Sose voltam igazán oda se az osztály, se pedig az évfolyam-találkozókért, de sajnálatos módon a nővérem megtalálta a meghívómat. Igen, így jár az, aki nem jelentkezik ki a levelezőrendszeréből. És habár nem sok kedvem volt eljönni ide ma este, muszáj volt, különben vigyázhattam volna megint én a nővérem egy éves kislányára. Imádom azt a csöpp kis hercegnőt, de néha elegem van abból, hogy az anyjának adjam ki magam. Fiatal vagyok, szingli, bulizós típus, ergo szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Na és persze nem utolsó sorban egy olyan rendezvényre is jó eljönni, amit végre kivételesen nem én szerveztem meg. Bár ahogy elnézem, bőven adhattam volna tanácsot annak, aki a kezébe vette az ügyet. Már a bejutás is elég nehézkesen ment, de arról a régi rossz szokásról, miszerint a névcédulánkat ragasszuk a ruhánkra, sajnos nem feledkeztek meg. Pedig szerintem sokkal viccesebb helyzetekbe lehetne kerülni, hogyha ki kellene találnunk, éppen kit sodort elénk az élet. Vagy én vagyok az egyetlen itt, aki szeret játszani? Ez is megeshet.
Lassan sétálok az emberek között, kedvesen rámosolygok az ismerős idegenekre, majd megállok egy kisebb csapat mellett és bekapcsolódom a beszélgetésbe. Bár nagyon nem tudok mit mondani. Az egyik volt osztálytársam az eljegyzési gyűrűjét mutatja, a másik állandóan azt kérdezgeti, hogy meg akarod-e simogatni a növekvő pocakját. Talán én vagyok túlságosan maradi vagy nem tudom, de szerintem egy nő terhessége az eléggé magánügy. Az biztos, ha én egyszer várandós leszek nem fogom senkinek megengedni, hogy simogassa a hasamat. Maximum a gyerekem apjának, de szerintem ő lenne az egyetlen ember a földön, akinek tényleg joga lenne hozzá. Nem tudom mi történt a világgal, hiszen ha úgy vesszük ez is valamiféleképpen olyan, mintha áruba bocsátaná a testét. Persze, tudom én, hogy itt, Vegasban virágzik a pornóipar, ahogyan nálunk a legkelendőbbek a prostituáltak is. De nekem miért is kell ebben részt vennem?
Magam sem tudom, hogy a terhességtől milyen beteges módon jutottam el a prostitúcióig, de elérkezettnek láttam az időt arra, hogy kicsit tovább álljak. Mert egyértelmű volt számomra, hogy a téma eléggé megviselte a tudatomat. A sikeres üzletemberek között igazán kellemesen éreztem magam - az első pár percben, míg a munkáról ejtettek pár szót. De aztán ők is átkapcsoltak disznó üzemmódba és szebbnél szebb szavakkal mesélték el, hogy éppen hány nőt dugtak meg a feleségeik háta mögött, mióta ide utaztak erre az alkalomra. Nos, én erre sem voltam kíváncsi.
A bárpulthoz sétálva kértem magamnak egy pohár whiskey-t, jó sok jéggel, ami talán segít majd lefagyasztani az agysejtjeimet. Kiszemeltem magamnak egy asztalkát, ami mellé odaálltam és onnan figyeltem tovább az eseményeket. Vajon van itt, ebben a teremben egyetlen olyan ember, akivel érdemes lenne beszélgetni? Aki nem henceg valamivel? Aki egyszerűen csak nosztalgiázik a régi szép időkről és normális keretek között meséli el, hogy éppen hol tart?
Vagy én fogom fel ezt az egész helyzetet nagyon rosszul? Talán pont azért vannak az ilyen találkozók, hogy "ki-tud-messzebbre-pisilni" játékot játszunk? Nekem is ezt kéne tennem? Menőznöm kellene az állásommal, a keresetemmel a "csodás" életemmel? Á, én ezt inkább kihagyom. Húzóra kiittam a poharam tartalmát, majd egy jól irányzott fordulással indulni is akartam, ha el nem állják az utamat.
- Adam?

Sosem értettem igazán, hogy egy osztálytalálkozóra miért kell magaddal vonszolni a párodat. Függetlenül attól, hogy jelenleg nincs senkim, hogyha lenne, akkor sem hoztam volna el. Hiszen ha jobban szemügyre veszem őket, csak azt látom, hogy udvariasan próbálnak elcsevegni a többi "plusz 1 fő"-vel. Házastársaik pedig hangosan vihorásznak, míg a régi emlékeket idézik fel a volt osztálytársaik társaságában. Még kész szerencse, hogy egy embert lehetett magaddal hozni, ugyanis ha ez nem lett volna beszabályozva, biztos vagyok benne, hogy abban az esetben még legalább vagy tíz kisgyerek is itt rohangálna közöttünk.
Ahogy az ismerősbe botlok - szó szerint - meglep, ahogy ő meglepődik azon, hogy a nevén szólítom. Jól láthatóan nincsen rajta névcédula, úgy, ahogy mindannyiunkon, de pontosan tudtam, hogy kivel állok szemben. Én nem voltam az a fajta lány, aki a középiskolai népszerűség miatt szórakozik az "elnyomottakkal". Sokkal inkább szerettem kimaradni az effajta durva megnyilvánulásokból. Sőt, miután a tipikus szép lány randizik a sportcsapat kapitányával momentumot is kipipálhattam, le is tettem a remekül kinéző, de ugyanakkor agyilag zokni srácokról és inkább a tanulásra koncentráltam, hogy vigyem valamire. Bár, talán így sem vittem túl sokra. A szüleim a tanulmányi átlagomat figyelembe véve örültek volna, ha a jogi vagy az orvosi pályát választom magamnak, de nem, én nem akartam azt tenni, amit ők javasoltak. Vicces, mert igazából sosem voltam lázadó szellemű, de akkor úgy éreztem nekem is szükségem van arra, hogy kicsit kitörjek a kalitkából.
Elnevetem magam, amikor meglátom, hogy miért emeli fel a lábát. A talpára ragasztotta ezt az ócska névtáblát, én pedig egyáltalán nem tudom hibáztatni érte. Magam sem tudom, hogy fogom levenni ezt a ragadós olcsó papírt a szép alkalmi kardigánomról anélkül, hogy megsérteném vele az anyagot. Meg érthető is a viselkedése, hiszen nem annyira tartozott a népszerűek közé a gimiben. Csak tudnám, hogy miért olyan szemetek az emberek, hogy már fiatalon megkeserítsék valakinek az életét. Ha belegondolok abba, hogy a jövendőbeli gyerekemnek majd miket kell átélnie, előre elkap a frász, holott még csak az öt éves tervemben sem szerepel az, hogy teherbe essek, mégis rossz ebbe belegondolni. Főleg, ha eszembe jut, hogy az én akkori barátom is elég kegyetlenül bánt Adammel én viszont semmit sem tettem ellene. Igaz, hogy nem előttem csinálta, de néha hallottam, ahogy kitervelte a haverjaival. Igazán figyelmeztethettem volna a srácot, de úgy tűnik mégis tudtam hülye szőke nő módjára viselkedni.
- Köszönöm! - Mosolyogva fogadom a bókját, aztán én is végigmérem őt. - Te is jól nézel ki! - Mondom elismerően, majd az mellé lépek és vele együtt nézem a tömeget. - De nézz körbe. Szerintem csak mi ketten vagyunk, akik előnyükre változtak. Nem? - Kérdezem egy kicsit félve. Nem akarok leszólni senkit sem, inkább csupán vele kezdeményeznék beszélgetést. De egyébként van igazság abban, amit mondok. Tudom, hogy ezzel lenézően alkotok véleményt a női társaimról, végtére is ők azért változtak ennyit, mert már túl vannak a gyerekszüléses és a többi, de akkor is. Nem mindenkinek tettek jót az évek, a srácok nemhogy megerősödtek volna, inkább sörpocakot eresztettek, a lányok pedig nem veszik a fáradtságot ahhoz, hogy formába hozzák magukat, miután a gyerekük már elmúlt egy éves. Én nem szeretnék ilyenné válni, sajnálom, hogy erre gondolok, de ez az igazság. De ahogyan ismerem magam, tenni is fogok azért, hogy nálam máshogy alakuljanak a dolgok.
- Hát, Rád is emlékeztem, úgyhogy büszkén kijelenthetem, hogy az eszem a régi. - Na igen, az iskola éltanulója voltam. Bár lehet, hogyha annak idején az első barátom, Tommy nem csalt volna meg, akkor nem a könyveket választottam volna. Hm, még a végén lehet, hogy meg kéne köszönnöm neki, amiért egy görény volt? Á, inkább nem, egyikünknek sem esne jól a beismerés.
- De mesélj inkább. Milyen a csodálatos élete, Mr. Playboy? El lehet hinni az újságoknak, amiket írnak? - Kíváncsiskodom, miközben visszasétálok az asztal túlsó oldalára és kezeimet összefonom a mellkasom előtt. Rendezvényszervezőként naprakész kell legyek az itteni celebvilág életéből is, hogy tudjam, kiket érdemes megfogni egy munka alkalmával, vagy éppen azért, hogy felkészüljek a hírességek érkezésére, ha a tudomásomra jut, hogy meglátogatják az egyik rendezvényeket. És elég sokszor találkoztam már Adam nevével is, akit majdnem hogy csak Hugh Hefner "utódaként" tartanak számon. Na de mennyi igaz ebből az egészből?