MIABELL INDULÁSRA KÉSZ, VEGAS VÁR

Egy hét. Ennyi telt el azóta, hogy két alak berontott New York egyik gettó beli téglaházának nem túl nagy lakásába, és megölte az ott lakó harminc év körüli Barbara Stevenset, a lányát Miát pedig alaposan helybenhagyva, összekötözve a konténerbe dobta. Egyszerűbb lett volna talán ennek a kislánynak, ha vele is végeznek, mert a nagyvárosi fagy, a napok óta tomboló kemény mínuszok bizony nem tettek neki jót. A túlélési esélye a minimálisra csökkentek, de a kislány nem adta fel, az utolsó leheletéig küzdött az életben maradásért. Az elkövetők nem is gondolták talán, hogy sokkal erősebb, sokkal életrevalóbb mint az anyja volt. Mia nem volt különleges kislány, hacsak annyiban nem, hogy nem volt hajlandó feladni, és ha csak egy pillanatra is eszébe jutott, hogy feladja, hogy nem fog tovább küzdeni, hogy elalszik a hidegben örökre, akkor mindig eszébe jutott, hogy ki mindenkinek hiányozna ha ő nem lenne. És akkor megjelent egy férfi, aki igazából egy üzlet miatt ment oda. Talán éppen olyanoknak készült fegyvert leszállítani akik Miát is a konténerbe dobták. A fegyvernepper meg a hat éves csupa életkedv kislány találkozása nem is volt igazából törvényszerű, mégis valami csoda született akkor New York gettójának tűzfala mellett. Egy csoda amit éppen a bűzös szemét közül kotort ki a férfi nem is sejtve milyen hatással lesz az életére ez a csöppség.
Mia fényt hozott az életébe a szüntelen csacsogásával a nevetésével, az érdeklődő természetével, a tudásvágyával. Magával a létezésével bebizonyította az egyébként az életet nem túl jó színben látó Rupert számára, hogy a jóság nem veszett még ki a világból legfeljebb csak bújkál, egy gesztenyebarna hajú kislányban, aki az életének tragikus körülményei ellenére sem volt hajlandó elfogadni a keserűséget. Mérhetetlen optimizmusából és életigenléséből pedig nem volt rest adni az őt megmentő férfinak sem
Rupert pedig maga mellé vette őt, otthont adott neki, mindent ami ezzel jár, gondoskodott róla, szeretettel vette körbe s ő lett Mia számára az apukája, akihez minden nappal egyre jobban kötődött, és akinek néha belebújt a hátsójába annyira a nyomába járt, éppen csak bele nem csimpaszkodott a lábába. Élvezte, hogy ott lehet vele, élvezte az esti bohóckodásokat, a meséket, mindent amit kapott ez alatt az egy hét alatt. Rupert lett számára a világ közepe, igaz, hogy ezen státuszon osztoznia kellett Mr Wilsonnal, aki a kislány minden napján ott volt vele, elválaszthatatlanul. Egyszer már majdnem elveszítette a kedvenc mackóját, többé nem akarja ezt átélni.
Mia szeme szépen gyógyult, és a férfi úgy látta, hogy hamarosan indulhatnak majd Vegasba, ő meg a kis cserfes hercegnője, aki már mostanában azt is megengedte magának, hogy bolondozzon, és amikor az indulás előtte estén vidáman tapsikolva közölte Ruperttel, hogy más kacsintani is tud a fájós szemével az maga volt számára a boldogság. Jó persze még fájt, és volt nyoma is, de az ő apukája hozott valami furcsa krém szerű valamit és azt mondta, hogy azzal kell majd a bibit eltakarni, hogy a repülőn ne bámulják meg emiatt. Mia nem akarta, hogy mindenki őt nézze, ilyen szempontból kicsit talán még félénk volt. Az rendben volt, hogy Rupertnek produkálta magát, meg olyanoknak akikkel legalább két szót váltott, de a repülő utasai azok már más tészta, őket egyáltalán nem ismerte. Annyira várta már az indulást, hogy előző éjszaka be is lázasodott, mintha beteg lenne, pedig egyáltalán nem volt az. A gyerekeken a felfokozott izgalom gyakran produkál ilyeneket, mintha betegek lennének pedig csak túlságosan várnak valamit, és ebben a felfokozott állapotban a szervezetük valószínű kicsit megkergül és betegségnek érzékeli ami valójában nem az, és termelni kezdi a maga védelmét. Így történt ez a kislánnyal is, aki ezen az estén nem akart elválni Ruperttől és addig ment a könyörgés, meg a lelki ráhatás - tisztában volt vele a kis huncut, hogy mi az a hanghordozás, amivel Rupertet végleg le lehet venni a lábáról és ezzel sűrűn vissza is élt- szóval addig ment ez az egész amíg a férfi végül igent nem mondott és engedte, hogy a kislány meg ő ismét megnézzék a Szépség és a Szörnyeteget mint első este, és Mia ott aludt el az ölében megint. De ez az éjszaka más volt, mert az apukája ott maradt vele, és félálomban még érezte a kislány, hogy megfogja a kezét. Boldog álmai voltak, olyanok amilyenek azelőtt sosem. Színesek voltak az álmok, valódi és igazi színekkel, legtöbbször ő és Rupert valami vidámparkban voltak, és Mia mindent ki szeretett volna próbálni amit csak lehetett, és amit Rupert megengedett.
Az egy hét alatt rengeteg rajzot készített, a legtöbbet Mrs Taylornak, szinte mindegyiken a kék és a zöld dominált, az apukája meg az ő kedvenc színei, de valahogyan a lap sarkában oda volt mindig biggyesztve valami piros. Valami ami nem illett a rajzra, ami mégis megjelent mindegyiken. Mia így próbált a maga módján emlékezni és ragaszkodni az anyukájához. A kedvenc színével. Végül két napja az összes rajz egy nagy borítékba került és Rupert megígérte, hogy eljuttatja azokat az idős hölgynek és persze Barbarát is meglátogatja majd. Hogy ez a kerületi halottas ház lesz, azt a kislány már nem tudhatta. Ahogyan azt sem, hogy 48 órával az eltűnését követően már megjelent a képe és a neve a New Yorkban eltűnt több ezer gyermek nyilvántartásába, természetesen Mrs Taylor és Miss Robinson közbenjárására. A rendszerben már nyilvántartották hát a kislányt, bár azt szinte mindenki jól tudja, hogy a legtöbb eltűnt gyermek soha nem kerül elő, de ezért  a kislányért csupán néhányan aggódtak, akik közül az egyik talán megnyugszik, ám a keresést minden bizonnyal sosem adja fel, hacsak Rupert nem ad valamiféle olyan információt a számára, amiről biztosítja, hogy a kis hercegnő bizony nagyon is jól van. Életében teljesen biztos, hogy soha nem volt még ilyen remekül.
Már a haja is rendben volt, kapott szépséges hajgumikat , bár a férfi inkább jobban szerette csak egy hajráffal hátrafogni a haját, mert a kis csigák, amelyek külön életet éltek ide-oda libegve igazán gyönyörűvé tették az ő kicsi lányát. Mia meg így aztán végképp hercegnőnek képzelte magát.
Jelenleg ott ácsorgott a kis cicás pizsamájában a tükör előtt kócosan és álmosan. Rupert éppen a konyhában volt, hogy indulás előtt még valami reggelit készítsen kettejüknek. A legszükségesebb holmik már összecsomagolva álltak az előszobában.
- Ruuupppeeeerttt!- a megszokott miás hanghordozás. Édes és fülsértően hangos- Hol a ruhám amit felvegyek? Nem találom sehol. Hmmm....de jó illat van, mi lesz a reggeli?- capplatott ki a konyhába és már gyakorlott mozdulatokkal mászott fel a nagy székre, kezében ott fityegett a medve akit a gyümölcsös kosár mellé telepített. A hajában a kis kék masnis hajráf volt, és végre mindkét szeme nevetni tudott.
- Ma fogjuk bekenni a szemem azzal a kenőccsel ami miatt nem fognak megbámulni a repülőn? Úúúúú Rupert én nagyon izgulok. Még sosenem ültem repülőn, és még sosenemse utaztam sehova. Van itthon epres tej?- na igen, a kislány valamiért ezt egyszerűen imádta, és talán az apukája ma sem felejtette el reggelire megmelegíteni pont ahogyan azt a csöppség szerette.

Tag:Rupert • Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]

MIABELL INDULÁSRA KÉSZ, VEGAS VÁR

Mia hihetetlenül felszabadult volt az utóbbi napokban, bár ma reggel ez valószínű nem látszott rajta, mert kócos volt, álmos, és nagyon éhes. Igaz mióta Rupertnél volt mindig éhes volt. Annyira elszokott a normális étkezéstől, hogy amióta rendes időben és rendes kajákat kapott bizony a szervezete egyre többet igényelt, hogy minél hamarabb összeszedje magát. Végtelenül vékonyka volt, a bőr szinte átlátszó volt a kezén. Mert ugye a popcorn vagy éppen a lekváros sült tészta nem a legtáplálóbb egy fejlődő szervezetnek. Rupert azonban nem fogta vissza magát azt illetően, hogy a csöppség megfelelő vitaminokhoz is jusson és persze megfelelő minőségű ételhez. Az első nap még felkészületlenül érte, hiszen minden bizonnyal nem egy konténerből előhalászott feldagadt szemű kislányra számított vacsoravendég gyanánt, és igazából tán senkire nem is számított. Mia váratlan betoppanása mindkettejüknek jót tett. Miának meg különösen, mert talán életében nem volt még ennyire nyugalmas éjszakája mint mostanság. A régi idők, amikor sokszor kényszerből volt fenn hajnalokig elmúltak, helyébe léptek a mesenézős, fecsegős, rajzolgatós esték, és persze ott vol a férfi aki érdeklődve hallgatta. Nem küldte el, nem mondta neki, hogy fogja be a száját, és nem akarta azt, hogy Mia menjen át a másik szobába, csak amikor dolga volt. Olyankor Rupert  a konyhában maradt, Mia pedig visszament a nappaliba és ott rajzolgatott, amíg a férfi a papírokat intézte. A kislány nem tudta miről van szó pontosan, csak annyit szűrt le az egészből, hogy ez valami felnőttes dolog, amit ő még úgysem értene. De megbízott annyira Rupertben, hogy tudta, ha ki is kell mennie az ajtón akkor neki szólni fog, hogy nem fogja magára hagyni. Persze nem lehetne azt állítani, hogy Mia számára ilyenkor könnyű volt az elválás. Minél több időt töltött a férfival, annál inkább hiányolta ha nem volt vele. Ha el kellett hagynia a lakást, ilyenkor mindig megtette a szükséges óvintézkedéseket, vagy éppen akkor ment el amikor a kislány még édesen aludt és nem is volt várható, hogy felébred. Nem akarta magával vinni a vásárlásokhoz, a Giggler Streetre meg főleg nem. Ilyenkor Mia pici ajkai legörbültek, és csak csimpaszkodott az apukája nyakába, egyáltalán nem téve könnyűvé az elválást még akkor sem ha csupán pár óráról volt szó. Persze jöttek a már jól ismert gyermek mondatok, hogy "De ugye sietsz vissza?" és a "Nem akarok egyedül maradni, hagy menjek veled!" ez utóbbit még akkor is mondta amikor tudta, hogy nem lehet, hogy ezt már egyszer megbeszélték, hogy vannak helyzetek amikor nem tarthat Ruperttel, mert olyan dolgokat fog intézni ahol csúnya emberek is lehetnek. És a kislánynak ilyenkor mindig eszébe jutott amit az apukája mondott, hogy ha megtudnák, hogy ott van akkor őt használnák fel arra, hogy Rupertet bántsák. Azt pedig nem akarta. Talán könnyebben alkalmazkodott a férfi különös dolgaihoz, és mások számára hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető munkájához. Ha egy olyan gyereket sodort volna Rupert útjába az élet, aki nem olyan körülmények között nő fel mint Mia, az valószínű kevésbé értette volna meg. A pici lány azonban végtelen gyorsasággal alkalmazkodott, de akkor sem tudta meghazudtolni az életkorát, és nem is tudta leplezni azt, hogy nem szereti, ha Rupert elmegy, mert akkor ő mindig aggódik. Azért is aggódik, hogy azok a ronda bácsik ne bántsák, meg azért is aggódik, hogy el ne üsse egy autó, vagy éppen ne törje el a lábát. Ezt többször szóvá is tette amikor beszélgettek. Igazából a leghétköznapibb dolgoktól féltette őt, és fogalma sem volt róla, hogy Rupert számára nem éppen egy lábtörés jelenti a legnagyobb gondot. A kislány meg nagy komolyan bizonygatta, amikor aztán a férfi nevetve tiltakozott, hogy de bizony egy lábtörés igenis komoly dolog, mert akkor őt kórházba viszik és akkor nem fog tudni Miához hazajönni. És ha neki titokban kell itt lennie, és senki nem tudhatja meg nehogy bántsák, akkor hogyan fog eljutni hozzá? No igen, az apró gyermekekre jellemző sajátos logika néha bizony telibe is találhat. Mia leginkább attól félt, hogy megint egyedül marad. A jót könnyű megszokni, és ez nála is így volt. Megszokta, hogy Rupert itt van vele, megszokta, hogy mindig a kedvét keresi, és megszokta, mert érezte, hogy szereti, hogy törődik vele. Egy ruhát vagy éppen bármit amit vásárolt könnyű volt csak úgy egyszerűen átadni, de Rupert ezt is másképpen csinálta, mint amit a kislány eddig megszokott. Mia eddig mindig szatyorban kapott ruhákat és többnyire használtakat, vagy olyanokat amiket Mrs Taylornak sikerült áron alul beszereznie valamelyik huszadrangú leárazásnál. De olyan ruhácskák, amiken még ott fityegett a cimke, meg a mosási utasítás, meg a márkajelzés díszes kártyája, ilyet nem nagyon látott. Még mosolyt is csalt a papája arcára, amikor először úgy akarta felvennie az egyik ruhácskát, hogy ezek rajta voltak. Rupert nevetve szedegette le róla, miközben Mia arról fecsegett, hogy azt gondolta ezek a ruha díszei, mert az egyik kártyán arany betűkkel volt rajta a márkajelzés. Mostanra már ezt is megtanulta. De ugye aki a jóhoz nincs hozzászokva annak sok dolgot kell megtanulni, mint neki is. Kezdve az egyszerűbbektől egészen a bonyolultabbakig.
Lemászott a székről, és figyelmeztette Mr Wilsont, hogy maradjon a gyümölcsös kosárnál, majd követte Rupertet vissza a nappaliba, ahol az ágy szélén szépen rendben ott voltak a ruhácskái.
- Óóóóóó- lelkedezett boldogan amikor meglátta a Frozen mintájú nadrágot és a felsőt is. Két napja nézték meg ezt a mesét, és Olafot a kislány azonnal a szívébe zárta Bell mellé, bár a hóembert leginkább azért mert azt ő is szeretett építeni és amúgy is Olaf roppant mókás volt, Mia rengeteget nevetett rajta. Szóval Rupert úgy tűnik megjegyezte ezt így a választása talán nem is volt véletlen.- Frozeeeeeeeen! Szeretem, szeretem Olafot!- boldog csivitelő hang, aztán bólintott, a hajráf miatt azonban most nem bukott előre a haja, és nem is volt a szájában.
- Tudtam, hogy itt volt, csak kíváncsi voltam te tudod e!- füllentett egy nagyon picit de már a kis huncut vigyora elárulta, hogy naná, hogy fogalma sem volt róla, és különben is olyan álmos volt, hogy nem figyelte.
- Amúgy is reggelizni akartam előbb. Borzasztó lassan öltözünk, és addig éhen is halnék, ideje sem lenne a ruhámnak összekoszolódni. Jó illata van!- állapította meg, hiszen a konyhát bejárta a frissen sült tojás illata. Boldogan hunyta le a szemét amikor Rupert homlokon puszilta és a vigyora amely az előbb még huncut volt, mostanra elégedettségtől sugárzott. Nyugodt volt, még akkor is ha tudta, hogy életében először fog repülőre ülni. Ruperttel szemben ült le és a konyhapult felé sandított. Mr Wilson ott csücsült és őket figyelte. A kislány enni kezdett miközben két falatt között folytatta a tőle megszokott csipogást.
- Igen tudom, meg azt is mondtad, hogy mostantól úgy fognak hívni mint téged. És meg kell szoknom, hogy ha kérdezik a nevem, akkor úgy kell bemutatkoznom, hogy Mia Burnes.- mondta fel szinte egy szuszra az egészet, mint egy jól begyakorolt leckét. Szükség is volt rá, hogy megtanulja, különben nem mehet Ruperttel.- És azt is tudom, hogy ez azért kell, hogy a csúnya emberek ne találjanak meg, és azért mert a kislányokat mindig úgy hívják ahogyan az apukájukat.- teljes fogsoros vigyort villantott a férfira, és igazán élvezte, ezt az egészet. Igenis és igenis...és harmadszor is igenis van apukája, és neki ugyanaz lesz a neve, és bárki is kérdezi, neki Rupert a papája. Nem is volt nagy hazugság a dolog, mert az idő előre haladtával Mia ezt el is hitette magával, hovatovább pár hónap és ha valaki kételkedne benne, hogy a férfi a vér szerinti édesapja, Mia bizonyosan sértődötten és sírósan tiltakozna, hogy márpedig hogyan is gondolhatja bárki az ellenkezőjét? Mielőtt Rupert után indult volna a reggeli végeztével és természetesen az epres tej betermelését követően még felnyalábolta a pultról a maciját és magához ölelve indult az apukája után, hogy felöltözzenek végre azokba a szép ruhákba.
- Tök szeretem Olafot, szerintem a legmókásabb hóember mindazegészösszes mese közül. És mindig elhagyja az orrát- kuncogott Mia, amikor a pulóver felvételénél tudatosult benne, hogy Mr Wilsont még mindig a kezében szorongatja, óvatosan letette az ágyra, hogy folytatni tudják akadálytalanul. Mire az összes ruha rákerült, biztos, hogy senki nem gondolta volna, hogy ez a pöttöm kis pindur ugyanaz a gyerek aki egy hete eltűnt a gettóból. Egy jól szituált harmincas férfi kislányának tűnt, aki éppen utazik vissza Vegasba, miután meglátogatták a beteg nagyit az ünnepek alatt, a hószünetben. Ez volt a hivatalos verzió, amit Miának is megtanított a férfi, és minden este visszakérdezte, néha a kérdéseket variálva, hátha belezavarodik. Pár napja azonban Mia már úgy adta elő a történetet, mintha tényleg így lenne. Nem volt nehéz, hiszen az egész történetet Rupert Mrs Taylorra építette. És a féligazságok mindig jobbak, mert könnyebb őket meggyőzően elmondani, hiszen van igazságtartalmuk. Így Mia számára is egyszerűbb volt megtanulásuk. Mint egy vers az iskolában, vagy egy mese. Rupert így is próbálta előadni, hogy a kislány könnyebben megtanulja.
- Mi bajod a hajammal? Áááá tudom már, a hercegnők ezért nem alszanak, mert akkor a szép hosszú hajuk kócos lesz. De ha nem alszanak sosem, hogy nem lesznek álmosak?- ezen elgondolkodott egy kicsit, majd a tükörbe pillantva hagyta, hogy Rupert fésülni kezdje a valóban kezelhetetlenül kócos tincseket.
- Neked amúgy miért nincs hosszú hajad Rupert?- pillantott a tükrön át a férfira a kislány és tette fel a kérdést a maga legártatlanabb módján. Nabasszus.- Mert én láttam olyan apukákat meg olyan fiúkat is, akiknek hátul össze volt copfozva a hajuk. De én azt meg nem értettem, hogy miért? Nem úgy van, hogy a fiúknak nem is nő meg a hajuk csak a lányoknak? Leszedted a szúrszot is!- nevetett egyet látva, hogy Rupert megborotválkozott. Eddig fel sem tűnt. Végül visszakanyarodott a hosszú hajas témához, mert ez igen foglalkoztatta hirtelen.- Amúgy nem szép. Úgy értem könnyen össze lehet őket téveszteni a lányokkal. Nekem nem tetszik ha egy fiúnak hosszú a haja.- jelentette ki határozottan és még bólintott is hozzá, aminek következtében az éppen tovaszaladó hajkefe megakadt a hajában és picit meghúzta.
- Aúúú, de buta vagyok. Ma sem fogod összefogni, ugye?- érdeklődött és reménykedett benne, hogy maradhat kiengedve.

Tag:Rupert • Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]

MIABELL INDULÁSRA KÉSZ, VEGAS VÁR

Csak ült alapvetően nyugodtan és hagyta, hogy az apukája a haját fésülje, de a fecsegést, no igen azt nem nagyon akarta abbahagyni. Kérdezett ő mindenről ami csak érdekelte, és még olyanról is ami csak megfordult a fejében. Végre volt valaki aki válaszolt rájuk végtelen türelemmel, és sokkal kimerítőbben mint eddig bárki más. Bár Mrs Taylor is mindig megpróbált a kislánnyal megértő lenni, bizony voltak olyan dolgok amiket vagy rosszul tudott, vagy elrendezte azzal, hogy Mia még kicsi és vannak dolgok amik nem tartoznak rá. Ugyanezen indokokkal hárította a tanító néni is, amitől a kislány morcos lett. Nem kérdezett olyan nehezet, válaszoljanak már neki, de nem. A nők megmakacsolták magukat. Persze fordult elő olyan is, hogy az idős asszony az áruházban, ahova eljártak a kislánnyal időnként a hostess lányok mellől halászta össze a csöppséget amint éppen a rúzsokat vagy éppen a szépítőszereket próbálgatja, rajta már nagyjából három féle parfüm illatozott, olyan volt mint akire egy Marionnaud  üzlet ráborult. Mia nem értette miért olyan dühös Mrs Taylor egészen addig amíg a nő el nem magyarázta, hogy Mia még túl kicsi ahhoz, hogy efféle szépítőszereket használjon, amit nem is értett, hiszen a nevükben is benne van , hogy a szépséget hivatottak meghosszabbítani, illetve kihangsúlyozni. Persze ilyenkor az egyetlen érv az volt, hogy Mia így is szép nincs szüksége ilyesmikre, amely magyarázat természetesen nem volt neki elég. De ettől többet nem kapott. Rupert hajra tett magyarázata teljesen érthető és világos: nem akarja, hogy lánynak nézzék, és őszintén szólva neki sem tetszett volna ha nem ilyen rövid a haja. Már a borostája sem gyakorolt rá túl felemelő hatást.
– Ha copfod lenne, akkor rettentő mókásan néznél ki, és szerintem sokan kinevetnének miatta. Tudod, hogy miért? Mert a fiúk csak akkor lehetnek komolyak ha rövid a hajuk, mert akkor látod jól az arcukat. A haj mögé el lehet bújni. A sunyi bácsiknak is hosszú hajuk volt és amikor nagyon mérgesek voltak összeborzolták és elbújtak mögé. Santana-nak is hosszú haja volt de ő nem volt sunyi. Azt mondta neki a hajában van az ereje, meg a példaképének is hosszú a haja, de neki azért, mert ez ilyen…fogadás. Az nem tudom mit is jelent pontosan. Ez is valami felnőttes dolog. Amúgy meg a rajzfilm figurákat biztosan olyanok rajzolják akiknek nincs is hajuk, mert ha lenne, akkor nem ilyennek csinálnák meg. De amúgy én szeretem az enyémet. De olyat nem szeretnék amilyen Aranyhajnak van, emlékszel mennyiszer botladozott benne?- figyelmeztette nagyon komolyan Rupertet.- Én nem akarnék minden lépésnél eltaknyolni.- méltatlankodott a kislány és csak figyelte a tükörben, hogy miképpen válik a kezelhetetlen loboncból valódi kis selymes hajzuhatag. Bár amikor Rupert végzett még mindig ott érezte a hajhúzás nyomán kapott buksipuszit. Na igen ez volt az ő papája, akinél még az sem számított, hogy a mocorgása miatt húzta meg a haját, soha nem okozna neki fájdalmat, sosem bántaná. Vigyázni akar rá, és Mia pont ezért a tulajdonságáért ragaszkodott hozzá annyira. Boldogan bújt hozzá és dörgölőzött mielőtt még a sminkeléshez nekikezdtek volna. Kellettek ezek a pillanatok is, hogy tudatosuljon benne, hogy saját maga számára megerősítse ezt a kapcsolatot, ezt a kialakult köteléket, mely olyan erőssé vált egy hét alatt, hogy nem létezett talán a földön sem ember sem az égben semmiféle istenség aki el tudta volna tőle választani. Mia szeretete őszinte volt, odaadó és ragaszkodó. Úgy tudott boldogságot adni másnak, hogy cserébe olyan keveset várt el: figyelmet, törődést. Persze egy gyerek számára nem csupán ezek a dolgok léteztek.  Mrs Taylor gyakran mondogatta Barbarának józanabb pillanatában, amikor a szőke hajú nő két cigarettaszívás között kijelentette, hogy ő igenis szereti a kislányát, hogy ezzel ruhát adni Miára és táplálni nem lehet. Már pici gyerekként is hamar átállt a tápszerre, de talán jobb is, hogy nem azzal az anyatejjel etette a kislányt. Lehet ezért lett kevésbé beteges kevésbé fogékony a betegségekre. A kötelező oltások némelyikét sem kapta meg, és az iskolában valahogyan elkallódtak az orvosi papírjai, amelyekről egyértelműen kiderült, hogy a rózsahimlőn átesett ugyan, de soha nem volt még bárányhimlős, vagy éppen kanyarós.  Az oltási rubrika viszont üres volt, csupán egy bejegyzés szerepelt benne, hogy a papírok átvizsgálása folyamatban. És ez már így volt egy éve, mióta odakerült. Nem volt még vérvételen sem, de komolyabb fogászati kivizsgáláson is csak a kötelezően előírt iskolai orvosin vett részt. Egyszóval alaposan ráfér majd erre a kis madárkára egy kivizsgálás. Persze az más kérdés, hogy újdonsült apukája ezt miképpen fogja megoldani, de egyértelműnek látszott, hogy Rupert sem időt, sem anyagiakat sem a kapcsolatait nem sajnálja arra, hogy kis védencét majdnem szó szerint a tenyerén hordozza. A fésülködés végeztével tehát, de még a sminkelés előtt a kislány kapaszkodott és csimpaszkodott, és csak akkor engedte el Rupert nyakát amikor végre kapott az arcára egy puszit, meg az instrukciókat, hogy ne ficeregjen. A papája korábban elmagyarázta, hogy ez az egyik legfontosabb az új neve mellett. Többször és nagyon komolyan beszélt Miához ezzel kapcsolatosan, nem próbálta meg szépíteni a dolgokat, legfeljebb csak tompítani. A kislány nem volt hímes tojás megértett ő mindent, ha kellően elmagyarázták neki. Az más kérdés, hogy például a részletekbe a leszámolásról Rupert nem avatta be. De abba igen, hogy a rajzai elkerültek oda ahova szánta. Nyugodtan üldögélt még a lábát sem lóbálta ahogyan pedig mindig szokta, még levegőt is alig mert venni, pislogni meg még kevésbé. Feladata van és arra kell koncentrálnia, és a feladat most az, hogy Rupert és ő eljussanak Las Vegasba ahol Miát rengeteg csodálatos dolog várja majd. Ehhez pedig az szükséges, hogy senki ne kezdjen el kérdezősködni a kislány szeme alatt éktelenkedő monokli maradványról.
A tükör előtt végül igazi hercegnő módjára kezdte mórikálni magát. Körbe fordult, aztán megfordult és amúgy nőcisen pillantott vissza a háta mögül. Elképesztő, hogy mi mindent el nem lesnek ezek a kislányok a nagyobbaktól. Mia számára alapvetően nem létezett nő-modell, vagy olyan akitől tanulni tudott volna, éppen ezért nagyjából három tipusból rakta össze a sajátját. Ott volt a legmeghatározóbb Mrs Taylor, akitől a jó természetet, a kedvességet és valamiféle koravén bölcsességet lesett el. Miss Robinsontól a tudás iránti vágyat, és azt, hogy szót kell fogadni, hogy az igazi hölgyek odafigyelnek hogyan ülnek, miképpen viselkednek, az áruházbeli hostess lányoktól pedig az efféle mozdulatokat leste el, meg azt, hogy milyen illatokat válogatnak össze, hogy éppen milyen színű ruhához milyen felsőt választanak. Mia mindenféle dolgot összemazsolázott a környezetében megforduló nőkből és talán ez adta meg neki azt az édes bájt ami jellemezte, fűszerezve a korára jellemző cserfességgel és örök kíváncsisággal.
– Nem is látszik, olyan mint amikor még nem volt ott semmi. És soha többet nem is lesz!- nagyon enyhén rándultak meg a pici ajkak ahogyan felidéződött benne az egy héttel ezelőtti esemény. Túljutott rajta nagyjából, de a teljes gyógyuláshoz úgyis több idő kell, de annyit már elértek, hogy Mia nem rezzen talán össze ha konténert lát.  Mr Wilson magához véve immár kabátkában ácsorog az előszobában, hogy induljanak végre. Csinos és helyes kislány, és így, hogy már nem érződik rajta a rosszhírű környék minden velejárója, az egy hét alatt magára szedett pár kiló, a csinos ruhácskák. Nem, ebből biztosan nem fog senki gyanút, és remélhetőleg a repülőtéren sem lesz senki akinek feltűnnének. Az anyukája otthon maradt Vegasban. Ez volt még a kiegészítő sztori, hogy még véletlenül se akarjanak rosszra gondolni az egyébként kifacsarodott gondolkodással megáldott átlagemberek, ha egy felnőtt férfit egy kislánnyal látnak meg. Mia számára jelenleg két dolog volt a rövidtávú élmények között: kipróbálja a repülést, és mindezt az apukájával Ruperttel teszi.
A taxiba beszállva kényelmesen elhelyezkedik, és hagyja, hogy Rupert bekösse, majd úgy igazgatja a maciját, hogy az az ölében legyen a kabátja meleg védelmében.
– Csóóóókolom.- köszön illendően, bár talán nem a legmegfelelőbben az eurázsiai vonásokkal megáldott taxisnak, aki hatalmas vigyorral fordul hátra végignézve a tündéri teremtésen. Az ő középső kislánya is éppen ilyen idős lehet. – Máris uram! A kishölgy pedig kapaszkodjon mert igazán szuperszónikus taxiútban lesz része.- kacsintott egyet hátra majd nekiindultak a New York-i forgalomnak. Mia egész idő alatt lóbálta a lábát, Mr Wilson igazgatta az ölében, és kifelé bámult a felhőkarcolókra. Nemsokára elhagyják a várost, ahol felnőtt, ahova igazából semmi az égvilágon nem köti csak az a pár ember akit ismert. És most jutott el a tudatáig, hogy velük nem valószínű, hogy találkozik valaha. Meg szerette volna ezt kérdezni Ruperttől, meg még egy csomó mindent, de tudta, hogy nem szabad. Bizonyos dolgokról szabadott csak beszélgetniük, és ez a téma nem tartozott közéjük. Gondolkodott hogyan kérdezhetné mégis úgy, hogy választ kapjon és ne árulja el magukat. És akkor kitalálta. Okos gyerek volt, és nagyon tanulékony.  
– Apu, mikor jövünk legközelebb a nagyihoz?- abszolút semleges kérdés és még megválaszolni is meglehet úgy, hogy az Mia számára is érthető legyen.

Tag:Rupert • Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]

MIABELL INDULÁSRA KÉSZ, VEGAS VÁR

Tagadhatatlan volt, hogy ez a csöppség nagyon élvezte azt, hogy utazni fognak és életében először repülőre ülhet. Nem csupán a környéket fogja elhagyni, nem csupán a kerületet, a gettót, hanem magát a várost is, sőt ha azt vesszük az államot is. Egy teljesen új élet fog várni rá az apukája mellett. Rupert nem volt klasszikus értelemben vett apuka, és valószínű soha nem is lesz az. Mia számára azonban egy hét alatt a legfontosabb személy lett, és bár nem előzte meg azokat akik eddig meghatározó szereplői voltak az életének, de nagyon közel járt hozzá, hogy idővel a pici lány akár Mrs Taylor vagy akár az anyukája elé helyezze. Ha már most bárki is azt mondta volna, hogy Mia nem hasonlít a papájára, a kislány valószínű sértődötten húzza fel az orrát és a maga módján büntet: figyelmet sem szentelne az illetőre. Az azonban kétségtelen, hogy ő bizony nagyon is hatással volt a férfire, akinek a szívét sikerült egy hét alatt ellágyítani. Ó nem lehet azt mondani, hogy Rupert gondolkodása alapvetően megváltozott volna, csak éppen helyet kapott benne az, hogy ezt a csöppséget mindentől és mindenkitől védelmezze aki akár egy szemernyi kis ártó szándékkal is közeledik felé. Mia bármelyik másodpercben képes volt mindenféle ok nélkül megölelni az apukáját, csak mert egyszerűen erre vágyott, mert ő így fejezte ki azt, hogy boldog és izgatott egyszerre, és így fejezte ki azt, hogy az egyetlen lehetséges menedék akihez bármi baja elől visszafutna immáron Rupert lett egy személyben. Az induláskor is megölelgette, sőt a taxiban is megtette volna, csak akkor éppen mások kötötték le a gondolatait, és ahogyan az álmosan ásítozó toronyházak apróvá váló sziruettjét figyelte a ködös és poros napsugarak megcsillantak a piszkos ablakokon Mia érezte, hogy ez most nem szimpla utazás lesz, hanem gyökerestől meg fog változni az élete. Már az új ruhák is, amiket nehéz volt megszoknia, bár le sem tudta volna vakarni az arcáról a boldog vigyort valahányszor egy szebb ruhácskával állított haza az apukája. Mia számára az elmúlt hét felért egy szépen lassan valósággá váló tündérmesével amelynek ő lett a főszereplője és le sem lehetett tagadni mennyire élvezi, hogy ezekben a napokban körülötte forog a világ és kevés olyan dolog volt amire Rupertet nem lehetett rábeszélni. Szívesen rajzolt vele, igaz Mia rengeteget nevetett azon, hogy az embereknek furcsa alakjuk volt, és a kislány újra megtanította a férfit a színek használatára.
– Neee mindent feketével rajzolj Rupert. Legyen annak a királyfinak kék a köpenye és piros a csizmája. A múltkori rajzfilmben is ilyen volt. És a királylánynak nem szürke a szeme, hanem kék.- és folyamatosan tolta a férfi kezébe  a színes rajzeszközöket a maga szelíden erőszakos módján harcolva ki a színes rajzokat, és azt, hogy Rupert is képes legyen úgy látni ezeket a dolgokat ahogyan ő látja. Mert ő színesnek látta a világot, és gyermeki látásmódja tökéletesen ellentéte volt annak a szürke egyhangúságnak amiben eddig Rupertnek része volt. Így hálálta meg a kislány a törődést, azt, hogy a férfi megmentette az életét, hogy most itt lehet és éjszakánként nem egyedül kell aludnia, nem az ablak mellett tölti az idő nagy részét várva haza az anyukáját. Az egy hét alatt egyszer megkérdezte Rupertet, hogy mi van az ő lenszőke hajú anyukájával, amire valami olyasmi választ kapott, hogy most már jól van, és aztán Rupert sietve terelte a kislány figyelmét el a témáról. És Mia mint a korosztályából bárki mindig vevő volt egy finom sütire, vagy éppen egy rajzfilmre apuval, vagy arra, hogy lebirkózhatja amikor csak akarja. Ezzel aztán általában a kényes témák mindig csírájában el voltak fojtva és a kislánynak később már eszébe sem jutott. A taxi üvegablakához nyomta az orrát és nézte ahogyan a belvárost maguk mögött hagyják, majd a választ hallva a szíve nagyot dobbant. Nyáron…addig még sok rajzot el tud majd készíteni. Rajzolni fog az új életéről, az új városról amiben élni fog, és rajzolni fog Rupertől is, de továbbra is álarcos és köpenyes hősként fogja ábrázolni, ahogyan az előző rajzain is.
– Akkor addig majd rajzolok a nagyinak sokat.- felelte Rupertnek mosolyogva majd az út hátralévő részében csendben maradt és csak nézett kifelé a gondolatai pedig igen kuszák voltak gyakorlatilag egymáshoz sem lehetett volna ezeket illeszteni. A régi életének apró kis momentumai villantak fel, de szinte mindegyik megszépülve, a rosszakra nem is akart emlékezni. Csak talán egy pillanat erejéig idézte fel azt a momentumot amikor először meglátta Rupert arcát. Soha nem fogja elfelejteni, ez volt az a pillanat amikor az apukája rátalált. És eszébe jutott az az éjjel amikor Barbara bejött a szobájába és megint furcsa szagú volt a lehelete és letelepedett a földre felső testével az ő ágyán, és Mia kinyitotta a szemeit, izgatottan elkerekedett tekintettel nézte mit csinál az anyukája, majd megosztotta vele a takaróját és még Mr Wilsont is odatette a mami fejéhez.
– Vigyázz rá Mr Wilson, rám most nem kell!- suttogta nagyon halkan és puszit lehelt az anyukája kócos és kissé csatakos hajára, majd maga is álomba szenderült úgy, hogy pici keze a mamája hajtincsei között pihent. Miának még álmában is kellett az érintés, ezért fordult elő nagyon sokszor, hogy amikor Ruperthez került az éjszaka közepén sírva kereste, pedig ott volt mellette. Nem szeretett sötétben aludni, és mindig kérte a papáját, hogy ne zárja be a spalettákat és ne húzza be a függönyt, legalább a holdfény világítson be a szobába. Mia nagyon félt a sötétben, rettegett. Az eset óta pedig majdnem hisztérikus sírás tört rá, amikor például akár egy kis időre elment az áram, mert a biztosíték kiment.
A repülőtér hatalmas volt és hangos. Újabb jólnevelt köszönés a taxi sofőrnek amikor kikászálódott az autóból és pici kezét belesimította Rupert kezébe. Még a lába elé is elfelejtett nézni csak tekergette a fejét és álmélkodott. Minden csillogós volt, meg minden olyan szép. Mia számára valódi üvegkastélynak tűnt az egész, és a szája még mindig tátva volt, amikor levette a sapkáját és megigazgatta a haját, majdnem sikerült elejtenie Mr Wilsont, de szerencsére még időben utána kapott. Ügyesen és csendesen ácsorog az apukája mellett és a szeme sem rebben amikor bemondja a neveket és azokat a számokat. Miának fogalma sincs mit jelentenek, ő csak várakozik és amikor a néni a pult mögül rájuk pillant a kislány a legbűbájosabb mosolyával rámosolyog. A nő azonnal le van véve a lábáról és jó utat kívánva tovább engedi őket a detektorok felé. Mia meglepődve nézi mit csinál Rupert de nem kérdez, hiszen az apukája elmagyarázta neki, hogy itt mindenki úgy tudja Mia már ült repülőn és amikor mások is ott vannak úgy kell viselkednie, mintha már sokadszorra történne minden körülötte. Mia pedig okos és gyors felfogású gyerek, ami miatt a Giggler Street-i banda is szerette. Nem kellett neki mindent szájába rágni, nagyjából három alkalom után bármit képes volt megjegyezni, bár tény, hogy gyorsan felejtett, mint minden ennyi idős gyerek. De nem is évekre kellett ezeket az instrukciókat megjegyeznie csak erre a kis időre és ez igazán könnyűnek bizonyult. Kicsit talán jobban összerezzen a kelleténél amikor becsippan a detektor, de erre is megkapta a megfelelő utasításokat, úgyhogy készségesen megáll, hogy át tudják vizsgálni, de türelmes és rettentően engedelmes kislány, csak a maciját engedi el olyan nehezen. Végül aztán átjutnak a kapun is, és amikor hallótávolságon kerülnek Mia boldog mosollyal az arcán pillant fel a papájára.
– Ügyesen csináltam eddig mindent Rupert? – dicséretet vár, hiszen úgy érezte azzal,. hogy közelebb kerültek a repülőhöz azzal valóban mindent úgy tett ahogyan megbeszélték, hogy senki ne akarja őket elválasztani egymástól. A kislány szeme előtt végig ez lebegett: ha Ruperttel akar maradni, márpedig semmi mást nem akart jelen pillanatban jobban, akkor mindent úgy kell csinálnia ahogyan azt a férfi kérte tőle. Amikor a kifutópályán megpillantja a hatalmas monstrumot ahogyan mégis méltóságteljesen gurul ki a kislány szája teljesen tátva marad a szemei elkerekednek, minden porcikájában remegni kezd az izgalomtól. Összecsücsörít, felfújja a pici pofiját mint valami hörcsög, végül csodálkozó hang kíséretében fújja ki a levegőt.
– Fúúúúúúúú Rupert ez nagyon nagy, hatalmas nagy madár. És tényleg ilyenen fogok ülni? És tényleg majd a levegőben leszünk? – egy pillanatra sem veszi le a tekintetét a gépről láthatóan teljesen elbűvölte az óriási gépmadár látványa. Megbabonázva beszél tovább Ruperthez- És hogy marad ez a levegőben? Nem túl nehéz? Nem tud onnan leesni? És nem tud a szárnya letörni? A madaraknak is le szokott törni. És mi van, ha sokkal több ember száll fel rá mint amit elbír? És mi melyik részén fogunk ülni? És ezt ki vezeti? Nem nehéz? Én is vezethetek majd egyszer egy ilyet?- és jönnek belőle a kérdések mintha muszáj lenne. Pici keze nagyon erősen szorítja az apukája kezét, másik kezével pedig megfordítja Mr Wilsont, hogy ő is láthassa a gépet.
– Odanézz Mr Wilson ilyenen fogunk ülni. – és mosolyogva, hálásan pillant fel Ruperte. Látható azokban a hatalmas szemekben, hogy Mia most tényleg határtalanul boldog.

Tag:Rupert • Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]

MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]*[You must be registered and logged in to see this link.]

Egész idő alatt figyelnem kellett, hogy el ne engedjem az apukám kezét mert annyi ember rohangált ebben az óriási méretű üvegpalotában amennyit azelőtt még sosem láttam. Mondjuk a szupermarketben ahova jártunk Mrs Taylorral na ott tényleg nagyon sokan voltak, mindenki jóval magasabb nálam, és ott a pénztárnál mindig a kocsiba kellett kapaszkodnom és figyelnem nehogy összenyomjanak vagy rám tapossanak. Az emberek néha hajlamosak voltak csak felfelé figyelni és nem vették észre, hogy itt lenn is van valaki, történetesen én , aki nem tudott még olyan magasra nőni, hogy észrevegyék rögtön. Persze megvan az előnye is annak, hogy kicsi vagyok, mert Taylor néninek nem kellett a polc aljára lehajolni ha valamit le akart venni én simán elértem és mindig örömmel segítettem. Élvezem amikor én pakolhatom tele a bevásárló kocsit mindenféle holmival. Persze mindig csak egy hónapban egyszer mentünk olyanra, hogy akkor autót kellett hívnunk amivel hazamehettünk, mert a sok cuccot nem bírtuk volna el a kezünkben. És mindig olyan autóval utaztunk, amilyennel most Rupert meg én a repülőtérre jöttünk. Taxinak hívják, ami nem tudom pontosan mit jelent, de gondolom az a dolga annak a bácsinak aki vezeti, hogy azokat akiknek nincs autójuk azokat elvigye oda ahova menni szeretnének. Mr Wilsonnak is ha jól láttam elkerekedtek a szemei mikor  a hatalmas gépet meglátta. Nem csodálom, még ő sem látott hasonlót csak tévében, de olyankor ő is mindig érdeklődve figyelte. Igazából nagyon sok dolog volt amit szerettem volna kipróbálni és ezek között szerepelt a repülés is, és most itt vagyok és várakozok arra Ruperttel együtt, hogy engedjenek bennünket beszállni abba a hatalmas nagy madárba. Mert amúgy tényleg olyan volt mint egy jól lakott galamb. Nagy hatalmas volt és azt is értettem most már hogyan marad a levegőben, már ez a hajtóműves dolog még nekem nem teljesen világos, de hittem Rupertnek, ő jobban tudja mint én. Nem tudtam elképzelni pontosan mi is lehet ez, úgyhogy nagyjából olyannak gondoltam mintha két termetes nagy medve tolná a gépet előre az égen. De oda meg hogy kerülnek medvék? Nem is értem. Megráztam a fejem és nagyon sóhajtottam, türelmetlen voltam, szerettem volna már fent ülni és igazából a kérdéseket is azért tettem fel, hogy amíg az apukám megválaszolja őket addig is mihamarabb teljen az idő. Azt hiszem a végére már szinte nem is figyeltem a válaszait, mert azt néztem, hogy mikor mehetünk végre. Egyik lábamról a másikra álltam, kezdett kényelmetlen lenni a kabát, és már szívesen megszabadultam volna a bundás csizmától is. Jobb szeretem ha nincs rajtam ennyi holmi. Anya mindig megengedte, hogy otthon ruha nélkül szaladgáljak, ha éppen úgy volt, hogy nem volt ideje mosni. Pedig én egyszer segítettem neki, de akkor is nagyon dühös lett, mert az összes fehér cucca tiszta rózsaszín lett. Pedig nem én tehettem róla, hogy a piros masnis kis felsőm bekerült a ruhák közé. Ha jól emlékszem előző nap a konyhában anya azzal takarította fel a kiömlött tejet és olyan csúnyán beszélt, ahogyan Rupert szigorúan megtiltotta, hogy beszéljek. Én nem tudom mi az ami csúnya, vagy legalábbis nem mindig és ezt neki is megmondtam.
Hirtelen megrezzentem amikor valahonnan a plafon vagy mi a csuda közeléből felhangzott egy recsegős hang és azt mondta, hogy hármas kapu. vagy legalábbis azt egészből én csak ennyit értettem, de valószínű a mi repülőnket tolják be azzal a hajtóizével, mert apu azonnal megindul és kéri, hogy el ne eresszem a kezét. Dehogy engedem, annyi itt a rohangáló felnőtt, hogy egyedül mellette érzem magam biztonságban, és kicsi ujjaimat még szorosabbra fűzöm, magamhoz ölelve  a macimat, hogy neki se legyen semmi bántódása. Rupert vigyáz rám, én meg Mr Wilsonra. megvannak itt a szerepek azt hiszem. Szaladunk végig, vagy legalábbis nekem szaladni kell, hogy a papámmal lépést tudjak tartani, meg azért is, hogy nehogy kicsússzon a kezem az övéből. A szívem a torkomban dobog annyira izgatott vagyok, és körülöttünk hallom ahogyan kiabálnak és beszélgetnek az emberek. A fejem felett összecsapnak a morajló hullámok. Azt hiszem szeretnék már mihamarabb bent lenni és leülni Rupert mellé. Minél inkább haladunk befelé, én annál jobban félek. Egyre többen vannak és egyre idegesebb a hangjuk. Érzem és hallom egyszerre. Néha körbetekingetek, de tényleg csak egy kis idő csupán mert nem akarok lemaradni, és nem akarom, hogy elveszítsük egymást ebben a tömegben. Sokan vannak, egyre többen, és én úgy érzem már sosem fogunk ahhoz a madárhoz érni. Rupert aztán hirtelen ölbe kap, és ahogyan haladunk én úgy himbálózom mint valami alma a fán, és ezen nevetnem kell, mert szerintem tök mókás. Látom a papám arcán, hogy picit feszült, így aztán még így is marad idő arra, hogy kicsi kezeimmel megsimogassam az arcát. Nem szeretem amikor ilyen, at szeretem amikor mosolyog, mert olyankor nekem is mosolyognom kell. És amikor ilyennek látom tudom, hogy elég csak egy picit megsimiznem az arcát és mindjárt jobb kedve lesz. Azt hiszem szereti ha én is ilyen jó kedvű vagyok. Egymást vidítjuk időnként és ez nagyon jó érzés. Anyu sosem mosolygott velem, sosem volt velem ilyen vidám, pedig én őt is mindig megsimogattam. De úgy látszik ez a dolog nem mindenkire hat, csak még azt nem tudom, hogy miért. Végre elérünk a géphez, fura illatok jönnek ki onnan, mint a vadonatúj autók illata. Onnan tudom, hogy egyszer a szupermarketbe volt kiállítva egy autó és a tulajdonos egy nagy pocakos bácsi, akinek olyan volt a hasa mint egy méhecske potroha, megengedte, hogy beleüljek. És ott voltam egészen addig amíg Taylor néni vásárolt. Azt mondták a csinos lányok, hogy vigyáznak rám. Ők is ilyen széles mosolyúak voltak, mint a vörös hajú néni, aki elveszi Ruperttől a kártyákat. Megnézi és megvizsgálja. Vajon mi lehet ráírva, ami miatt bennünket tovább tud irányítani? Ezt feltétlenül meg kell majd kérdeznem Ruperttől de nem most, mert most látom rajta, hogy nagyon feszülten figyel, még engem is letesz a földre, de persze rögtön megfogom a kezét, még mindig ismeretlen a hely ahol vagyok, és nem nagyon barátkoztam még meg itt semmivel, így aztán az egyetlen biztos kapaszkodó számomra az apukám, és a másik kezemben meg a macim. A szőke néni rám mosolyog és köszön nekem, én meg kihúzom magam és büszkén mondom meg a nevem.
- Szia Mia Burnes vagyok. És az apukámmal fogok hazamenni.- nem kérdezte senki én mondtam, mert végre el akartam azzal dicsekedni, hogy igenis nekem van egy igazi apukám és lesz igazi és valódi otthonom, mert Rupert megígérte, hogy lesz. A néni annyira kedvesen mosolygott, hogy nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza rá. Szerettem a kedves arcú néniket, ráadásul neki olyan volt a haja mint az anyukámnak. Itt egy picit sóhajtottam amikor az ablak mellé ültetett Rupert és elkezdte rólam leszedegetni a melegebb ruhákat. Vajon mi lehet a mamámmal azon kívül hogy jól van? Nem akartam megkérdezni Rupertet mert láttam rajta, hogy valahányszor ez szóba kerül mindig elkeskenyedik a szája. Mindig elkeskenyedett ha olyasmit kérdeztem amire nem volt kedve válaszolni, így aztán megtanultam olvasni az arcáról.
- Rupert, mit nézett a néni azokon a kártyákon amiket odaadtál neki? Honnan tudta merre kell küldenie bennünket?- végül csak kiböktem a kérdéseimet amik annyira foglalkoztattak és vártam is rájuk a választ, mert érdekelt. Életemben először repülök minden érdekel.
- Szerintem én vagyok az első hercegnő aki ilyen szuperhajtmányos gépen ül.- jelentettem ki, miközben az apukám bekötött rajtam egy csomó mindent. Meglepődve néztem rá.- Ez azért kell, hogy a levegőben ha a fejjel lefelé repülünk akkor ki ne essek?-  nem ismerem még ennek a holminak a fogalmát bár hasonlított az autókban azokra amikkel ki szokták kötni magukat az emberek. Mondjuk arról sem tudtam mire jó pontosan. Aztán a papám egy csomó mindenről kezd beszélni de bennem leginkább csak azok maradnak meg amikhez nem szabad nyúlnom. Nem tudom az agyam számára azt hiszem ezek a legfontosabb információk jelenleg, hogy mi az amit nem szabad. A többit meg szabad, vagy valami ilyesmi. Elhatározom magamban, hogy inkább megkérdezem majd Rupertet ha valamit szeretnék.
- Nem akarok tévézni, veled akarok beszélgetni.- talán egy kicsit nyafogósabbra sikerült a hangom mint szerettem volna, de azt hiszem ennek az az oka, hogy még el sem indultunk de én már zsibbadt vagyok. A hullámvasút említésére azonban teljesen felébredek, a szemeim kipattannak és az övek felett és Mr Wilson ölelése közben még tapsikolni is kezdek
- Jiihhhiiii jupppíííí nagyon szeretem a hullámvasutat. Kapaszkodj Rupert!- kuncogok, aztán eszembe jut, hogy utoljára akkor voltam vidámparkban amikor pár hónapja a Giggler Streeti Timmy és a bátyja elcipeltek magukkal. Nem tudom minek kellett odamenni, de azt mondták ne foglalkozzak vele, csak alibinek kellek. Nem tudom mi az az alibi de azt hiszem azt jelentheti, hogy mászkálunk egy fél napot a parkban felülünk mindenre amire csak lehet, kapok vattacukrot és hot dogot, meg olyan cukrot  amit ha a számba veszek elkezd pattogni a nyelvemen. Szóval jó dolog alibinek lenni.
- Elviszel majd engem is vidámparkba alibinek. apu?- kérdezem hirtelen Rupertet, mert annak a délutánnak az emléke még élénken él benne, és jó emlék, szívesen gondolok rá. Lóbálom a lábam amennyire az övek engedik és türelmetlenül nyúlok át, hogy megfogjam apukám kezét. Izgatott vagyok és már szeretném érezni, hogy dobál a gép, ahogyan Rupert mondta. Csak szorítom magamhoz Mr Wilsont és nyúlok Rupert felé, hogy fogja meg a kezem. Egy kicsit félek...de tényleg csak egy kicsit. Most fogok életemben először repülni.

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |

MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

Egész idő alatt irgalmatlanul izgatott volt, le sem tudta vakarni az arcáról a gyermeki rácsodálkozást az egész gépre, a belsejére, és arra, hogy az egész úgy nézett ki mintha egy óriási méretű konzervdobozban ültek volna, a különbség csak annyi, hogy az a doboz nincs tele ennyiféle kütyüvel ami itt hirtelen volt. Olyan volt az egész, mint az a régi rádió Mrs Taylor nappalijában amire mindig horgolt hófehér csipketerítő volt ráterítve és csak egyszer engedte meg Miának, hogy bekapcsolja, mert állítólag elég régi darab, nem szeretné ha tönkre menne. Persze a kislány nem értette miért menne tönkre attól ha néha használják, de nem firtatta a dolgot. Megelégedett azzal, hogy voltak alkalmak amikor a néni megengedte neki, hogy azt a rengeteg gombot tekergesse és ilyenkor azt játszotta, amit egyszer látott egy filmben ahol ufókat kerestek, a kislány meg az apukáját. És most tessék, volt értelme tekergetni a rádiót és magában azon motyogni, hogy majd megtalálhassa, mert meglelte, és úton volt vele....haza. Mia számára ez a szó eddig a valódi jelentésében nem létezett, és most hirtelen lett minden az életében. Csak induljanak már végre. Annyi új információ zúdult rá egyszerre, hogy szelektálnia kellett, de a kártya az mindenképpen érdekelte, így aztán amikor Rupert arról kezdett magyarázni nagyon kitartóan figyelt, még Mr Wilsont is úgy igazgatta, hogy a maci is láthass ami is van oda írva.
- Látod Mr Wilson, azok a számok mutatják hol kell ülnünk. Nekem az ablaknál van a helyem, így neked is. De ha az apukám azt mondja, hogy kapaszkodni kell, te is kapaszkodj ám, mert leesel és megütöd magad.- a hirtelen szerzett információkat nagylányos komolysággal mégis gyermekien édes hangon adta át a medvének. Ez is tipikusan az a viselkedés, amikor egy gyermek új információt szerez és tudásának teljes és biztos tudatában egy harmadik, szerinte tudással kevésbé rendelkező személynek adja át. Miában egyúttal az őszinte adakozás is munkálkodott. Jó lelkű kislány volt és csak egészséges mértékben önző. Az apukája és a medvéje csak az övé, ebből nem engedett volna. Persze ha megkérdezik mit ért ezalatt a maga egyszerű módján csodálkozó nagy szemekkel csak annyit mondott volna, hogy "Mert az enyém, és kész. Mit nem lehet ezen érteni?" És mindezt valóban a legártatlanabb hangsúllyal a legegyszerűbb gyermekiséggel tette volna. Mert ilyen volt ez a pöttöm kislány, akinek....nos igen. Az élete első hat évének hiányosságait kellett most Rupertnek kiegyengetni és némiképp helyrehozni. Talán annyival van csak könnyebb dolga, hogy mély sebeket nem hagyott a kislányon a múltja, hacsak nem a cigaretta nyomokat a hátán, amit nem látott, így nem is tudhatott róla, hogy fürdés közben Rupert észrevette. Neki sikerült magában azokat az éjszakákat úgy elnyomni, hogy csak akkor jutott eszébe, ha valaki rágyújtott a közelében. Akkor mindig összerezzent és fájdalmas félelem tükröződött azokban a nagy szemekben, a végére pedig, amikor a füst az ég felé szállt, a kislány már keserves sírásba kezdett. Persze ha ilyenkor is megkérdezik nem tudja megmondani, csak a félelmet érzi. Amiatt a pár éjszaka miatt, amikor az anyja cimborái viccesnek találtak amőbát játszani egy apró kislány hátán. Férgek! Mia kapaszkodott az apukája kezébe ahogyan csak tudott és csak csavargatta a fejét, hogy honnan jön az a hang, amely olyan volt mint az iskolarádióban az igazgató bácsié, aki arra kérte a gyerekeket, hogy tartsák be az iskolai szabályokat, és ezt minden reggel lehetett hallani amíg az órakezdésre várakoztak. Mia arra tudott most gondolni leginkább, hogy vidámparkba fognak menni, hogy itt majd felülhet a hullámvasútra és az apukája biztosan talál majd neki olyan hattyút amit annyira szeret, amivel magasba lehet emelkedni és aztán pedig le lehet süllyedni. Meg azt a vicces kávéscsészét amely amellett, hogy körbeforog még a tengelye körül és őrült sebességgel pörög. A kislány annyi ilyen őrült holmin ült már azokkal a bandatagokkal, hogy nem kellett attól tartani, hogy kidobja a taccsot egy repülőn. Hamarabb dobta ki az idősebb testvér miután a csöppség harmadszori hullámvasutazás után még a Ciklonba is be akart ülni alig öt percen belül.
- Ez a menet a tiéd lesz tesa' !- vetette oda a bátyjának, és persze Mia tiltakozott, hogy nem egy menetről volt szó hanem mindegyiknél háromról. Elvégre alibinek jött és vattacukrot is ígértek neki, meg lufit és olyan babát amelyiknek igazi szőke csillogós haja van. Ha valaki azt gondolja, hogy a vidámpark majd alaposan kifáraszt egy gyereket az nagy tévedésben van. Egy felnőtt hamarabb feladni kényszerül. A két húsz évet alig elmúlt kemény bandatag egymást váltotta az örökmozgó csöppség mellett, de nem lehetett neki ellenállni, ahogyan Rupert sem tudott. Bár az ő találkozásuk nem éppen olyan volt mint a srácok és Miáé.
Amikor Rupert közli, hogy mindjárt felszállnak az olyan izgalommal tölti el a kislányt, mint amikor bemondták a hullámvasútnál, hogy tessék kapaszkodni, mert rázós menet lesz. Mia szerint nem is volt vészes, nem értette miért félnek annyira. A biztonsági hámtól nem félt, olyan volt mint az autókban, vagy inkább...óóó igen mint a hullámvasúton amikor az az aranyos mosolygós néni bekötögette a vele utazó sráccal.
- A hugod?
- Jah. Cuki, mi?- a rágóján keresztül vigyorgott a barna hajú biztonsági kiscsajra, és magában megállapította nincs attól jobb mint amikor valakivel egy ilyen csöppség van, még csajozni is jobban lehet. Na igen, ezek szerint tényleg alibi volt valamilyen szinten. De Mia nem bánta, azt sem tudta, hogy erre is felhasználták időnként. De ha tudta is volna nem mondott volna nemet, mert elmagyarázták volna neki, hogy ez mindenkinek jó. Kapaszkodik azért Rupert kezébe, mert azért ez mégiscsak másabb mert itt hirtelen emelkedik a gép, és oldalra fordul, Mia még  a láblóbálást is abbahagyja a szemei elkerekednek, ujjacskái kifehérednek, ahogyan az egyik kezével a maciba kapaszkodik veszettül, a másikkal Rupert kezét szorongatja. Az oktató film alatt szinte nem is a monitort figyelte, hanem hol az ablakon bámult kifelé, hol pedig Rupertre, hol Mr Wilsont "nyugtatta" hasonló homlokpuszikat adva a medve szőrös buksijára, amiket ő is kapott Ruperttől. Add tovább, hogy még nagyobb legyen a szeretet. Ezt énekelte gyakran Santana, ez egy dal volt amit Miának írt, és amit elhatározott, hogy ha Rupert tud gitározni meg is tanít neki. Tényleg ezt még meg sem kérdezte tőle. Tapsolni is kellett hozzá, mint abban a gyerekdalban, igazából kicsit annak a dallamára írta Santana, hogy a kislánynak könnyebb legyen megjegyezni.
Folyamatosan érzi ahogyan a gyomra még kisebbre préselődik, a felszállást úgy éli meg mintha túl gyorsan szaladna felfelé a hullámvasút kocsija, de nem látszik rajta, hogy félne, inkább élvezi, mint aki azt várja, hogy mikor fognak majd lefelé száguldani őrületes sebességgel. Mikor érzi a fejére adott puszit, mint valami cica behúzza a fejecskéjét a vállai közé és csak vigyorog, szorítása enyhül Rupert kezén, de még nem engedi el, azért annyira még nem biztos a helyzet, és mégiscsak a levegőben vannak. Aranyos kis naív csöppség, mintha az megvédené a zuhanástól, hogy az apukája kezét fogja. De jelen pillanatban Mia számára kizárólag Rupert volt a biztos pont, és ő adta meg számára azt a biztos tudatot, hogy a repülő majd jó  messzire viszi őket a várostól ahol bántották. És egy olyan helyen lesznek ahol soha többé senki. Mint valami újrahúzott kis szerkezet kezdett újra magához térni, és elsőként újra lóbálni a lábát, másodsorban pedig újabb kérdések és fecsegés következett túlkiabálva a zajt ami esetleg volt.
- Milyen az a vidámpark ahova majd megyünk?. na jah...Mia nem felejt és a számára egyelőre legizgalmasabb témába kapaszkodik, aztán meg csapong- És mivel fogunk hazamenni? És veszel majd nekem rózsaszín vattacukrot? A sárgát nem szeretem, a fehér meg csak sima cukor ízű, de a rózsaszíntől rózsaszín lesz a nyelved- vigyorgott és kinyújtotta Rupertre nevetgélve- És tudsz gitározni? Mert ha igen megtanítom neked a dalomat, amit Santana nekem írt képzeld. Van saját dalom, bizony. Még senkinek nem énekeltem csak Mrs Taylornak meg Miss Robinsonnak. Meg persze Mr Wilsonnak, de ő Santanától is hallotta.- és jött a további csicsergő hullám álá Mia Burnes.

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |

MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

Mia fel sem tudta még fogni mennyi is az az öt óra amíg Vegasba érnek, számára most azt volt a legfontosabb, hogy az apukájával van, és maguk mögött hagyják New Yorkot egy óriási nagy madár gyomrában ülve. És vannak itt még rajtuk kívül sokan. Ha jobban körül mert volna nézni és nem azzal van elfoglalva, hogy koncentrál a felszállás közbeni gép mozgásra a maga egyszerű módján rácsodálkozott volna milyen sokan tartanak ugyanabból a városból ugyanabba a városba mint ők. Sőt ugyanabban az időben. Mia gyakran elgondolkodott azon, hogy neki pontosan hol is van a helye a világban és ki is ő pontosan azon kívül, hogy a nevével tisztában van. Mindezt persze nem a felnőttekhez hasonlatos filozófiai magasságokban tette, hanem a maga egyszerű módján. Mint ahogyan itt is, hogy ő most itt ül ezen a repülőn, holott alig egy hete még egy konténer fogja volt összekötözve, még előtte pedig...mi is volt előtte? Az emlékei összemosódtak azokról az időkről amikor nem Ruperttel volt. Pici elméje nem akarta a rossz dolgokat visszatükrözni számára, így aztán szépen lassan elkezdte azokat elrejteni vagy éppen megszépíteni. Ahogyan a felnőttek szokták egyébként, hogy idővel csak a szépre emlékeznek, mikor maga a helyzet nem volt az. Mi a világért sem engedte volna el Rupert kezét , ahogyan nem engedte volna el Mr Wilsont sem. És valóban a férfinak egy plüss medvén kell átverekednie magát, ha a kislány életében a legfontosabb szeretne lenni, bár már most az volt. Legalábbis, ami nem egy máskülönben kedves pofázmánnyal megáldott medvét illette hanem az embereket. A kislány mindig is bízni szeretett volna valakiben, aki erősebb mint mondjuk Taylor néni, és nem Miss Robinson, mert amúgy ő is kedves volt, mégis a kislány érezte, hogy csupán szavakkal lenne képes őt megvédeni. Persze ott voltak még a bandatagok, akik biztosan nem engedték volna, hogy a baba kis csajnak valami baja essen, bár erről Miának fogalma sem volt. Ő egyszerűen élvezte, hogy amikor eljöttek mindig hoztak egy csomó finom kaját, meg egy kosárnyi rajzfilmet, amit hajlandóak voltak vele néha megnézni. Van a sors részéről valami ironikus abban, hogy egy hat éves kislány először egy new york-i gettóbanda, majd egy vegasi fegyvernepper társaságában tapsikol valamelyik édes rajzfilmre és nem a családja, vagy éppen az anyukája társaságában.Persze azt tudjuk, hogy az élet nem mindig igazságos, sőt többnyire nem az. Mia jelen pillanatban arra koncentrál amit az apukája mondott, fogja a kezét, és valóban csak akkor hajlandó a szorításon engedni, amikor már nem érzi azt a furcsa mozgást, ami a hullámvasútra nem volt jellemző. Legalábbis azért nem mert ott ugye a kocsik fix kerekeken vannak fix felületen, itt viszont minden a levegőben volt. Egy pillanatra megfordult a kislány fejében, hogy mi történik akkor ha a pilóta vagy ahogyan Rupert mondta a kapitány nem tudja tartani ezt a gépet. Ő úgy képzelte el, hogy van valami szerkezet amivel szó szerint tartja, csak azzal nem volt tisztában, hogy mi történik ha elfárad. Na ezt is meg kell majd kérdeznie Ruperttől. Annyi kérdése volt, amit eddig vagy nem válaszoltak meg neki, vagy még érkezése sem volt feltenni őket, mert mindig volt valami, ami megzavarta benne. Mia tele volt kíváncsisággal, tele volt az élet iránti szeretettel és ebből nem volt rest adni sem az apukájának. Ha tudta volna, hogy jelen pillanatban csak pusztán az egyszerű létezésével sikerült meglágyítania a mellette ülő férfi szívét kiugrott volna a bőréből örömében. Mikor végre már nem rázkódott annyira a gép és nem zúgtak annyira azok a hangos masinák beszélgetni is tudtak és ugyebár mi foglalkoztatta legjobban Miát? Hát persze, hogy a vidámpark és még nagyon sok más bolondos gondolat, aminek hangot is adott, az apukája meg mindenre válaszolt. Kíváncsi nagy szemeivel figyelte az arcának játékát, és amikor elkomorodott, akkor Mia pontosan ugyanúgy leutánozta az érzelmeket. Tanulta ezt, mert ezt is tanulja az ember az évek során. Mások reakcióit leutánozzuk már gyerekként is, és így tanulunk meg talán valamilyen módon reagálni, valamiféle reakciót kimutatni. Mia ennek pedig nagy mestere volt, mert minden és mindenki érdekelte és mindenkire figyelt aki akár két szó erejéig is de neki szentelte magát. Rupert nem két szó erejéig tette ezt, hanem sokáig és remélhetőleg még nagyon sokáig ameddig csak tudja majd. A kislány valóban egy kincs volt, a legegyszerűbb és legártatlanabb lélekkel megáldva és tiszta, egyszerű gondolkodással. Ami azért is különös mert abban a mocsokban amelyben élt nem ez lett volna az általános. Persze belegondolni is szörnyű, hogy a kamaszkor beköszöntével hol is végezte volna, ha Barb tervei valóban azok voltak, hogy amíg gyermekként kvázi a kislánya testéből élt a segélyezéssel, ugyanezt tegye majd akkor is amikor a pénzforrás elapad, a csöppség pedig kamaszként kellően csinos és szép - hiszen már most is az volt- ahhoz, hogy másoknak is feltűnjön. Mia nem tudhatta, hogy Barbara a fennálló adósságát, amely tetemes összeget rúgott már akkoriban is úgy akarta kiegyenlíteni, hogy a new yorki alvilág egyik ismert figurájának adta el a kislánya szüzességét amint betölti a tizenötöt.Ennek tükrében talán még inkább szerencse, hogy Rupert rátalált.
- El Loco- ismétli az apukája után Mia immáron tisztában léve a szó jelentésével, de a fejét rázza arra a megállapításra, hogy őt nem engednék fel. Márpedig ő ki akarja próbálni, ha kell könyörögni fog, de akkor is. Ha már elmennek abba a Circus izébe, akkor szeretne minél több dolgot kipróbálni. A legnagyobb vidámpark. Mia teljesen felvillanyozódik a gondolatra, fészkelődni kezd, még szerencse, hogy az övek megfelelően vannak zárva és ezt Rupert kétszer is ellenőrizte. Fő a biztonság. Amikor a vattacukorral tréfálkozik Mia előbbi vidor kis arcocskája elfelhősödik, az ajkai legörbülnek, láthatóan nem örül annak, hogy nem kaphat ebből a különleges finomságból, de aztán már tér is vissza a mosolya, amikor végül Rupert elneveti magát. Vele nevet ő is, feloldódva, gyermekien.
- Nem baj, hogy nem tudsz gitározni, akkor majd eléneklem, és megtanítom neked. És akkor már te is tudni fogod és tudod nekem énekelni. Miss Rupert szerint szép hangom van. Azt mondta angyali. Fűűűűűű én nem tudom, az angyalok nagyon szépek. Arany hajuk van és fehér testük, de olyan fehér, hogy nem látod hol a kezük meg a lábuk. Mondtam is Miss Robinsonnak, hogy az angyalok akkor olyanok mint a szellemek. Persze nem vagyok buta, tudom, hogy szellemek nem lteznek, hiába is próbált az a hülye szeplős Cody becsapni. Tudom, hogy csak ijesztgetni akart de mivel tudom, hogy nem léteznek nem is félek tőlük.- persze ez nem volt teljesen igaz. Mióta Cody, az osztálytársa ezt a szellemes témát megemlítette, azóta Mia minden éjjel benézett az ágy alá, meg a szekrényekbe. Rupertnél csak azért nem tette, mert az ágy tömör volt, teljesen a padlón. oda nem tud semmiféle kisértet elbújni. A felhők említésére az ablak felé fordul és most veszi észre valóban, hogy hol is vannak. A kislány szeme hatalmasra nyílik, az arcvonásai ellágyulnak, pici ajkai O betűt formálva csodálkozó hangot kiadva maradnak úgy, egészen felvillanyozódik a látványra.
- Óóóóóó még sosem láttam ilyet. Olyan mintha egy csomó vattacukor lenne. Mondjuk nem szeretem a sima fehéret, de ez olyan, amikor a parkban a bácsi gépében kavarog az összeállt cukor. Egyszer elmagyarázta nekem hogyan működik, Csak már nem emlékszem- rázta meg a fejét, de egyetlen pillanatra sem szakadt el a felhők látványától.- Otthon majd lerajzolhatom amit láttam Rupert? És odarajzolom magunkat is. Mia és Rupert a vattacukorban. Ez lesz a kép címe.- vigyorgott, természetesen magát mondva előre, de nem feledkezve meg Rupertről sem. Megint megszólal a kapitány, aki azt mondja, hogy most már kikapcsolhatják az öveket. Mia még mindig a felhőket bámulja szinte hipnotikus bűvöletben, amikor az apukája kikapcsolja az övet és az ölébe vonja. Már fonja is át a nyakán a karját, csöpp kezében ott fityeg Mr Wilson. Végül Mia előre húzza a medvét és Rupert mellkasához ülteti, ő meg visszarakja a kezeit és odabújik még egy puszit is ad a papája arcára, jó cuppanósat, olyan miásan édeset, mert boldog, és mert annyira jól érzi magát mint eddig még soha. Hosszú lesz az út valószínű el is fog közben aludni, főleg ha folyamatosan fecseg.
- De igen, és az a bácsi azt mondta, hogy azok a kísérők majd jönnek. Van epres tejük szerinted?- aztán újra az ablak felé néz de kitartóan csimpaszkodik, és a lábait is lóbálja tovább néha nekiütődve a férfi lábának a pici, harisnyás lábaival.
- Máskor is fogunk repülni, Rupert? Ez annyira szép!- lelkendezik tovább, és egy darabig még biztosan bele fog feledkezni az ablakon túli látványba.- Kifújták egy csomó flakon tejszínhabot- állapítja meg kuncogva, ahogyan egy nagyobb tejfehér felhőfoszlány mellett halad el lassan a gép. És valóban. Néha egyszerűen hihetetlenül találó hasonlatai vannak a kislánynak. Na igen, a gyermeki fantázia!

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |

MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

Nem lehetne állítani, hogy Mia ne látott volna szebb dolgokat mint éppen a felhők, innen sok ezer méter magasból. Még soha életében nem ült repülőn, és ez most teljesen lenyűgözte, ahogyan az apukája ölében ülve kifelé bámult a csöpp ablakon, szájtátva és belefeledkezve a látványba. Hogy nem mindennapi, az egyszerűen nem kifejezés, szavak nem voltak rá, mennyire rabul ejtette a kislány fantáziáját. Már szinte látta hogyan fogja a lapra rajzolni azokat a felhőket, hogyan lesznek majd világoskékek és egészen finom szürkék, meg valahány szín csak létezik megpróbálja vele visszaadni azt ami most a szeme elé tárul.
– Nagyon….- csak ennyit képes kinyögni a férfi szavaira, de azt is inkább csak úgy odadobva hátra, mert eszében sincs egyetlen pillanatra sem elszakadni ettől a mesébe illő látványtól. Még csicseregni is elfelejt, annyira a rabjává válik annak amit lát. Rubert puha puszija zökkenti ki egészen kis időre a merengéséből, de ez is csak azért mert az apukája arca ma szokatlanul sima.
– Nem szúrsz. Szeretem amikor nem szúrsz- kuncorássza, majd meg is simogatja az állát, kezecskéjét többször végighúzva rajta, „szakértő” módon bólogatva arra a tényre, hogy Rupert valóban adott ma reggel a külsejére. Persze az igazsághoz tartozik, hogy mióta Mia betoppant az életébe erre amúgy is különös gondot fordított. És nem csak erre. A kislány lassan nem tudott olyan dolgot kiejteni a csöpp kis száján – az ésszerűség keretein belül természetesen – amit Rupert ne adott volna meg neki örömmel. A kicsi lány pedig ezt élvezte, ugyan melyik gyerek ne élvezné, ha  a kedvében járnak? Főleg azután, hogy eddig gyakorlatilag  nélkülöznie kellett szinte mindent. Leginkább a szeretetet amit aztán az apukája jócskán pótolt. Akár reggel ébredés után egy nagy ölelés, akár napközben a „csakúgy” szeretgetések, vagy éppen a nap végén a jóéjt puszi, és apa nyakába csipaszkodás a „nemenjmég” kezdetű mantrától a „szörnyvanaszobámba” végűig a kislány mindet végigzongorázta, hovatovább minden bizonnyal a férfi idegein is. De Rupert nem bánta és ez látszott is rajta , s mindaz a törődés amit a kicsi lánya felé táplált ezerszeresen jutott vissza hozzá Mia őszinte nevetésével a spontán ragaszkodásával, vagy éppen azzal, hogy egyetlen hang nélkül bújik el az ölében és alszik az egyébként érdekes rajzfilmen. De kit érdekel egy mese ha ott van vele valaki aki magához vonja és a pici buksiját simogatva álomba szeretgeti? A kislány számára ezek voltak a legfelemelőbb pillanatok amit az élete hat teljes évében átélt, és amelyek tökéletesen segítettek abban, hogy egyre inkább megnyugodjon, hogy ne kapjon frászt ha éppen meglát egy zsinórt valahol a lakásban vagy éppen a szemetes zsák csörgése behallatszik a szobába ahol éppen rajzolt. Voltak még olyan alkalmak, amikor vigyázni kellett Rupetnek, hogy éppen mit mond vagy mit csinál,  mert ezek képesek voltak a kicsi lányt kizökkenteni addigi nyugalmából és persze a vége keserves sírás lett. Ilyenkor bármit is csinált, bárhogyan is próbálta megnyugtatni nem sok sikerrel járt, hagyni kellett a csöppséget a saját tempója szerint rátalálni a saját megnyugvására. Miának volt egy furcsa szokása is ami időnként előjött és aminek története is volt, talán eljön az idő amikor Rupert is megtudja miért voltak ezek a különös dolgok, a legváratlanabb pillanatokban. Mia a délután folyamán minden átmenet nélkül leült a konyhaasztalhoz, és a pici kezét ökölbe szorította, mintha egy telefon kagylót fogna és beszélni kezdett bele az összeszorított markába. Motyogott és talán összefüggéstelennek is tűnhetett, de ami kivehető volt, hogy egy férfival beszélget és elújságolja neki, hogy mennyi jó dolog történik mostanában vele,  és nem fog többé szomorú dolgokról beszélni. Ezek a láthatatlan telefonhívások mindig délután történtek, annak bármelyik szakában és gyakorlatilag bármelyik napon, amikor éppen a kislánynak eszébe jutott. Egy mondat volt, amely keservesen őszintén és édesen csendült az apró kis ajkakról, érthetően és jól artikulálva, maga után hagyva a komollyá váló kicsi arcocskán a tengernyi ráncot.
– Már van apukám ne haragudj!- ezzel zárta a beszélgetést az indulás előtti napon, és onnantól többé nem jött elő ez a dolog, talán Vegasban már nem is fog. Hogy Rupertnek feltűnt volna a dolog? Minden bizonnyal hiszen állandóan vele volt, azokat az időket leszámítva amikor Mia aludt, vagy éppen egy pici időre magára kellett hagynia. A kislány soha nem engedte el szívesen, úgy csimpaszkodott a férfiba minden alkalommal mint egy aprócska ruhacsipesz, levakarhatatlanul erősen. Arra a megállapításra, hogy a repülőn minden bizonnyal nem tartanak epres tejet lebiggyednek a pici ajkak, de aztán már jön is a mosoly, a kislány arcán egyre többször volt felfedezhető a lelkes vigyorgás.
– Őszibarackot kérek.- jelenti ki határozottan és még csak eszébe sem jut másik alternatívát megjelölni. Ez is sajátosan gyermeki vonás, amikor nem adunk neki választási lehetőséget, és neki kell eldöntenie, akkor kimondja amire legjobban vágyik, B-verzió nincs, el sem tudja képzelni, ahogyan jelenleg Mia sem, hogy ne lenne őszibarackos gyümölcslé.
– Tejszínhabos vattacukor!- fordul lelkendezve Rupert felé és még tapsikol is Mr Wilsonon keresztül. Vigyorog és bólogat és szinte teljesen felvillanyozódva kapkodja a levegőt. Lelkes, végtelenül lelkes. Itt ült egy óriási repülőn az apukája ölében, nézi innen magasról a felhőket, amiket majd le is fog rajzolni és közben őszibarack levet fog szürcsölni. A kislány számára ez több volt mint csoda.  Megjelenik a mosolygós szőke néni, a kislány meg ugyanazzal a tündéri mosollyal köszön amivel mindig szokott. Kapaszkodik továbbra is Rupert nyakába, és a kis harisnyás lába ide-oda járnak, ahogyan lóbálja őket. Élvezettel fürdőzik a figyelemben, amit ő is kap, amikor a légikisasszony tőle várja, hogy mit kér, és ekkor jön a miásan édes válasz.
– Az apukám narancs levet kér, de én inkább őszibarackot, mert így akkor ő meg tudja kóstolni az enyémet is ha nem egyformát kérünk.- magyarázza túllelkesülve, persze ez inkább csak neki és a papájának fontos információ, a szőke hölgy udvarias mosolyát Mia őszintének érzi, talán van is benne egy csöppnyi belőle, mert lássuk be egy angyali kislánynak ki tudna ellenállni? Amíg a szöszi néni meg a papa beszélgetnek Mia tovább kapaszkodik és bámul kifelé az ablakon újra belefeledkezve a felhőkbe és már csaj akkor kapja vissza a fejecskéjét, amikor Rupert hangját hallja.
– Hogy mi?- kérdezi, nem nagyon tudja miről volt szó eddig, mert a figyelmét valami más kötötte le, és ha valamire koncentrál, akkor ő azt teljesen teszi, félig nem lehet valamire figyelni. Persze jön az újrázott magyarázat valami bárányról meg gombáról, ő meg csak bólogat, és akkor fogja fel csupán, hogy miről is volt szó, amikor a szőke kisasszony már távozott a rendelésükkel. Arcára egyfajta kétségbeesés ül ki amikor Rupertre pillant. Láthatóan nem tetszik neki valami és ennek hangot is fog adni amint legyűrte a könnyeit. Egy dolgot nem szabad ebben a cuccban ami rákerült az arcára, sírni. És Rupert ezt többször elmagyarázta, hogy a kislány is jól az eszébe vésse, mert akkor lefolyik a festék és a bibik meglátszanak, és akkor kérdezősködni fognak és akkor lehet elveszik tőle a csöppséget. Úgyhogy most Mia nagyon küzd a kibukni készülő sírással, és úgy néz vissza Ruperte, egyik kezével a vállán támaszkodva meg, a másikkal a maciba kapaszkodva a férfi mellkasánál.
– Ugye….ugye nem eszed meg a báránykát, Rupert?- na hát csak kibökte, hogy mi baja van. És persze mint a normális körülmények között nevelkedett gyerekek többsége Mia bizony nagyon is húsevő volt, de hogy olyan állatok mint a bárány vagy a nyúl esetleg az őz szóba kerültek mint húsétel a frász jött rá. Talán ideje lesz megtanulnia, hogy a hús nem csupán a sertésből és a csirkéből áll, és ha azokat nem sajnálja, akkor ezt a többit miért?
– Én nem eszek bárányt!- jelentette kis határozottan és nyomatékot adva szavainak a mellkasa előtt karba fonta a kezeit és szigorúan nézett a férfira. Az első dacos ellenállás, ami minden bizonnyal megtörhető, ha a férfi megtalálja a módját ennek. Mia nagyon egyszerűen működött: kedvességgel mindent, erőszakkal semmit nem lehetett nála elérni.
- És ha te megeszed a bárányt sohasenemse állok szóba veled!- hűha ez egy kicsit erős volt, és talán ezt abban a pillanatban érezte is Picur, hogy kimondta, mert már jött is a tompítása a szavainak
- ….vagy legalábbis egy kicsi ideig nem.- és még mindig azokkal az óriási durcásan is édes nagy szemekkel nézte az apukáját. Várta a reakcióját, és mint minden gyerek figyelt rá…figyelt arra aki fontos volt neki.

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |

MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

Mia bizony még tudta volna fokozni, hogy szerinte milyenek is a felhők, már csak azért is mert életében először látott ilyesmit ilyen magasból, és a lelkesedése határtalan volt. Csak ült ott az apukája ölében s a külvilág egy időre valóban megszűnt a számára. Kis fantáziája meglódult s azon kezdett álmodozni, hogy biztos vannak olyan hercegnők akiknek felhőpalotájuk van és mindent ez a puha fehér és kék hömpölygés tölt ki. Ebből vannak a falak, az ablakok de még a trónus is. Tényleg a hercegnőknek is van olyan szép nagy díszes fotelük mint az apukájuknak? Nem biztosan nincs hiszen a királyok azok általában nagyon öregek és nekik nagyon nagy haj van az arcukon. Mia ugyanis nem tett különbséget az arcszőrzet és a fejen viselt hajzat között. Neki mindkettő haj volt, csak az egyik szúrósabb. Boldogan lóbálta továbbra is a lábát, miközben a férfi mellkasához helyezett macit úgy forgatta, hogy ő is jól kiláthasson ezen az aprócska ablakon.
- Szerintem az a bácsi aki a gépet vezeti nem akarja, hogy mi lássuk a felhőket- állapította meg a saját kis logikája mentén haladva.
- Azt szeretné szerintem, hogy nézzük ezeket a kis tévéket, különben miért ilyen kis ablakok lennének? Az igazi ablakok nagyok. A repülőn miért nincsenek nagyobb ablakok, miért ilyen kicsin lehet csak kukucskálni?- ez valóban foglalkoztatta őt, mert régen nagyon sok időt töltött az ablakuk előtt kifelé bámulva várva haza anyát. Persze mióta a férfival van nem kell várnia senkit haza mert sosincs igazán egyedül és ezt ő is érzi. Folyamatosan nyugszik meg, bár vannak dolgok amik továbbra is felzaklatják, de ezeket mindig igyekszik titkolni vagy valami buta, oda nem illő dologgal elütni és persze vannak még furcsa dolgai, amelyek talán idővel megszűnnek, talán egyszer kibuknak belőle valamilyen formában. El lehet bizonyosan egy ideig a dolgokat rejteni, el lehet a sérelmeket takarni, de hosszú távon biztosan lesz valami ami kiváltja majd belőle, hogy fel tudja ezeket fedni a papája előtt. Mia számára először a bizalomnak kell kiépülnie, amelynek alapjai már megvannak, de még nem tökéletesek. Még nem látta hol él Rupert, még fogalma sincs róla hova is mennek, és bár pici kezeivel olyan nagyon kapaszkodik belé a szemeiben látható az a kis bizonytalan szikra, az a gyermeki kíváncsiság, amely csupán egy ideig lát előre. Számára a jövő még addig terjed, hogy holnap. Vagy ha azt mondják egy hét múlva megkapja majd azt a szép angyalszőke hajú babát, aminek óriási kék szemei vannak és tud velük pislogni is. Hát akkor az egy hét a szőke baba érkezésében mérhető. Mennyit kell még addig aludni? Ez az örök kérdés ami a gyereket foglalkoztatja és egészen  addig így is lesz, amíg el nem érkezik majd a még kíváncsibb korszaka, amikor már nem csupán a világ érdekli, hanem saját maga is. A kamasz kor előszobája. Most azonban még öntudatlanul élvezheti majd a gyerekkort, mert abban biztos volt, hogy az apukája soha nem engedi el, hiszen megígérte, megmentette, szereti őt. Még a repülőn és magához öleli, és Mia ezerszeresen hálálja meg a törődést, amely anyagiakban nem mérhető ugyan a részéről, de hát ez hogyan is lehetne várható egy hat éves gyerektől. Majd később, sok év múlva elérkezik az idő, hogy ezeket a pillanatokat még inkább meghálálja majd. Olyan volt ez a kislány mint valami gaz között kinyílt kis virág, amely vidáman bólogatott a komor tüskékkel behálózott kertben és fogalma sem volt róla hova került, hogy kik vannak körülötte. Hiába volt ott a simogató nap fényével Mrs Taylor, hiába a gondos öntözés Miss Robinson részéről, hiába a tápoldat Santana dalaiból, és rengeteg olyan ember a környezetében, akik óvni próbálták. Mindannyian ugyan annak a kertnek voltak a foglyai, hogy is lettek volna képesek megmenteni őt? belegondolni is szörnyű még mindig abba ami vele történt, és leginkább abba, hogy mennyi olyan volt amiről még nem beszélt, ami nem bukott k belőle önkéntelenül ahogyan a világ legtermészetesebb módján mesélt az őt élt borzalmakról, megpróbálva a maga egyszerű kis módján tompítani. Hogy ne fájjon, hogy ne úgy emlékezzen ahogyan az megtörtént. Ezért akarta mindenáron az anyukájával kapcsolatosan csak a legszebbeket látni, azokat az időszakokat amikor Barb-nak néha eszébe jutott törődni vele. Amikor rájött, hogy a kislány imád az ugráló mosógépen ülni, és vidáman tapsikolni, mert az olyan csikizős és félelmetes egyszerre. Mia egyszerre vágyott megismerni a dolgokat és egyszerre félt is tőlük. Egyedül a sötétséget nem tudta megszokni, arra talán soha nem is lesz képes, de Rupert mellett talán még ezt is el tudja viselni. Na meg itt van Mr Wilson is, aki mindig vigyázott rá, és ezután is fog, igaz a jó éjt puszikat nem a maci kapta esténként Miától, hanem végre a csöppség valakitől. Soha el sem tudta képzelni ez milyen lehet, csak nézte a tévében a bugyuta reklámokban, hogy milyen is lehet egy tökéletes család, és amikor ilyesmit látott csak tátott szájjal bámulta a jelenetet. A pici szíve összeszorult, és nagyot sóhajtott arra a gondolatra, hogy milyen jó lenne, ha az ő mamija is éppen ilyen mosóport használna, vagy ilyen tejet, mert akkor ő is adna a kislányának puszit. És bár itt volt Rupert, de...de anyut nem fogja soha tudni pótolni.
A bárány kapcsán nem engedett, sziklaszilárdan kiállt amellett ami a véleménye volt, hogy márpedig azokat a cuki kis bégető állatkákat nem esszük meg. Durcásan ráncolta a homlokát...egy ideig, aztán már a vonásai inkább elmosódottan szomorúvá váltak és érezhet volt, hogy a papája szava egy cseppet sem tetszenek neki, mire pedig a monológ végére ért Mia már majdnem sírt. Nem és nem....ő akkor sem akarja megenni a bárányt, és táplálékláncról sem akar tanulni és egyébként is. A szemei hatalmasra kerekednek, amikor Rupert arról beszél, hogy ennek a báránykának már úgyis mindegy. A mondat szinte éles késként hasít az elméjébe, riadalom ül ki az arcára majd elfordítja a fejét és kicsit billegni kezd előre hátra az apukája ölében, összeszorítja penge vékonyra a szájacskáját és kitartóan bámul kifelé az aprócska ablakon. Aztán hirtelen elmarja a medvét és olyan szorosan öleli magához, arcocskáját a puha bundába mélyesztve, hogy ha a Mr Wilson levegővel élne minden bizonnyal meg tudna most fulladni ettől a mozdulattól. Ez a mondat egy emléket hozott felszínre Miában, amit most próbál a maga kis önringatós módján feldolgozni és megfelelni annak a kérésnek is egyszerre, hogy ne sírjon mert elmaszatolódik az az izé a szeme alatt. Ezért szorítja az ajkait össze és ezért nem szólal meg, ezért ringatja most magát, ahogyan mindig szokta ha fél, vagy ha olyan dolog történik vele, ami kizökkenti a megszokott miás vidámságából.Az a téli reggel, anya tojást sütött...eredetileg palacsintának indult, de nem sikerült úgyhogy lett belőle félig nyers tészta tojással összeforgatva és lekvárral vagy inkább csoki sziruppal leöntve. A kislány nagyon szerette, és amíg boldogan falatozgatott, kisétált a szobából anya éppen aktuális éjszakai vendége a konyhából és szóvá tette, hogy kéri a húst amit neki készített az ő "szőke nőstényördöge", mert azt ő fogja megenni.
"Ennek a kis porbafingónak már úgyis mindegy, én meg nem fogok éhen halni miatta."
Ott vert visszhangot a mondat a kislány fejében és ezerszer hallotta oda meg vissza verődni. Volt husi és ő nem azt kapott. De a bárányka az más....akkor inkább éhes marad. Megrázta a fejét és alig hallhatóan motyogta bele a medvebundába.
- Éhes maradok - elcsuklott a hangja, de erős volt, azért sem fog sírni. Hátrafordult Ruperthez és felszegte a fejét büszkén, mintha olyan dolgot készülne mondani, amely a maga módján fájdalmasan csendült, de Mia szájából ez még keservesebb volt, még akkor is ha ő ezt egykor másképp élte meg.
- Nem először maradok éhes. Tudom milyen és ki fogom bírni!- a dac, a büszkeség, a félelem, tengernyi rossz emlék, és egy helyzet, egy elv amiből nem akart engedni.

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |

MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

Az ablakok mérete kapcsán tett magyarázatnak nagyjából a feléig figyel, és annyi jut el a tudatáig, hogy ha azok nem lennének ekkorák, akkor kipotyognának a gépből, ha betörik az üveg. Így aztán a kislány megelégszik azzal, hogy ilyen apró kicsi ablakon keresztül bámulhatja a felhőket.Persze a "ritka levegő" fogalma még elég új neki és ezen kicsit ráncolja is a homlokát, hogy vajon mit is jelenthet. Ha ritka az azt jelenti, hogy kevés van belőle. Ha kevés van belőle és Rupert azt mondta a levegő az ami fenn tartja a gépet, mi lesz ha elfogy? A fogalmak még a maguk természetes jelentésében voltak a kislány fejében, még nem voltak finomított gondolatai, legalábbis nem abban a formában ahogyan a felnőtteknek. Mia inkább mindent kiszínezett és megszépített. Legyen szó történetről, vagy éppen rajzokról. Ha egy lánynak a ruhája lila volt, akkor az Mia szemében nem egyszerűen lila, hanem olyan mint a harangvirág...olyan lila. Vagy mint  a lassan érő szilva, vagy mint a szarkaláb. Jajj de jó is volt amikor nézték azt a régi filmet Taylor nénivel. Na az izgalmas volt mert nem volt színes, és a kislány rendszeresen azt játszotta, hogy odaképzelte a teljes színskálát és a saját fantáziája szerint.  A történeteket hasonlóan szebbnek próbálta beállítani mint amilyen valójában volt. És erre a legékesebb példa volt a visszatérő napsütés motívum. Oda kellett figyelni amikor valamiről mesélt, hiszen ki hinné el, hogy a nap gyönyörűen sütött egy olyan délutánon, amikor mindenki tudta, hogy szakadt a hó New Yorkban, és egyetlen sugár sem hatolt át az egybe függő szürke hófelhőkön. Mia mégis másképp emlékezett, mert vidámnak akarta látni azt a helyzetet ami alapvetően nem volt az. Így lehetett az, hogy arra a hús nélküli reggelre úgy emlékezett, hogy anya a kedvencét csinálta, nyers palacsinta tészta közé kevert tojás leöntve valami édes sziruppal. Nos, valószínű ezekről a fajta nyalánkságokról a jövőben majd le kell mondania, hiszen az apukája vigyázni fog rá, hogy ne efféle baromságokkal kelljen jóllaknia vagy éppen nem, ennek a csöppségnek. Most mégis a bárányka kapcsán valahogyan nem sikerült elsőre közös nevezőre jutniuk, de úgy tűnik jelen pillanatban ahogyan a duzzogó kislány meghallja az apukája hangját a válla felett hátrasandít, még mindig összefűzve a kezei, hősies küzdelmet folytatva a sírással, és kapaszkodva a maciba. Az innivalóval nem lehet lekenyerezni, jelen pillanatban nem érdekli, az érdekli, hogy lesz bárány vagy nem lesz bárány, illetve, hogy éhes marad vagy sem. Igen megszokta már, hogy olyankor iszik jó sok vizet és elalszik rendszerint, mert így nem érzi, hogy éhes. Szomorú dolog, hogy egy hat éves gyereknek meg kellett tanulnia, hogyan tudja elnyomni az éhséget magában. Ezt soha senkinek nem szabadna ismernie, nemhogy egy ennyi idős picurnak. De az elvek azok elvek....legalábbis egy darabig még mindenképpen azok. Csak Rupert hangjára fordul meg, amikor egyezkedik a szép szőke kisasszonnyal, aki még rá is mosolyog Miára, ő meg teljesen le van véve a lábáról. Szóval nem kell megenniük a bárányt, és még annyi engedményt is kapott, hogy a gombával sem kell küzdelmet folytatnia. Így viszont, hogy gyakorlatilag minden úgy történt, ahogyan ő szerette volna megnyugszik és elkezd benne megmozdulni a gyermeki kíváncsiság. No igen, ha egy gyerek bizalmát meg akarod szerezni és a kíváncsiságát fel akarod kelteni hagyd rá...előbb vagy utóbb ő fog magától kérdezni és ő lesz az aki tudni akarja azt amitől az előbb még következetesen elzárkózott. Mia nagy nehezen visszafordul, de még nem bújik vissza az apukájához, még a medve közöttük helyezkedik el, annyira még nem enyhült meg, hiszen sok dolgot még tisztázni kell. Egyelőre azonban a maga sajátos módján kezd bele a békülős műveletbe. Megölelni nem hagyja magát, ha Rupert ilyet is szeretne csak a nyekergő nyöszörgés lenne a vége, úgyhogy talán mégis jobb hagyni, hogy a csöpp lány magától jusson el ismét ahhoz az állapothoz, amikor a közelében akar lenni. Most még a bari kapcsán érzett sértettség erősebb, de már igen erőteljesen dolgozik benne a kíváncsi kis lurkó, aki talán mégis tudni akarja, hogy miért is kellene azt az állatkát megenni.A meredek indítás volt ami megijesztette és a férfi válasza. A nyersesség ahogyan kimondta a szavakat ezek voltak amik Miát megijesztették. Persze bárki mondhatná, hogy a gettóban, nem puha plüss kesztyűvel simogatnak, hanem nagyon is odacsapnak, ha szükséges, de a kislány számára ez soha nem volt elfogadható. Ilyenkor aztán jött az elvonulás a maga által gerjesztett önringatás, ahogyan átöleli a kis kezeivel a saját mellkasát, kezeit mozgatva önnön hátán. Magát nyugtatja a nyugalmasabb énje a másikat. Óvatosan veszi el az innivalót és miközben szürcsöli a papáját nézik kitartóan a nagy boci szemek, mintha olvasni akarna az arcáról, keresne valami árulkodó jelet arra vonatkozóan, hogy komolyan gondolta amit mondott vagy csak be akarná csapni. Még bizalmatlan, még fenntartásai vannak, de ahogyan fogy az őszilé, és ahogyan látja, hogy Rupert nem gondolta meg magát, lassan elemeli a szájától a palackot és a férfi felé nyújtja.
- Megkóstolod az enyémet?- nem ő akar adni a sajátjából, hanem ő kér Rupertéből. Sajátosan édes gyermeki logika ez is. Ha valamit el akar érni, akkor nem kér, hanem felkínálja a sajátját, mert cserébe azt várja, hogy a másik is ad az övéből. Végül aztán amíg az étel megérkezik Mia is némiképp megnyugodni látszik
- Rupeeeeeert...- kezd bele végül a szokásos elnyújtott hangsúllyal, amely arról árulkodhat a férfinak, hogy a picur kezd visszatalálni a hangjához, de nem bújik vissza továbbra sem, egy minimális távolság még megvan. Mia lassan enyhült, de mégis ahogyan ott ücsörgött, egyetlen pillanatra sem kérte meg Rupertet, hogy tegye vissza székébe, nem akar az ölébe ülni, mert a tudata mélyén nagyon is igényelte a társaságát, még akkor is ha jelenleg haragudott rá. de ez nem olyan méreg volt, ez csak afféle pulykaméreg, kis gyerekes dacolás. Mégis a kislányban már most megvolt valami ami sok felnőttből hiányzott: annak beismerése, ha eltúlzott dolgokat. Rupert hangsúlyából és a mozdulataiból is érezte, hogy nem így akarta, hogy talán nem így szerette volna...Mia ezt mind érezte, noha szavakkal nem lett volna képes pontosan megfogalmazni.
- Ha a báránykát meg lehet enni a húsa miatt, akkor miért rajzolják olyan aranyosnak a könyvekben? A malackát sosem rajzolják, meg a tehenet sem...azokat mindig valami olyan helyre rajzolják ahol tyúkok is vannak. Olyan helyre ahol az ennivalót tartjuk. De a bárány az más...az aranyos, és azt sokszor nem oda rajzolják, hanem valami mezőre, ahol szabadon rohangálhat. Akkor miért kell megenni? - észrevétlenül simult a pici kéz az apukája kézfejére és abba kapaszkodott, egyelőre ennyi volt a közelség, amit visszacsempészett kettejük közé, aztán már beszélt is tovább, mert a téma felettébb érdekelni kezdte. Csak nem oylan magyarázatot várt, amit kapott. Az neki nem volt elég. Attól ez a reakció jött elő. Egy régi felszakadó emlék éhségről és olyan időkről amit talán jobb lenne ha lassan maga mögött hagyhatna, és ebben csak a férfi segíthet neki. Mia a békülés következő lépcsőjére lépett és most a medve volt akihez a szavait intézte szépen átpakolva a másik ülésre, ahol neki kellett volna ülnie.
- Most komoly dolgokról kell beszélgetnem az apukámmal, Mr Wilson. Te addig aludj, Picur.- nyomott egy cuppanóst a medve kobakjára, ahogyan a papája vele szokta, és még ugyanazt a becézést is használta, majd mikor már a macija biztonságban szunyókált visszafordult Ruperthez és most ő volt aki hozzábújt, két kezével átölelte és úgy magyarázott, kérdezett tovább
- És...és...és milyen íze van az olyan báránynak akit már meg lehet enni? Aki már nem olyan mint a rajzokon?

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |

MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

Mia nem volt haragtartó. A legtöbb gyerek nem az, igaz vannak olyanok, akik talán természetükből adódóan vagy mert otthon ezt látták anyutól és főleg a kislányok, hogy akár napok is eltelnek a szülők veszekedése és kibékülése között, azt gondolják, hogy így kell csinálni, hogy sok napon keresztül hagyni a másikat, nem szólni hozzá. A gyerek fejében a dolgok még a maguk egyszerű racionalitásában rajzolódnak ki, nem társít mögéjük semmit. Azonban ha nincs előtte minta, ahogyan  Mia előtt sem volt, akkor a dolgok másképpen történnek.  Egyetlen jó tanácsot kapott a mélyen vallásos Taylor nénitől, amely úgy szólt, hogy sosem szabad a szívében haraggal lefeküdni, és hogy a megbocsátásra kell mindig törekedni. Miának ez az egy dolog volt amire alapozhatott valahányszor megbántódott. Ezért is történhetett, hogy még akkor is ő ment hamarabb az anyukájához, ha tulajdonképpen nem is ő bántotta meg, vagy éppen nem is csinált semmit. Ezért történhetett az, hogy Miss Robinson legnagyobb megdöbbenésére, két veszekedő kisdiák között Mia úgy tett igazságot, hogy odament az egyikhez, hogy bocsánatot kérjen a másik nevében, aki szerinte a hibás volt. A miért kérdésre a kislány csak mosolygott és azt mondta nem akarta, hogy haraggal a szívükben feküdjenek le. Hát ennyire egyszerűen működött és Rupert talán még nem is sejti, hogy a kislánya ennyire nem haragtartó, de bizonyos, hogy néhány dologban ezen majd finomítani kell, mert nem lehet mindent bűn felett csak úgy elsétálni. Mia ugyanis a vétség súlya között nem tett különbséget. Nem mindegy, hogy egy báránysültön kapnak éppen össze vagy valami olyasmi történik, aminek a végén azok a csikknyomok a hátán maradtak. Ez talán olyan súlyos bűn, hogy soha nem lehet megbocsátani. És ha talán most még nem is fogta fel, most még nem is vesz róla tudomást, talán felnőtt korban jön majd a felismerés, amikor egy szebb ruhát nem tudna miatta felvenni. De ez lehetséges, hogy mégsem fog megtörténni, mert  egy olyan ember mellett lehet amilyen Rupert, akit kicsit megszelídített ez a csöpp hat éves tündérke. Most is ahogyan elveszi, a narancslevet, hogy szürcsöljön még most is őt nézi kitartóan, két kezével fogva az üveget nehogy kiöntse, vagy a szép ruhára borítsa. Mia minden olyan magyarázatra figyelt amire a papája külön felhívta a figyelmét, hogy fontos. Az egyéb dolgok, amelyeket ő kérdezett meg szinte a felét volt képes felfogni. Bólintott és visszacsavarta a kupakot, majd a békülés lassú folyamata közepette a kislány számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy bár lesznek olyan helyzetek, amikor Rupert nem éppen neki tetsző dolgot tesz, de ez sosem szándékos. Ez az amit  fel kell majd fognia és meg kell értenie, ugyanakkor mindig próbál majd a saját igazához ragaszkodni, mindig próbál majd kibúvót keresni, mindig próbál majd a sértődéssel manipulálni. Igen manipulálni, bár ő maga ezzel még nincs teljesen tisztában.  A magyarázat közepette aztán olyan történik ami vele még sosem. Rupert visszakérdez. A kislányon látható, hogy meglepi a dolog. Eddig csupán szabályokkal találkozott, vagy éppen egyszerű magyarázatokkal, esetleg Mrs Taylor azon mondatával, hogy „Majd ha nagyobb leszel megérted”. Ő viszont most akarta tudni, mert mi van ha nagyobb lesz már nem lesz rá kíváncsi, vagy addigra elfelejti? Éppen ezért a kislánynak minden információ, minden kérdésére a válasz azonnal kellett. És egyébként is ő már elég nagy, hogy megértsen mindent. Tény, hogy kevés hat éves gyereknek kell az anyját a saját hányásából felvakarni, és kevés gyereknek kell szinte minden második éjszaka újabb és újabb férfiakat kisétálni látni anyu szobájából. És kevés gyerek lenne képes feldolgozni, hogy ott nem apu van hanem azok az idegenek, és ő a kislánya nem kell oda. Hát ezért is szerette, hogy Rupert nem zavarja el, hogy sokszor fogja a kezét, és ott van vele ha rosszat álmodik. A jó dolgokat nagyon könnyű megszokni, és a férfi volt az utóbbi időben az első és egyetlen nagyobb horderejű jó az életében, nem véletlenül ragaszkodott hozzá ennyire. Mindig attól fájnak a legjobban a kemény szavak akit szeretünk….hát ezzel bizony a csöppség is így volt. Jött a homlokráncolós elgondolkodás, meg a kicsit feszült láblóbálás.
– Hááááát van amikor nem gondolkodom, hogy mennyire finom, megszoktam, hogy megeszem mert ízlik. Akkor a bárányka is olyan amin nem kell gondolkodni mennyire finom hanem megenni, mert ízlik?- kérdezett vissza összekapcsolva a két szerinte összeillő dolgot. Lehet, hogy nem volt összefüggés, külső szemlélő számára biztosan nem, de lehet nem is fontos. A lényeg az volt, hogy Mia felfogja, hogy ostobaság lenne nem megkóstolni valamit csak azért mert aranyos.
– Miss Robinson azt mondta, hogy húst enni valami isten szerint bűn…hogy olyan „tisztalátlan” dolog – a szó amit  a tanárnő használt az a tisztátalan volt, amit Mia nem tudott megjegyezni, mert számára semmi értelme nem volt. Nem mintha a másiknak lett volna, de azt legalább ki tudta mondani.
– De Santana meg azt mondta, hogy a tanár nénim nagyon buta és igenis enni kell husit mert abban sok „fehérség” van. – újabb félrehallott szó, a fehérjére vonatkozott, ami a kislány számára megint nem jelentett semmit, és ugyebár akkoriban még nem volt egy apukája aki ezt elmagyarázza neki. Mármint, hogy pontosan mit is jelent a szó, és ebben a helyzetben nem jelentett a kislány számára egyebet csak egy magyarázatot, hogy a fehérség kell mert hasznos, Santana is megmondta.
- És azt is mondta, hogy semmiféle rosszra nem kell gondolnom csak mert szeretem a bocit, meg a malackát. És nincs is….és a bárányka miatt sem lesz, mert ami aranyos, azt attól még meg lehet enni, ha ő már nem akar élni, akkor…akkor mi meg tudjuk enni. Jó, értem.- bólintott a végén sajátos kis okfejtése kapcsán, de a továbbiakban már nem variált, de legközelebb meg fogja kóstolni, azt a húsízű barikát. Amikor azonban Rupert bejelentette, hogy vissza kell ülnie a helyére Mia megcsóválta a fejét.
– Hát de most tettem oda Mr Wilsont és már biztosan alszik. Most ébresszük fel? Hát jó, nem akarom semmiképp leenni a ruhámat mert akkor csúnya lesz. Héééé Mr Wilson, ébresztő álomszuszék….ne haragudj de fel kell keltenem téged, az apukám azt mondta vissza kell ülnöm ide, de ne aggódj nem lesz semmi baj, maradhatsz nálam.- magához öleli a maciját és mosolyogva nézi végig ahogyan Rupert visszaülteti a székbe, majd mielőtt az apukája visszaülne Mia még csimpaszkodva nyom egy hatalmas cuppanóst az arcára, ahogyan éppen éri a mozdulat közepén. Nem fűz hozzá különösebb magyarázatot, ez is azon megnyilvánulása amelyet azóta művel, hogy vele van. A legváratlanabb helyzetekben rátörő szeretet megnyilvánulásai ezek, amelyek eddig hiányoztak az apróság életéből.  Ha éppen rajzolás közben tört rá, hát felpattant odafutott Ruperthez és édes mindegy mit csinált Mia csüngött rajta mint valami kis mazsola a szőlőtőkén, és nyomta a puszikat. A kislány, aki idáig nem nagyon mutathatta ki az érzéseit, mert nem nagyon volt kinek, és Mrs Taylor sem volt az az ölelgetős fajta, az anyja meg hát….legfeljebb ha a szokásos adag benne volt, de akkor is inkább saját, önös érdekéből tette. Mia magától valahányszor próbálta megölelni, Barbara eltolta, sokszor elég durván ellökte a csöppséget. Talán jobb, hogy így alakult, mert még nem ment ez át Miánál abba, hogy egy idő után senkit nem akar megölelni, mert félni fog a visszautasítástól. A szép szőke utaskísérő meghozza az ételeket és jó étvágyat kívánva hozzá távozik, hogy mindenki más is megkapja a sajátját.  Mia egy darabig nézegeti az ételt, majd az evőeszközöket és vakarja a fejét. Hát ezt hogyan kell megenni? Még sosem látott ilyen ennivalót és fogalma sincs róla mit kell vele kezdeni.
– Rupert….ezt hogy kell megenni? És kiszeded nekem belőle a gombát? Még sosem ettem ilyet, elég furán néz ki, de megkóstolom. Azt mondtad nem mindent azért eszünk meg mert finom, hanem mert meg kell enni, hogy jól lakottak és egészségesek legyünk.- idézi vissza a csöppség az apukája pár nappal ezelőtti szavait mint egy jól megtanult leckét. Mia pedig tanulékony volt és alapvetően szófogadó. Persze komoly indoklások nélkül nem nagyon volt hajlandó elfogadni semmit, mert alapvetően kíváncsi is volt. Kíváncsi de szófogadó, talán lehet ezzel a két tulajdonságával kezdeni valamit a jövőre nézve.
– Ha ügyesen megettem visszaülhetek az öledbe?- érdeklődik tovább, mintha ez lenne a másik legfontosabb dolog az elkövetkezendőkben.

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |

MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

Mia életében először találkozik érthető és elfogadható magyarázattal úgy általában bármivel kapcsolatban. Nem nagyon szokta meg, hogy Ruperthez hasonlóan bárki elmond neki dolgokat vagy éppen megindokolja, hogy mit miért kér tőle. Ezek általában parancsként érkeztek úgy az iskolában mint Taylor néni részéről, és bár nem kétséges, hogy ez utóbbi személy valóban jót akart a kislánynak tudattalanul mégis rosszat tett. De nem lehet az idős Mrs Taylor szemére vetni semmit, hiszen nem volt gyereke - ezek egészségügyi okokra voltak visszavezethetőek- tehát bármit tett azt saját meggyőződésből és színtiszta jóindulatból tette. Ugyebár a mondás, hogy a pokolba vezető út is....
Mia nehezen ül vissza a másik ülésbe, egyrészt, mert Mr Wilsont fel kell ébresztenie másrészt meg mert vissza kell másznia Rupert öléből, és az most bizony nagyon nehezére esik. ragaszkodik hozzá, egyre jobban és valószínű még sok hétnek el kell telnie ahhoz, hogy Mia képes legyen ezt a túlzott rajongást valamiképpen kontrollálni.Főleg ha ebben az apukája nem partner, mert hasonlóan a csöppséghez ő is élvezi ezt az egészet. Mit is várhatnánk egy olyan kislánytól aki életének eddigi időszakában mindenféle érzelmi megnyilvánulást nélkülözött, akinek fogalma sincs róla milyen egy őszinte anyai ölelés? Persze mindezt Rupert sem képes megadni neki, de talán némiképp tompítja a hiányt, mit Barbara okoz a pici lányban. Mert akárhogy is, akármilyen is volt Barb a mamája, és Miának hiányzik. Érezhető ez abból ahogyan néha csöndben marad és láthatóan a gondolataiba temetkezik és ilyenkor a jóég a megmondhatója mi jár a pici buksijában. Persze hogy az anyukája, a szőke hajú királykisasszony Mia szemében, aki soha nem avanzsált gonosz boszorkává pedig a viselkedése alapján oda illett volna. A kislány lerendezte azzal, hogy biztos valami átok sújtja és azért ilyen.
- Jóóóóó akkor nagyon sok fehérséget akarok enni mert a tojást is és a tejet is szeretem.- bólogatott Rupert szavaira, miközben hagyta, hogy azt a furcsa kis bigyót elé hajtsa amire majd elvileg az étel fog megérkezni. Mia némán nézte végig miközben Rupert a húst cincálta szét, és néha elfintorodott, amikor feltűnt egy-egy gomba darab a színen.
-Fúúúúúj nem szeretem a gombát. És amúgy is nem akarom, hogy beteg legyél tőle, ha valami rossz gomba amit nem vizslátoltak meg rendesen, akkor fájni fog a pocakod állandóan a mosdóba fogsz járni én meg itt ülhetek egyedül. Na azt nem akarom!- méltatlankodott a csöppség igencsak homlokráncolva, majd jött a miás jótanács, amolyan egyszerűen és lényegre törően.
- Szerintem te se edd meg a gombát! Abban nincs fehérség!- és bűbájosan vigyorgott az apukájára, néha vissza-vissza nézve arra miképpen vágja szét a húsdarabokat, majd mikor elé került az ami már fel volt szeletelve a husit jóízűen kezdte falatozni, a zöldség körettel azonban csak szórakozott. A répát külön választotta a borsótól és a brokkoli és a szélére került. Zöld borsó, sárga répa, zöld brokkoli. Néha egy apró villácskával bekotort a szájába de szinte csak a húst csipegette ki közüle. Aztán átnyúlt a kis palackért, lecsavarta a kupakot és ivott belőle, majd oldalra sandítva nézte miképpen tűnik el az étel sokkal gyorsabban a papája tányérjáról mint az övéről. Ezen kicsit elgondolkodott. Ő miért nem tud olyan gyorsan enni mint mondjuk Rupert? Újabb húsfalat rágcsálása és egy intenzívebb láblóbálás közepette tette fel a kérdést, ami most jelen pillanatban foglalkoztatta. na igen, Mia és az azonnali válaszok percei. Nem nagyon szeretett várni és Rupert az utóbbi egy hétben hozzászoktatta ahhoz, hogy kérdezzen és a válasz érkezni fog. Miát pedig nem kellet erre sokáig biztatni. ha kellett ha nem minden kíváncsi érdeklődésének hangot adott, ahogyan most is tette.
- Te miért eszel olyan gyorsan Rupert? Figyellek egy ideje.- sandított mókásan a papájára, majd az oldalán pihenő medvére is.
- És Mr Wilson is figyel egy ideje, és mondhatom neked, hogy olyan gyorsan eszel hogy pfuhhhhh- pici ajkait összeszorította és benn tartotta a levegőt mint valami apró kis rágcsáló, majd kiengedte ugyanazzal a lendülettel
- Szóval neked sokkal több fér el a villádon pedig ugyanakkora mint az enyém. Miért tudsz te gyorsabban enni mint én? Szerintem te nem is rágod meg az ételt. És márpedig Mrs Taylor azt mondta, hogy nem nyelünk úgy mindent mint kacsa a nokedlit, mert akkor a gyomrunkba keletkezik egy bibi amihez doktorbácsi kell, hogy meggyógyítsa. És én nem akarom, hogy bibi legyen a gyomrodba mert akkor megint egyedül maradok. Úgyhogy rágd meg szépen az ételt apu!- az utolsó mondatot annyira tüneményesen mondta, hogy talán még egy acélszívű ember is meglágyult volna tőle. Mia nem volt buta gyerek, bár tény, hogy bizonyos dolgokat sajátosan értelmezett.Innentől aztán különös figyelmet fordított arra, hogy az apukája alaposan megrágja az ételt, és nem csak úgy félig, mintha sietni akarna valahova. Taylor néni mindig azt mondta az étkezés nagyon fontos, bár talán a kislány ezzel vajmi keveset tudott kezdeni, mert szinte csak akkor látott normális ételt, amikor az iskolában vagy éppen az idős asszonynál volt. Néha vigyorogva játszadozott azzal, ahogyan rágcsálta a husit, vágta a mindenféle mókás arcokat, de jóízűen falatozott és a szétválogatott zöldség köret is fogyott előle észrevétlenül. Amúgy is mióta Ruperttel volt az étvágya ezerszeresére nőtt, gyakorlatilag a rozsdás szöget is képes lett volna megenni ha megfelelően van elkészítve. Még a maradék őszilevet szürcsölgette amikor a szőke utaskísérő visszatért és Mia mosolyogva kezdte el faggatni ahogyan elvette előlük a tányérokat. A gyerekek általában nagy érzékkel szoktak beletenyerelni ezekbe a dolgokba.
- A néni is Las Vegasban lakik?- a fiatal nő láthatóan zavarba jött, paprikavörösen pillantott a kislány papájára, mosolygott, majd visszatekintett Miára.
- Nem, én nem Las Vegasban lakom. Én...dallasi vagyok, eredetileg.- ezt már úgy mondta, hogy Rupertre nézett majd megint elnevette magát, egészen helyes volt a mosolya, Mia meg továbbra is kíváncsian nézegette szürcsölve az innivalót.
- És sokat szoktál járni Las Vegasban?- lehet már kicsit túlment egy határon de az első osztály utaskísérői megszokták a gyerekek érdeklődését. Mia pedig olyan tüneményesen vigyorgott a kis szemtelen kérdései közepette, hogy egyszerűen nem  lehetett haragudni rá.
- Mert én és az apukám ott lakunk.- tette még hozzá a kegyelem döfést, amire a szőke már nem nagyon tudott mit válaszolni, ha eddig vörös volt, hát hozzá képest a pokol tüze semmi volt. Egy bocsánatkérő pillantás Rupertre, majd egy utolsó Miára.
- Hozzak még neked egy kis őszilevet?- a kislány feje hevesen bólogatta az igent, majd mikor a kisasszony a tányérokkal távozott a papájára pillantott.
- Ugye nem mondtam a néninek valami rosszat? Mert nagyon piros volt. Olyan volt mint Taylor néni bácsikája, amikor eljött látogatóba, és chili szószt evett. Csakhogy a néni kétszer annyit tett bele mint szokott. Pedig én szóltam neki, hogy már egyszer tett bele, de nem hallgatott rám, azt mondta biztosan rosszul láttam és még egy adagot szórt bele. Na és amikor a bácsikája megkóstolta...hihi- kuncogott Mia magához húzva a medvét és elbújt a bundába mintegy szégyenlősen.
- Képzeld Rupert egész délután a wc-re járt, és én meg kinevettem. Pedig azt mondta Taylor néni, hogy ez csúnya dolog. De miért lenne csúnya dolog, ő tett dupla adagot az ételbe, nem én?- és Mia újra nevetett, majd a kezét nyújtotta a férfi felé.
- Most már az öledbe akarok menni!- jelentette ki határozottan pici kezeivel újra meg újra a levegőbe markolva, jelezve a türelmetlenséget. Álmos volt, beszélgetni akart és az apukája megnyugtató közelségére vágyott. Mia egyszerűen képtelen volt betelni azzal a törődéssel amit Ruperttől kapott, és ezzel gyakorta vissza is élt. De ki tudna haragudni rá ezért, hiszen mindezt eddig nélkülöznie kellett. Na de majd most....

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |

MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

Rupertnek biztosan van rengeteg olyan rossz tulajdonsága, amelyet Mia még fel sem foghatna vagy meg sem érthetne, és valószínű, hogy ezek nagy része a jövőben felszínre sem fog kerülni. Ha ilyen lenne is a tőle megszokott módon megszépítené, vagy megmagyarázná, még akkor is ha annak logikáját csupán ő értené és senki más. A hús valóban ízletesebb mint a zöldség, Mia pedig világ életében rajongott a hús ételekért, és ettől még az sem tántorította el, hogy Miss Robinson ennek éppen az ellenkezőjét próbálta a kislánynak elmagyarázni. Persze Mia életében a felnőttek fontossági sorrendet képeztek, és ha ellentétes véleményt hallott, akkor arra hallgatott, akinek a véleménye sokkal többet számított neki. Santana pedig elég sok tekintetben lekörözte a tanár nénit. Mia valamiért ösztönösen vonzódott az utcazenészhez, a furcsa öltözékéhez, talán azt a kitaszítottságot érezte meg benne, ami az ő életére is jellemző volt. Olyan sok hasonlóság volt közöttük, hogy a kislány számára a lelki rokonság magától értetődő volt. Santana számára pedig Mia jelentette azt a tisztaságot, azt a szépséget ami a világban olyan kevés helyen volt fellelhető, kizárólag az olyan gyerekek lelkében mint a csöppség. Ha tehette volna magához veszi, de minden bizonnyal a romos kőházak árnyékában nem nála lett volna jobb helyen a kislány, bár ha tudta volna, hogy tető van ugyan a feje felett de milyen tető....tán még az ő romjai is nagyobb biztonságot jelentettek volna a Pindur Tündérnek. Így nevezte el Miát, és erről szólt a dala is. Nem tudni milyen indíttatásból jutott éppen ő eszébe a kislánynak, miközben megbújt a papája ölelésében és a kis arcát még nyomta is a puszikhoz, aztán pedig csak Rupert mellkasára fektette a fejét, és laposakat pislogott. csak annyi időre szakadt el Ruperttől amíg Mr Wilsont ismét visszaültette abba a székbe ahol eredetileg neki kellett volna ülnie, majd megint bevackolta magát az apukája ölelésébe, és boldogan hunyta le a szemeit, majd nyitotta ki újra. Elmosódott körülötte minden, a zajok tompábbak lettek, egy ideig úgy tűnt Mia el fog aludni, de mégsem. Elkezdte megint lóbálni a lábát, és a fején lévő hajráfot kicsit morogva szedte le, majd rakta félre azt is nem messze a medvétől.
- Nyomja a fejem így, nem jó. Most amúgy sem zavar a hajam. Jó itt  nekem, Rupert.- jelentette ki egyszerűen és édesen halkan, majd visszahajolt és megint csendben volt pár perc erejéig, de ez nála mindig afféle vihar előtti csend volt. Ha Mia sokáig nem szólalt meg, akkor vagy valami baja volt, vagy pedig nagyon foglalkoztatta valami, és ilyenkor kérdések özöne következett, vagy éppen egy történet, amit fontosnak tartott megosztani Ruperttel. És a férfi mindig figyelt rá. Nem zavarta el, nem fojtotta belé a szót, nem mondta, hogy most már elég lesz, menjen és rajzoljon valamit. Mindig végig hallgatta és minden alkalommal magyarázott vagy éppen korholt. Mia pedig nem bánta. Még akkor sem ha éppen letolta őt valamiért amit nem lett volna szabad. Hamar rájött, hogy ez azért történik mert törődik vele, mert fontos, hogy a kislánya megtanuljon viselkedni, és Mia annyira szerette volna ha Rupert tényleg büszke lenne rá, a legbüszkébb mindazegész világon. Ezek a hosszú percek most arról szóltak, hogy a hús kapcsán megint eszébe jutott Santana. Megemelte picit a fejét, hogy Rupetre nézhessen, és onnan magyarázott neki igen komolyan.
- Azt meséltem már, hogy...- nagyon sokszor kezdődtek Mia mondatai így amikor az életének valamely olyan mozzanatát szerette volna megosztani Ruperttel ami számára fontos volt. Lehetett az éppen szomorú, vagy vidám, vagy a kislány által megszépítette, amelyen ő mosolygott, de talán az apukája már nem annyira.
-...Santana régen tanár bácsi volt. Azt mondta, hogy földrajzot és fizikát tanított nagyoknak. Megkérdeztem tőle, hogy ezek mik és elmesélte, hogy a földrajz az egy olyan dolog, amikor megtanuljuk, hogy mi hol van és milyen magasan és még nagyon sok hasznos dolgot, ami arra jó, hogy megismerjük a helyet ahol élünk. Szerinte ez arról szól, hogy ismerjük a környékzetünket.- újabb félrehallás, bár Miánál ezen már meg sem kell lepődni. Sajátos kis nyelvezete volt időnként, az értelmes mondatot közé becsempészve valami oda nem illő, ami csak hangzásában hasonlított az eredetire.
- A fizika....fúúúú hát az meg mindenféle varázslattal foglalkozik, azt is mondta nekem Santana. Például, hogy miért nem merülünk el a vízben mint mondjuk a vas, vagy miért tudunk repülni...téééééényleg- ragyogó szemeit az apukájára emelte és a feje is megemelkedett kicsit amikor eszébe jutott, hogy még erről is beszélt neki a zenész
- Mesélt erről is nekem, meg arról, hogy a macskák miért mindig talpra esnek, meg arról, hogy mi a könnyebb a toll vagy a vas ha ugyanakkora a súlya. Santana nagyon okos ember, és nagyon szépen énekel, csak nagyon szomorú a hangja...de ezt már azt hiszem tényleg mondtam.- Mia visszahajtotta a papája mellkasára a fejét, és hagyta, hogy Rupert cirógassa a haját. Ezt nagyon szerette és Taylor nénin kívül nem nagyon csinálta ezt senki. De a néninek öreg és csontos ujjai voltak amik néha megremegtek. Miának eszébe jutott az az este amikor anya barátja bejött a szobájába és riadtan rezzent össze. De az emlék csupán pár pillanatig tartott, mert érezte hogy ez most más, hogy ettől nem kell félni, hogy az apukája soha nem tudná bántani, hogy mindig így fogja szeretni. Mia pici szíve hatalmasat dobbant a gondolatra, és egy pár pillanatig meg sem mert moccanni, még a lába lóbálását is befejezte, csakhogy Rupert még így szeresse, ahogyan most. Mia szeretetéhsége csillapíthatatlan volt, és talán a legutolsó apró kis buksipuszi, vagy egy újabb ölelés sem lesz képes azt a hosszú nélkülözést pótolni amiben része volt. Azt tartják, hogy a gyermek, aki élete első éveiben nélkülözni kényszerül akár a legkisebb ölelést is a szülője részéről örök életére vágyakozni fog után, hogy az igazi megnyugvást ez hozza el számára, ha valakiből érzi a mérhetetlen szeretetet.
-...egyszer megkérdeztem, hogy miért zenél? Azt mondta, hogy kisemm...kisemm...kisemm...- bosszankodva rázta meg a fejét, hogy nem találja azt a szót amit a zenész használt, így aztán egyetlen percig kereste a megfelelő magyarázatot, amit Santana is adott a helyzetére.
- ...szóval azt mondta, hogy volt neki háza és van egy kislánya is, és olyan mint én...vagyis amikor utoljára látta olyan volt mint én. Rachelnek hívják. De már nagyon régen nem látta...van annak hét éve is. Hét év az nagyon sok idő, ugye Rupert? És azt is mondta, hogy elzavarták a házából az a néni aki a felesége. De nem értettem, hogy miért. Mit jelent az, hogy "összeállt a sógorommal?"- pillantott fel újra Rupertere, mert Santana ezt a kifejezést használta amikor a kislánnyal beszélt, de Mia nem nagyon értette csak annyi volt világos a számára, hogy a férfinak van egy kislánya, Rachel, akit már régóta nem látott, és aki hasonlított Miára, és akinek azért kellett elhagynia az otthonát mert a néni aki a felesége "összeállt a sógorommal". Na ez a rész volt kicsit ködös a lánykának, talán majd Rupert elmagyarázza.
- Most, hogy már nekem is van apukám, azt hiszem tudom mit érezhetett Santana. Neked is fájna ha már olyan sok ideje nem látnál Rupert? Az apukáknak mindig fáj, ha a kislányukat nem láthatják ugye?- óriási boci szemekkel meredt Rupertre, majd a csöpp kis kezével végigsimította az arcát. Talán még kuncogott is, hogy nem volt szúrós mint máskor, de egyébként nagyon komoly arcot vágott.
- Engem soha senki nem vehet el tőled, még akkor sem ha "összeáll a sógorommal"- bár értelme nem volt a a mondatnak, de Mia ezzel próbálta elmagyarázni, hogy ő mostantól mindig az apukájával akar maradni, és nem akar úgy járni mint Rachel, Santana lánya. Mia odabújt a papájához és a "House of the Rising Sun" dallamát kezdte dúdolni. Még meg kell majd kérdeznie miről szól a dal. Santana mindig sírt amikor Mia ezt kérdezte, és olyankor többnyire csak megölelgette a pici lányt, és Rachelnek hívta. Miát nem zavarta. Ő éppen olyan kedvesen és gyermekien bújt hozzá, ahogyan most Ruperthez. A kislány csupaszív volt....valóban csupaszív.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |