Törékeny Tiszta Tulipán

Sosem volt hitem, pedig Elina néni még templomba is sokszor elvitt, de emlékszem már gyerekként is megrémítettek a hatalmas, csarnok szerű építmények, az a halott szag, amely körüllengte ezeket az épületeket. Mintha az idő itt megállt volna, valahol a középkor tájékán és onnan egy tapodtat sem lépett volna tovább. Én viszont nagyon is élni akartam, és nem akartam elhinni, hogy létezik valami olyan erő, amely ennyire a halált, ennyire a múlandóság, emberekbe nevelt érzetét akarta volna sugározni felénk.Nem szerettem, hogy suttogni kellett, a tömjén szagtól felfordult a gyomrom, és attól ahogyan néztem azokat a furcsa, maszk szerű arcokat, ahogyan átszellemülten egyetlen emberre figyelnek. Abba a furcsa ruhába öltözött alakra, akinek a hangja olyan volt, mintha hideg pengét simítottak volna végig a karomon. Egyszerre volt fájdalmas, és egyszerre simogató, de mindenképpen hazugság. Nem szeretem a hazugságot, megérzem már egyetlen rezdülésből is ha valaki nem őszinte hozzám. Hallom a hangján, ahogyan elrejteni próbálja a nyilvánvalót. Megtanítottak rá, ahogyan arra is megtanítottak, hogy nekem is mindig őszintének kell lennem következmények nélkül. De ez mellette nem jelentett gondot, nem jelentett mert szerettem, mert éreztem, hogy ő valóban és őszinte hozzám. Hogy ez csupán megjátszás lett volna, vagy átszellemült maszk, mint a templomi közösség tagjainak arcán? Nem hiszem. Mattről sütött, hogy boldognak akar látni, és nem csupán azért, mert ő ezt szeretné, hanem mert én is. Figyelt rám, látni akarta, hogy én mit gondolok, hogy én mit érzek, hogy mi jár a fejemben. Ó volt ott rengeteg minden, olyan dolgok amelyeket azt hiszem még magam előtt is szégyelltem, és amelyet éveken keresztül rejtegettem a nevelőim elől, mert tudtam, hogy gond lenne belőle, hogy büntetést érdemelnék, mert bizonyos kérdésekben másképp látok, más szemüveggel nézem a világot. Matt azonban azt kérte tőlem, hogy szabadítsam fel, hogy feszegessem a határokat és nem baj ha átlépem. A büntetés gondolata azt hiszem csak egy darabig feszélyezett, mert tudtam, már abból ahogyan hozzám ért ahogyan megcsókolt ahogyan simogatott, hogy magának akar, hiszen pontosan ezért voltam itt, ugyanakkor sosem tudna ártani nekem. Nem tudom miért gondoltam ezt, egyszerűen ott volt benne, a tekintetében, amikor belenéztem a szemeibe. Féltem belenézni, mert minden alkalommal elmerültem benne, éreztem a hűvösét, ugyanakkor éreztem, hogy körülzár, elringat és én beleveszek ebbe az álomtalan álomba, ebben az észveszejtő érzéstengerbe amit ezzel a holmival okoz nekem. Nem tudok mozdulni, a testem mégis minden rezdülésre felel, és látom rajta, hogy még többet akar belőlem. Akár darabjaira is cincálhatnám magam az is kevés lenne, és nem csak neki de nekem is. Falatonként adnám magam a szájába, csókonként lehelném bele, mindazt amin most keresztül megyek azáltal amit okoz bennem. Megfulladok és a mennybe megyek egyszerre, de nem érdekel semmi csak ő itt legyen. Egyedül nem lennék ezt képes elviselni, kell és szükségem van rá hozzá. Úgy vágyódom utána mint ahogyan a parttalan folyó vágyik vissza hűs medrébe, úgy akarom, hogy megadja nekem amiből csupán kóstolót kaptam. Mohó lettem, semmi nem elég, de legfőképpen belőle nem elég amit kapok. Túl kevés, túlságosan az. Érzem, hogy a testem egyre forróbbá válik, úgy lettem lázas, hogy valójában nem voltam beteg, vagy de, mégis az voltam az ő betege! Belebolondultam és belebetegedtem abba, amit éreztem és a tüneteket a testem produkálta, nem voltam képes irányítani, mégis meg akartam neki adni amire vágyott. Látni azt amit kivált belőlem, hiszen ezt akarta, tudom, mert már a fürdőben is erre vágyott, ott is szüntelen ostromolt a halkan duruzsoló hangjával, amitől minden szőrszál a karomon vigyázzba vágta magát. Őrületesen akartam, hogy közelebb legyen hozzám, de nem őt éreztem hanem a ruha szorítását, ami a nyomába sem ért annak, amikor Matt hozzám simult. Mégis valahogyan különösen jó volt eltelítődni vele, érezni, ahogyan bensőmet ostromolja az a fura szerkezet és nem vagyok képes másra csak elviselni elszenvedni mindezeket. Ó de nem volt ez akkora szenvedés számomra, hiszen éreztem, hogy az utolsó kis porcikám is megremeg ahogyan felsikoltok, hangom ezer orkánként szakította át a teret és csak vergődni voltam képes, mert ahogyan mozdultam, ahogyan a csípőmet dobáltam egyre mélyebben feszült belém a ruhából kiáramló hab, és hozzáértő kézként masszírozott, repített soha nem tapasztalt magasságok felé. Illetve túlzás lett volna állítani, hogy soha nem tapasztalt, hiszen alig pár órája ismertem meg milyen érzés, amikor egy férfi igazán szeret, én így képzeltem legalábbis, az én fejemben ezek a dolgok tökéletesen összekapcsolódtak és hittem benne, hogy a szerelem az nem csupán egy érzés, nem csupán az ami megszületett bennem és érzem valahányszor csak rápillantok. Hogy most is, ahogyan kinyitom a szemeimet és érzem, hogy marják a könnyeim, zokogni tudnék a gyönyörűségtől, és azt hiszem a mosolyom, ahogyan a könnyeken keresztül ránézek és megnyalom kiszáradt ajkaim, a zihálásom után, abból is éreznie kell mennyire akarom, hogy mennyire szükségem van arra amit tesz. A szerelem ez is, amikor megadja nekem úgy, hogy nem is kértem, hogy én akartam neki örömet okozni, mégis felerősíti a sajátomat és engem tesz vele boldoggá, pusztán a tudattal, hogy neki jó, hogy neki így tökéletes. Akarnék hozzá préselődni, belebújni a karjába, hallom ahogyan kis ékszereim a csuklómon csendülőn csörömpölnek, mint apró harangok, és már ismerem őket, mert egyet jelentenek a férfival akit szeretek. Nem létezett jelenleg édesebb dallam számomra csak a rajtam lévő rabigák hangja, ahogyan alárezdül Matt fülemhez és a nyakamhoz adott csókkal vegyes sóhajainak. Annyira akartam, hogy nem voltam képes visszafogni magam, a magasságok már nem léteztek....határ a csillagos ég, tartja a mondás, de én tudtam, hogy ez egy hazugság, hogy ettől magasabban járok, hogy már elvesztem az univerzumban és ha nagyon kapaszkodom, akkor képes leszek áthatolni rajta. Szakad körülöttem minden, hallottam nyekkenni a furcsa anyagot az ágyon, és a saját hangom végtelenül idegenül hatott, ahogyan hörögve és sikoltva adom meg magam neki, nem tudom hanyadszor, de nem először, mégis most valahogyan erőteljesebb volt, mert mindezt kiegészítette számomra Matt. Vergődtem és azt hiszem egyre hangosabban könyörögtem, hogy szabadítson meg, hogy legyen számomra ő a megváltás, mert semmiféle gyönyör nem képes a számomra őt pótolni, legfeljebb csak egy ideig.
- Kérlek, kérlek...kérlek szépen...kérlek Matt, Édes Matt...kérlek...könyörgöm...- annyira nehéz volt minden szó, mintha ült volna valaki a mellkasomon és felszakadtak belőlem remegve és néha olyan magasságokban amelyekről eddig nem is tudtam hogy képes vagyok rá. Megnyílt előttem a világ és én beléptem rajta. Nem akartam megváltozni, a helyzetet akartam változtatni magamhoz. Oldalra fordítottam a fejem, és kezemet nyújtottam felé, hogy szeressen, hogy adja meg számomra ő amit ezer ilyen ruha sem tudhat. Nekem ő kellett, és ez a Gyönyör- ruha csupán előkészített neki. Mindig az ő Anája maradok  akárhol vagyok, akár ebben a bűnösen édes szobában, akár a konyhában, akár a nappaliban, ó egek és nem is akarok tőle szabadulni, hanem hozzá közelebb lenni.
- Én Téged akarlak...a...r....ruuuu...ha...könyörgöm Matt...neeeee!- nem tudtam kontrollálni a szavaimat és azt hiszem eljött az a pont, hogy nem voltam képes a továbbiakban ésszerű és elfogadható mondatokat kiejtetni a számon. A mindent beborító eszement érzés volt csak a testemben, meg az, hogy a férfit akarom, akinek most futott végig a csókja a nyakam vonalán. de ez már kevés volt ahogyan kevés, mint vitorlának a könnyed nyáresti szellő. Vihart, akartam, vihart aminek Mr Bradock a neve...vagy nem is...Matt...Matthew az én Matthew-m. Végre nekem is volt valakim aki az enyém,mert tudtam  hogy így van, egyszerűen éreztem.

Tag:Matthew| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: | Note:

Törékeny Tiszta Tulipán

Kínozz még! Legyen édes, legyen bűnös, legyen bármilyen csak tedd meg, mert addig is törődsz velem. Csak velem. Ezt kívántam magamban, pedig már egyre elviselhetetlenebb volt ami a bensőmben történt. Az életre kelt vulkán azt hiszem hozzám képest semmi lehetett, éreztem, hogy a ruha alatt a nedvesség lávaként önt el, annyira marta a bőrömet, és beterítette, elemésztett,felperzselt mindent amit elért, én meg csak vergődtem egyre tehetetlenebbül, rabul ejtve neki és általa. Bántam volna? Egyetlen pillanatra sem. Az érzéseim mozgattak, ezek töltötték meg élettel minden mozdulatomat, rá gondoltam, ő járt a fejemben, mindent kitöltött, a láthatatlan kéz bennem az ő keze volt. Hallottam a hangját, ahogyan duruzsol, jól esően és szinte robbanni lettem volna képes ahogyan a testem még jobban megfeszült és már sokadszorra is megadta magát neki.Nem kaptam levegőt mégis a csókjára vágytam mohón, fejemet felemelve lopkodtam el, csíptem el amikor csak tudtam, amikor éppen nem a sikoltásom hallottam tompán visszaverődni ezekről a bűnösen gyönyörű falakról. Kavarogtam ebben az óceánban, amely a szemeiből kelt életre, hullámait meglovagolva száguldottam tovább és azt hiszem olyan érzés volt mint amikor megmerítkezik az ember a múltban és a jövőben egyszerre, amikor a fények vakítanak, de mégis érezzük azt a semmihez sem fogható megnyugvást, hogy bármerre is lépünk ő ott lesz. Ott hagyja a bőrömön a mosolyát ujjának egyetlen lenyomata vörös pecsétként örökre itt marad. A bilincsek...tudtam, hogy mi a jelentésük. Hozzá kötnek, bár azt hiszem én már akkor a szívemen viseltem ezeket amikor még csak a képen láttam. Most pedig egy életre kelt látomás volt, az én csodám, az én gyönyörű csillagom, aki itt ragyog nekem. Sötét és pimasz egyszerre, de akkor is az enyém, és arra vár, hogy a fényem ölelje körül. Én kellek neki érzem, és én szeretnék még többet adni magamból, mint amit már eddig adtam neki. Hogyan tudnék ettől tökéletesebb lenni a számára? Úgy éreztem ez még mindig kevés, hogy a lehetetlennek hazudott dolgokat is képes lennék megadni neki, hogy a legtisztább érzéseket kötöttem csokorba és vetettem a lábai elé, hogy akár egy varázsszőnyegen lépkedve jusson el hozzám. A testem adta a választ neki, a megszülető gyönyör pillanatai, amit ő okozott még akkor is ha közöttünk itt volt ez a ruha, amely már olyan erőteljesen vibrált bennem, hogy együtt zendült a hangjával, a saját sóhajaimmal, a saját nyögéseimmel, mind egyetlen frekvenciába fonódtak és ebből született meg ezredszer is a beteljesülés. Neki adtam, csak az övé volt és a mosolyom, a ragyogó szemeim azt hiszem sokkal többet elmondtak a számára mint a szavaim lettek volna képesek. feltéve ha meg tudtam volna szólalni. Már a látványa is belém fojtotta a szavakat, még akkor is ha képes lettem volna nem némán csak csodálni őt onnan a világ tetejéről, ahol a lábam lóbáltam.A ruha vibrálása lassan hagyott alább, de az én testem még mindig a játéka rabja volt, nem bírta abbahagyni a mozgást, ahogyan én sem, izmaim görcsbe rándultak, megfeszítettem magam belülről is, szorítottam és engedtem, és ezt még nagyon sokáig csináltam, a csípőm is mozdult ezzel párhuzamosan, és a könnyeim már beterítettek. Könnyeztem alul és felül, és mégis ott volt a boldog mosolyom a kínzón fájdalmas a magatehetetlen, akinek ez még nem volt elég, aki többre vágyott, aki megkóstolta ennek a fajta gyönyörnek az ízét és ha lehetne soha nem menne ki ebből a szobából ameddig itt van mellette Matt. Úgy rázkódott a testem mint aki a hidegben vacog, pedig soha nem éreztem ettől forróbb tüzet korábban. Égett minden porcikám,és azt szerettem volna, ha ebből neki is jut, adni akartam neki egyre többet és nem csupán a látványt, hanem magamat is. Csalogattam az utolsó mozdulatommal is, bár fogalmam sem volt mit csinálok, csak azt tudtam, hogy az utolsó kis levegőmmel is amit még kapok, amitől még itt vagyok azzal az ő nevét suttognám bele  ebbe a szobába a világba, bárhova, csak őt. Nem láttam senkit és semmit és azt hiszem valahol félúton a sokadik gyönyör hullám közepette elvesztettem a józan eszemet is. Bár azt már lehet, hogy korábban. Nem tudtam én már semmit, csak azt, hogy nem bírok ki még akár egyetlen másodpercet sem amiben nem ölelhetem őt, de tudtam, hogy ezt nem fogja nekem megadni, így aztán maradt bennem a vágy ami azt hiszem a hangja és a csókjai képesek voltak a csak egy minimálisan is de tompítani. Ám amikor odahajolt a nyakamhoz, és megéreztem a tűzforró leheletét a bőrömön felsikoltottam melynek a végét megpróbáltam visszafogni, fogalmam sincs miért tettem, de egyszerre éreztem fájdalmasnak és gyönyörűnek mindazt amit csinál.A fülembe suttogott szavaira azt hiszem valamiféle vékony morgás féle szakadt fel a torkomból öntudatlan, és próbáltam mozogni ebben a holmiban de még mindig nem engedett, még mindig szorított, a kezemen a piciny ékszer zörögve válaszolt arra a kérdésre mit is szeretnék valójában, de ahogyan az ajkai a fülemhez értek megráztam a fejem és mint valami engedelmes kiscica dugtam közelebb a buksimat, hogy kérek még, hogy ennyi nem volt elég, hogy ennyivel nem érem be, ha már így túlhajszolt, hogy levegőt is alig kapok. Mégis minden porcikám, minden rezdülésem, minden levegővételem arról árulkodott neki,hogy kell még, hogy vele nem vagyok képes betelni, hogy ha holnap reggelig szeretne akár így is,még az is kevés lenne. Hogy nem bánom a ruhát, hogy nem bánom ha újra bekapcsolja azokat a rezgő holmikat, hogy a láthatatlan ujjak újra masszírozni kezdik a bensőmet...semmit nem bánok amíg itt lesz nekem, amíg így suttog a fülembe, amíg érzem magam mellett az illatát. Mintha mondani akartam volna valamit?
Felzokogtam és megemeltem a testem annyira, hogy a fejem hátrafeszült és ez a sírós hang egyfajta kellemes csicsergős nevetésbe futott, ahogyan közben egyre nehezebben vettem még mindig a levegőt. Azt hiszem fullasztóan magával ragadó a kisugárzása, és nem is hiszem, hogy valaha képes lennék ellenállni neki. Persze nem mintha akarnék. Kezdtem volna összeszedni a gondolataimat, hogy értelmes szavakat legyek képes mondani neki, de még mindig nem sikerült ezek után meg főleg nem. És amikor már kicsit kezdene megnyugodni a légzésem az előbbi feszített tempó után, hát  gondoskodik róla, hogy mégse legyen olyan könnyű. Én édes kínzóm, mennyire szeretem! A gondolat annyira magával ragadott, hogy a következő pillanatban fölém hajolva azt hiszem megláttam életem leggyönyörűbb kékségét. Nem...még a nyári mosolygós fátyolfelhők felett sincs ilyen szép kék égbolt. Még a tengerparton nézve a sziklának csapódó hullámokat sem. Simogatóan selymes, szikrákkal telített, robbanó, keservesen gyönyörű. Éreztem, hogy újabb zokogó nevetés fog belőlem felszakadni ami leginkább annak volt betudható, hogy egyszerre szenvedtem attól, hogy itt van és egyszerre voltam boldog is tőle. Nem tudom lehetséges egyszerre két érzelmet megélni ugyanattól az embertől? Akár lehet akár nem ő ezt váltotta ki belőlem. Még mindig folytak a könnyeim, de már ott volt a mosoly az arcomon, amit neki ajándékoztam, azoknak a kék szemeknek amelyek egészen a bőröm alatt simogattak és én legszívesebben elbújtam volna benne, hogy soha senki ne láthasson többé csak ő. Az ő Anája vagyok, senki másé. A kis tulipán nem akar többé másnak kinyílni csak neki, csak ennek a pillantásnak, ennek a hangnak, az ilyen csókoknak, az ilyen pillanatoknak. Akár itt, akár máshol, bárhol ahol csak ő szeretné. Nem...már nem akartam semmire gondolni...legalábbis addig amíg itt vagyok...amíg így vagyok...Vele!
Alig voltam képes megszólalni, de mondtam lassan, és mst én voltam az, aki a fejét megemelve ebből  a közelségből lett a csókok apró kis vörös ajkú tolvaja. Mindet akartam amit csak elértem. Az állának vonaláról annak minden kis miliméteréről megszerezve magamnak.
- Azt....mondtam....hogy...Téged...akarlak...a ruha...nélkül...Matt!- ezt a kis mondatot is milyen nehéz volt kimondani főleg mert a levegő még mindig olyan kevés volt, és mert ami kevés volt azt is a csókokba sóhajtottam bele, amit neki adtam.

Tag:Matthew| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: | Note:

Törékeny Tiszta Tulipán

Ó, Matt miért nem tudod megadni amit szeretnék? Annyira akarom annyira vágyom rá, helyette csak újabb titokzatos kérdéseket kapok, újabb mohó csókokat, újabb érintéseket, de nekem már több kell, sokkal több ennél, és mégsem lesz számomra megváltás, mégis itt toporgok ugyanúgy egy helyben a Gyönyör-ruha ölelésében, ahogyan rám tapad és még mindig érzem a testemben, ahogyan a magáévá tesz, de én nem ezt szeretném, nekem rá van szükségem, a férfira akit szeretek mindennél jobban és aki mégis úgy tűnik…igen. Keserves felismerés: szórakozik velem. Már hisztérikusan zokogok, az ajkaimon formálódik meg a gondolat, szavak formájában, de nem lehelem az arcába, csak a csókjaim maradnak, szegény vagyok, ennyire szegény, hogy ezek maradtak csupán amit adhatok, mert ő táplálna, de inkább elszív belőlem, és nem tölt újra. Olyan leszek mint egy lemerített elem, amely az utolsókat rúgja, amely nem képes többre, ami szépen lassan elhalványul, és végleg elhal. Élessz újra Matt! Helyette azonban csak a szavait kapom megint, mintha ezzel akarna az őrületbe kergetni. Ha ez a cél, akkor elérte, rendben, beismerem most már. De elég volt. Lassan azt hiszem olyan helyre kerülök amit a dac előszobájának hívnak és azt is gondolom, ha ez így folytatódik akkor megismerkedem az első teremmel a haraggal, amelyet az okoz, hogy nem adja meg a beteljesülést, hogy nem a ruhát akarom a továbbiakban hanem őt magát, őt aki szeret engem, aki megint elragad abba a végtelen ringatásba, amikor elmerül bennem,. és nem létezik egy ideig semmi a továbbiakban csak ő meg én meg az érzés , hogy eltelítődik velem tökéletesen. Ó istenem ne beszélj,hagyd már azokat a hivatalos magyarázatokat, csak szeress. De hangosan nem mondom ki a gondolataim, de rá kell, hogy legyen írva az arcomra, ahogyan torz fintorba fut, bár lehet ezt inkább a bennem még mindig jelen lévő kitüremkedések okozzák, ahogyan mozdulok, ők is mozdulnak bennem, mintegy varázsütésre, mintha Matt szavaival párhuzamosan azt tennék velem, hogy megadjam magam nekik. Csókol, a csókja marja a bőröm, belebújik és az övé lesz az utolsó kis rezdülésem is, a szívdobbanásom, mely  a nevét lükteti szüntelen beletompulva az elrebegett sóhajomba, amelyet az ajkaira mérek. Édes méregként cseppen rám, és én nem tudom hogy bele akarok pusztulni, vagy inkább megmenekülni vágyom általa. Akarom őt, és már nem szeretném magamon a ruhát, de úgy tűnik, hogy ő továbbra sem vesz erről tudomást úgy tűnik nem akarja megérteni, hogy én őt akarom, és nem ezt az érzést, amelyet a kis találmánya tesz velem, nem ez kell….megfeszülök, a testem megadja magát de az elmém még mindig küzdelmet folytat akárcsak a lelkem, és a tét az, hogy egy végső és mindent beborító élvezetet csikarjak ki belőle a ruha nélkül.
– Matt kérlek, könyörgöm….- a szavaim annyira kétségbeesetten csendülnek, mint valami sirató ének első pár taktusa, éreznie kell, hogy szenvedek nélküle, hogy belebolondulok a hiányába, hogy nem bírom tovább, hogy most jött el az a pont, az a pillanat, hogy kegyelemért esdeklem neki. Képtelen vagyok egyszerűen többet kibírni, ő mégis kínoz. Ide –oda dobálom a testem rángatózom és azt hiszem valahova nagyon messzire repülünk az emlékek által a nyekergő lakk hangja által valahova  a múltba, ahol én lehetek egyedül az apró kis virágszál aki még oly ártatlan, aki azt gondolja, hogy az életben a dolgok csak jól történhetnek, aki számára nem létezik a testének gyarlósága, aki még nem ismeri mire képes. Gyermek vagyok, ringatózom ebben az állapotban, és mégis valahol a messzeségben az égbolt szürkeségében feltűnik ez az örvénylően csábító kékség Matthew szemei, ahogyan most is és akkor is megbabonáz. Álmodtam már róla korábban, lehetséges ez vagy csupán összemosódnak a szemeim előtt a múltban az álmaim és a most megtapasztalt valóság? Tégy velem amit akarsz csak végre szabadíts meg ettől! Érezni akarom a bőrét, érezni akarom a szívének lüktetését. De átkozott keserves vágyódásban pusztulok el, mert nem kapom meg. Felvonyítok mint valami kivert állat az éjszakában, akinek sem otthona sem társa, sem semmije kerek e világon, és mégis akarom, hogy legyen, hogy tartozzam valahova. Édes kábulat emészt fel, és szerintem nem sok kell hozzá, hogy újabb gyönyör hullám rázza meg a testem.  Ám ekkor valami különös érzés kerít hatalmába…a kezemen lévő bilincs csörrenése amely kiváltja. Az az édes hang ami hozzá köt, és ami most mégis távol taszít tőle. Miért nem adod meg végre Matt, miért kínzol, miért jó neked ha nekem fáj, miért jó neked, ha nekem vágyódás csupán utánad minden másodperc? Miért nem tudsz szeretni úgy mint a zuhany alatt? Emlékeim között kutatok azok után amit ott átéltünk és azt hiszem most először érzem meg azt a távolságot, ami a ruha miatt keletkezett. Közel akart vonni magához, de minél tovább hagyja rajtam annál inkább távol taszít magától. A gyönyöröm lesz az amelynek szárnyán elmenekülök, hogy már a bilincsek sem tartanak nála. Riadtan pillantok fel rá, bár talán a tekintetem most inkább tükröz valami különös vágyat semmint színtiszta gyönyört amit átélek, ahogyan a simogatása végigfut rajtam.
– Ne a ruhát kérlek Matt…ne a ruhát hanem Téged!- könyörgő hangom annyira esetlen és annyira erőtlen nem tudom mi jut el hozzá belőle. Szeretem és gyűlölöm egyszerre. Szeretem szenvedélyesen és őrülten még mindig azzal az erővel ahogyan a fényképét szerettem meg, és gyűlölöm mert nem adja meg amire vágyom, nem adja meg a tökéletes beteljesülést. Elveszítettem a józan eszem azt hiszem nincs is rá szükségem a továbbiakban. Félredobom, már csak a testem által diktál ritmusnak élek, amely a nevét visszhangozza szüntelen és még egyszer felpillantok rá. Azt hiszem a könnyeim árulkodóbbak nálam, de a szavaim benn rekednek egyszerűen képtelen vagyok kimondani őket, képtelen vagyok neki könyörögni tovább, nem tudom azt mondani, hogy hagyja abba, mert nem akarom, hogy abbahagyja. A kínzást élvezem? Nem. Azt élvezem, hogy ő kínoz. Hogy lehet ebből elég? Igen lehet, amikor nincs velem, amikor a hiánya rémisztően valóságosan borul rám. Érinteni akarom, bár azt hiszem ez lesz az amit megtagad tőlem, ahogyan megtagadta mióta csak ide érkeztem. Most először érzem, hogy valami olyasmit tesz velem ami csak neki jó, mert nekem nem az. Én őt akarom, minden porcikájával, ám ő csupán csak néz engem magához von, átölel, csókjaival borít be, de mindeközben hol van ő? Hol van Matt, hol van az én édesem akit szeretek, hol van? Messze innen nem is hiszem, hogy közel lenne hozzám, mintha távolról szemlélne azzal a kis holmival a kezeiben amivel irányítani képes, hogy a testem miképpen reagáljon rá. De nekem nem ez kell. Felébresztett bennem valamit azt hiszem ezzel az egésszel amit még nem tudok értelmezni, amit még nem tudok hova tenni, csak azt érzem, hogy őt akarom,. és nem ezt a ruhát, nem ezt a fullasztó érzést, nem ezt….emlékek régi régi emlékek egy nyaralásról a tó partján. Ahogyan feszül ruha mintha a víz türkre feszülne rám kitartóan a hullámok átölelnek elringatnak, ahogyan Matt karjaival teszi ugyanezt…ó igen belefeledkezem csak éppen az nem jut eszembe még most sem hogy nem tudok úszni nem tudok….Ó Ana te ostoba, hogyan is lehetne?Kezem gondolatban felé nyújtom, hogy húzzon ki innen.
– Matt….kérlek Matt ne hagyj itt!- erőtlenül suttogott szavak melyeket talán meg sem hall, talán elnyeli a szoba, elnyelik a sóhajaim, elnyelik a vágytól túlfűtött csókjai. Matt és én egyszerre lélegzünk…aztán már csak ő. Nekem megszűnik a külvilág.

Tag:Matthew| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: | Note:

Törékeny Tiszta Tulipán

A vizet látom az óriási kékséget, amely körülöttem hullámzik és én képtelen vagyok szabadulni tőle. Érzem, hogy magához vonz, hogy lehúz, hogy könyörtelenül arcon csókol a halál, és ha nem küzdök, ha a kezeim nem mozdulnak, ha nem próbálok a felszínen maradni, akkor itt fogok veszni. Sikoltanám apu nevét, de túl messze van, és anya sem halhat, csak én vagyok meg az örvény, amely egyre erőteljesebben szorít láthatatlan ujjaival. De a kép változik és én érzem, hogy már nem a tóban vagyok, már nem anyura és apura van szükségem, érzem hogy a jelen borul rám hívatlanul, kérlelhetetlenül és a ruha szorítása egyre bűnösebb egyre kétségbeesettem. Amelyet eddig élveztem, most már nem akarom, meg akarok tőle szabadulni és Mattet akarom, azt akarom, hogy átöleljen, hogy vegye ezt le rólam, hogy simuljon hozzám mint selymesen puha takaró, és beborítson álomba ringasson. Aludni szeretnék…álmos vagyok…azt hiszem. De az is lehet, hogy már olyan állapotban vagyok amelyben nem a tudatom irányít, mintha átléptem volna egy határt és nem ismerném fel, hogy merre a visszaút, lehet soha nem is akarok visszatérni. Itt van velem, hallom a hangját, hallom ahogyan a tudatom mélyére kúszik és ott kapargat tovább a zengő betűivel a duruzsolásával….fázom és reszketek ugyanakkor minden porcikám menthetetlenül lángol miatta és érte és nem tudom, hogy képes leszek e a továbbiakban ezt kordában tartani Nem mintha eddig tudtam volna. Nem hallja meg a szavaimat, minden egyes mondatom lepereg róla, akárha az ablakon elolvadó jégvirágok torzan cseppennek le a semmibe. Sírni szeretnék, de már a könnyeim is elfogytak és közben érzem, hogy kínoz, hogy nem adja meg nekem amire vágyom és ettől az érzéstől még jobban fuldokolni kezdek. A ruha egyre jobban szorít, és hirtelen olyan fokozaton kezd vibrálni, hogy felüvöltök a fájdalomtól, mert rádöbbenek nem levenni fogja rólam, hanem újra kezdi. És ekkor repít vissza a képzeletem a tóra, ahogyan alig négy évesen egyre messzebbre kerülök anyáéktól, holott nem tudok úszni. A ruha szorít…a víz szorít és húz lefelé, örvénye kavarog akár egy szemfényvesztő varázslat, gyémántpora a szememben, nem látok semmit, csak a vízcseppeket egyenként, meg az egyre verdeső szempillámat. Felpillantok, felettem a komor szürke égbolt, aztán rezdül a kép és már itt vagyok a vörös és fekete rulett szobában, ahol a vágyak mint megőrült szerencsejátékos kavarognak, táncolnak. Ó Matt könyörgöm ne  csináld, hagyd abba hagyd abba! Szavaim belülre suttogom aztán üvöltöm de még hangosan nem mondom ki…nem merem mert félek. A félelem ami gúzsba köt ami megakadályoz, ami miatt némán tűröm amit csinál velem, de szépen lassan morzsákra őrli az ellenállásom már nem bírom, már nem bírok ellenállni annak a kínzásnak amit velem művel. Ó istenem tökéletesen szétfeszülök, testem megemelkedik még egyszer és még egyszer és pontosan azt az ívet írja le mint amikor a tóban megadtam magam az örvénynek, ahogyan lefelé merülök. Nem látom apát ahogyan nem látom Mattet sem a továbbiakban, csak azt érzem, hogy fuldoklom, és ebben az állapotban arra van szükségem ahogy szeressen és nem arra, hogy kínozzon még tovább, de nem adja meg nekem magát. Én őt akarom miért nem teszi,  miért bánt? Miért? Felpillantok rá, és azt hiszem a könnyeim megadó záporán át is látom, hogy engem néz, mint valami rossz csont gyerek aki nem képes elengedni a játékot, nem képes úgy tenni velem ahogyan kellene. Egy játék vagyok neki? Egy apró kis szerkezet? A felismerés mint vihar utáni nyugodt köd borul rám, és nem tudok hirtelen mit kezdeni vele. Én szeretem, ő azonban nem. nem érzem. Most először nem érzem, most először távolodni látom őt és hiába a kezem csak a levegőt markolom, őt nem érem el, elporlad, semmivé foszlik, mintha nem is lett volna sem eddig sem ezután az enyém. A hangja fémesen koppan bennem és nem éreztem még soha ennyire hűvösnek semmit mint most ezeket a nekem suttogott szavakat. Hol van Matthew hol van belőle, hova tűnt? Hiába azonban a kutatás, hiába keresem, nem találom, idegenné válik néhány másodperc alatt az a férfi akiért az életemet is odadobtam volna ha kéri, aki mégis úgy bánik velem…..ó istenem megint erőteljesebben szorít a ruha, és az a fokozat amit most magamban érzek azt hiszem nem leszek képes kibírni. A fájdalom az amiben vergődöm miközben Matt akaratosan a gyönyört akarja belőlem kiharcolni, de nem tudom megadni neki. Miért csinálja ezt velem? Nem vagyok képes a két ellentétes érzést egy időben feldolgozni, nem vagyok képes mindkettőnek megadni magam, nem vagyok képes úgy átadni magam annak amit szeretne tőlem, hogy kitöröljem azt a másikat amiben egyedül hagyott.
– Kérlek Matt….neee ne csináld….!- még erőtlenül suttogom a szavakat, még rekedten próbálok eljutni hozzá, de ördögi mosolya tökéletesen árulkodik arról, hogy meg sem hallja. Félek és fázok egyszerre, az érintése most nem tűz, hanem perzselő jég, megfagyaszt, megdermedek tőle, nem akarom érezni mert koppanó tagjaim akár szilánkosra fagyott jégtömbök zuhannak alá. Kábán pislogok fejem megemelkedik a testem egyetlen óriási kifeszített vitorlarúdként adja meg magát egy végső rohamnak, de már nem tudok vele mit kezdeni. nem akarok hozzáérni, idegenként pislog rám a semmiben az én Mattem, és nem látom azt az arcot, elmosódott álomkép, egy sosem ismert látomás…elhagyott. Itt hagyott magamra a fájdalmamban a gyönyörömben. Vergődöm és az élvezet újabb hulláma tör rám, de már nem akarom, már fáj, minden porcikám lüktet legbelül a láthatatlan kezek annyira erőteljesek, hogy képtelen vagyok elviselni őket a továbbiakban. Sikoltásom mint ezer felé szálló jéghideg penge csontba hatoló és fájdalmas
-  ELÉÉÉÉÉÉGGGG HAGYD ABBA!- üvöltöm most már ahogyan csak bírom zihálásomat azt hiszem elnyelik a falak és zengő, elcsukló visszhangként suttogják vissza a kínokozómnak. Nem akarom, hogy itt legyen, nem akarom, hogy a ruha rajtam legyen és már őt sem akarom. Nem akarok semmit csak levegőt és vissza a magányomat, amiben voltam amiben árván maradtam. Az a kislány vagyok a tóparton akit kihúztak, akinek vörös hajtincsei a homlokában és akit megpróbálnak megölelni de mindenkit eltol magától. Ő menekült meg onnan egyedül….senki nem segített…ahogyan most én is megmenekültem a gyönyörből amit nem akartam. Az illata még mindig vonz, szenvedek tőle, ahogyan az érzéstől is, hogy szeretem. van olyan, hogy fájdalmas szerelem? A döbbenetes újdonság ereje azt hiszem agyon nyom, nem vagyok képes megtartani, elpusztulok alatta.  Én csak őt akartam, semmi mást csak őt, ám helyette olyan kínokat éltem át, hogy majdnem belehaltam. Nem tudom….csak azt tudom, hogy nem bírok ránézni. A fejem még tudom mozgatni így elfordulok. Szemeim lehunyva és befelé figyelek, próbálok magamhoz térni, de még mindig rezeg az egész testem, még mindig érzem a pulzálást magamban. Nem akarom látni, nem akarok a szemeibe nézni, azt sem akarom, hogy itt legyen mellettem….de mégis akarom.  Az érzéstől képes lennék megbolondulni, még sosem éltem át hasonlót és nem tudom hogyan leszek képes ezt a helyzetet feldolgozni. nem készítettek fel rá. Erre és így nem. Mi ütött belé, miért csinálta ezt velem? Felszakadó újabb zokogás tör rám, de nem fordulok még mindig felé, nem nem akarom látni…nem akarom érezni ezt sem…nem akarom szeretni. De nem megy. Még így is szeretem, és ez a baj. Hogy közben nem tudom a közelségét elviselni, hogy a távolságot ő maga vonta közénk azzal amit tett. Még mindig csukva a szemem, még mindig elfordulok tőle, és ha meg is próbál maga felé fordítani ellenállok, és minden erőmmel küzdök az ellen, hogy rá kelljen néznem. Aludni akarok, csak aludni és nélküle. Egyedül akarok lenni egy ágyban ami az enyém, amiben nincsenek ott ezek az érzések, nincs ott a ruha, nincs ott Matt és nincs ez a szoba sem amely súlyával úgy borul rám, mint egy kényszerzubbony, amiből nem tudok szabadulni. Ó Matt miért csinálod ezt velem? Ha én vagyok a kis virágod, miért bántasz? nem voltam képes felfogni, ahogyan szüntelen láttam még a lehunyt pillákon túl is azt a mindent beborító ördögi mosolyt az arcán. Az is ő lenne az is Matt lenne? Az idealizált képe a fejemben azt hiszem szilánkokra hullott mint egy megátkozott tükör. Azt hiszem fogalma sincs róla mit csinált velem. Vagy talán nagyon is van. Most még nem tudom, csak azt tudom, hogy meg akarok szabadulni, hogy bármit csinálni akar velem a továbbiakban azt én nem akarom…egyszerűen nem akarom. Torzulnak a vonásaim ahogyan belegondolok, hogy esetleg újra bekapcsolja a ruhát és akkor megint kezdődik az egész elölről. Félek tőle….ez egy új érzés vele kapcsolatosan, és azt hiszem megértettem azt amiről egyszer Dotty beszélt mikor meglátta nálam Matthew fényképét. „Félelmetesen jóképű” Ez a két szó eddig eszembe sem jutott, de igen…azt hiszem igaz. Szeretem és félek tőle. Különös párosítás, és fogalmam sincs hogyan leszek képes ezen túljutni. A felnőtté válásom első lépcsőfokán topogtam,. és mintha egy láthatatlan kéz arcul csapott volna.

Tag:Matthew| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: | Note:

Törékeny Tiszta Tulipán

Sosem szabad nemet mondani, tiltakozni pedig még kevésbé. Ezt az első szabályok között tanultuk meg és én már akkor valami görcsös félelmet éreztem azzal kapcsolatosan, hogy ezt meg kelljen tennem, hogy bármi olyan ér, amit nem szeretnék, akkor is hagynom kell. De a válaszok kéretlenül pattogtak, ahogyan a parancsszavak is arra vonatkozóan hogyan kell engedelmesen meghajolni, szemlesütni, vagy éppen bólintani még olyan dologra is ami ellen belülről őrületes módon tiltakozunk. Én pedig most minden porcikámmal azt tettem, mert pár órával ezelőtt arra kért engem, hogy ezt tegyem. Összezavart és ezáltal olyan dolgokra késztetett amit akartam, ám mégsem. Tökéletes bizonytalanságban vacogtam a saját kis lelkem sötétjébe, és a fény, az a kék szempár már rég kihúnyt, halovány árnyéka derengett csak, mint egy kifakult látomás. Egyedül voltam saját magammal, elhagyott, itt hagyott. Nem az volt akinek láttam, nem az az álomkép, aki most összemosódott előttem, mintha a fényképét az áradásra bíztam volna, és a tenger közönyösen nyeli el magában. Ujjaim láthatatlan fűztem ki ujjai közül, és még éreztem egy utolsó szorítást, mielőtt lökött rajtam egyet az örvénybe. Magával rántott és elnyelt, és nem vele, hanem egyedül, nekem magamnak kellett ezt átélnem. Fuldoklottam a gyönyörben, ahogyan egykor fuldoklottam ott a tóban és a levegőt kapkodtam, a kezeim csapkodva markolták a semmit, és a vizet egyszerre, nem voltam képes csak süllyedni, a felszín oly távoli volt, mint jelenleg Matt és a szoba vibrálóan vörös mennyezete. Azt hiszem megölt bennem valamit abban a pillanatban, ahogyan egykor én is meghaltam egy taktusnyi szívdobbanás erejéig és a két pillanat ebben az időben csavarodott össze a szemem láttára egyetlen ragyogó pontban egyesülve és robbanva fel, megvadult kitörés, fényáradás és aztán a morajló csend. Csak a légzésem lehetett hallani, meg azt, hogy a partot éri a lábam. Nem tudom hogyan jutottam ki, ahogyan azt sem tudom, hogyan voltam képes levegőt venni most ebben a ruhában és csalódottan meredtem a férfira mellettem, ahogyan kislányként azt hiszem mérhetetlen fájdalommal pillantottam papus szemébe is, amikor hirtelen ott volt mellettem. Hol volt eddig? Miért hagyott magamra? Miért ha szeret? És Matt....ó igen annyira fájt, mint még soha semmi. Éreztem, hogy a mellkasom erősen szorít, hogy sírnom kellene mégsem tudok, mert szégyellem a könnyeimet előtte. Összeszorított ajkakkal tűrtem. Egyszerűen nem volt rá jobb szó, minthogy elviseltem ezt az egészet. Mikor minden vibrálás és lüktetés megszűnt mintha varázsütésre történt volna az egész, már tudtam, hogy túl késő, hogy túl késő nyújtotta felém a mentőövet, hogy túl későn hagyott levegőhöz jutni, már nem volt rá szükségem, hogy lélegezzek. Felszabadító volt a saját tudatom és lehetőségeim felismerése, ugyanakkor roppant magányos dolog. Nekem ő kellett volna, még a sötétségét is magamba lettem volna képes olvasztani, még mindig éreztem, hogy vonzódom, hogy szeretem, de már bennem volt a félelem, ott munkált valami legbelül, amelyet azt hiszem félelemnek hívnak. Félelemmel vegyített öszinte szerelem. Erről soha nem beszéltek, vagy ha igen azt hiszem nem figyeltem, de én mindig is más voltam, én mindig is éreztem legbelül a saját szétfeszülő gondolataimat amelyet mégis engedelmes kislányként magamban tartottam. A többi lány azt mondta rám, hogy túl steril vagyok, amikor megkérdeztem a legkedvesebb tanárnőmet ez mit jelent, azt mondta ne foglalkozzak velük, mert csupán az irigység beszél belőlük, mert tisztább vagyok mint ők. Most mégis miért érzem akkor magam olyan mérhetetlenül mocskosnak, a saját érzései legnagyobb árulójának? Becsaptuk egymást. Én azt hittem nála nincs tökéletesebb és az érzéseim ebben támogattak. Matt azonban mindazzal amit tett, tökéletesen arcul csapta azt a szerelmet amit iránta tápláltam. Ott maradt a keze nyoma amit már soha nem lesz képes eltüntetni. Fájt, minden levegővétele amit hallottam, a kisugárzása és az illata fájdalmas volt. Legszívesebben Matt karjába menekültem volna magától Matt-től. Annyiszor ismételgettem magamban, hogy nem szerethetem, hogy nem ad már rá semmi indokot, hogy már csupán engedelmességgel tartozom neki, semmi mással, és ezt az utolsóig meg fogja kapni, ahogyan neveltek. Egy kagyló voltam, amely megmutatta neki az igaz gyöngyét, az egyetlen kincsét amit nevelget, még akkor is ha jól tudom, hogy a kagylókban maga a gyöngy egy szennyeződés, egy heg nyomán jön létre. Ó igen, mert ez volt nekem pontosan ő is. Egy szennyeződés, amely szerelmet növesztett, a legszebbet és mégis érzéketlenül dobta félre, nem kellett neki. Hagytam, hogy felültessen az ágyon, még akkor is hagytam, hogy hozzám érjen amikor minden érintést egy apró tűszúrásként éltem meg. A hangja olyan távoli volt, mint a messzi ormokról visszaverődő mély és elhaló visszhang. Hallottam de nem voltam képes befogadni. Hát erről szólt az egész? Hogy tudja mennyit bírok, hogy hol vannak a határaim? Hazugságnak éreztem az előző órákat, őszintétlenül árulónak a mosolyát a kedvességét, és még így is...szüntelen vissza akartam menekülni hozzá, kezem előre tartva, amelyen ott volt a bilincs, hogy hozzá tartozom. Ez is csupán egy határ volt, egy kísérlet vagyok? A felismerés tompán koppant az agyamban. De mit is vártam én ostoba, hiszen felkészítettek rá, én voltam csak túl álmodozó az érzéseim rabja, amiről azt mondták, ha rádöbbenek majd, hogy hamis illúzió, akkor fájni fog, pokoli kínok közepette. Nem hittem el, hát most megtapasztaltam. Én mindent őszintén adtam neki, ő meg mint valami pazarló földmíves a szél játékára bízta a magokat. Ó Matt miért? Hiszen neked virágozhatott volna, most már nem fog. Azt hiszem soha nem éreztem még magam ennyire egyedül, talán csak akkor amikor a szüleim sírja mellett álltam, és hiába volt velem Elina néni, nem voltam képes feldolgozni, hogy magamra hagytak. Nem hittem benne, hogy Matt is magamra fog hagyni, de megtette. Nyeltem egy nagyot sós könnyeim a torkomat marták de nem engedtem szabadon őket. Sötétség? Bennem csak annyi volt a sötétség amit tőle képes voltam felfogni, én azt akartam, hogy elnyelem majd és magamhoz húzom a fénybe, hogy tudja itt és velem nem érheti baj, ám ő fájdalmas közönnyel taszított a mélybe, oda, ahonnan a saját napsugaraim csak félve loptak ragyogást. csalódott voltam, kiszolgáltatott és féltem. Nagyon féltem, azt hiszem életemben talán másodszor féltem ennyire nagyon. Bizonytalanul pislogtam vissza Mattre és a szavaim még számomra is merésznek hangzottak, ahogyan az ágy másik szélén ülve felém intézte a szavait. Keserűen cseppentek végig a lelkemen és azt gondolom ebben a pillanatban tényleg árva voltam, pedig pár órája még éreztem, hogy tartozom valakihez. Komoran hamis illúzió, én botor kis naív! Kezem előre mozdult és magam elé emeltem, ahogyan csörrent rajta a bilincs. Azt kérte feszegessem a határaim. Hát azt hiszem ezen már túl vagyunk, akkor legyen még több, nem mindegy már mennyi? Ha büntetést szab ki rám legalább legyen miért. Te akartad Matt, te akartad....
- Ez nem volt elég bizonyíték neked? Ez nem volt határ? Ez nem volt elég bizonyíték, hogy együtt akarok azzal élni ami te vagy? Csak úgy vagy képes meggyőződni bármiről, hogy bántasz, hogy fájdalmat okozol? Csak az számodra a megnyugtató ha sírok, ha üvöltök? Itt a te határod?- nem volt ingerült a hangom, szinte suttogva mondtam, de nem a szemébe néztem, hanem valahol a válla felett.Fogalmam sincs honnan vettem az erőt a bátorságot mindarra amit mondtam.
- Én szerettelek, még mindig szeretlek,és soha nem fogok nemet mondani semmire amit akarsz, de valamit eltörtél bennem, amit nem lesz képes ezer év sem helyrehozni.- a szavaim tompán egyszerűen zuhantak elé. Pandora szelencéje? Ó nem ez már Anavell szelencéje volt, amit olyan bátran nyitott ki és fogalma sem volt róla, ahogyan nekem sem, hogy mit szabadít a világra.
- Eddig is tudtam, hogy ott van, azt hitted valóban ennyire naív vagyok, hogy nincsenek érzéseim, hogy egy édes és érzéketlen baba vagyok? Miért, akkor miért kellettem én neked Matthew? Ha jól emlékszem a lapomra volt írva, hogy túlságosan emocionális vagyok.-igen jól emlékszem még a negatívumokra, hiszen a katalógus minden pozitív és negatív dolgait ezerszer átbeszéltük, és azt is tudom, hogy ezer büntetés sem volt képes kiölni belőlem azt hogy ezerszeresen reagálok dolgokra, ahogyan most rá is.
- Ezért kellettem neked, hogy lásd mit vált ki belőlem ha bántasz? Hogy lásd mit vált ki belőlem a saját határaim elérése? Milyen ember vagy te Matthew Bradock? Tényleg ennyire sötét lennél? Óóóó nem én nem hiszem, csak még nem adott senki a kezedbe egy fényforrást. De úgy tűnik hiába lennék én a gyertya, nincs szükséged rám.Neked csak a saját sötétséged a megnyugtató. Élj hát benne, nélkülem!- csak nyeltem és nyeltem a könnyeim, és továbbra sem néztem a szemeibe hanem mindig valami más pontot fixíroztam a szobában, hátrébb valami másik bilincs szerű holmi volt, azt hiszem azt bámultam egyre kitartóbban.Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem és megráztam a fejem, majd az ágy végébe néztem, pontosan oda ahol ült és próbáltam elkapni a pillantását. Ha ez sikerült akkor a szürke és a minden gondolatommal átitatott pillantásom emeltem rá.
- A továbbiakban mindenben állok az ön rendelkezésére, Mr Bradock!- a jól begyakorolt szöveg, eddig tartott a személyes hangvétel. Jól nevelt kislányt akart, akinek mindent megtanítottak? Hát megkapja. Anavell szelencéje bezárult.

Tag:Matthew| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: | Note: