy kéz van a vállamon.
Egy aprócska, szinte hisztérikus kiáltás után fordulok meg és ahogy meglátom, hogy Frank az, először lefagyok. Ami nem feltétlenül az ő személyének köszönhető, hanem egyáltalán annak, hogy bárki itt van. Bár még mindig ő talán a legjobb ember, aki utánam jöhetett.
A sírásom abbamarad, legalábbis lecsökken arra, hogy a szemem sarkából hullanak a könnycseppek és csak bámulok az előttem lévőre.
- Nem… nem tudom elmondani… segítened kell nekem. – Meg is rázom a fejem, majd megragadom a karját. Azt hiszem így még nem látott… de remélem, hogy nem is fog. Minden esetre a hűtő felé mutatok.
- Risperidon kell… 50mg-os  - Magyarázok, miközben én már a polcok felé fordulok, hogy előkeressek egy fecskendőt, meg fertőtlenítőt. A kezem remeg, ami nem túl jó jel… így nem biztos, hogy menni fog. Bár, inkább magamban okozzak kárt, mint másokban. Az első, amit megfogadtam, ha ilyen a helyzet, akkor sose megyek beteg közelébe.
Ha visszatér a gyógyszerrel, a kezébe nyomom a fecskendőt.
- Neked kell beadnod… én nem tudom. Ez nagyon fontos… utána… utána elmagyarázom. – Nyögöm ki nagy nehezen az utolsó szavakat. Ezek után azt hiszem, már, ha tudni akarja, nem mondhatom azt, hogy semmiség. Bár feltehetőleg elsőre nem fogja tudni, hogy mire is való a gyógyszer, ha érdekli és utána néz, pillanatok alatt lebukhatok… nem hülye ő, könnyen lehet ezek után következtetni.
- Tudom, hogy ilyet nem szoktál csinálni, de nem olyan nehéz… ráadásul a karomba kell, semmi kényes területre. Csak fogd meg a bőrt, és add be. – Megpróbálok a szemében érezni, meg én is kicsit összeszedni magam, hogy ne remegjek annyira, mert azzal az ő dolgát is megnehezítem. Inkább elfordulok, a falon kiszúrok egy üres pontot és oda fókuszálva nyugtatom magam. Nem lesz itt semmi gond… Frank beadja a gyógyszert, utána meg… csak megtalálom az ostoba tablettákat. Meg kell találnom őket. Ezt meg… majd kimagyarázzuk… majd azt mondom, hogy összetörtem véletlenül, vagy valami. Ilyen történhet… van belőle sok, egy nem fog hiányozni senkinek. Szerencsére nem a világ legritkább gyógyszere.
Egy pillanatra fordulok csak vissza, már kicsit rendezettebb arcvonásokkal.
- Köszönöm… előre is… - Egy picit el is mosolyodok, majd lecsukom a szemem és úgy fordulok el ismét.

[You must be registered and logged in to see this link.] öltözék: [You must be registered and logged in to see this link.] | [You must be registered and logged in to see this link.]

Frank&Savi

"I need a voice to echo, I need a light to take me home
I kinda need a hero, is it you?"

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Egészen biztosan tartunk… kicsi, barna üveg… - Na jó, tudom, hogy ezzel nem segítettem ki túlságosan, mert elég sok kicsi, barna üvegű gyógyszer van… én pedig már automatikusan tudom, hova kell nyúlni… bár ezt a gyógyszert magamnak még sose alkalmaztam… Nem… nem szoktam én ilyen béna lenni. De jelen állapotomban túlságosan is pánikolok… a pánik pedig nekem nem jó… kicsit se jó. nyugodtnak kell lennem, de nem megy. Idióta gyógyszer.
Egészen picit elnevetem magam azon, amit mondd. Ajánlom neki, hogy ne fájjon, mert az azt jelenti, hogy elrontott valamit… tudom, ő nem szakápoló, de akkor is… ez csak injekció.
Veszek pár nagy levegőt, ahogy ráemelem könnyáztatta kék szempáromat… és tudom, hogy nem kéne, meg, hogy nem a legnormálisabb cselekedetem most, de megölelem, szó nélkül.
- Ha nem szívesen, én akkor is köszönöm… nagyon sokat segítettél most… - Suttogom úgy, hogy még mindig nem engedem el.. Ez most olyan jól esik nekem, megnyugtat… pedig csak egy egyszerű ölelés az egész. Még csak nem is amolyan romantikus ölelés, vagy olyan, amivel bármire is utalnék, hogy szeretnék. Én olyat szerintem nem is tudnék…
Az egészből az zökkent ki, hogy az a hárpia már megint a nevemet kiabálja. Utálom a jelenlegi ügyeletes kollégámat… hogy kiabálhat ilyenkor? Mikor a gyerekek egy része már régen alszik? Borzalmas egy nőszemély, akinek nem ezen az osztályon lenne a helye. Érzem, hogy szívem hevesebben kezd verni, mintha attól félnék, hogy valami olyasmiben buktatnak le… ami… nem is tudom, teljesen más, mint ami miatt itt vagyunk. Mondjuk nem tudom, hogy melyik lenne a rosszabb, ha azt gondolnák, hogy csúnya dolgokat csinálok itt Frankkel, vagy, ha kiderülne az igazság.
Lassan bólintok arra, amit mondd és odébb is lépek, ha kinyitja az ajtót, semmilyen szögből se láthassanak engem. Még kimegy, szinte meg se merek moccanni, csak próbálok fülelni, hogy mit diskurálnak kint… komolyan, még levegőt se merek nagyon venni. Fel se fogom, hogy mennyi idő telik el. Amikor ismét nyílik az ajtó én gyorsan bújok el a polcok között, mert nem vagyok benne biztos, hogy Frank az… azt meg nehezen tudnám kimagyarázni, hogy miért nincs nálam a kulcsom, ha egyszer bejutottam ide valahogy… és miért is vagyok itt egyáltalán egyedül?
De aztán mikor látom, hogy ő az, akkor előbújok.
- Jobban, köszönöm… de… nem itt mondom el. Menjünk a pihenőbe… - Megfogom a poharam, meg persze 1-2 dolgot még a helyére rakok, hogy ne legyen feltűnő, hogy itt mi történt, aztán elindulok kifelé, bezárva magunk után az ajtót, egyenesen a pihenőbe, ahol bezárni ugyan nem tudom, de magunkra csukom… így legalább tudom, ha jön valaki. Ez tényleg olyan dolog, amit Franknek is csak azért mondok el… mert ezek után úgy érzem, hogy tartozok neki ennyivel.
Leülök az egyik ágy szélére, ahova korábban kiöntöttem a táskámat és megvárom, amíg Frank is idejön.
- Azzal, amit most mondani fogok neked… a bizalmamba fogadlak… és nagyon szépen kérlek, hogy maradjon köztünk, mert nehezemre esik elmondani… és egy kis felelősséget is rakok ezzel a válladra… - Végig a szemeibe néztem, mert féltem, hogy ha máshova nézek, akkor elszáll az a kis bátorságom is és felpattanok is elfutok, mint egy őzike, aki megijedt… képes lennék rá, azt hiszem.
- Szóval… a gyógyszer, amit beadtál… nem tudom láttad e, honnan vetted el… milyen gyógyszerek vannak ott… nem sokat tartunk itt, mert a szomszéd szárnyba tartozó betegek használják leginkább… ugyanis a Risperidon egy olyanfajta gyógyszer, amit bipoláris megbetegedésre szoktak beadni. – Igazából borzasztóan feszült lettem, ahogy az utolsó pár szót kimondtam. A családomon kívül még tényleg soha, senkinek nem mondtam el… onnantól kezdve, hogy az otthoni életemtől elmenekültem.
- De ez még nem minden… és ez az a rész, ami felelősséget rak a válladra, ha tudni akarod… nem, nagyon nem vagyok rá büszke… ha lenne más választásom ilyet sose csinálnék… de... muszáj. Szóval, ezt csak akkor mondom el, ha szeretnéd hallani… fölöslegesen nem kínozlak ilyen információkkal.

[You must be registered and logged in to see this link.] öltözék: [You must be registered and logged in to see this link.] | [You must be registered and logged in to see this link.]

Frank&Savi

"I need a voice to echo, I need a light to take me home
I kinda need a hero, is it you?"

[You must be registered and logged in to see this image.]

Komolyan nem tudom miért, de valamiért nagyon megnyugtat, hogy pont ő van itt velem. Frank valahogy… jó hatással van rám, pedig annyira régóta még nem is ismerem. Na nem, mintha annyi bizalmas barátom lenne, egyszerűen szinte sose volt alkalmam, vagy időm arra, hogy hű de nagy barátságokat kössek. Arra meg pláne nem, hogy ennél több legyen bárkinél is. Félreértés ne essék, nem az a célom ezzel, hogy most majd szépen elcsábítom őt… na nem, mintha olyan rossz pasi lenne, sőt… áh, ebből már nem lehet jól kijönni, szóval, inkább hagyom is ezt.
- Mondom… majd azt mondom, hogy kerestem egy gyógyszert, vagy leltár közben levertem. Ha kell, kifizetem… - Bár nem tudom, hogyan, pont ez a fő célja a dolognak, amit teszek, de megtenném. Na meg, ezt nem is nehezen vallanám be, inkább kifizetem azt a pár fontot érte, elvégre egy adag annyira nem drága.
Kezem picit remeg, egy kicsit még akkor is, amikor megfogja az egyiket. Tekintetem odatéved egy pillanatra, aztán ismét ránézek. Ez kicsit biztosíték is arra, hogy nehogy most felálljak és elfussak innen. Pedig egyszerűbb lenne, az biztos. Csak utána nagyjából minden interakciót kerülnöm kéne Frankkel, amit nem akarok… és nem is tudnék.
- Nos.. nem tudom, hogy mennyit tudsz erről a betegségről, de gyógyszeres kezelés mellett teljesen normális és teljes életet élhet az ember… már, ha nem olyan ostoba, mint én és hagyja otthon a gyógyszerét, aminek következtében bepánikol és injekcióra lesz szüksége, ha csak nem akar beleesni valamelyik fázisba. Mert akkor elveszíthetem az állásomat is és még be is perelhetnek… - Most már nem a szemeibe nézek, leginkább az ágy takaróját bámulom magam előtt. Egyszerűen annyira szégyellem az egészet, hogy nem tudok ránézni, miközben bevallom a dolgot. De ennyivel tartozok neki. Francokat nem tudok hazudni, nem tudok olyan lenni, hogy kitalálok valami baromságot. Azt hiszem egy pillanat alatt meg tudná mondani, hogy mikor hazudok éppen. Még akkor is, ha nem ismer nagyon. Nem vagyok jó ezekben… izgulok és remegni kezdek, meg elég valószínű, hogy el is vörösödök rendesen.
- Viszont… és ez az, amit nehéz elmondanom… és… hidd el, ha bármi más lehetőségem lenne, nem tenném meg… de egyszerűen nincs, azt pedig nem tudnám elviselni, ha nem dolgozhatnék itt, egész eddigi életemet arra tettem, hogy itt dolgozzak és egy nap, ha megkapom az esélyt rá, akkor akár orvosként… - Megint kicsit terelek, azt hiszem még azt se mondtam sose, hogy be akarom fejezni az iskolát, hogy orvosként dolgozhassak majd, de azt hiszem nem ezen fog most megakadni. Veszek egy nagy levegőt és egy pillanatra nézek csak fel rá.
- Szóval… ami a gyógyszeremet illeti… már egy ideje a kórház lát el vele, a tudatuk nélkül. Legtöbbször én kezelem a leltárt és sikerült elcsalnom annyit, amennyire szükségem van. Viszont többet sose. A kórháznak pénzügyileg meg se kottyan, viszont én nem tudom kifizetni, mert drága… otthonról pedig nem tudok segítséget kérni… és nem is akarok. – Komolyan nem tudok ránézni, mert félek attól, hogy elítélő tekintet fog fogadni, csak azt tudom, hogy megint lassan a sírás határán vagyok. Bár ez nem meglepő… én mindig és mindenen tudok sírni, mintha túl sok érzelmet pakoltak volna belém.
- Ha be akarsz árulni, tedd meg, megérdemelném… viszont úgy érzem ennyivel tartoztam azok után, hogy megmentettél. Nem foglak elítélni, se rosszat gondolni rólad, nem is lenne hozzá jogom. – Mondom végül, továbbra is a takarót bámulva. Egészen halkan mondtam mindezt, hogy senki se hallja meg, sőt, azóta suttogok nagyjából, amióta bejöttünk ide. Ha bárki más kihallgatja, nekem végem.

[You must be registered and logged in to see this link.] öltözék: [You must be registered and logged in to see this link.] | [You must be registered and logged in to see this link.]

Frank&Savi

"I need a voice to echo, I need a light to take me home
I kinda need a hero, is it you?"

[You must be registered and logged in to see this image.]

Annyit segít, hogy nem szól közbe, csak hagyja, hogy elmondjam… ha megállítana és kizökkentene, akkor lehet nem is tudnám befejezni. Furcsa, hogy valamiért pontosan tudja, hogy mit kell csinálnia és eddig azt is tudta, hogy mit kell mondania. Hiába nem ismerem annyira, ez, még ilyen helyzetben is felüdülés a számomra, hiszen elég régen volt az, hogy bárminemű normális kapcsolatot létesítettem emberekkel, munkakapcsolaton kívül. A nemrég történtek viszont azt hiszem már bőven átraktak minket egy másik fázisba, amit nem tudnék megnevezni, de ez már egyértelműen nem munkakapcsolat. Nem is feltétlenül érzelmi téren, hiszen az nem így működik… bizalmin biztosan.
- Mármint, mire gondolsz pontosan? Szívesen mesélek a dologról, ha érdekel… ez a pont nem olyan, ami nehezemre esne… azon már azt hiszem túlestem. – Ahogy finoman kényszerít, hogy ránézzek egy pillanatig megfagyva nézek szemeibe, majd… valahogy megnyugtat az arckifejezése és elengedek egy finom sóhajt. Nem, ez még koránt sem megkönnyebbülés, továbbra is számomra stresszhelyzetben vagyok, amit jelen helyzetben csak a gyógyszer kontrollál úgy igazán.
- Sajnos azt kell mondjam, hogy van már benne gyakorlatom, hogy ne tűnjön ez fel senkinek, meg hát, az ilyeneket nagyon nem ellenőrzik, csak ha valami szemet szúró hiány van. Addig meg ráhagyják az adminisztrációt másra… jelen esetben rám. – Hiába látom szemein azt, hogy nem ítél el, mégis azért még mindig kicsit viszontagsággal beszélek erről, annak ellenére, hogy sajnos ez nálam már rutin és… valahogy megtanultam túllépni rajta, hogy mondjuk reggel ne úgy nézzek tükörbe, hogy ilyen borzasztóan érzem magam, mert az a betegségnek se túl jó… és lehet nem tudnék akkor kikelni az ágyból se, ha minden reggel egy tolvaj nézne velem szembe. Arra fókuszálok, hogy a gyerekeknek szükségük van rám, még ha nem is annyira, mint egy orvosra, de mégis mi segítjük át őket azokon a dolgokon, amiket ők fel tudnak fogni és amire emlékezni fognak, ami ebben a korban még nagyon fontos, hogy diszkrét legyen és számukra a legkevésbé megerőltető vagy fájdalmas.
Meglepődök a szavain. Más lehetőség? Ugyan… már ezerszer végigrágtam ezt magamban. Másik munkára sose vennének fel és talán nem is bírnám fizikailag… máshogy meg nem tudok pénzhez jutni. De már éppen nyitom a szám, hogy bármit is reagáljak erre, amikor folytatja. Egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, annyira megdöbbenek,úgy nézhetek ki, mint egy ijedt őzike, de hát az is vagyok. Ettől komolyan megijedtem. Adjam el magam? Mégis… mit akar ezzel mondani? Már attól is zavarba jövök, ha bárki csak egy kicsit is próbál közeledni felém… én… én képtelen lennék bármi ilyesmit csinálni. Azt hiszem már a „kurva” szó hallatán is elvörösödök kicsit, de aztán tovább folytatja és én még inkább elvesztem a fonalat. Fogalmam sincs, hogy miről beszél…
- De… nem értelek… - Más nem jön ki jelenleg a torkomon, egyszerűen le vagyok döbbenve és össze vagyok zavarodva, de egy biztos, arról a dologról sikerült elterelnie a figyelmemet.
Csak meredek rá nagy szemekkel, láthatóan döbbenten. Azt hiszem, ez az én hiányosságom, hogy nem tudok olyan helyzetre gondolni, amire ráilleszthetem ezt az egészet, amit mondd. De mi az, hogy átmeneti barátnője? Alapvetően nehezen tudok olyan szituációba kerülni, hogy valakinek hosszútávon az legyek, nem, hogy átmenetileg…
- NEM! – Na jó, lehet kicsit gyorsan és indulatosan szaladt ki ez a számon, legalábbis az eddigi kis csendes beszélgetéshez, na meg persze magamhoz képest. De hát akkor is. – Nem… soha de soha nem fognám rád, még akkor sem, ha neked ebből semmi bajod nem lesz, nekem pedig az állásomba kerülhetne. Nem lennék képes bemártani mást a saját problémám miatt, így is nehéz szembenéznem azzal, amit csinálok, ennyi bűntudat nem férne meg bennem. Szóval kérlek ilyet nekem ne mondj többet… Sőt, ha valaha is kiderülne, te bent se voltál, én vettem el, magamnak adtam be és ha bármi közöd is volt ehhez, megpróbáltál megakadályozni. Ehhez pedig makacsul ragaszkodok, mondj nekem bármit is. – Kicsit úgy mondom ezeket a szavakat, mintha valamiféle adrenalinlöket csúszott volna végig rajtam… és gyorsan hadarok, aztán veszek egy nagy levegőt és lenyugszok.
Csak bámulok rá, hogy aztán megint visszaessek a döbbenetbe a következő mondatára. Nem is tudok rá reagálni, csak ismét előtörnek az őzike szemeim és ha rám néz, alig észrevehetően megrázom a fejemet, jelezve, hogy egyrészt ilyesmiről fogalmam se volt, másrészt szintúgy nem értem a dolgot, ahogy azt se, amit előtte mondott. Ez a srác valahogy baromira ért ahhoz, hogy össze zavarjon azzal, amit mondd… ami nem túl fair dolog, tekintve a jelenlegi állapotomat.

[You must be registered and logged in to see this link.] öltözék: [You must be registered and logged in to see this link.] | [You must be registered and logged in to see this link.]

Frank&Savi

"I need a voice to echo, I need a light to take me home
I kinda need a hero, is it you?"

[You must be registered and logged in to see this image.]

Felsóhajtok egy picit, nem, nem olyan sóhaj, hogy „nem igaz, hogy elfelejtetted, pedig mondtam”. Egyszerűen csak olyan sóhaj, ami jó, ha néha kitör az emberből, mert bár nem sokkal, de azért könnyít a lelkén a dolog.
- Nos, nevezik bipoláris zavarnak, de mániás depressziónak is… utóbbi elárulja, hogy mi is a betegség. Egy olyan dologról van szó, ami során nagyon szélsőséges hangulatállapotok váltakoznak… és itt a szélsőségest tényleg komolyan értsd. Lehet akár klinikai depresszióba is esni, úgy, hogy előtte hónapokig hipermániás fázisban voltál, ami általában túlzott jókedvet eredményez és meg nem álló pörgést, őrült ötletei vannak az embernek olyankor… viszont ez is ugyanolyan veszélyes. A depressziót pedig azt hiszem nem kell magyarázni. – Igazából, ezeket viszont már természetesen mondom neki… ezt egyáltalán nem szégyellem, sőt, talán segít is, hogy kicsit megnyugodjak, mert nem tehetek róla, hogy ez a helyzet. Amit szégyellek, az az, hogy ezt el kell titkolnom… és hogy a gyógyszeremhez így kell hozzájutnom.
Felpillantok rá, mielőtt erre válaszolnék, bár kicsit hezitálok, mert félek, hogy meg fogom vele ijeszteni.
- Nos… mindkét esetben a legrosszabb az az öngyilkosság. A hipermániából könnyen át lehet esni a depresszióba, ha az akkori állapota miatt kirekesztik az embert, nem értik meg, kinevetik… és a depresszió pedig odáig fajulhat, hogy az illető öngyilkos lesz. Én még sose értem el idáig és nem is kerültem helyzetbe se, de nem is akarok. Rettegek ettől, hogy egyszer nem leszek tudatomnál és bármi ilyesmit csinálok… - Vallottam be, ha már úgyis túl őszinték vagyunk egymással.
Lepillantok a kezére, ami a vállamra kerül, majd persze a szemeibe nézek az én kiskutya szemeimmel. Most tényleg olyan lehetek, mint egy hontalan kutya, aki befogadásra akarja rábírni a leendő gazdáját.
- De… egyszerűen nincs más választásom… ha nem szedem a gyógyszeremet, akkor nem dolgozhatok, mert magamra és másokra is beszélyes lehetek, megvenni pedig nem tudom… - Ha most tovább feszegeti ezt a dolgot, akkor sajnos félő, hogy el fogom sírni magam, mert már most is a határán vagyok és érzem, hogy szemeim könnyesek lesznek. Bár már egyszer sírtam előtte ma… De össze kéne szednem magam… főleg, hogy nemsokára ki kell menni körbejárni az osztályon. Kisírt szemmel pedig ezt nem lehet.
Ahogy elkezdi magyarázni a dolgot, kicsit már érthetőbb lesz, amire gondol… viszont egyre inkább képtelennek érzem magam egy ilyen dologra. Borzasztóan ijesztő a gondolat, hogy én idegen embereknek bármilye is legyek, mikor a való életben se merem ezt. Bár talán eljátszva könnyebb? Mindegy… ezt nem most fogom megvitatni vele.
- Akkor se tedd, kérlek… nem bírná elviselni a lelkiismeretem, ha valaki más vinné el helyettem a balhét. Egy nyamvadt gyógyszer miatt pedig nem fognak kirúgni… Akármit is mondasz én le fogom tagadni és kész… -Közlöm vele és megpróbálok határozott arckifejezésre váltani.
Szememmel követem, ahogy feláll és mesélni kezd, bár legszívesebben visszaültetném magam mellé. Látom, hogy nagyon bántja ez a dolog… és valamit akarok tenni, ha már ő is óriási dolgot tett értem.
Csak figyelem és amit mesél… hát ismét meglep. Csak nézek rá, bámulom a hátát leginkább és meglepetten hallgatom. Istenem… sose gondoltam volna, hogy ilyen helyzetben van. Lehet, hogy most csúnyákat kéne gondolnom róla, de csak az jár a fejemben, hogy mennyire sajnálom. Meg persze, hogy hogy teheti ezt vele bárki. Vagy alapjáraton bárki hogy tehet ilyet egy másik emberrel. Akármivel sakkban tartani a másikat, undorító dolog. Nem bírom ki, hogy ne álljak fel és lépjek oda mellé.
- Azt hiszem a boldog házasság kicsit erős jelző… - Mondom neki egy kis mosollyal arcomon, majd csak odafurkaodok hozzá, ha tetszik neki, ha nem… és megölelem… úgy mindenért. Mert látom, hogy neki is szüksége van rá és nekem is. Ezek után pedig bőven belefér ennyi, miután nagyjából konkrétan kitálaltunk egymásnak a titkainkról. Azért jól esik valahol, hogy valaki tudja, mi is van velem. Csak még nem fogtam fel ezt igazán.
Azért amikor közli, hogy ne utáljam meg, elengedem az ölelést és finoman, de azért fejbekólintom hátulról.
- Mi az, hogy ne utáljalak meg? – Nézek rá mérgesen, majd megrázom a fejem határozottan. – Még egy ilyen és nagyobbat kapsz, fiatalember… - Az utolsó mondatot már direkt úgy mondom, mintha nevelni akarnám, talán, hogy oldjam a feszültséget. Számtalanszor látta már ő is, hogy hasonló hanglejtéssel dorgálok meg egy-két nagyon komisz gyereket.
- Öhm… végül is, azt hiszem benne vagyok. – Bólintok végül rá a dologra, bár nem igazán vagyok az a fajta, aki inni szokott. Na meg nekem nem is nagyon szabad, tekintve, hogy állandó gyógyszeres kezelés alatt állok. De nem is ez lesz a lényege a dolognak, azt hiszem.
- Azt hiszem lassan ki kéne mennünk… így is biztosan megy majd a pletyka a hátuk mögött… ezek mindent észrevesznek. – Bökök fejemmel az ajtó felé, célozva a munkatársainkra, akik túlságosan sokat szeretnek mások életéről beszélgetni.

[You must be registered and logged in to see this link.] öltözék: [You must be registered and logged in to see this link.] | [You must be registered and logged in to see this link.]