1984. Január 7. / Egyesült Királyság, Anglia - London 30 Pincérnő Civilians Rachel Weisz

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: Elsők között mondható el rólam, hogy céltudatos vagyok. Bár soha nem voltak nagyra törő álmaim, nem akartam ügyvéd vagy bírónő lenni, mégis ha valamit elakartam érni, annak érdekében mindent megtettem. Gondolkodás nélkül! Tudom, hogy merre van az előre, általában nem foglalkozok sokat a múlttal, hisz felesleges, csak egyetlen személlyel aki mindent generált. A múlt már nem változik véleményen vagyok, inkább azért hajtok, hogy a jövő jobb legyen. Persze ez nem a jól ismert világbéke stílus. És ebben az értelemben pozitív gondolkodásmódúnak is lehet nevezni.
Emellett pimaszul őszinte vagyok kislány korom óta. Ha valami nem tetszik, akkor ki is mondom a véleményemet persze nem magamtól, csak ha kérdeznek. Épp ezért nem tartozok a szókimondók körébe.
Volt már szerencsém néhány légyotthoz, melyek kivétel nélkül jól alakultak, viszont igazi énemet csak a Rodennel való kapcsolatomban találtam meg, mely kísértetiesen emlékeztet a "Bradleys" éveimre. Ja igen, én már csak így hívom.
És ha már a férfinál tartunk, akkor bátornak is lehet nevezni, amiért egy "farkas" mellett képes vagyok megállni a helyemet azokon a bizonyos éjszakákon.

◆ negatív tulajdonságok: Kiskorom óta az a legnagyobb hibám, hogy az emberek könnyűszerrel, akár egy szóval is tudnak manipulálni. Ha azt mondják, hogy ugorjak kútba mert ott van valami amire vágyok, akkor gondolkodás nélkül ugrok bele a kútba nem is foglalkozva azzal, hogy kinyírhatom ezzel magam. Akaratosságomnál viszont semmi nem nagyobb. Ezt felesleges ecsetelni, én se vagyok rá büszke de egyszerűen nem tudok változtatni.
Annak ellenére, hogy sok ember előtt képes vagyok megnyílni, ridegség és a távolságtartás az, ami a legjobban jellemez.
Ugyan akkor meggondolatlan, felelőtlen és magányos ugyanúgy vagyok.  Lehet, hogy vannak emberek akik a barátaimnak tartják magukat, viszont azok nagy részével egyáltalán nem érzem jól magam. Nem meglepő, hogy inkább egyedül szeretek lenni.

Történet vagy szerepes példa

Soha nem tartottam magamnak zseninek, vagy tökéletesnek. Nem vagyok X diplomás ügyész vagy orvos, viszont épp eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, az életnek mindenki ki van szolgáltatva még az is, aki a legfelsőbb hatalmak közé tartozik. Emberek vagyunk mind, mind hibázunk. Tervezünk és bukunk vagy kisebbet vagy nagyobbat.
Épp ezért nem voltam elkeseredve akkor se, mikor kibuktam az egyetemről. Egyszerűen nem volt nekem való. Nem csak a környezet ami ott volt, de a tantárgyak se amit megpróbáltak belénk verni. Jog, gazdaságtan és még sorolhatnám, hosszú listát lehetne azon tárgyakból amit a hátam közepére se kívántam. Nem meglepő hát, hogy inkább választottam helyette a munkát. Dolgoztam az iskola helyett. Hol pincérnőként szolgáltam, hol eladóként, de ugyanúgy megtalálhattak egy-egy könyvesboltban is mint "tanuló munkás diákot". Igen, oda csak úgy tudtam bejutni, viszont elég jól fizettek annak ellenére is, hogy diák voltam.
A legnagyobb és legjobban fizetett munkáim közé is csak a barista állást sorolhatom, viszont az se tartott túl sokáig, miután összerúgtam a port a főnökkel.
Tehát egy szó mint száz, megmaradtam a "hülye libaként" elkönyvelt pincérnő egy helyi étteremben, ahol olykor napi 10-14 órát robotolok megállás nélkül és tűröm, hogy a sok jól lakott vagy épp már nem szomjas pasi a fenekemet csapkodja miközben az asztalok között szambázok a rohadt tányérokkal.

~ o ~

Nem szól többé. Nem hív. Nem simogat. Nem becéz és hozza ágyba a reggelit. Nem érzem többé kezét az arcomon, mikor a kelleténél többet ellenkezek vele. A csattanást, ami miatt könnyek gyűlnek a szemeimbe. Ő ütött meg először. Olyan iszonyatos gyűlöletet éreztem iránta akkor és ott, hogy nem akartam többé látni. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Aztán miután másodszor, harmadszor és számtalanszor megtörtént… beletörődtem. Elfogadtam, hogy Ő ilyen, én pedig más vagyok. Nem utáltam vagy szerettem miatta jobban. Egyszerűen csak tűrtem.

Eltemettem őt, és azt az énemet, aki vele voltam, és újjáépítettem a bennem rejlő régi Marilynt. A probléma csak az, hogy sosem lesz már ugyanaz, viszont sikerült egy kis ideig. Egészen addig, amíg Roden meg nem jelent abban a rockbárban, és felidézett bennem mindent, amit azelőtt éreztem Bradley iránt. Szinte olyan volt, mintha ő lenne. A személyisége. Még a kinézete is hasonlít egy kicsit rá, de amit csinál, az igazán. Üt. És én tűröm. Tűröm, mert hozzáköt. Mint ahogy az is, hogy hozzá hasonlóan ő is durva az ágyban, és olykor elcsattan egy-két pofon. Az egy probléma, ami felmerül bennem mindig, a kérdés: miért csinálom mindezt? Már lassan több mint két éve kerülgetjük így egymást Rodennel, anélkül, hogy bármelyikünk is érezne a másik iránt valamit. Én talán azért akarok vele lenni annyira, mert emlékeztet Rá?! Tudom, hogy ez nem tisztességes. Ennyire önző lennék?
De hahó! Nem egy nyegle fiúról beszélünk. Hús-vér férfi, aki nem türtőzteti magát, ha úgy van, nem érdekli, kiben és mikor tesz kárt.  Fogalmam sincs, hogy meddig fogom bírni. Nem testileg, hanem lelkileg. Mígnem ráébredek, hogy akivel szemben állok, az nem az, akibe régen szerelmes voltam, és bármit megtettem volna érte, hanem csak egy másik férfi, aki kísértetiesen hasonlít rá. Ez az egyik lehetőség. A másik lehetőség, hogy előjönnek ugyanazok az érzések, amik akkor voltak bennem Brad irányába. De ezt nem akarom.
Három erőteljes kopogás az ajtómon, és tudom bármiféle ablakon kilesés nélkül, hogy ki az, és mit akar. Ismerem már ezt a hangot, senki más nem kopogtat nálam így, mint Roden. Arcomra vigyor kúszik, gyomrom még mindig öklömnyire ugrik össze, ahogy belegondolok, hogy mi fog most következni. Kecses léptekkel indulok meg a hang irányába, majd mielőtt ajtót nyitnék neki, a mellkasomnál kicsit széjjelebb húzom a selyem köntöst, hogy kellőképp kilátszódjon, aminek ki kell. Szélesre tárom az ajtót, és félrelépek, hogy be tudjon jönni.
- Hello kedves. Remélem formában vagy ma, mert igazán vágyom egy jó kis… hm… beszélgetésre. – húzódik a szám szélesre, de mindketten tudjuk, hogy ezt nem mondtam komolyan. Bár részemről beszélgethetnénk is akár, de a hülye is látja, hogy kapcsolatunk mozgatórugója nem a kommunikáció, hanem sokkal inkább a szex.
Ahogy hozzámér, már végigfut a hátamon a hideg, de nem a gyengédségtől, hanem attól a határozottságtól, ahogy mindezt teszi. Érzem, hogy ma este újra meg leszek ütve. És ez egyáltalán nem kelt bennem undort vagy bármi mást… majd másnap, mikor felfogom. De akkor is csak kétségbeesést.