A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

Szeretem a reggeli Vegast. Szeretem nézni az erkélyről, ahogyan feljön a nap, az első kávét kortyolva, a háttérben valami klasszikust hallgatok mindig, és az a pillanat amikor a napkorong elhagyja a látóhatárt, és arany sugarait védelmező palástként teríti a városra, mindig felemelő a számomra. Persze ritkán van alkalmam ezt a csodát megnézni, és ritkán van alkalmam ebben a nyugalomban lebegni. Általában olyankor ha sokáig dolgozom és a napfelkelte még ébren talál, nekem meg már nincs kedvem lefeküdni. Inkább főzök egy jó erős feketét és berakom mondjuk...ma reggel Vivaldit, a Tél könnyed taktusai a bőrömön szaladgálnak. Elmélyülten szűkül össze a szemem, a kávé gőzölögve hömpölyög a bögrémben. Egy idézet van rajta, karácsonyra kaptam Marktól.
" A kishitűség az élet legveszélyesebb kórokozója." Mindig ilyeneket mondogat nekem, és néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy igaza van. Sóhajtok egyet és kortyolok a bögréből, majd hátrapillantok az asztalon heverő jegyzeteimre. Lassan befejezem ezt a tanulmányt, holnap van a határidő, aztán egy időre kifújhatom magam, csak még arról nincs fogalmam mit is fogok csinálni a felszabaduló időmmel. Ekkor döbbenek rá, hogy nincsenek szabadidős tevékenységek amit űznék, semmi hobbi, a könyveken és a zenén kívül. Néha eljárok színházba, mert szeretem a klasszikus darabokat, főleg a francia és az orosz művek érdekelnek. Azt hiszem legutóbb Csehovtól láttam a Sirály-t. Néha azon gondolkodom, hogy ez vagyok én is...mint a darabban Nyina a színésznő
"Tudd hordani a keresztedet és higgy! Én hiszek és nekem nem is fáj annyira. Amikor az elhivatottságomra gondolok, nem is félek az élettől."
Kicsit elmosolyodom saját magamon. Néha tudnia kell az embernek kicsit ironikusabban tekinteni saját magára. Az utolsó korty is legurul a torkomon, amikor megcsörren a telefonom. Egyenletes rezgése tökéletesen passzol Vivaldihoz, ahogyan belefolyik a hegedűk zöngésébe.
- Dr Woodbenn- szólok bele nagyon hivatalosan, mert a szám a rendőrség központi száma, valószínű munkaügyben hívnak.
- Clarkson hadnagy vagyok, Lotte. Be tudnál jönni? Van egy kis problémánk és kellene a segítséged. Átküldöm mélben az anyagot. Egy órán belül itt tudsz lenni?
- Persze- bólogatok a főnökömnek, mintha lenne arra minimális esély, hogy lásson, miközben a gépem elé ülök és megnyitom a méljeimet.Nem sokáig teketóriázott, már ott is az anyag, amiről beszélt. Valamit motyogok a telefonba, mielőtt leteszem és az orromra biggyesztem a szemüvegemet, elolvasni azt amit kaptam. Egy harmincas fehér férfi, gyilkosság gyanújával letartóztatva ma hajnalban. A helyszínen talált bizonyítékok listája szépen növekvő számsorrendben, feltételezések, hivatalos jegyzőkönyv részletek. És egy rendőrségi felvétel a férfiról. Összeszűkül megint a szemem és a lencsén keresztül is jól látom a szemeit. Bizonytalan, fáradt, fájdalmas....de nem egy gyilkos tekintet. Nem az olyané aki pár órával ezelőtt megölt valakit. Nézem tovább az anyagot. Első lövés a szívbe, második a gyomorba. Felvonom a szemöldököm és értetlenül pislogok. Ha valaki szíven lő valakit, miért enged a gyomrába közelről még egyet? Véres kéz. De miért? És még rengeteg olyan dolog ami miatt kezdem érteni miért engem hívtak oda.
Pár óra elteltével a kihallgató szoba dupla tükör üvegén keresztül nézem a gyanúsítottat az almazöldre festett falú szobában, annál az egyszerű fémvázas asztalnál a széken ülve. Mellettem Clarkson hadnagy magyaráz, szintén ugyanazok a dolgok tűntek fel nekik, ami nekem is, a fickó mégis állítja, hogy ő lőtt.
-Minimálisak a lőpornyomok az ujján.- vetem oda a hadnagynak, de a tekintetem nem vonom el egyetlen pillanatra sem az üveg túloldalán lévő férfiról. A karjaim a mellkasom előtt összefűzve. Konzervatív szabású fekete kiskosztümöt viselek, egyszerű keményített gallérú inggel, bal oldalamon a fényképes kitűzőm. Hajam kiengedve, csupán oldalt fogva össze két tincs, amelyet hátul egy csattal rögzítettem. Leheletnyi pirosító és egy kevés szájfény. Ennyi, ahogyan jelenleg kinézek. Megemelem a férfi anyagát tartalmazó dossziét és belelapozok.
- Nem kellett volna ott több lőpornak lenni? Főleg ha két lövést süt el.
- De igen, pont ez az. De állítja, hogy ő volt.- bólogat a hadnagy. A szemem sarkából érzékelem ezt a mozdulatot, mert még mindig őt nézem.
- Brandon Cutteridge.- mondom ki a nevét, majd egy hatalmasat sóhajtok.
- Okés, bemegyek hozzá. Adjatok egy kis időt, nem lesz egyszerű.- még mindig a dossziéval a kezemben, meg egy bögre kávéval sétálok be a kihallgató szobába. A bögre halkan koppan az asztalon ahogyan elé teszem, a szék nyekken egyet ahogyan vele szemben helyet foglalok. A dossziét az asztalra teszem. Eltelik nagyjából két perc azzal, hogy csak nézem őt. Nem mosolygok, nem vagyok komor, egyszerűen csak próbálok mögé látni, próbálom megtalálni azt a pillanatot, amikor megszólíthatom. Várom, hogy rám nézzen, és amikor ez megtörténik, amikor a szemkontaktust sikeresen megtaláltuk, akkor és csak akkor szólalok meg. A hangom visszafogottan lágy, kellemes, nem tolakodó. Sosem vagyok az. Az én munkámban nem megengedett ez a fajta viselkedés.
- Hello Brandon. Dr Woodbenn vagyok, beszélgessünk kicsit.- szándékosan  hívom őt a keresztnevén és szándékoson nem mondom a sajátomat. Az első reakció erre vonatkozóan nagyon beszédes tud lenni. Kíváncsi vagyok az előttem ülő fájdalmas tekintetű férfi melyik kategóriába sorolható.

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 480 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

Lekezelő. Ez volt a legelső gondolatom, aztán az rémített meg, hogy pontosan úgy reagált, ahogyan én tettem volna, és ahogyan rajta kívül eddig még nem sokan tették. Volt közöttük bizalmaskodó, aki mindenképp tudni akarta a keresztnevem. Volt közöttük pökhendi, aki kikérte magának, hogy ne legyek vele olyan közvetlen. Nem voltam az, a nevén szólítottam, bár igaz, hogy nem a hivatalos formában. És persze ott volt az a fajta aki egyetlen szót sem szólt. Aki tisztában volt a saját bűnösségével, vagy egyszerűen nem törődött semmivel, csak azért könyörgött, hogy vigyem őt onnan ki. Ez a férfi más volt. Sütött belőle az, hogy végtelenül nem érdekli ki vagyok, az sem érdekelte, hogy kávét hoztam neki, az asztalon puhán végigsimuló dossziéra még csak oda sem villant a tekintete, ahogyan az én lélektükreimen sem időzött túl sokat. Elkapta a pillantását, talán túlságosan is hamar. Ahogyan sokára nézett rám, miután leültem vele szemben. Bizonytalan, tétova, elveszett. Meglágyultam, és éreztem, hogy a vonásaim, ha nem szedem őket gyorsan regulába, el fognak árulni. A kérdése nem ér meglepetésként, bár talán csak láthatóvá válik ahogyan felvonom a bal szemöldököm, nem szigorúan, és nem mulatva rajta, egyszerűen csak újabb kérdéseket vet fel bennem. Brandon egy két lábon járó eset tanulmány, ahogyan itt ül velem szemben és minden porcikájával tiltakozik.
-Honnan tudja, hogy nem tudna nekem olyat mondani ami az újdonság erejével hat? Ha azt vesszük, hogy úgy kezdte a mondatot, hogy "nem hiszem" elég sok okot ad arra, hogy azt feltételezzem talán mégis tudna valami újat mondani, csak egyszerűen nem hiszi.- mosolyodtam el, és reméltem, hogy a kellően megcsavart mondatok egy picit elbizonytalanítják, legalábbis annyira, hogy felkeltsem az érdeklődését. Előrébb biccent a fejem, annyira, hogy keressem, kutassam újra a pillantását.Engem mindig is vonzottak a fájdalommal telt szemek, és ó igen, az övében volt...tengernyi. És én minden cseppjét ismerni akartam.
Kezemmel előre nyúltam és közelebb toltam hozzá a kávés bögrét. Mintha észre sem vette volna, hogy ezt neki hoztam, vagy arra várt, hogy külön mondjam, hogy az övé?
- A kávéja el fog hűlni.Két cukorral, tej nélkül, ha gondolja szerezhetek bele egy kis tejet, de higgye el nem akarja, hogy a rendőrségi hűtőben matassak tej után.- én viccelődöm? Atyaég! Ez már a vég. Vagy csak egyszerűen próbálom megtalálni hozzá a megfelelő kommunikációs forrást, és akár a zongora billentyűin, még a félhangokat is leütöm, hátha pont az lesz az a hang, amire felkapja a fejét, és esetleg újra rám néz.
- Nézze Brandon, én nem akarom magát bántani, nem akarok magával kiabálni és követelni, hogy mondja el amit tudni szeretnénk. Azt hiszem az erre alkalmasabb kollégáim már mindezt megtették. Én csak segíteni szeretnék.- őszintén mondtam minden szót, bár jelen pillanatban még magam sem voltam biztos benne, hogy pontosan mit is takar nálam a segíteni szó. Volt valami benne, ami elbizonytalanított és egyszerre késztetett arra, hogy irgalmas szamaritánust játsszak vele kapcsolatosan. Lopva a tükör felé pillantottam, és szinte biztos voltam, hogy Clarkson hadnagyhoz időközben csatlakozott Mark is, és most mindketten onnan néznek engem. Tőlem várnak megoldást? Éppen tőlem, aki talán rosszabb állapotban vagyok mint ez a szerencsétlen férfi itt velem szemben? Azt hiszem hallgatnom kellene Markra és felkeresni valami specialistát, aki úrrá tudna lenni a félelmeimen. De most...most nem gondolhatok erre. Ó én és a nagyon jó szívem, ahogyan szokták mondani, a világ összes fájdalmát képes lennék magamra venni és cipelni azt amíg a szomjúság vagy a fáradtság meg nem öl. De ő is, azzal az egyszerű esetlenséggel ahogyan ül és kerüli a pillantásom, az a viselkedés, ahogyan úgy tesz mintha nem érdekelném...magamat látom ott az asztal túloldalán, már nem is őt, ahogyan könyörgöm, hogy hagyjanak békén nem akarok beszélni Robertről nem akarok egyáltalán beszélni semmiről..semmiről. Kétségbeesett múltba révedésemből a szék nyekkenése ránt vissza ahogyan megmozdulok rajta. A tényekkel kell előrukkolnom és azzal, hogy mit tudok tenni annak érdekében, hogy segítsek neki. Miért is? Kit akarok megmenteni? Őt vagy saját magamat? A kérdés ebben a pillanatban és ebben a helyzetben nem tökéletesen egyértelmű.
- Rendben Brandon lássuk a tényeket. Az áldozaton két lövés: egy a szívbe és a gyomorba. A várható lőpor mennyiséggel szemben az ön ujján jóval kevesebbet találtak.Ráadásul még az is kérdéses miért lőtt valakit gyomron miután a szívét már találat érte. Ha biztosra akart volna menni nem oda küldi azt a lövést, hanem a fejébe. A halántékába.- próbáltam figyelni miképpen reagál a nyers szavaimra, az arcának rándulásai igen árulkodóak lehettek. Mint valami nyomolvasó az erdőben olyan voltam. Mindenre kiterjedő figyelemmel kerestem és kutattam bármi után ami elárulta őt.
- A keze véres volt. Miért volt a keze véres Brandon? Miről akart meggyőződni?- kérdésekkel árasztottam el, és reméltem, hogy ebből a letargikus nihilista nyugalomból sikerül őt kibillentenem. Nem tudom mit vártam ettől a beszélgetéstől hogy vártam e egyáltalán valamit, vagy beigazolódik Mark azon állításán, mely szerint én a sebzett lelkek őrangyala vagyok. Nem, nem vagyok az, egyszerűen csak szeretném őket megvédeni, saját maguktól. Ahogyan Brandont is...és minél inkább taszított el magától, én annál inkább közeledtem.

"Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is.
Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.
A biztos megöl, de túléled. A kétely éltet, de belehalsz.
Az igazit elhagyjuk a többiért. A többit az igazi miatt.
A szép rögtön kell. Az igazra alszunk egyet.
Hibái miatt nem kell, vagy nem kell s ezért hibás ?
Ha gyűlöljük, jósága is sért.
Aki szelidít, korcsosít is.
A legfájóbb kín örömet színlelni.
Sebzett szív csak sebezhet.
Eszünk vádolható. A szív törvény feletti.
Szívünk lebeszélhető. Rá sosem.
A vágy lehet ál. A csömör valódi.
Lelkünknek elég a kép. A testnek keret is kell.
Testet lehet venni. Lelket csak eladni.
A férfi addig él, míg kíván. A nő, amíg kívánják.
Az elsőnek elalvó férj harmadiknak ébred.
Ölel vagy fojt - a kígyónál egy fogás.
A legjobb smink egy csúf barátnő.
Szűzen házasodni: fogmosás - evés előtt.
"A változatosság gyönyörködtet." És gyönyörtelenít.
Ha "Elég volt!", a férfi nősül. A nő válik.
Az erény művirág. A bűn valódi gaz.
A hűségben vágy emészt. Ha csalsz, az erkölcs.
Élni a bűnért szokás. Az erényért halni."

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 765 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

Lekezelő és kishitű. Bővült fejben a listám vele kapcsolatosan. Ez a férfi egy két lábon járó elutasítás volt, ami két dolgot feltételezett. Vagy nem kapott eleget az életben, vagy azért a kevésért is ami volt számára sokszoros árat kellett fizetnie. Minden feltett kérdésemet egyértelműen kikerüli, és nem válaszol rájuk, csak a saját, már unalomig ismételt történetét hangoztatja, amit én természetesen nem hiszek el.
Figyeltem miképpen reagál a kávéra. Sok a cukor, vagy kevés? Kellett volna tej bele, vagy inkább így feketén issza? Nem gond, hogy kicsit forróbb a kellenénél? De semmi. A kávéra egyetlen reakciója sincs, egyszerűen úgy kortyol bele, ahogyan van.
Beletörődő. Újabb szóval bővítem a listámat és neki talán fogalma sincs arról, hogy minden kis mozdulatával, a kifejezéstelen, semmibe révedő tekintetével beszél hozzám és elárul magáról olyan dolgokat, amelyekhez nem kellenek szavak. Sőt ezekhez nem kellenek főleg.Láttam, hogy engem figyel, vagy legalábbis néhány apró részletet rajtam, amiből majd talán később, amikor majd elhagyom a szobát össze tud rakni magának. Mit is kerestem én itt, mit akartam tőle, és egyáltalán menjek a pokolba a hűtőmmel meg a kérdéseimmel együtt. Minden kis levegővétele arról árulkodik, hogy nem akarja, hogy itt legyek, de nekem meg azt kell elérnem, hogy ha magam mögött hagyom a szobát és ő úgy dönt beszélni szeretne, engem akarjon visszahívni. Bevett gyakorlat volt ez, ám azt is tudtam, hogy nála mást kell alkalmaznom. Talán azért éreztem ezt, mert a tükör nem az volt amit a falon láttunk, hanem amit akkor vehettünk volna észre ha megemeljük a fejünket és a másikra pillantunk. Már nem a szemeit fürkésztem, már nem ott kerestem válaszokat a kérdéseimre, hanem a mozaik apró darabkáit igyekeztem összerakni. A kezét láttam nagyon enyhén megremegni és a pillantásom szinte azonnal odafutott, és hosszú percekig csak figyeltem...az ujjain sárgás nyomott hagyott a sok éves cigaretta fogyasztás. Mennyit szívhat naponta? Egy vagy két dobozzal? Talán hiányzik neki a nikotin. A szervezete most is kívánja.
~ Szívd erősen, Charity~ gyűlöltem ha így szólított, csak ő hívott így, mint egy olcsó lotyót. Olyankor annak is éreztem magam. Függtem tőle, a markában tartott és én hagytam, mert megkaptam tőle mindazt amit mástól nem. Szeretetet. De milyen áron?
~ Robert, könyörgöm...nem bírom nekem ez nem megy!~ idegenül csengett a hangom a rubint szín rúzs alatt, de nem volt kímélet, már a negyedik szálnál tartottam fél órán belül és a füst, a gomolygó füst kisiklott az ajkaim között miközben nekem a rúzsozott ajkaimmal ebben a füstben kellett rásimulnom az ajkaimmal.
Megráztam a fejem, és Brandon kezeiről újra felpillantottam, immáron a tükör felé, a valódi tükör felé és nem rá. Volt valami amitől megijedtem és valószínű az arcomra is volt írva, látniuk kellett Markéknak is az üveg túl oldalán, és én megráztam újra a fejem egy halovány mosolyt erőltetve az arcomra. Jól vagyok, azt hiszem jól vagyok, csak ez a fiú. Éreztem, hogy nem tehette. Bármit is mond, bárhogyan is próbálja velem elhitetni egy belső hang folyamatosan rágott belülről, hogy nyújtsam ki felé a kezem. Biztos voltam benne, hogy el fogja ütni, hogy folyamatosan belém fog rúgni, zokogva és üvöltve fog elküldeni a pokolba és még azon is túlra, de...támadt egy gondolatom.
Előre dőltem az asztalon és ajkaimmal játszottak az ujjaim és megdörzsöltem az állam párszor, majd a tenyeremben pihent a továbbiakban az arcom miközben kinyitottam a dossziét és vetettem egy pillantást a jegyzőkönyvre. Lapoztam, felpillantottam rá, majd újra lapoztam.
- Tehát részegek voltak. Akkor mégis meg tudná nekem magyarázni, hogy miképpen mértek önnél a gyilkosság után alig 1 ezrelékes véralkohol szintet, ami a legfinomabb számítással is csupán ittasság? És azt hiszem van annyira szakértő hogy tudja a részegség kicsit magasabb ezreléknél kezdődik. Maga vagy másnapos volt, vagy még nem ivott eleget, de hogy nem volt részeg, az is biztos.- újra lapoztam- A vizsgálat során a vérében kisebb mennyiségű kannabionidot találtak. Magyarán drogot.Ami, mint tudjuk nemhogy növeli, hanem alaposan csökkenti a reakciókat, annak idejét és a külső környezet felmérhetőségét, úgy mint helyzetfelismerés, vagy éppen egy gyilkosság kivitelezése. Mely ilyen esetben nem utal erős felindultságra, inkább lassú folyamattal végbemenő tudatkiesésre. Magyarán: nem emlékezne semmire amit csinált, nemhogy elő tudná adni, hogy pontosan hogyan is történt.Méghozzá szó szerint úgy ahogyan a jegyzőkönyvben lediktálta.- kétkedés látszott az arcomon. Tudtam, hogy ragaszkodni fog a vallomásához, én is ragaszkodtam volna, ha a helyében vagyok. De azt is tudtam, hogy nem hagyhatom őt itt. Összezártam a dossziét és felálltam a székről.Ujjaimat legyező szerűen nyitottam szét az asztalon és a lapja felett közel hajoltam hozzá. Azt akartam, hogy érezze a fizikai közelségemet, mert amíg nem töröm át azt a falat, addig nem tudok hozzá közel kerülni.
- Rendben Brandon. Békén hagyom. De tudja...lehet, hogy ott kint elhiszik magának ezt a mesét, de én nem.- az ajtóhoz mentem és kopogtattam rajta, hogy engedjenek ki. Nem néztem vissza rá, egyetlen másodpercre sem. Ezek már más játékszabályok voltak. Tudom, nagyon jól tudom mit okoz az, ha valaki előtt reményt csillantanak fel és ez a remény fél másodperc alatt semmivé foszlik, és nincs semmi amivel pótolni tudnánk...se cigi, se drog, se pia. Semmi. Csak az űr, a hiány marad mögötte, meg egy hang, hogy valami végre másképp történhetett volna.
Kiléptem a helységből és egyenesen Clarksonékhoz mentem. Intézkedjen de azonnal. Nem értették a hirtelen felindultságomat, sem azt, hogy miért akarok már megint őrangyalt játszani egy gyilkost illetően. De eddig mindig bejöttek a megérzéseim, úgy éreztem, most is be fognak, csak hagyják, hogy végigcsináljam. Két hét. Ennyit kértem, meg fél órát, mielőtt újra visszamegyek hozzá, addig talán az alapokat el tudják intézni nekem. Néztem őt újra, immáron a tükör túl oldaláról és azt hiszem tudta, hogy ott vagyok, vártam lélegzetvisszafojtva vártam, hogy arra nézzen, hogy lásson engem ott. Ha így lesz akkor tudni fogom találtam valamit...valakit aki....ó az nem lehet. Eddig soha nem sikerült. Kétségbeesetten várakoztam az üveglap túloldalán miközben magamban mint valami ezerszer ismételt könyörgő imádságot mormoltam
- Nézz erre...kérlek nézz erre...- és vártam, nagyon vártam a kék szemeket.

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 639 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

Clarkson értetlenül meredt rám a kérésem hallatán, Mark meg egyszerűen kijelentette, hogy nem vagyok normális. Nem mintha ilyesmire számítottam volna a legjobb barátomtól, de tudom, hogy csak védeni akart. Alig volt két hónapja, hogy a szárnyaim alá vettem egy kiskorú drogfüggőt, akiről kiderült, hogy rá van kattanva a harmincas nőkre, akik szerinte pontosan olyanok mint az anyja: belülről szépek, szó szerint. Ha akkor Mark nincs, most valószínű nem merednék a kihallgató szoba piszkos, ujjlenyomatos üvegére azt várva, hogy végre láthassam őt erre fordulni. Ha a gondolatok összekapcsolódnak, ha két ugyanolyan lélek találkozik, akkor igenis van abban valami sorszerűség, hogy észreveszik egymást. Nem számít hogy fal van közöttük és nem számít, hogy akár több ezer kilométer is választja el őket egymástól. Én pedig éreztem, mióta csak betettem abba a szobába a lábam, hogy sosem volt még semmi olyan kényelmetlen azóta a nap óta, hogy kisétáltam Robert LeClaire életéből a vegasi bíróság puccos lépcsőjén.
Közelebb jött a tükörhöz és én lélegzetemet is visszafojtva vártam, hogy megérkezzen, hogy észrevegyen. Tudnia kellett, hogy itt vagyok, ha van, ha működik mindaz amit én gondolok bizonyos dolgokról akkor így kell lennie. Elkerekedtek az ajkaim a vonásaim megfeszültek és amikor egyenesen a szemembe nézett a tükör másik oldaláról éreztem, hogy lát engem. Nem tudtam az érzést megmagyarázni, és felfogni sem, és abban a pillanatban tudtam, abban a szent másodpercben, hogy jól döntöttem, hogy pontosan azt tettem amit tennem kellett, hogy a megérzéseim nem hagytak cserben, ahogyan őt sem tudnám soha. Miért? Tettem fel a kérdést én is magamnak, ahogyan valószínű mások is fel fogják tenni, ahogyan minden bizonnyal ő is fel fogja tenni, de a válaszom nem született még meg. Az a válasz legalábbis nem amit ők meg tudtak volna érteni. Még Brandon sem. Olyan mérhetetlenül elutasító volt, és mégis a szemeiben az az elfojtott tűz az a bánatos beletörődés, amelyet a harag táplált, a világ iránt, a világ iránt aminek én is a részese vagyok, és éppen ezért én is kapok belőle. De engem nem lehet olyan egyszerűen félreseperni, vagy eltolni az útból. Nem lehet, mert mert pontosan tudom mit él át.Ez nem egy gyilkos tekintete volt, hanem valakié aki segítségért kiált, és mindenki más csak a nemtörődöm haragot érzi ki belőle. Az öngyilkosok jutottak eszembe, akikről mindenki azt hitte meg akarnak halni, pedig valójában senki nem akar náluk jobban élni, ám nem tudják miképpen közöljék ezt a világgal, hát végső, kétségbeesett sikolyukat a saját vérükkel írják.
Még mindig átszellemülten néztem a tükörbe és már emeltem fel a kezem, igen a maszatos üvegre simítottam, és azon át tudtam csak megérinteni az arcát. Amúgy is így éreztem jelen pillanatban magam, mint aki millió akadályon át próbál eljutni hozzá, hasztalan keresve az utat, mert nem találom. De egyszer rá fogok bukkanni...van rá két hetem. Két hetem vele. Még mindig az üvegre simult a tenyerem és valószínű megbabonázva nézhettem, amikor nyílt az ajtó és Mark lépett be rajta, értetlenül bámulva rám, nem értette mit művelek. Amikor felé fordultam a tekintetem bágyadt és fátyolos volt.
- Érzem Mark. Minden fájdalmat. Sokkal erősebb.- meg voltam róla győződve, hogy mint valami óriási mágnes húzom magamba a belőle áradó sötétséget, miközben elnyelem, befogadom és a súly teljesen letaglóz, nem bírok vele tovább menni. Mark látom, hogy megrémül attól amilyen állapotban talál, ettől függetlenül hivatalos címerrel ellátott dossziét nyújt át nekem.
- Most is azt mondom, hogy hibás lépés amit teszel, és nem is értem Clarkson miért ment ebbe bele, ahogyan abban sem vagyok biztos, hogy ő belemegy.- biccentett a tükrön túl ácsorgó Brandon felé pusztán a fejével, de a szemeit nem vette le rólam egy percre sem.- Mit látsz benne, Lotte, hogy a saját biztonságodat és nem kevés pénzt teszel kockára egy potenciális gyilkos miatt?
- Magamat- válaszoltam egyszerűen majd elvettem a dossziét- Köszönöm Mark.
- Ha segítség kell akkor...- nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, egy gyors csókot leheltem a jobb arcára, és a kezemben a dossziéval már mentem is a kihallgató szoba felé. Fél órája jártam itt utoljára. Egy kattanás és az ajtó újra kinyílt előttem, kezemben immár egy vékonyabb irattartóval léptem be.
- Üdvözlöm Brandon ismételten.- köszöntöm, és próbálok hivatalos maradni. Lepakolom az asztalra a papírokat és szépen elkezdem kirendezgetni őket. Nem nézek rá, csak a papírokat figyelem, azokat pakolgatom megszállottan újra rendezve mindegyiket. Félek ha ránézek akkor elárulom magam, azt pedig most még nem akarom. Itt...ez a helység túl kicsi. Túl sok fájdalom szorult ide be, hogy a falak képesek legyen megtartani és ne visszhangozzon örökké komisz suttogásuk mindkettőnk felé. Az övé hozzám, az enyém hozzá. Nem tud eltántorítani, bármit tesz nem fog tudni.
- Az első irat az ügyészségtől érkezett, mely szerint közvetett bizonyítékokkal a vád nem megalapozható, a vallomás, a szakértől, Dr Woodbenn szakvéleménye szerint labilis idegzetre vall, nem beszámítható, ellentmondásos. Az orvosi szakvélemény, az alkoholos befolyásoltságról és a drogteszt eredménye alátámasztja, készítette Dr Francis.- odébb raktam a papírt és vettem a következőt- A második irat meghatározza az óvadék mértékét és a feltételes szabadlábra helyezés feltételeit. Két hét időintervallumra, utána köteles megjelenni a Nevada Megyei Központi Bíróságon, a vádemelő ügyész előtt. A feltételes szabadlábra helyezéshez az óvadékot letették, a bíróság Dr. Woodbenn-t jelöli ki erre az időszakra feltételes gyámnak.- most először, miközben az iratot odébb helyeztem felpillantottam rá. Éreztem, hogy ezt meg kell benne erősítenem, illetve fel kell vázolnom számára mi történik ha nem fogadja el- Természetesen élhet a visszautasítás jogával. Ez esetben egy kényelmes cella várja, amelyben ha szerencséje van a WC pont olyan távol van, hogy ha felfordul a gyomra a cellatársa lábszagától nyugodtan bele is rókázhat. Nincs cigi, nincs ital és semmi amire esetlegesen szüksége lehet a komfortjának megőrzése érdekében.- visszafordultam a papírokhoz és tovább rendezgettem őket, onnan mondtam még ki mintha csak mellékes infó lenne- Nekem ellenben van egy tíz éves remek whiskeym, különleges alkalmakra tartogatva.- célt akartam érni nála, és azt is tudtam, hogy másképp működik agyban. A szenvedélyén keresztül kell megfognom. És azon keresztül talán egy kicsit közelebb enged magához. Megtámaszkodtam az asztalon, és a kitűzőm melletti zsebből egy tollat húztam elő, óvatosan a papírra helyeztem.
- Nos, Mr. Brandon. Van két választása. Csak ez a kettő. Ha engem választ akkor írja alá, ha a cellát, akkor tépje össze a papírokat és itt sem vagyok.- mondtam egyszerűen közölve a tényeket. Észre sem vettem, hogy a hajam időközben kibomlott, és már nem volt olyan tekintélyt parancsoló külsőm sem mint amikor először betettem ide a lábam. Ő vajon észrevette, vagy még mindig érdektelenül elnéz mellettem?

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music : [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 643 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

Igeszálaim külön kis táncot járnak, mert érzem magamon a tekintetét, tudom, hogy engem figyel, és még ha nem is nézek rá, még ha nem is emelem rá a tekintetem, mely árulkodóbb lenne bármely kimondott szónál, én is őt látom. Az összefolyó betűk között tökéletesen kiviláglik a fájdalma a keserűsége, a beletörődés a menthetetlenségébe. Süt abból ahogyan a falak között téblábolnak a türelmetlen sóhajai, az elutasító test tartása. Tudom, hogy mit gondol rólam most Mark és azt is tudom mit gondolnak a többiek. De ebben a pillanatban semmi nem érdekel rajta kívül. Le sem tudom tagadni abból, ahogyan néha a szemhéjam megrándul, hogy felkészültem a visszautasításra is, arra, hogy nemet fog mondani, ahogyan azzal sem biztos, hogy fogok tudni mit kezdeni, ha látom miképpen kanyarintja alá a saját nevét a papíron amit elé teszek. Már nem vagyok biztos hirtelen semmiben és magamban a legkevésbé. Mark szerint rossz hatással volt rám ez a találkozás és túlságosan felkavart, amit meg tudok erősíteni neki. De azt egy pillanatig sem tudom és nem is akarom tagadni, hogy pusztán a jó szándék vezérel. És azt sem akarom tagadni, hogy találok benne valami eredendően bűnösen vonzót, valamit ami miatt úgy repülök a bűvkörébe, mintha a fénnyel hadakozó árnyék lennék, egy libbenő kis lepke a forróságban és belezuhanok menthetetlen. Ahogyan abban a pillanatban kimegy az erő a végtagjaimból, hogy felpillantok rá, és a mai napon először találkozik a tekintetünk. Néma percek múlékony ködén át is látom megrezdülni benne a lemondást, a fájdalmas keresűséget, és azt hogy kapaszkodni akarna, aztán lemondóan ereszt el engem, nem akarja, hogy segítsek. Üvöltése tompán koppan az előttünk heverő tengernyi iraton, melyre immáron újra ráfüggesztem a tekintetem.
- Gyámra azért van szüksége Mr Brandon, mert önt gyilkosság gyanújával tartóztatták le. Ez pedig mint tudja nem egy tyúklopási kísérlet.- talán csak a kelleténél picit hallatszik élesebbnek a hangom mint amennyire szeretném. Bosszant, hogy nem bízik meg benne, ugyanakkor imponál a kitartása, a küzdőszelleme, hogy kitartóan ragaszkodik egy vallomáshoz ami nyilvánvalóan nem igaz. Megint megzavar az a fajta hasonlóság amely engem jellemzett egykor.
~ Hol szerezte a sérüléseit Mrs LeClaire?~ a kihallgató tiszt hangja felettébb idegesítő volt én meg nem tudtam elfogadni, hogy miért nem hagynak békén. Akkor már a sokadik bokatörésem volt, és a vállam is kificamodott. Robert imádta az efféle játékokat és azt, hogy a testem felett uralkodik.
~ Már megmondtam. A garázsban estem le a létráról. Miért nem hagynak végre békén? Hazamehetek?~
Újra felpillantottam a papírokból és hatalmasat sóhajtottam, azt hiszem ez még neki is feltűnt, bár ez tűnhetett egy hirtelen és türelmetlen sóhajnak, de nem az volt. Láttam a kérdéseket a szemében, érteni akarta miért vonom be őt az életembe, mit akarok pontosan tőle? Ó bárcsak meg tudtam volna adni a választ a kérdésére, de az igazság az volt, hogy még magam sem tudtam mi a pontos válasz. Csak azt tudtam, hogy haza kell vinnem magammal, a saját kis környezetembe, mielőtt ránk zuhannak a nyugtatónak szánt almazöld falak.
- Nézze Mr Brandon. Nekem ez az egész nem éri meg, anyagilag biztosan nem. Ami pedig a továbbiakat illeti, elégedjen meg azzal a válasszal, hogy az ügyészség engem jelölt ki ön mellé gyámnak, én pedig elfogadtam a felkérést. Hogy miért? Nincs elfogadható válasz a kérdésére. Egyébként ha már itt tartunk.- most én voltam az aki kissé megemelte a hangját és álltam a tekintetét, bár éreztem, hogy zuhanok bele. Zuhanok a végtelen mélységébe a hűvösségébe az elutasító örvénylésébe, hogy kilök magából, ugyanakkor sosem vonzott még ennyire semmi.
- Magát eddig nem érdekelte az égvilágon semmi. Nem mindegy, hogy hol tölti azt az a két hetet? Ha annyira lényegtelen, akkor ne érdekelje az sem, hogy miért. Lényegtelen szempont. Egyelőre.- Ó én édes jóistenem, bárcsak könnyű lenne elszakadni tőle, bárcsak ne akarnék annyira segíteni neki, bárcsak sarkon tudnék fordulni, és a hátam mögött az összetépett papírok lebbennének, miközben azt mondja, hogy a cellát választja inkább helyettem. Tényleg erre számítottam? Nem. Ez volt a félelem, amelyet vágyként éltem meg, mert a szívem mélyén felébredő akarat, az a fajta sötét érzés, amit a válásom óta Mark segítségével sikerült elnyomnom egyre jobban felszínre tört. És ő figyelmeztetett engem, a legjobb barátom figyelmeztetett és én nem hallgattam rá, három éve először a saját döntésem, a saját fejemben megszülető döntésem követtem. Fogalmam sem volt róla, hogy ez helyes vagy sem, fogalmam sem volt róla, hogy az az út amelyre most lépek a maga sötét, pislákoló fényeivel, és ingoványos kanyargós útjával hová vezet, csak azt tudtam, hogy fognom kell a kezét és segítenem kell neki. Neki...Magamnak...Magunknak. Nem tudom miért jutott eszembe egy régi Maud Montgomery idézet, amikor a szemeit vizslattam, és éreztem, hogy ő is belém lát.
"A nyugati égbolt alját még a naplemente festette bíborszínűre, de már feljött a hold is, és a tó vize, mint egy nagy, ezüst álom nyújtózott a fényében. (...)
- Nagyon hallgatag vagy, Anne...
- Attól félek, hogy ha szólok, vagy megmozdulok, megtörik a csend - és vele a varázs, és szertefoszlik ez a szépség."
- És megköszönném ha nem hívna következetesen Mrs Woodbenn-ek. Miss Woodbenn vagyok, vagy maradjunk inkább a Dr Woodbenn-nél, az még hivatalosabb.- jelentettem ki, és hallottam miképpen kattog a toll a kezében, visszafogtam néhány kortynyi levegőt, amíg arra vártam, hogy mit fog tenni. Játszik velem, játszik azzal a pár másodperccel amit még itt töltünk és játszik az érzékeimen is, az elmém minden kis kivetülésén, amin olvasott abban a pillanatban, hogy a szemébe néztem. Veszélyes játék volt ez kettőnk között. Fogalma sem volt róla ki vagyok, ahogyan nekem sem arról, hogy ki ő valójában, mégis kellett nekem, ahogyan én is neki, csak még ő sem tudott róla.
Táncolt a toll a kezében, én meg néztem ahogyan az ezüstös végén megcsillant a gyér kihallgató szobai fény.
- Igen Mr Brandon, pontosan azt jelenti. A szó legszorosabb értelmében. Óhajt még valamit tudni mielőtt elindulunk?- kérdeztem és talán rémület és kétségbeesés valamint egyfajta megkönnyebbülés ült ki az arcomra amikor láttam, hogy aláírja a papírokat.
- Két doboz fekete Dunhill és némi készpénz ami önnél volt, amikor behozták. Valamint pár személyes holmi amit a jelenlétemben átvehet a portán.- jelentettem ki egyszerűen, de már nem volt hivatalos éle a hangomnak. Megkönnyebbültem? Igen egy kicsit azt hiszem igen. A telefonom vibrálni kezdett, sms-t kaptam. Mark volt az. Egy rövid és igen velős üzenet várt tőle.
" Nem bízom meg benne. Vigyázz magadra! Csók. M"
Meglepett a búcsúja, korábban soha nem írt ilyesmit. Lezártam a telefon billentyűzetét, és Brandonra pillantottam.
Bármi kérdése van most tegye fel, vagy ha nem akkor azt majd az autómban fogja megtenni, miközben már a délutáni csúcsforgalomban araszolunk előre. Egy bordó buick lesabre-m van 88-as évjárat, nem rossz autó, még gurul, és nekem ez a lényeg. Ő az anyósülésen ülve, én vezetek. Pár kocsival mögöttünk egy fekete civil jármű. Belepillantok a tükörbe, és oldalra nézek a férfira, akivel az elkövetkező két hetet fogom tölteni.
- Ó. az árnyékaink. Azt elfelejtettem mondani, hogy bár a lakásomban lesz, két civil rendőr fog a házam előtt állni.- azt már nem tettem hozzá, hogy ez Marknak volt köszönhető. Egyszerűen képtelen elfogadni, hogy én megbízom Brandonban. Szerinte veszélyes, rám nézve. Lehet igaza van. De nem abban az értelemben ahogyan ő gondolja.
-Remélem kellően éhes, és azt is remélem, hogy szereti a spagettit. Nagyjából az egyetlen olyan étel amit nem rontok el és nagyjából az egyetlen amit el tudok készíteni.- oldani próbáltam a feszültséget. A mai nap nekem sem a legkellemesebb...az évforduló. Erre akkor döbbentem rá, amikor rákanyarodtam a kivezető útra, ahol már gyérült a forgalom.

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 643 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

Nyugodtan vezettem, nem kapkodtam. Mondjuk nem is jellemző rám az efféle stílus. Csak egyszerűen szerettem volna épségben hazaérni, és nem csak magam miatt, hanem most már miatta is. Ott zakatoltak agyamban a kérdései, a kijelentései, amelyeket még a kihallgató szobában tett fel és a tekintete. Szerettem volna elrejteni jó mélyre magam, hogy ne lásson meg. Elbújni előle a vizslató pillantása elől, amely úgy belém látott, mintha egy üveglapon keresztül bámulna. Mintha a barna íriszekbe beleolvadt volna forró csillogó gyémántként az ő kék szeme és ott táncoltak volna, túl mindenen, túl bánaton és megannyi keserűségen. Csak ő és én. Azt hiszem igaza volt Marknak, túlságosan hatással van rám, és nem tudok elszakadni valamiért a gondolattól, hogy neki is rám. Nem, nem hiszem, hogy véletlen lett volna ami ott a tükörnél történt és én pont arra a pillanatra vártam, amikor megérkezett hozzám, ott volt a közelemben, de még olyan erős és masszív falakkal zárta el magát, hogy csupán a tenyerünk simult az ódon kopott málladék téglákra. Hűvös volt, mégis éreztem ahogyan a tenyere rásimul a tenyeremre. Ha valaki hisz a csodákban, legalább egy kicsit, annak hinni kell abban, hogy ez megtörtént, hogy egyáltalán megtörténhetett. Én hittem bennük, jobban mindennél. Vajon ő is így vélekedik vele? Rásandítottam, éppen akkor eresztette ki a füstöt, lehunyva a szemem beszívtam az illatát. Régen éreztem, és rossz emlékeket ébresztett, ő mégis valahogyan képes volt ezeket halványítani. Nem fogom neki mondani, hogy le kellene szoknia róla. Mindenkinek kell valami passzív vagy kevésbé passzív pótcselekvés amibe menekülhet. A forgalom, a dugó ilyen tájban jellemző erre a városra. Újra a visszapillantó tükörbe sandítottam, majd a kocsim hátsó része felé böktem a fejemmel.
- Látja azt a csomagot ott? Azt a nagy kék sporttáskát. Egy heti fehérnemű és zokni, pólók farmerek és szabadidő nadrágok vannak benne. Bátorkodtam rendelni magának egy pár fekete Nike cipőt is. A lábméretét a kihallgató tisztje mondta meg, a ruhaméretét pedig attól a kínai nőtől tudom, aki a rendőrségi felvételhez készítette magáról a képeket. Hálával pedig egy Lucy Morgen nevű asszisztens lánynak tartozom, aki húsz perc alatt képes volt nekem ezeket összevásárolni. És mielőtt megkérdezi, fogalmam sem volt róla, hogy igent fog mondani, ahogyan arról sem volt fogalmam mit fogok tenni ha nem. Látja, én sem vagyok tökéletes, sőt én nem vagyok igazán az.- néha pillantottam csak oldalra, mert az utat figyeltem, de még így is láttam az arcán a magába burkolózást, és talán csak ostoba próbálkozás volt részemről, mégis oldani szerettem volna. Arra vágytam, hogy közelebb engedjen magához, hogy valami terhet le tudjak róla szedni, vagy segíteni tovább cipelni. Mindeközben a legveszélyesebb az egészben az volt, hogy ha túl közel megyek, ha megcsap egy pillanatra az aurájának mély földszaga, a szomorúság esőterhes felhőillata mely nem csupán ígéri a záport, hanem a fájdalom hűvös hulláma az arcomba vág. Rémülten pislogok kettőt és taposok a fékbe egy piros lámpánál. A sor előttünk kígyózik, türelmetlen dudálások, odakint az utca moraja, mi meg itt ülünk benn az autóban, még kisebb helyen mint a kihallgató szoba és hagyjuk, hogy a szívverésünk azonos ritmusra váltson egy idő után. Érzem a közelségét, és ez olyan bénítóan hat rám, mint egy pókcsípés. Alig bírom fogni a kormányt, de mégis kapaszkodom belé, mintha az utolsó lehetőségem lenne megtartani magamat. Lassan lódul meg a sor, és hosszú percekig ez a némaság lesz ránk jellemző, de számomra még a csendje is beszél. Ahogyan veszi a levegőt, majd kifújja, az utolsó lélegzetvétele is az a csöndes beletörődés az élet kelepcéjébe, amiből úgy gondolja nincs menekvés, én meg mint valami megszállott szorítom a kezét és cibálnám kifelé, de nem hagyja magát. Ellök, eltol, eltaszít. Dacolok vele azóta, hogy betettem a lábam a szobába és azóta, hogy átvettük a csomagokat és igazából az egész világgal szembeszálltam miatta, mert megéreztem benne valamit. Megint rezeg a telefonom, és amíg a lámpánál állunk előveszem. Egy újabb sms Marktól. Kezd picit sok lenni az aggódása, de azt hiszem érthető. Mióta ismer engem mindig megfontolt voltam és kerültem az olyan helyzeteket, amelyekből vagy vesztesen kerülhettem ki, de leginkább megtörten.
" Hívj ha hazaértél. Aggódom. Csók. M."
Újra visszazárom a billentyűket és a kis készüléket a kosztümkabát zsebébe süllyesztem. Hívni fogom majd ha már biztonságban tudom Brandont. A vacsora kapcsán kapom tőle az első reménysugarat arra vonatkozóan, hogy nem teljesen reménytelen eset.
- Mondja Mr Brandon mit kell tennie az embernek, hogy jóban legyen magával?- teszem fel a kérdést egyszerűen, bár a választ valószínű már csak a lakásban fogom meghallani, ahova megérkezünk. Egy tizenöt emeletes toronyház nyolcadik emeletén lakom, egy nagy belmagasságú lakásban. Miközben a helyemre parkolom, látom, hogy a kíséretünk, a bébicsőszök, ahogyan Bran emlegette két parkolóhellyel odább állítják le az autót. Igyekszem velük nem sokat törődni, bár elég nehéz lesz. Tudom, hogy őt is zavarja, ahogyan engem is. Bízni akarok benne, és azt szeretném, hogy ő is ugyanígy tegyen vele, de elég nehéz lesz megtenni mindezt úgy, hogy tudom a házam előtt két rendőr várakozik.
Egy hatalmas nappaliba vezető piciny előszobába lépünk be, kezemben a sporttáskával én megyek mögötte, mégiscsak én vagyok a házigazda. Jobbra van a konyhám, balra a fürdőszoba és a mellékhelyiség, a nappali végében egy tejüveg ajtó vezet át a hálószobámba és egy másik ajtó, az erkélyre, ahonnan tökéletes kilátás nyílik Vegas belvárosára. Ez az én kis birodalmam immáron három éve, mióta magam mögött hagytam a luxust és vele együtt Robertet is. Az ajtón tengernyi zár. Nagyjából tíz darab biztonsági retesz, kettő ami egyenesen a falba zár, és fél percig azokkal babrálok. Nem tudom, hogy figyel közben vagy sem, háttal állok neki, miközben minden zárat szépen becsukogatok. Talán feltűnik neki, hogy nem miatta van...valaki mástól félek, mástól rettegek ennyire, aki nagyon sokszor próbálta már megkeseríteni az életem, aki nem hagyta, hogy elszakadjak tőle, aki visszarángatott, hogy tovább kínozhasson, tovább mérgezhesse a lelkem. Kicsinek éreztem magam mellette, levegőtlennek az életemet, a világot sötétnek és ridegnek véltem, az emberek arcán masszákat láttam. Most újrapróbálom értelmezni az életemet, és ebbe a bizonytalan közegbe, ebbe a csöppnyi kis törékeny világomba engedem be ezt a sebzett lelkű férfit, aki lehet megölte a legjobb barátját. Én még sem hiszem, hogy így történt, egyszerűen nem. Túl intenzíven pulzál az agyamban, túlságosan akarom őt közel tudni, hogy még azt a veszélyt is képes voltam vállalni, hogy talán álmomban rámront. A táskát nyújtom felé és a fürdőszoba felé mutatok.
- Ott le tud fürödni amíg én előkészítem az ebédet, korai vacsorát, nem is tudom minek nevezzem. Törölközőt a zuhanykabin melletti szekrényben talál. Van többféle méret, bár csak barna és bézs. Nem nagyon szeretem a színes holmikat.- hát igen, ennek is megvan a maga oka és története, mint annyi minden másnak az életemben.- Én a konyhában leszek addig. Ha végzett ott megtalál.- elengedtem a kezemből a táskát és kirámoltam mindent a zsebemből: kocsikulcs, telefon, a belépőkártyám, a jelvényem és a fegyverem, melyet kitárazva süllyesztettem az előszobakomódba. Végül magam is elindultam, hogy valami kényelmesebbet vegyek fel.
Tíz perc múlva már a paradicsomot vágtam össze a konyhámban egy barna szabadidő nadrágban, és egy fehér pólóban amin Yoda mester az ég felé emeli az ujját, felette pedig a felirat: "Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld". Szinte mindegyik pólóm ilyen volt amit itthon hordtam, Mark szerint jót tesz egy kis önmotiváció, én meg hallgattam rá, és beszereztem több ilyen holmit.A hajamat újra összekötöttem, bár kicsit bohémnak tűnt az itt-ott kilógó tincsekkel, de itthon nem foglalkoztam az ilyesmivel. Ez volt az én kis közegem, a magánéletem, ahova Markon kívül eddig még senkit nem engedtem be, csak most őt. És őt én akartam ideengedni. Vajon felkészültem rá, vajon felkészültem mindarra ami vár ránk? A megnyílásra, arra, hogy nem csupán én tudok meg róla dolgokat, hanem ő is rólam? Figyelmeztettem magam, hogy mindennek ára van, és nem pénzben mérhető ára. Az óvadék összege semmi ahhoz képest amit talán fizetnem kell az ő társaságára vágyva. Mégis akartam, nem tudom akartam e valamit valaha ennyire. Csak hogy miért, az nem volt még világos előttem. Megmenteni őt, de kinek? Magamnak?
A whiskeyt a hűtőbe tettem, és a tésztavizet is odatettem a gázra, amíg én a zöldséggel bíbelődöm. A gondolataim elkalandoztak ismét, és azon kaptam magam, hogy a szemeit látom, azokat az égszínkék, áttetsző szemeket, amelyekben tengernyi szomorúság hullámzik, akár a nyugalmat színlelő óceán, melynek mélye mégis háborog. És ahogyan a kés pattogott a deszkán azt éreztem, hogy várom vissza. Hogy ott van velem és mégsincs. Felpillantottam a fürdőszoba irányába, aztán vissza a dolgomhoz. Mélyet sóhajtottam és megtörölve a kezem a telefonomért nyúltam, hogy felhívjam Markot.
- Jól vagy?- a hangja aggodalmaskodó volt- Nézd Lotte, tudod, hogy sosem akartam beleszólni...én csak féltelek. Ma van az évforduló, nem volt a legjobb ötlet ma hazavinned magadhoz. Ismerlek ilyenkor.
- Ne aggódj Mark. A legjobb időpontot választottam. Ma végre kiderül, hogy át tudom e lépni a saját démonaimat, vagy örök életemre harcolnom kell velük. Elegem van a zárakból, a félelemből és abból, hogy minden évfordulón gombóccá gyűlik a gyomrom. Tudnom kell miért van rá ennyire szükségem. Két hét...és a bébicsőszeid is itt vannak.- önkéntelenül használtam Brandon szavait.
- Akkor is aggódom, Lotte. Mindig aggódom érted.
- Tudom. Most az egyszer nem kell.
- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos.
- Mert érzem őt olyankor is amikor fizikailag itt sincs. Ez egy sorszerű találkozás volt. Majd később beszélünk.- tettem le a telefont, és folytattam a főzést. A saját, utolsó szavaim visszhangoztak a fülemben.

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 765 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

Amióta kiszálltunk az autóból többször tettem fel magamnak azt a kérdést, amit ő is tudni akart és amelyre csupán a csenddel tudtam felelni, a hallgatásommal, mert a gondolataimat és a megszülető feleletet még rejtegetni tudtam előle. De tudtam, hogy onnantól, hogy átléptük a küszöböt számomra sem lesz megállás, hogy majd el fogok dolgokat mondani neki, amelyekre még magam sem készültem fel. Azt hiszem ha jobban belegondolok az ilyesmire soha nem lehet igazán felkészülni. Egy lassan nyíló szirom voltam a számára, egy tépett szirom, amelynek közepén fekete bólogató bibék szórják a világba egy régi élet milliónyi kínzó emlékének virágporát. Felejteni akartam és azt hiszem ez egy ideig sikerült is. Egészen addig a pillanatig, hogy vele találkoztam egy burokban lebegtem, melyet Mark tartott a tenyerében, és védelmezett mindentől. Legfőképp attól, hogy jön majd valaki és a saját arcomat mutatja felém és a tükrökön és falakon át jobban fogom érezni őt mint saját magamat.
Hallottam ahogyan a víz a fazékban kopog, miközben felforrt, én meg még mindig azon gondolkodtam amit kérdezett, és amit Mark mondott. Ő nem bízott meg benne, én meg túlságosan megbíztam. Két véglet mégis azt gondoltam, hogy ezek egy irányba tartanak, hogy majd lesz egy pont, valamikor talán a két hét alatt, amikor egy helyre érünk. Mint két hullámvonal, amelynek ritmikája eltér, de az idő és a tér egyetlen pillanatában és egyetlen helyén összetalálkoznak, egy kiugrásban csúcsosodva ki.
A fürdőből kiáramló gőz és a tusfürdő kesernyésen finom illata megcsapta az orromat, és a lépteit is hallottam. Még mindig a paradicsommal foglalatoskodtam, de már csak rutinszerűen mozgott a kezemben a kés, ahogyan vágtam össze és azt hiszem ezt ő is észrevette. Árnyéka suhant végig a földön és egészen a csupasz lábamig kúszott ahogyan a székre ült a pultnál. A kezemben megállt a kés, a végén még ott piroslott a paradicsom maradványa, amelyet az ujjammal húztam végig óvatosan. Felpillantottam rá, a megtört és fáradt arcra, amelyet még így is szépnek láttam. Az a fajta szépségű arc volt, amelyet a barázdák rejtettek az avatatlan szemek elől, a homályos szemfehérje, és az a titokzatos óceánkék szempár, amelyről nem tudtam eldönteni, hogy belém akar látni, hozzám akar visszajönni, vagy oly messze akar űzni, hogy száz vadló vágtája sem lenne képes megfékezni. Figyeltem őt és ebben a pillanatban még az sem érdekelt, ha ő is meglát valamit belőlem. Egymás titkainak kertjében jártunk, és azt hiszem egyikünk sem volt igazán felkészülve arra mit találunk ott. A múltunk egy-egy darabjain rágódunk, ő feladni kész, én pedig beletörődni. Pedig talán egyiket sem kellene, talán tudnánk segíteni egymásnak, ha ő hagyná, és ha én tudnám, hogy pontosan hogyan is kezdjek hozzá. Először testileg kell magát összeszednie. Fürödnie kellett, szüksége volt a cigire, aztán egy laktató ételre és egy kiadós alvásra. És még valamire, amit vacsora utánra tartogattam. Talán ez majd segít kiüríteni az elméjét annyira, hogy kiüti magát. Nem akartam, hogy olyan állapotban lásson már a megismerkedésünk estéjén amilyenben leszek úgy este 8 magasságában. Egykor mindig akkor csörrent meg a telefonom és hívott fel Robert, azt suttogva, hogy emlékezzek...és sosem fogom elfelejteni. Aztán csont részegen elhozatta magát a sofőrjével, hogy rám törje az ajtót és emlékeztessen rá, még mindig hozzá tartozom hiába a papírok, hiába, hogy már nem viselem a nevét, az övé vagyok és az övé is maradok. Én meg ott reszkettem hajnalban a hálószobámba, undorral ráncigálva le magamról a ruhát, és mosva le magamról minden szennyet amely rám tapadt róla. A mocsokkal telített lelkéből, a méregtől csöpögő szavaitól és mindattól ami ő volt a számomra.
~ Boldog évfordulót Charity~ késként fúrta belém a szavait és forgatta meg a pengét és a végén már vért könnyeztem a zuhany alatt. Azt hiszem nem tudom eldönteni, hogy az érintése volt fájdalmasabb vagy az az üresség és megalázottság amit bennem okozott amikor távozott.
Amikor Mark-ot megismertem akkor volt az első olyan évforduló amikor nem tudott rám törni, amikor nem tudott átjönni az ajtómon, én meg ott ültem azon a széken amelyen most Brandon, kezemben egy töltött fegyverrel, a poharamban valami konyakkal és vártam, hogy elmúljon a nap. Az órák néma lassúsággal vánszorogtak tovább én meg egyszerűen semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy elbóduljak, így aztán a gyógyszeres doboz után nyúltam. A konyak meg a nyugtató teljesen kiütött. Azt hiszem olyan dolgokat csinálhattam amire jobb ha nem emlékezek, de rájöttem, hogy így legalább ezt az egyetlen napot képes vagyok túlélni.Így talál meg két éve minden évforduló, és így fog most is megtalálni, és nem akartam, hogy ő tudjon róla. Nem ismer engem én sem őt, de azt hiszem túl sokat tudna meg rólam abban az öntudatlan lebegésben amelyben terveztem elmerülni. Talán igaza van Marknak, hogy nem a legalkalmasabb időpont, de azt is gondolom amit a végén mondtam, hogy sorszerű volt, hogy éppen ezen a napon, hogy pont ma kellett őt beengednem az életembe. Az elcseszett és néha magam sem értem merre tartó életembe. Talán azáltal, hogy őt felfedezem magamnak én is megtalálom azt az irányt amerre haladnom kellene.
A paradicsomot a húsra halmoztam, a tésztát leszűrtem és háttal állva neki ért a kérdése. Megállt a kezemben a szűrő, a tészta egyenletesen csepegett, koppant a vízcsepp a mosogatóban és úgy koppant a kérdése is a fejemben. Az első, valódik kérdése azóta, hogy kijöttünk abból a szobából, az első hangos gondolata. Még jó, hogy háttal voltam neki és nem látta az arcomat, talán csak a pillanatnyi megakadást vehette észre ahogyan bíbelődöm a szűrővel, vagy megkavarom a szószt. Megtörölgettem a kezem és a konyhaszekrény felső polcairól két poharat vettem elő egyetlen hang nélkül. Csendülve koppant a pulton ahogyan elé tettem, és ráemeltem a tekintetem megtámaszkodva a pulton. Minden pillantásom beszélt hozzá, ahogyan oldalra billentettem a fejem
~ Olvass bennem! Hiszen ki láthatna jobban nálad?~ talán egy fél másodpercig mélyedtem el a tekintetében, amikor is elszakítottam tőle és megfordulva a mélyhűtőből jégkockákat varázsoltam elő, négy koppanás, egészen tompa, ahogyan a pohárban landoltak. Kentucky whiskey volt, egy tíz éves Old Grand-Dad, amelyet a mai napra tartogattam. Tíz éve ismertem meg őt és tíz év kellett, hogy a bűvköréből kiszabaduljak. Ez egy különleges nap a számomra. És Brandon számára? Majd kiderül. Holnap...majd holnap beszélgetek vele, ma nem fog menni anélkül, hogy túl sokat ki ne adnék magamból. Töltöttem a poharába és a sajátomba is, majd letettem az üveget a pultra és a poharamért nyúltam a másikat pedig elé toltam. Amikor újra ránéztem simogatta a tekintetem, és próbáltam megnyugvást hozni a jeges viharba ami abba a háborgó szempárba volt. Próbáltam belecsempészni a saját nyugalmas melegségemet.
- Azt hittem magának minden mindegy, hogy nem számít semmi és nem érdekli semmi és senki.- a saját szavait dobtam vissza a kérdésre válaszolva, de tudtam, hogy utat találtam hozzá. Gazos és veszélyekkel terhes, egy olyan ösvény melyen régi idők lábnyomait taposták, régi emlékek mohával benőtt kis tárgyai között indultam el felé, de még oly messze volt, hogy a pislákoló kis házat nem láthattam. A fák sűrűje takarta előlem. De egyszer el fogok jutni, biztosan el fogok jutni. Meglendítettem a poharamat és az első korty ital jótékonyan marta végig a torkomat.

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 765 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

A fájdalomnak nincs színe, a fájdalomnak nincs hangja, a fájdalomnak nincs mélysége. A fájdalomnak arcai vannak, amelyeket az élet ránk aggat mint egy komor maszkot, hogy éveken át hurcoljuk tengernyi változatát. Bárcsak egyetlen mozdulattal odébb tudtam volna seperni ezt a mélykék szemű férfit, akinek a tekintetében a régi idők rengeteg arcát láttam, amelyeket megélt, és amelyek egy részét én is megéltem. Vannak emberek akiket csupán ez köt össze. A megélt keserűség. Vajon én is ezért ragaszkodom ennyire hozzá, vajon én is ezért akartam minden áron idehozni magammal, beengedni az életembe ismeretlenül? Igen, azt hiszem a válasz már jóval azelőtt megszületett, hogy tenyerünk a tükör két oldalán összeért. Már akkor megszületett amikor először leültem vele szemben a kihallgató szoba falai között a nyekkenő székre, és még azelőtt, hogy egyáltalán megnyitottam volna az aktáját. A válasz már korábban megszületett, csupán bennünket felejtettek el tájékoztatni róla. Őt és engem.
Megkavartam a szószt, és kissé lejjebb csavartam a lángot mielőtt visszafordultam hozzá. Éreztem, hogy egy ideig engedi, hogy közel kerüljek hozzá, hogy a pillantásom ha csupán néhány lélegzetvételnyi taktusig ott kavarogjon benne, ott próbáljon róla megtudni mindent amit elrejt a világ elől. De nem véletlenül gondoltam óceánnak a szemét, mert amilyen hirtelen magasba törtek a fodrozódó kék hullámok, olyan hirtelen össze is zártak a fejem felett, és számomra nem maradt más csak a haragvó mélység, amely magába zárt, és minden titkát elrejtette előlem, többé meg se láthassam. Kapaszkodott, a csuklómra fonódtak tajtékjai, aztán már engedett is tovább, egyetlen vigasztaló hang nélkül. Ennyi hát, tényleg ennyi lenne? Nincs ott valójában semmi, csak én gondolok mögé többet?
A poharat forgattam a kezemben, a válasza azt hiszem nem lepett meg, de éreztem, hogy ott vagyok az úton, megleltem, de most újra az ingoványon lépkedek, bizonytalan és zavaros gondolatai között és ha nem figyelek magával fog rántani, mert hozzá hasonlóan én is félek megmutatni magam. Tüskéket növesztünk egymással szemben, és nem engedjük a másikat közelebb. Ha a kezét nyújtja sebzünk. Furcsa mit hoz ki belőlem, pedig alapvetően én nem ilyen vagyok. Jó szakembernek vélem magam, könnyen azonosulok az áldozatokkal, a fájdalmukkal, a lelkükben tomboló vihart a saját múltamból hozott hűsítő emlékekkel próbálom csillapítani. Magamhoz ölelni őket, és olyan szavakat mondani amelyeket talán én sem hinnék el, de az egyetlen lehetőség, hogy megmentsem őket. Brandon...ő különleges volt a számomra, mert az együttérzésen túl valami mást is felébresztette bennem, és hiába próbált Mark megóvni tőle, nekem szükségem volt rá. A kérdés kitörölhetetlenül visszhangzott elmémben, hogy miért?
Miért?
Koppant a pohár a pulton.
Miért? A jégkockák zörrenve simultak egymáshoz.
Miért?
Az ital aranylón terült el közöttük.
Miért?
Elsimulok a lélegzetén, a ki nem mondott szavain, elsimulok és elterülök abban a pillanatban, amely könnyed, emlékekből szőtt köpenyét teríti ránk. Viszket a bőröm, zúg a fejem és azt hiszem félek, hogy olyan dolgokat fogok megtenni és feláldozni, csupán azért, hogy eljussak hozzá, amelyeket eddig még nem tettem meg. Eddig attól féltem, hogy valakit beengedjek az életembe, most attól félek, hogy úgy sétál ki onnan, ha hagyom, hogy csupán lábnyoma marad a lelkemen, amelyet egyetlen pillanatra sem leszek képes kitörölni.
Az elutasító közönye az amivel még jobban magához vonz, és eltűnnek a gátlásaim, eltűnnek azok az évek amelyeket Robert mellett megéltem, eltűnik minden ami fájdalmat okozott, csak ő marad ott, a semmi közepén, és rám vár. A világ tejfehér ködbe burkolózik körülöttünk, hogy aztán egy villanást követően boruljon ránk megnyugtató hűvösével a csendes és fekete beletörődés. De mi még mindig ott vagyunk és a tenyerünk összeér, a tükör szilánkokra hullik és zuhog lefelé mellettünk lassan, akár a téli hópelyhek táncolva, csillogón. Már nincsenek falak, nincsenek üvegek, nincsenek rácsok, és a világ kilökött ugyan bennünket, de mint a mágnes két ellentétes pólusa vonzódunk egymás felé. Vagy az ő vonzása az erősebb? Ő az aki jobban elbódít engem? Megzavarodom és a pohárba kapaszkodom, és mióta csak végighajtottunk a sugárúton azon gondolkodom vajon jó ötlet volt ez az egész? Marknak azt mondtam sors szerű volt a találkozás, de őt csapom be ezzel vagy magamat?
Azt hiszem az a pillanat volt a legfélelmetesebb ahogyan rám nézett a kérdésére adott válaszom után. Túl hirtelen akartam a kagylóban meglelni az igazgyöngyöt és most bezárt előttem, visszazárta magát, éppen csak, hogy megnyílt. A fenébe! Hogy lehettem ennyire barom, hogy nem vettem észre? Magamat fedtem, de már késő volt. Most ehhez már késő volt, másképpen kell folytatnom. De hogyan csináljam? Hogyan jussak el valakihez aki pontosan úgy reagál ahogyan én tenném, pontosan ugyanazokat a zárakat zárja be előttem, egyiket a másik után, én meg könyörgöm ott az ajtó előtt és toporgom akár egy gyerek, akitől megvonnak mindent szépen sorban, mire végül már csak a kezét nyújtogatja és a levegőt markolja. Nincs kéz amibe kapaszkodhatnék. Magányra vágyott, hát megadtam neki, és fejemmel az erkély felé intettem, kezemben a poharat lendítettem és mutattam is az irányt.
- Csak nyugodtan. Talál kint egy rézhamust az asztalkán.- én nem dohányoztam, de valamiért tartottam ott ilyesmit. Van abban valami bizarrul különleges, mintha számítottam volna rá, hogy fel fog bukkanni és akkor szükségem lesz rá. Mikor kiment az erkélyre én még megkavartam párszor a szószt, és megkóstoltam. Jónak tűnt, azt hiszem lezárhatom. A fedőt rátettem a lábasra, hogy melegen tartsa, a tésztát is letakartam, és mikor végeztem megtöröltem a kezem. Megfordultam és kiléptem a pult mögül, az erkély felé pillantva, kezem a feltűzött hajam felé nyúlt és kiengedtem a hajam. Szomorú és kicsit lemondó sóhaj hagyta el az ajkaim, azt hiszem ekkor értettem meg, hogy többet kell adnom ha többet akarok kapni. Csak még azt nem tudtam, hogy tényleg akarok e többet adni neki. Megéri ez vajon nekem? És éppen ma? A pult alá nyúltam és kivettem egy fém dobozt, a gyógyszereim voltak benne. Egy ideig forgattam a pulton aztán odébb toltam. A konyhaszéken odadobva volt a horgolt, hófehér kendőm, azt terítettem a vállamra, Megfogtam a whiskey-s üveget, meg a poharamat és egy határozott sóhaj kíséretében elindultam az erkély felé.
Mikor kiléptem háttal állt nekem és a várost figyelte, ahogyan a látóhatár felett eltűnik a napkorong, a fények lassan kúsztak fel, mint megannyi égről lepottyant csillag, ott terült el alattunk a fényárban úszó Vegas. Milyen különös. Reggel ugyanitt álltam és néztem miképpen  indul a nap, valami ígéretet hordozva magában. Talán éppen azt, hogy őt megismerjem.
Az asztalkára tettem az üveget és még mindig mögötte álltam a saját poharammal.
- Ehhez a játékhoz ketten kellünk, Brandon. Maga és én. Én adok valamit és maga is ad valamit. És ne mondja, hogy nem érdekli. Ha feltette azt a kérdést, nyilván érdekli, és én megadom a válaszait ha maga is megadja az enyémeket. Maga is tudja hogyan nézett rám és én is tudom miről árulkodtak a szemeim. Csak annyit akarok magából meglátni amit megmutat, cserébe én is hagyom. Aki pedig nem válaszol egy kérdésre, az iszik. Vagy felel vagy iszik. Ez egy játék, az elme és az érzékek játéka. És maga is tudja hogyan működik ez.- veszélyes vizekre eveztem de már nem volt visszaút. Egy pillanatra lehunytam a szemem és magamba szívtam az illatát, a fürdőm fenyő illata köszönt vissza róla, és nem tudom miért de ez egy picit megnyugtatott. Ahogyan a tudat is, hogy ma...éppen ma nem vagyok egyedül. Még akkor sem, ha sosem voltam még távolabb senkitől, mint most tőle.

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 733 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

A fájdalom sokkal erősebb kapocs bárminél, mert megmutatja a legsötétebb részét is a lelkünknek. Azok akik csak a jót érzékelik maguk körül, akik számára a fény és bizakodás arany glóriája jutott talán tisztában sincsenek vele, milyen ez a világ, vagy vannak olyanok akik megjárták, maguk mögött hagyták és soha többé vissza sem néztek. Könnyedebb napjaimon én is szerettem eljátszani a gondolattal, hogy majd messze jutok, és hiába a kísértés nem fordulok meg, nem is akarom látni kit hagyok magam mögött az örök sötétségben. Talán ott is ezt kellett volna tennem, abban a szobában, és nem is nézni bele a szemeibe, nem fordulni vissza. De hívott engem és szólított. A tekintetében elveszni és ott látni meg önmagamat pedig azt hiszem mindennél izgalmasabb és keserűbb volt egyszerre. Hogyan is lehetne valami ennyire vonzó és mégis ennyire taszító? Ő mégis az volt a számomra. Éreztem, hogy az egyik pillanatban még rám kulcsolódnak az ujjai, mintha mondani akarna valamit, mintha a kérdéseivel akarna nekem valamit mondani, hogy az értetlenkedésem aztán távol taszítsa, és én ott próbálok előre araszolni, vissza hozzá, pedig már ezer tüskével vértezte fel magát és belém szúr velük. Megérdemelten. Tényleg megérdemelten? Én ez a fajta ember voltam, mert ezzé váltam Robert mellett, mert a sok év alatt elhitette velem, hogy nem vagyok több annál aminek ő akar látni engem: a rubintja, a rózsája, bármi amire éppen adott pillanatban szüksége volt. Formált engem akár az áthevített gyurmát, hogy aztán órákkal később összegyűrjön és a szemétbe dobjon mint valami használt óvszert. Nem tudom, hogyan voltam képes felemelni a fejem és azt sem tudom miképpen volt erőm és kitartásom elszökni tőle. Szépen lassan építgettem újjá magam, ő meg szépen lassan rombolt le belőlem mindig egy keveset, hogy aztán majd egyszer újra az ő kis díszes csecsebecséje legyek, nem valaki, hanem valami.
Miatta nem szerettem egy ideig a rózsákat, a vörös rózsákat különösen nem, de egy időben csokorszám vásároltam és helyeztem az asztalomra, vagy a konyhapultra, hogy örökké emlékeztessenek arra aki voltam, és aki soha többé nem akarok lenni. Ó nem, én nem voltam erős. Mark volt az erős aki a kezét nyújtotta, akinek mindig volt hozzám egy kedves szava, egy ölelés, amivel próbálta kiűzni a fejemből a saját démoni hangjaimat. Robertet hallottam bárhol jártam, és a mély basszus csendülő komor áriaként mászott bele az elmémbe. A becézéstől hányingerem lett...sokszor és gyakran és három éve képtelen voltam bárkit befogadni az életembe, az ágyamba. Mert a kettő együtt járt. Kivéve Mark.
És most itt volt ő, egy negatív lenyomatom, az aki én vagyok a tekintetén túl, akivel összeolvadunk valahol nagyon messze mégsem tudom hogyan kezdhetnék hozzá, hogy mindezt elmondjam neki, hogy bevalljam miért is tettem, hogy miért hittem neki, hogy miért akartam szinte megszállottan kihozni, hogy miért tettem le az óvadékot. Annyi miért zsongott a fejemben, és jól tudom az övében is, hogy utat lehetett volna belőle építeni Alaszkáig.
Amikor leült a székre és rám nézett onnan lentről, miközben én előtte álltam vagy inkább magasodtam olyan volt mint egy elveszett gyerek, és ekkor döbbentem rá, hogy ő tulajdonképpen az is. Egy kisgyerek, akinek a lelkébe valakik az évek alatt oly erős mérget csepegtettek, hogy eltelítődött vele, és a fájdalom megkergülve áradt szét a vérében, jutva egyenesen el a lelkéig, hogy fekete fátylával borítsa be, talán mindörökre. Álltam ott, néztem miképpen fonja össze a mellkasa előtt a karját, a test beszéde sokkal többet elárult mint a szavai. Kérdezett és válaszokat akart, ugyanakkor távol akart tudni magától, megint eltolt, és én megint nem hagytam. Ezt játszottuk mióta csak kisétált velem a rendőrségi fogdából és nagy az esélye, hogy ugyanezt fogjuk játszani addig a percig, amíg el kell válnom tőle. Már most emésztett ez a gondolat, hogy lesz majd idő amikor nem lehetek mellette, még akkor is ha tudom, hogy nem akarja. Kéz voltam, amely ahhoz az érzékeny kis sziromhoz nyúlt amely összezárt, hajnal voltam, mely a sötétben összezárt virágokat a felkelő nap sugaraival csiklandozza meg és kényszeríti, hogy újra ragyogó pompájukban hajlongjanak a friss tavaszi szélben. És ha még nem is voltam számára ez, arra vágytam, hogy legyek. A miért...ez a kérdés volt mind között a legnehezebb, mert erre voltak a legkevésbé válaszaim, és ami volt is az rettentő kusza, érthetetlen és szinte még nekem sem sikerült feldolgoznom. De iszok vagy válaszolok. Az őszintéség még mindig nehezebb mint a tudat, hogy két óra múlva már lehet nem is fogok tudni magamról és álomba zokogva merülök el az édes tudatlanságba. Ha arra gondoltam mibe kezdtünk bele, azt hiszem a másik üveg italra is szükségünk lesz, legalább a felére, amely a hűtő aljában pihent, vészterhesebb időre. Kell attól vészterhesebb, mint amikor valakinek megpróbálom kiadni magam, vagy legalábbis egy részem, hogy ellopjak belőle valamit ami az övé? Tolvaj voltam, besurranó, aki nála járt és mindent kicsempészni akart fondorlattal, némi taktikával és nem kevés mennyiségű piával. Azt hiszem ezt hívnák a szakmában etikátlan viselkedésnek, de jelen pillanatban Brandon nem a betegem volt, hanem az a férfi aki mellé felügyelőként rendeltek ki. Vagy legalábbis ez utóbbit magyaráztam be józanabb felemnek, semmint tudomást akarjak venni arról ami a tükör két oldalán történt akkor. Tudom, hogy tudja, és tudja, hogy tudom. Olyan dolog volt ez, amit ki sem kellett mondanunk, csupán csak azt akarta tudni én miért ragaszkodom hozz, én meg azt, hogy mi vezette arra, hogy igent mondjon nekem. Éppen ezért az eszköztáram nem merült ki az összezavaró és sehová nem vezető kérdésekben, hanem sokkal tovább mentem, Mélyebbre kellett jutnom, ehhez pedig minden eszköz megengedett. Néha meg kell fetrengened a mocsokban, ha szegények közé mész, különben örökre kitaszított maradsz közöttük. Én mindig ezt vallottam, ahogyan azt is, hogy ha meg akarok élteni egy gyilkos elmét, kicsit magamnak is azzá kell válnom. Bele kell bújnom, belülről kell őt látnom, és ehhez az szükséges, hogy az ő módszereit kövessem. Brandon, ha azt vesszük alkoholista volt, és erősen nikotinfüggő. Annyiban különböztünk talán csak, hogy én nem dohányoztam, és a napi whiskey mennyiségem egy ideje már nem lépte át a még normálisnak nevezhetőt. Kivéve ilyenkor az évfordulóhoz közeledve és a születésnapom környékén. Robert ilyenkor sokszorosan próbálta bizonyítani az uralmát felettem, és a zárak...ő ezer lakattal is kizárhatom az életemből, ha még mindig felkavar a tudat, hogy bármikor rám törhet és én védtelen leszek vele szemben, ahogyan mindig is az vagyok. Egy kapcsolat kellene? Egy menedék, egy biztos támasz? Egy normális és nyugalmas közeg? Hogyan valósíthatnám mindezt meg ha én sem vagyok normális teljesen, ha nem tudom azt nyújtani egy férfinak amit vár tőlem, és amit megérdemelne, pusztán azért mert egy szemétláda egykor megnyomorított? Tudatlan voltam, de most már nem vagyok az. Csak félek, mindig és mindentől. Most például attól, hogy nem fogok tudni neki ellenállni, hogy hosszú idő óta először valaki pusztán a fájdalmával utat talál hozzám, és én megnyílok neki, mintha mindig csak rá vártam volna. Kóbor lelke a világnak, szunnyadó titok, édes megsemmisülés. Vele.
Percekig nem válaszoltam a kérdésére, helyette a lassan sötétedő égboltot néztem, alattunk a várost, amely még mindig nyüzsgött, csak mi tűntünk itt várakozó békének ezen az erkélyen, de azt hiszem itt tombolt az igazi vihar, amit nem láthattak mások, amiről csak mi tudtunk. Egy lépést tettem hátra, egy kicsit távolabb tőle, és a hátamat az erkély kissé már hűvös falának vetettem, kezemben megforgattam a poharat, majd letettem az asztalra. halkan koppanó visszhangja adta meg a kezdőritmust a szavaimnak, amik szinte maguktól jöttek.
- Az ember önmagától fél a legjobban, Brandon. De amikor meglátom valakiben saját magamat, akkor rájövök, hogy nem én vagyok a rossz, hanem a világ és az aki ilyenné tett. Mit láttam önben? Magamat láttam, a saját keserűségemet. Miért nem hiszem, hogy ön tette? Azért nem, mert akinek a lelkében ennyi megtörtség van, akit a saját életének megannyi mocskos hordaléka telít el, hogy szinte már belefullad, annak a szívében nem marad hely a gyilkos indulatnak. Egyszerűen nem marad, mert más lesz a fontos. Vagy az, hogy elsüllyedjen, vagy az, hogy felemelkedjen. Aki olyan szomorú mint ön Brandon, az hamarabb ártana önmagának semmint másoknak. Nem foglalkozom azzal, hogy ki mit gondol, én tudom, hogy igazam van.- kezeimet a lábam mellett a falra simítottam, a durva fal, most jótékonyan karistolta át, én pedig egy pillanatra lehunytam a szemem, és amikor kinyitottam ránéztem. Még mindig vonzott még mindig képtelen voltam ettől az örvénytől szabadulni, de azt hiszem most már nem is akarok. Kell nekem, szükségem van rá, minden kérdésére még azokra is amikre nem akarok válaszolni, mert tudom, hogy akkor megnyílik nekem...ő igen a kis virág, nekem, a hajnalnak.
- Azt hiszem az én kérdésem következik. Miért írta alá a papírt, miért jött el velem? Mi az amit ön látott bennem az üvegen keresztül? Mert ugye látott engem, Brandon?- kérdeztem és talán csak egy kicsit remegett a hangom, csak egy picit rezegtek a hangszálaim. Volt talán egy válasz amire számítottam, hogy én is vonzom őt, hogy ugyanazt látjuk ezért volt ott és akkor az a pillanat. Visszavettem a kezembe a poharamat, lassan lötyköltem az italt. Az első kérdésekre válaszoltam, én most nem fogok inni. Hogy ő fog e? Rajta állt jelenleg.

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 881 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

Nem a kimondott szavaival tolt el magától, hanem azzal amit még őrzött belül, amit nem osztott meg velem, amiről úgy gondolta nem rám tartozik vagy legalábbis nem most.Az éjszaka hűvöse, a még itt maradt délután meleg simogatása a lenyugvó nap búcsúja, a cigarettájának fellobbanó fénye, a vártnál is szaporább lélegzetvételem azt hiszem tökéletes harmóniával ölelte át a perceket amiben mi voltunk, csak ő meg én, és a bennünk feszülő kérdéseknek próbáltunk értelmet adni. Próbáltuk feltenni úgy, hogy kapjunk is választ, de maradjon még ott megfejtése váró titok, amelyet sosem ejtünk ki, amelyet sosem osztunk meg. A fájdalmunkban burkolóztunk és azt gondoltuk az majd megvéd a világtól. Én már tudtam, hogy nem, Mark óta tökéletesen tisztában voltam vele, ő azonban még mindig ott tartott, hogy görcsösen kapaszkodtak ujjai ebbe az érzésbe, tehetetlenül vergődött abban a csapdában, amibe önmagát hajszolta bele.
Csak mozdulnom kellett volna azt hiszem, csak a kezemet előre nyújtani és várni, hogy bele tegye a sajátját. Ha érezte volna az érintésemet a vér semmihez sem fogható dallamos lüktetését, ha érezte volna ebben a pillanatban, hogy amit megláttam benne az eleve elrendelt, hogy nem is lehetett volna másképp, akkor talán megérti. De én nem mozdultam, csak a szemeim villantak, ahogyan ráemeltem, és kissé szétnyíltak az ajkaim amikor eltűnt a szájában a parázsló cigi. A mai napon már a sokadik Dunhill, és tudtam minél több ilyen szál, annál inkább menekülne tőlem. A bódító füstbe az édes megsemmisülésbe, bármibe csak nem kelljen rám néznie. Ahogyan most is teszi, kerüli a pillantásom, nem akarja, hogy rabul ejtsem a tekintetét, mert akkor némán beszélgetnénk, szavak nélkül pusztán csak megmutatva azt ami belül van a sebzett lelkünket amibe egykor beletapostak és amelyre még nem elég gyógyír a másik közelsége. Még nem.
Három éve nem volt senki az életemben, és ha őszinte akarok lenni, akkor előtte a házasságom hét keserves évében sem volt. Talán egy év volt Robert előtt amikor önfeledt és boldog voltam. Egy átkozott év az örökkévalóságban, egy év, amelyet magam mögött hagytam s amelyre már emlékezni sem akarok Egy sosem volt nő mosolya, egy sosem volt nő nevetése, egy sosem volt nő tréfái, egy sosem volt nő szerelmes pillantásai. Átvette a helyét egy keserű s hitehagyott nő zokogása, fulladásba hajló zokogása a konyhakövön, megalázottan és összetörve és nem csak fizikailag hanem lelkileg is. Egy nő akinek a kezéből tört darabjaival gurul tovább a pohár, és megcsillan rajta a teraszon vendégeskedő ezüst holdfény, de ő még mindig nem mozdul, rabja a saját súlyának, a ki nem mondott gondolatainak éppen úgy mint itt és most, ezen az apró erkélyen, érezve egy hasonló lélek közelségét. Már nem kell a pohár után nyúlnia, már nem kellene a gyógyszeres dobozok mögé temetkeznie  de nem akar mást, csak ezt.
Láttam ahogyan az előbb a cigaretta egy tört pillanatra megáll a kezei között és én elloptam magamnak ezt a másodpercet, mert tudtam, hogy az út amelyet megleltem hozzá, most újra nyitva van, hogy elbizonytalanodik, én meg lelkesen téptem a gazokat az utamból, hogy rátaláljak. Éreztem, hogy nem akarta, ugyanakkor éreztem, hogy mindennél jobban. Éreznie kellett, hogy én sem akarom ahogyan azt is, hogy a levegőm kevésnek bizonyul, hogy hiába a nyitott tér, fuldoklom a kettőnk aurájában és csupán ő lehetne aki csillapítani képes ezt a feszültséget. De nem teszi, újra távolodik tőlem, és egy aprócska délibábbá szelídülve elsimul az estbe hajló tintaszín égbolton. Már nem kerestem, mert ott volt előttem, és ha akarta ha nem, a tekintetem gondolatban simogatta. Akárha az ujjaim lettek volna, minden gyengédségemet a barna szemeimbe csempésztem és egyetlen másodpercre sem voltam  képes leszakítani róla. A tükröm volt, hosszú idő óta az egyetlen, és látnom kellett benne egy lehetséges jövő ígéretét. Hogy hova tartok és hova fogok megérkezni... Vele.
Két hétre megkaptam egy olyan jövő ígéretét, amelyben számomra nem az egyszerűséget határozták meg az istenek, ha léteznek egyáltalán, nem az a felhőtlen örömet, hanem keserves küzdelmet újra. Mintha az lenne a sorsom, hogy örökké csak hadakozom az életembe belépő férfiakkal. Robert birtoklásával, Markus szeretetével és törődésével, Brandon flegma elutasításával. De nem...ha jobban megnéztem...kerüli a pillantásom. Nem elutasít, csak fél, ugyanúgy ahogyan én. Mitől? Pontosan attól amitől én. Hogy meglátjuk egymást. Hogy lesz egy pillanat amikor megfeledkezve magunkról, hagyva hogy az éjszaka egyre növekvő sötétje magába szippantson, hogy szabadon engedjük mindazt amik vagyunk. Mi történik ha ennyi fájdalom találkozik? Vagy kioltják egymást vagy felerősödnek és általuk mi is erősebbé válunk. A kezem akartam nyújtani felé, a válláról levenni az évek terhét a fájdalmat, mindazt ami őt ilyen egykedvűen magányossá tette, de nem akarta nekem adni. A tekintete mindenfelé kalandozott csak éppen rám nem, mert azt hiszem a tükröktől félt, pont attól amitől én is. De én erősebb voltam nála, én bele mertem volna nézni, ő még nem jutott el erre a pontra. Tudtam mi hiányzik belőle: a hit.
Végül aztán lassan, sokszoros kitérő után érkezett meg hozzám. A pillantása hűvös volt, ugyanakkor vádlón izgalmas, és én abban a pillanatban érettem meg mi vonzott hozzá Ez a kettősség, ez az őrült kettősség ami bennem is munkált szakadatlan, Hogy egyik pillanatban üvölteni tudtam volna, a másikban magamba fordulva elbújni a sarokban, a harmadikban a higgadt orvost játszva meghallgatni, hogy mi bántja és megadni számár azt amit vár. Megfogni az össze holmiját és visszavinni, hogy ne bántsuk egymást, hogy ne szaggassunk fel sebeket a múltból, amely mindkettőnkénél már gyógyulófélben volt. Ó átkozott hazugság, ezek a sebek sosem gyógyulnak, és számomra, mint lelkemre simuló hűs tenyér érkezett meg Brandon tekintete...és a kérdései. Három egymás után, amiből már tudtam mi következik. Nem tudtam másfelé nézni, egyszerűen csak itt voltunk, már besötétedett, a város zaja messzire szállt, a távolban hallani lehetett a szirénákat, autók zaját...életet. Itt pedig voltunk mi, rabjai a fájdalomnak, annak amely ezer arcával nevet a képünkbe, és még együtt is képtelenek voltunk messzire űzni, mert ismerni akartuk a másikét. És tudni akartuk, hogy miért vagyunk ilyen hatással egymásra.
Megváltozott a légkör. Éreztem ahogyan ott volt velem szemben, én még mindig távolabb tőle fizikailag nem mertem közelebb menni hozzá, azt gondoltam olyan lenne, mint lepkének a tűz, nem csupán megperzselné a szárnyaim, hanem belezuhannék, és onnantól nincs menekvés, megadom magam neki. De itt most kérdéseket fogunk feltenni, és válaszokat akarunk mindketten. Válaszokat azokra a kérdésekre, ami miatt nem vonzódunk hanem távolodunk egymástól az első pillanattól kezdve. Nem akartam ereszteni, görcsösen ragaszkodtam hozzá, kellett nekem, kellett a fénye, kellett a perzselő lángja, kellett a jégként megdermesztő tekintete...kellett nekem még akkor is ha agyam egyetlen józan szeletkéje arra figyelmeztetett, hogy nem szabad, hogy hagyjam tovább menni, nincs rá szükségem. De volt, a levegőnél is jobban.
A whiskey karamell aranya csobbant a poharamban és meglendítettem felé.
- Ezt az első kérdésére!- kikortyoltam amit kiöntöttem, ajkaim penge vékonyra húzódtak, mart az alkohol de nem bántam. Ekkor jutott eszembe, hogy ma még nem is nagyon ettem, annyira belefeledkeztem a munkába. Szóval vagy válaszolok vagy iszok. Ittam. A második kérdésre is. Újabb csobbanás a pohárba és újabb korty gurult le a torkomon.- Ez a válasz a második kérdésére.- feleltem szűkszavúan. Nem akartam a zárakról beszélni, nem akartam arról beszélni, hogy a ma este folyamán talán néhányszor furcsa zajokat fog onnan hallani, hogy valaki perverz szitkok kíséretében próbál bejutni az életembe a lakás ajtómon keresztül, hogy az egyetlen barátomat erre az estére kizártam az életemből és őt mégis beengedtem. Brendon itt volt az évfordulón...miért? Nem volt válasz, vagy ha volt is, a szívem és az agyam közösen zárták el előlem, melyet talán az alkohol készségesen felold majd. De még nem most.
- Azért engedtem be, mert tudom, hogy ártatlan. A zárak nem magától védenek, maga Brandon nem tud nekem úgy ártani, mint az aki elől elzárkózom. Higgye el nekem, hogy még a halál is üdvösebb lenne attól ami akkor várna rám, ha azok a zárak nem lennének ott. De mivel nem adtam választ az első két kérdésére, be kell érnie ennyivel.- vontam meg a vállam, majd ellöktem magam a faltól és a vele szemben lévő rattan székbe ültem, összébb húzva magamon a vállkendőt.
- Mi az ami elől menekül, mi az ami miatt vállalná még azt is, hogy gyilkosnak gondolják... vagy inkább úgy kérdezem, ki az? Mi az ami nagyobb rettegéssel tölti el a börtönnél is, ki az akit a legjobban félt? És mondja Brandon melyik volt a múltban az a pillanat, amikor elveszítette a hitét?- három kérdést tettem fel neki, három olyan kérdést, amely sokkal nagyobb mélységekbe hatol semmint azt gondolhatta volna. Számítottam arra hogy ki fog tárulkozni? Nem, azt hiszem én sem tettem volna. És hogy ezen megérzésemnek hangot adjak, csendesen felé nyújtottam az üveget. Egyetlen hang nélkül, csak kapaszkodva bele a barna lélektükreimmel az ő jégkék tekintetébe.

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 881 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

Sosem éreztem még jobban azt, hogy ingoványra léptem mint most, hogy a saját erkélyemen a saját életem megmaradt vackai között beszélgetünk és úgy próbáljuk magunkhoz húzni a másikat, hogy közben nem akarjuk felfedni neki az igazi arcunkat. Én félek attól amit itt találna, talán valahol legbelül szégyellem is. Szégyellem, hogy én aki mások fejében mászkál szüntelen, és ott próbál logikusan haladni, a sajátomban a káosz markában vagyok és nyögve kúszom előre. Sodródom, és remélem, hogy lesz majd kéz amely kimerít onnan. Igazából már volt. És én, aki szintén egy aprócska kis szálon függök, akit Mark tartott törékenyen a világ felett, most mégis kinyújtom a kezem, hogy valaki másnak is segítsek. Neki. De miért? A kérdés az én fejemben is ott kongott szüntelen, és mohó vágyam a válaszokra nem apadt azzal a felelettel, hogy magamat látom benne.Nem csupán ezért, nem azért hoztam ki onnan és engedtem be az életembe, mert ott vagyok mélyen legbelül benne én is, és nem is talán azért mert ő is itt volt velem. Egymásba olvadtunk, akár a kávéban olvad szét a tejszín selymesen lágyan és aztán, ahogyan a kanál csörrenve táncol körben a bögrén a fekete és a fehér egyetlen örvényként hömpölyög a reggeli szürkületben. Pont így ahogyan most, ahogyan szépen lassan beleveszünk az éjszakába, és látom a szemeiben azt a mozdulatot: azok szoktak így nézni akikben megvan az elhatározás leheletnyi fénye, de még nem merik, vagy túlságosan félnek, hogy amit ott talál a másik az túlságosan elrettent, visszaránt, és aztán felemészt. Nem adják magukat, hogy ne okozzanak fájdalmat és nem adják magukat, mert szétroncsolt lelkük többet már nem tud befogadni. Egy arc volt, amelyen millió pofon csattant már és ez az utolsó ez maradandó lenne, mint amit tűztől izzó tenyérrel adnának. Nyoma maradna, örök életre, s egy újabb teher, a már így is elviselhetetlenül sok mellé.
Azt hiszem azt gondolta, hogy nem engedhet közelebb, és ezt nem csupán a testtartása mutatta, ahogyan elzárkózott, hol karba font kézzel, hol a cigi mögé menekülve, hol pedig csupán azzal, hogy elfordította rólam a tekintetét, hogy aztán újra visszatérjen. Minden mozdulatából, cselekedetéből, a felém áramló érzéseiből sugárzott a bizonytalanság. Nem akart itt lenni, én mégis magammal hoztam, nem akart velem lenni, mégis arra kényszerítem, hogy nézzen rám. Nem akart menekülni, mégis azt vártam el tőle, hogy ezt tegye, mert nem hagytam neki nyugtot. Talán engem nézett a pokolnak, én voltam számára a mélysötét, amelyben elzuhan és soha többé nem tér magához. Én azonban éreztem, és tudtam, hogy még ha a pokol is vagyok számára, onnan nézve legszebbek a csillagok. Azok amelyek fölöttünk ragyogtak, pislákoló fényük mint megannyi elhagyott gyémánt szétszórva az égbolton. Nem kényszerítettem, hogy nézzen rám, már így is annyi dolgot tettem vele amit nem akart, és most még ez is...önzőnek éreztem magam valahol és azt hiszem többet akartam tőle mint amennyit képes volt adni. De talán azért mert soha nem találkoztam senkivel aki ennyire hatott volna rám. A közelsége fájdalmas és nyugtató volt egyben. Ez a különös érzés aztán eluralkodott rajtam, és miközben próbáltam felette úrrá lenni, azt vettem észre, hogy kezeim láthatatlan nyújtom felé, és rákulcsolom az ujjaimat az ujjaira, élő bilincsként fonódom hozzá. A kávé és a tej, az egybefutó utak, örvény, zuhanás, pokol és csillagok. Ott feküdnék vele a semmi közepén, és talán egy régi dalt dúdolnék, mint egy altatót, amíg lehunyja a szemét. Megrettentem a saját gondolataimtól, hogy egy vadidegen férfival vagyok összezárva a saját lakásomban, oda ahova senkit nem engedtem még be az egyetlen barátomon kívül, beengedtem az egyetlen menedékembe, vacsorát főzök neki, és kutatom az érzéseit éppen azon a napon, amikor bármelyik pillanatban megjelenhet az ajtómnál Robert. Üvölteni fog, félig már részeg, mindig az...ezen a napon. Aztán az ökle belever az ajtóba és addig vonyít az ajtóm előtt, amíg ki nem hívja valaki a rendőröket. De persze őt még ez sem tartja vissza, semmi nem állja az útját. Az önző emberek nem változnak meg, legfeljebb elcsendesülnek egy kis időre. Erőt gyűjtenek, hogy aztán ezzel a feltöltekezett erővel újabb rombolásba kezdjenek, ahogyan ő is tette. Velem. Brandonnak nem szóltam erről, nem akartam elmondani, mert azt hiszem ez is azon dolgok közé tartozott amit szégyelltem bevallani, inkább ittam. Ittam az italomat, ahelyett, hogy a zárak valódi okát felfedtem volna előtte. Hogy amíg nem voltak, semmi nem tartotta vissza őt. Hogy minden alkalommal amikor az ajtó engedett neki, és ő bejött a lakásomba magával hozta a múltam bűzét, az egykor volt otthonunk szagát, a jázminok illatát a kertből, a bólogató rózsáimat, a konyhában hagyott millió italos üvegét, amelyet a következő reggelen remegő kezekkel takarítottam el, jó pár használt óvszer kíséretében, amelyek nem miattam voltak ott. Megalázott ahol csak tudott, és csak azért mert megtehette és csak azért mert hagytam. Mert féltem tőle...nagyon sokáig.
Mindegyik kérdésemre válaszolt, mégis ivott. De ezek igazából nem is válaszok voltak, hanem valamiféle magyarázat félék, amiket én is adtam. Igazat kellett volna mondanunk, annyira egyszerű lett volna, kitárulkozni rábízni magunkat a másikra, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam többet adni neki, pedig szerettem volna, és ő sem volt képes jobban megnyílni nekem. Ahogyan egyszerre legurult a torkán az ital éreztem, hogy minden porcikám megmerevedik és a szemeim elkerekedtek. Néztem a fintorba futó arcát, éreztem, hogy az alkohol gőze arcul csap, és én belebújtam, a felőle áradó felhőkbe. Cigaretta füst és whiskey.
A hitről a szavai úgy vágódnak nekem mint nehéz kövek és majdnem hátrahőkölök az utolsó mondat hallatán...a szavai egyenként marnak a bőrömbe: "nem érdemeltem ki ezt a kegyet"...mintha csak magam mondtam volna. Sokáig azt gondoltam rossz vagyok, hogy megérdemlem mindazt amit Robert tesz velem.
~ Ezt érdemled Charity. Túl tisztának hiszed magad? Hát én majd bemocskollak. Fuldokolni fogsz a sötétségbe és nem találod majd a napfényt.~
~ Igen, Robert.~
És egy idő után már el is hittem, hogy túl tiszta vagyok és ezt nem érdemlem meg. Hogy mi is az amit lehet, hogy mi is az amit nekem az élet adhat? A férjem pofonjait, a megalázásait, azokat az éveket amelyekben reszketve könyörögtem a halálért, mert még az is jobb lett volna. De most már élni akarok, élni mert be akarom bizonyítani, hogy méltó vagyok rá. Hogy bármennyire is próbált a saját feketeségébe magával rántani nem sikerült.
Pokol voltam, minden kínt elnyelő pokol...mégis innen, a pokolból a legszebbek a csillagok.
A kérdései hallatán nem válaszoltam, háttal állt nekem, nem láttam az arcát, csak a hangját hallottam. Karistolt és csókolt egyszerre. Mit csinál velem? És amikor megfordult az árnyékok jótékonyan őrizték a vonásait, visszabújt a csigaházba, ahonnan előzőleg már majdnem kinyújtotta felé a kezét.
Nem válaszoltam rögtön, hanem sóhajtottam egyet és két kezemmel hátrasimítottam a hajamat. Újra megigazgattam a kendőt majd egy mély sóhaj kíséretében, felálltam. Ránéztem, fejem kicsit félrebillent, majd én fordítottam el az arcom, és nyitottam ki az erkély ajtót. Az ablakpárkányon volt a zenelejátszó távirányítója, azután nyúltam, és az ajtót nyitva hagytam. Kell bentre a friss levegő és kell hogy hallja amit mutatni akarok neki.
- Szereti a komoly zenét Brandon? Ez nem kérdés, ez csak egy érdeklődés. Bár talán mindegy is. Talán ha az akinek gondolom érteni fogja....érezni fogja ki vagyok és mit akarok.- elfordultam tőle és a távirányítóval babráltam egy ideig, majd halkan felcsendültek Chopin tavaszi waltzerének kezdő sorai. Azt hiszem egy a Yiruma féle változat volt. A lágyan végigfutó fő motívum mögött mindig ott volt az a szomorúan andalító flow...az a hullámzás, lágy sötétség, amely az egészet végigkíséri. A felszín és a mély. A felszínen itt voltam én, akit most láthatott, de a mélyben ott vibrálok és hallani, ahogyan a fájdalmam visszacsendül a zongora billentyűin.
- Kíváncsi volt arra ki vagyok én, hát hallgassa!- az üvegért nyúltam, nem bíbelődtem a pohárral, egyszerűen az ajkaimhoz emeltem és egyetlen pillanatra sem vettem le a szememet róla, úgy ittam belőle, azt hiszem három adagot vagy kettőt. Már nem számoltam. Bódítson és repítsen a zene a szárnyaira kapva. Közelebb léptem hozzá, a pohara mellé helyeztem az üveget. Szépen fogyott. Ráemeltem újra a tekintetem.
- Miért fél tőlem? Miért menekül előlem? Miért nem akar magához közelebb engedni? Nincs mellébeszélés, vagy őszintén válaszol vagy iszik! - utánozva a mozdulatát mintegy tükörképként felvettem én is a mozdulatát, ugyanazt a pózt amiben ő volt. A kávé és a tej....

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 1320 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

Sokszor kérdezték már tőlem, hogy miért ezt a szakmát választottam, hogy miért próbálom mások érzéseit és gondolatait megfejteni, amikor a sajátjaimat sem tudom. Miért a másokéban keresem a rendszert és a logikát, ha a sajátoméban sem találom? A válasz azt gondolom, hogy pontosan ezekben a kérdésekben van. Pontosan azért, mert közben meglehet, hogy saját magamra is rátalálok. Arra az emberre aki valójában voltam mielőtt Roberttel találkoztam. Azon is elgondolkodtam már, hogy mi történt volna, ha őt nem ismerem meg? Akkor talán jobb emberré váltam volna, többet mosolyogtam volna, több lett volna vajon bennem az életkedv? Akkor nem rémítettek volna meg az emberek és az, hogy esetleg közöm lehet hozzájuk? Vagy ugyanez lettem volna? Hogy törvényszerű volt vele a találkozásom, hogy megtanuljam értékelni azokat a dolgokat, amelyeket talán egy teljes élettel a hátam mögött nem tudtam volna?
Igen azt hiszem ennek így kellett lennie, és amióta csak közelebb voltam fizikailag ehhez a férfihoz ez még inkább erősödött bennem. Nem akart maga mellett tudni, minden rezdüléséből, minden mozdulatából sütött az elutasítás, de ha nem lettem volna, ha nem láthatott volna akkor jól tudom azokkal szomorúkék szemekkel engem keresett volna. Mert már látott egyszer, ott az üvegen túl, és azt is gondolom, hogy abban a pillanatban többet láttunk egymásból, mint amit most vehemensen próbálunk szavak által megtudni. Mert hogyan is lehetne a gondolatokat holmi betűk közé szorítani, amikor az nem az ajkak között születik, hanem sokkal mélyebben elrejtve, amelyhez próbálok én is eljutni és amelyet olyan ösztönösen keserűen próbál elrejteni előlem. De azt hiszem már késő. Érzi ezt ő is, és érzem én is. Hogy hiába próbálnék előle újra elbújni belém lát. Érzi a fájdalmamat, ahogyan én is az övét és ez összeköt bennünket.
Nem hiszem, hogy létezik az időben még egy olyan tiszta érzés, mint a fájdalom felismerése, az arra való vágy, hogy csillapítsd. Hogy rásimítsd a hűvös tenyered a forrón reszkető szívre, és nyugalmas szavaid suttogd bele az éjszakájába, amelyben az álmok kusza börtöne bezárul mögötte és ő sosem volt magányában vacog. De te ott vagy. A tompán csillanó hold fényében fordítod felé az arcod és mosolyod egyetlen apró pillanatával próbálod messze űzni minden keserűségét. Nem törődsz a sajátoddal, mert nem azt érzed súlyosabbnak, hanem az övét. Pedig abban a pillanatban, hogy rátaláltál elvetted tőle az övét és magadra aggattad. Apró kacatokként lifegnek rajtad a múltja sötét dolgai, összecsörrennek a sajátjaiddal. És csak akkor tudsz tőle megszabadulni ha ő feloldoz, ha egyetlen beismerő pillantással, egyetlen alig elrebegett szóval beismeri, hogy fél, és te kellesz neki.
Azt hiszem valami ilyesmire vártam én is, és azt is gondolom, hogy az alkohol gőze mögé menekülve a testemben lassan szétáramló whiskey hatására egyre közelebb kerültem ehhez, és nem csak én. Ekkor csapott arcul a felismerés, hogy az üveg jócskán megcsappant és mindketten jó ideje talpon vagyunk. A spagetti odabent a konyhában, talán be kellene mennünk és ennünk kellene...talán maradnunk és befejezni a beszélgetést. Ha ma nem jutunk előbbre azt gondolom sosem fogunk A mai nap egy ajtó, egy olyan ajtó, amelyen átléptünk, de Brandon szüntelen visszafordul és a távolság nem csökken közöttünk, hanem minden korty itallal egyre nő. Hogy aztán a jóleső bódulatba zuhanjunk. Mindketten tudtuk mivel jár ez, már akkor tudtuk, amikor ezt az egész játékot elkezdtük és talán kimondatlanul is arra vártunk, hogy ez a pillanat elérkezzen, mert a folyót amely kiömleni vágyik az összes hordalékával együtt, az összes beledobott kaviccsal együtt, nem lehet megállítani, nem lehet a hallgatás gátjai mögé szorítani tartósan. lehet vele dacolni, lehet fogcsikorgatva megálljt parancsolni neki, de ez csupán illúzió, mint minden más, amelyet most itt művelünk. Tánc ez, egy kegyetlen és ösztönös tánc, amelyben forgunk, és minden lépés közelebb visz egymáshoz, mégsem vagyunk képesek érinteni a másikat. Oly tánc ez amelyben csak árnyékaink kulcsolódnak össze. Árnyékaink amelyet a múltból cipelünk és amelyek egymás felé vágynak szüntelenül.
Olyan keserédesen csendültek a szavai amelyekkel sérteni szeretett volna, hogy egyetlen másodpercre nem tudtam a mozdulatot megállni és megemeltem a kezem, hozzá akartam érni, érezni akartam, hogy a teste, a bőre is arról árulkodik amiről a szavai? Hogy sértegetni akar, hogy még jobban el akar taszítani? Nem veszi észre, hogy mindezzel nem eltol, hanem sokkal közelebb vonz magához? Azt hiszem nem vette észre, vagy legalábbis nem vett róla tudomást. A felismerés őrületes volt és egy másodpercre bele is borzongtam: úgy akar eltolni, hogy közben magához húz és nem ereszt. Láttam a szemeiben tükröződni, ahogyan ott volt a sajátomba is. Így fogadja magába a háborgó óceán a nyugalmasan ringatózó csónakot. Én próbáltam rajta talpon maradni, de ő minden erejével, a szavainak felkorbácsolt hullámaival elüldözni próbált, én azonban még akkor is elsimultam rajta, nem hagytam magam, nem tudott messze vinni, túl nagy volt az az óceán, és túlságosan gyönyörű. Kék, csábító kék, ragyogó kék, vonzó kék....szomorú kék. Nem válaszoltam rögtön, hagytam, hogy csendesedjen a vihar, hagytam, hogy levegőhöz jusson, hogy a cigaretta megnyugtassa, hogy történjen valami ami kibillenti őt az agonikus nyugalmából a beletörődéséből. Az indulatos szavaival érkezett meg hozzám, ahogyan a gyerek, amikor arról beszél, hogy neki semmi nem fontos, semmi nem számít, miközben apró kezeivel úgy szorítja, hogy piciny ujjai kifehérednek. Ragaszkodik hozzá még akkor is ha a szavai mást mondanak. Még akkor is, ha azt láttam jelen pillanatban a férfin, hogy a teste eltol, de a szemei sosem látott mélységekbe rántanak magukkal...igen óceán volt és én elsimulni vágytam benne, lebegni, megnyugodni, önmagammal, vele, a múltunkkal és egyetlen estére kizárni a világot. Fogalmam sem volt honnan jönnek a gondolatok, de azt hiszem a fáradtság, az éhség és az ital maró hatása tette velem mindezt, meg ő, ahogyan közelebb lépett. Ő lépett közelebb és ezen tény mellett nem lehetett csak úgy elsétálni. Ha nem akar, akkor miért? Csupán a dac lenne? Ha nem érdeklem miért? Ha nem akar itt lenni, miért? Mosolyt csaltak az arcomra a szavai, odabent pedig egy újabb zenedarab kezdődött, amely még jobban szélesítette a mosolyomat. Pachelbel D-dúr kánonja, amelyet emlékszem gyerekként nem nagyon szerettem, mert a zongora tanárom örökösen ezt ismételtette velem, ma már tudom, hogy csupán azért, hogy tanuljak...később egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a dallamát, és ma is megtalálható a zenei repertoáromban. Ez szólalt meg mintegy varázsütésre, kicsit kiszakítva bennünket ebből a mogorva közegből. Talán az ital tette, talán azok a szavak amelyekkel sérteni és bántani próbált, talán a zavarodottságom, hogy olyan közel volt hozzám...nem is tudom. Régen nem érezte hasonlót, azt hiszem túl régen. A whiskey hatására tompultak az érzékeim, mint egy nagy hatalmas tollkupac közepén lebegnék. Üres volt a gyomrom, bennem az ital kezdet munkálkodni, és a zene a szárnyaira kapott, a szeme vonzott, szédültem és borultam volna előre, bele ebbe az kéken zakatoló örvénybe, de végül csak egyszerűen nem szakítottam el róla a tekintetem, és úgy kezdtem beszélni, halk aláfestéseként Pachelbelnek.
- Azt mondja nem érdekli semmi, azt mondja rohadtul elege van mindenből. Mégis olyan dühös, olyan ingerült, és olyan kérdéseket tesz fel nekem, amelyre nem vár választ. Azt mondja érdektelen mit gondolok és mit érzek, miközben idejön és közli, hogy nem vagyok őszinte.- a mosoly, az a keserűen finom mosoly nem akart az arcomról leolvadni.- Azt mondja nem vagyok őszinte. Honnan tudja, hogy nem vagyok őszinte ha nem érdeklem magát? Honnan tudhatnám én, hogy nem őszinte? Úgy, hogy érdekel engem.- felbátorodtam és egyetlen lépéssel közelebb léptem- Tudja mit Brandon? Igen azt hiszem, hogy láttam valamit az üvegen keresztül és azt is gondolom, hogy maga is látott valamit. Azt mondja véletlen volt, hogy csupán egy megérzés a maga részéről....ha ez így lenne miért gondolja, hogy menekülök a démonaim elől? Csak a zárakból? Hiszen rengeteg embernek vannak zárai, amikkel óvja magát a külvilágtól. Honnan tudja, hogy én mitől óvom magam?- a hangom csendesen visszafogott volt, lágy és egyáltalán nem vádló. Csak a saját szavait dobtam vissza kiforgatva. Az ital felbátorított, egyre jobban zsibbadtam az agyam tompult, az ujjaim végében éreztem a bizsergést. Azt gondolom, hogy ez az érett aranyszín ital kezdett nálam beütni.- Onnan, hogy érdeklem...tagadhatja ahogyan akarja. Szívhatja a cigarettát egymás után, ihatjuk az italt akár holnap reggelig is, a spagetti kihűlhet ezerszer is a konyhában, mi még itt leszünk az erkélyen és akkor is így fog rám nézni ahogyan most. Mert....nagyon jól tudja, hogy miért. Nem az én játékom felesleges ostobaság, hanem a magáé, ahogyan megpróbál elbújni előlem, holott jól tudja, hogy nem lehet. Hogy nem tud....és nézzen magába, csak egy pillanatra Brandon- a fejem mozdult, és most egészen közel voltam hozzá, a homlokom majdnem hozzáért az övéhez, az ajkaink között csupán egyetlen sóhajtásnyi szünet volt. Egyetlen. Fogalmam sincs honnan volt a bátorságom, továbbra is csak az italra tudtam fogni, noha ha jobban belegondoltam más mozgatott a háttérben, az whiskey csak hozzásegített.- Ez a játék rohadtul nem a kimondott szavakról szól, hanem amit nem mondunk ki, amit elrejtünk.- így maradtam, nem mozdultam, ha akar majd hátrál. Sarokba szorítottuk egymást, és onnan figyeltük a másik mozdulatait és a gesztusait. És Brandon nyughatatlan óceánjába süllyedtem. Léket kapott hajó voltam, törött lélekkel, és elzárt szavakkal, de nem számított...csak a víz, a kék...a háborítatlan, a lázongó, a mindent elnyelő, a titokzatos, az éjszakai, az aki itt volt velem szemben és én nem tudtam neki ellenállni.

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

To Charlotte

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek ▼ 1320 ▼

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

Van egy madár, úgy mesélik, a dél-amerikai erdőkben őshonos. Kizárólag sötétben képes látni, és a nappalokat távol a világtól valami barlang mélyén tölti, hogy a napfényt jó messzire elkerülje. Éjjel azonban széttárja csodaszép szárnyait, melyen ezüstösen csillan meg a holdnak a fénye, és valóban olyan abban a pillanatban mintha onnan kelt volna életre, a bágyadt korong gyermeke lenne, egy gyönyörű éjjeli madár. Útnak indul, hogy pár keressen magának, hogy élelmet találjon, és halk, dallamos csengésű hangjával adja tudtára az éjszakai erdőnek, hogy megérkezett. Az ottani őslakosok, csak "Holdfénymadár"-nak hívják, és csodálattal adóznak neki. Dacol mindenkivel, dacol a világgal, amely csupán a fényben képes élni, nem akarja elfogadni az élet törvényszerű körforgását. Számára a jótékony sötétség a megnyugtató, számára csupán ez a közeg ad biztonságot. De pontosan ezért az élettel való szembeszegülésért csupán egy hét áll rendelkezésre az életéből. Egyetlen hét, amíg mindent meg kell tapasztalnia, hogy amikor utolsó éjjeli táncát járja majd az erdő mélysötét árnyai között az emlékei repítsék egyre magasabbra, ahol már el fogy a levegő, de őt ez nem érdekli, csak táncol a sápadt holdfényben, lebukik, majd újra magasba emelkedik, gyönyörű hangja áthatol a csenden, és minden mást elnyom. Olyankor egyetlen madár sem énekel, egyetlen állat lába alatt sem roppan az ág, a világ zajai elhalkulnak és hallgatják a Holdfénymadár utolsó énekét.
Brandon ez a madár volt a számomra, még akkor is ha tudtam, hogy nem menthetem meg, még akkor is ha tudtam, hogy egyszer majd szabadjára kell engednem ott akartam lenni az utolsó táncnál, amikor felfedi magát, amikor ezüst szárnyait szétterítve a világba énekli a keservet. Mert a madár hangja nem a gyönyörű énektől különleges, hanem azért mert olyan mintha egy gyermek zokogna keservesen. Ettől lesz különleges. Én ezt akartam meghallani, a férfi legutolsó dalát, az igazit, az őszintén. De előtte még látni akartam őt, azt szerettem volna ha beenged, közelebb a lelkéhez, közelebb a fájdalmához és közelebb mindenhez ami ő volt. De amikor ott volt, amikor már olyan közel volt, minden alkalommal újra eltölt a szavaival, a gesztusaival, a mozdulataival. Csak a szemei hívtak, csak azok csábítottak magukhoz és én nem tiltakoztam, és dacolva minden mással, dacolva vele magával is szembefeszültem a viharnak és mentem rendületlen előre. Most azonban megtört ez a mozdulat, mintha azzal ahogyan most tőlem távolodott magával vonszolt volna mindent amit eddig a kezembe adott, és úgy pergett ki ujjaim közül a rám rakott keserűsége mint a nevadai sivatag selymes homokja. Nyúltam utána, de már visszavette, nem engedte újra meglátnom. Brandon bezárt előttem mindent ajtót, csak annyit engedett még, a sötét árnyékban megbújó arcából, a hold fényében megcsillanó szemeiből, hogy észrevegyem őt.
Szárnysuhogás, édes illatok, whiskey, és a kékezüstben fürdő tekintet. Ennyi volt, ami jelenleg volt még nekem amelyből újra kellett építkeznem és eljutnom megint hozzá. A kis ösvényre, amiről szüntelen letaszított, de sosem hagyta, hogy leessem. Nem hittem neki, nem hittem, hogy nem akarja, nem hittem, hogy csak ennyi maradt. Valamiért hittem benne, amiért hittem abban, hogy bennem is van még élni akarás, ahogyan bennem is volt egykor. Hogy felemeltem a fejem és szembenéztem mindennel ami történt. Hogy nem volt életem, hogy egy csillogó világban éltem, melyben az anyagiasság vert bilincsbe, és Robert uralma. Én pedig azt gondoltam én vagyok a rossz, hogy ezt érdemlem, és senki nem segíthet rajtam. Tökéletes melankóliába süllyedtem és azt hiszem a lejtő végén semmi más nem várt, csak én saját magamat, hogy nevethessek, ahogyan a pokolban nevetnének rajtam, ha megpillantanának. Nem oda való vagyok, mégis oda süllyedtem, mert saját magam vágtam le az angyalszárnyaimat. Régen nem hittem magamban, mostanra már csak magamban voltam képes hinni, még ha féltem is. Még ha szüntelen megrezzentem, valahányszor egy apróbb zaj ütötte meg a fülem a lakásból. A hűtő sistergő hangja, vagy ahogyan a bojler bekapcsolt, esetleg a falakon végigfutó láthatatlan árnyékok karmolászása, amelyek előrevetítették a volt férjem érkezését.
Olyan közel volt hozzám, ha akartam volna csak egy utolsó mozdulat kellett volna, csak annyi, hogy átölelem, hogy megnyugvást hozok neki. Nem is tudom mit akartam abban a pillanatban amikor ott tartottam őt, annyira közel az arcomhoz. Látni...még jobban látni. Nem a tükör által homályosan, hanem az üveg által tisztán. Akartam, hogy akkor igazán ott legyen. Igen, egy érintés kellett volna, de az erő, amely ott hömpölygött láthatatlan körülöttünk nem engedte, nem engedett hozzá közelebb, távol lökött tőle.
Pedig éreztem, egy pillanatra éreztem, hogy felold, hogy hagyja, hogy megcsap a cigi és a whiskey bűze számomra mégis parfüm volt ez, amely belőle áradt, és részeggé váltam tőle, úgy igazán. Megkergültem és igen, abban a szent másodpercben elhittem, hogy itt vagyok, hogy igazán közel hozzá, és nem csupán fizikailag, hogy ez csak egy külső burok, de ujjaim már bent táncolnak a lelkében, azon a szivárvány szín buborékon áthatolva és mosolyogtam.
~ Itt vagyok, én vagyok!~
De a pillanat úgy múlt el, ahogyan egy gyermek képes szétpukkantani a neki fújt szappanbuborékot, önzőn és talán bele sem gondolva mit is tesz pontosan. Brandon nem a szavaival üldözött el, nem azzal, ahogyan fizikailag is hátrálni kezdett tőlem, hanem azzal hogy éreztem, most először tényleg éreztem, hogy nem akarja.
Én is hátrébb léptem, a fejem zsongott és egyre jobban a hatalmába kerített az ital.Nem mertem többet inni, így is sok volt ez, pedig még hátra volt az este java része. Fáradtan hunytam le egy pillanatra a szemeimet, és hagytam neki egy kis időt, hogy megszabaduljon a tekintetemtől...és amikor újra kinyitottam nem néztem rá. Nem tartottam többé bilincsben szabadon engedtem a Holdfénymadarat. Kitártam a kezem s hagytam, hogy éjjeli útját járja, a sajátját, én legfeljebb csak innen a földről nézhetem és megérteni tán nem fogom soha. Megpróbáltam...nem adtam fel, csak egyszerűen túl fáradt lettem a mai estén ahhoz, hogy küzdjek ellene. Átnéztem az erkély korlátján, és úgy kezdtem beszélni. Odabent a zene váltott a lejátszóba és egyik kedvenc előadóm szólalt meg ismét, és mintha csak ide találták volna ki, a Moonlight-ot kezdte játszani. Fájdalmasan gyönyörű zene, éreztem ahogyan a szívem összeszorul már a kezdő taktusokra is. Így futott el ő is tőlem, így szárnyalt, így menekült így hullámzott....így, ilyen lágyan és tőlem egyre távolabb. Nem tudtam már megérinteni. Egyrészt mert nem akartam, másrészt meg értelme sem lett volna. Sóhajtottam egyet, de továbbra sem néztem rá. Hiányzott volna neki az a szempár amely idáig szüntelen kutatta? Nem tudhatom, de reméltem. Ha mégsem, akkor hiába volt minden. Akkor elbuktam, azt hiszem. De én nem vagyok vesztes, még akkor sem, ha az élet másképp akarta egykor. Sokadszor is felálltam, sokadszor is újrakezdtem.
- Mindenkinek a saját fájdalma a legnehezebb, mindenki azt gondolja tőle nagyobb terhet senki nem cipel. Aztán meglátja valaki másét és rájön, hogy a sajátja olyan kevés. De csak az önző ember nem képes arra, hogy a másikét észrevegye.- továbbra sem néztem rá, az éjjeli Vegast bámultam, és a tengernyi fény összemosódott a könnyeim fátylán át. Nem sírtam, ez pusztán az ital hatása. A hangom megbicsaklott, de megráztam a fejem, és a kitörni készülő könnynek az útját álltam. Most még képes voltam rá, ha többet innék talán nem lennék képes. De ne végezzünk fél munkát. A mozdulatom a szavaimat követően hirtelen jött és elmartam tőle az üveget. Kellett nekem...egy, aztán még egy és még egy korty. Zihálva vettem el az ajkaimtól és tettem vissza az asztalra.Még maradt benne egy kevés. Tettem még hátra két lépést és most most már ugyanolyan távol voltam tőle, mint akkor amikor utánajöttem az erkélyre. Kezem újra a durva falra simult, hátam nekivetettem, fejemet megtámasztottam rajta. Hiányzott a kék szempár, de nem tehettem, nem akarta...most tényleg nem akarta.
Az ital tökéletesre marta a torkomat és egyre erőteljesebben zubogott a vérem, azt hiszem pillanatokon belül vörösaranyként fog hömpölyögni az ereimben, teljes kábulatot okozva. De nem számított....majd...majd...
- Maga nem érti, Brandon. Maga az aki nem fogja fel. Késő. Érti? Késő. Már nem tudom magam távol tartani. De ha nem akarja nem nézek magára. Ha nem akarja nem fogom feltenni a kérdéseimet, ha nem akarja, hogy itt legyek, magára hagyom és bemegyek. Ha ezt akarja nem megyek közelebb. Mert azt szeretném, hogy magának jó legyen. De tényleg ez a jó? Ha nem kerülök közelebb? Valóban ezt akarja?- a kérdések maguktól buktak ki belőlem, és tudtam kétféle válasz létezik. Az amit a szíve súg és az amit az agya. Vajon melyik fog válaszolni?  Ezer bogár táncolt a gyomromban, a fejem húzott és én még mindig bámultam kifelé az éjszakába, talán abban reménykedtem, hogy meglátom a Holdfénymadarat...a táncát, a reptét és talán hozzám jön majd megpihenni. De azt hiszem már megvolt a válasz: a madár itt pihent az erkélyemen, nálam volt, biztonságban. Ma éjszakára.

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]