A Fájdalom Tízezer Arca

Tárgy: Re: A Fájdalom Tízezer Arca Kedd Jan. 20, 2015 9:39 am

To Charlotte

[You must be registered and logged in to see this image.]

from Brandon

Hálát kellett volna adnom, amiért éltem, és hálát adnom, mert ezt a nőt az utamba sodorta a sors, de nem akartam. Nem kértem a segítségét, sem azt, hogy a saját házába hozva akarjon kiismerni hogy így akarjon a burok mögé férkőzni. Ez a burok engem védett a világgal szemben és nekem ez így volt a legjobb, mert nem akartam, hogy bárki a burok mögé jöhessen. Miután minden elveszett, csak menekülni akartam, és meghalni akár egy retkes cella egyik sötét sarkában. Akkor még nem sejtettem hogy kit küldenek be hozzám, és azt sem, hogy ez a nő majd olyan sikeresen törtet előre, hogy minden gondolatom körülötte fog forogni. A közelsége megszédített, s durvább volt a legerősebb drognál a hatás, mely utána maradt. Éreztem forró leheletét ajkaimon, éreztem, ahogy kimondott szavai rám ragadtak, és éreztem valami mást is. Sóvárgást. Vágytam ajkai érintését, vágytam ölelő karjait, és vágytam felelőtlenül beleugrani valamibe, amit utána majd megbánhatok.
Sóvárogtam, mintha ajkai adnák nekem az utolsó menedéket, mintha ez lenne az utolsó mentsváram. Mégsem ízleltem meg, mégsem érezhettem őket, mert mintha hirtelen a mágnes ellentétes pórusaivá váltunk volna. Lehet, hogy csak én éreztem ezt, hogy én voltam az, aki elhitette saját magával, hogy semmi keresnivalóm nem volt a közelében, de most az üveggel a kezemben figyeltem őt. Vágytam, hogy rám nézzen, akartam azokat a gesztenyeszín szemeket, és fájdalmas tőrszúrás volt az, hogy nem történt meg. Ahogy dacolt azzal, hogy engem figyeljen, ahogy kivette az üveget a kezemből, melyből épp az imént ittam, úgy éreztem, hogy dacolt velem. Mozdultam, és elrugaszkodtam a korláttól, de nem tettem mást, csupán én magam is a korlátra támaszkodtam, és csak akkor fordultam felé, mikor megszólalt, ám még így sem néztem rá. Gondolataim elragadtak, és lelki szemeim előtt egy döntés kezdett kirajzolódni. Egy döntés, melyet megbánhatok. De a mai nap már annyi mindent megbántam, a mai nap maga volt a pokol. A kénköves, izzó pokol, mely csak rám várt forróságával és kegyetlen bűzével. Karjait felém nyújtva próbált elmarni magához, hogy magához édesgetve örökre ott tartson, hogy örökké elkárhozzak ölében. Ezt is vágytam ezt is akartam, de Dr. Woodbenn mintha ő maga állná utamat a süllyedésben, mintha a tudta nélkül állná a pokol ostromait, hogy megszerezhessen magának, hogy az ő finom karjai közt lelhessek megnyugvást. Hogy a pokol még várhasson, én pedig kapjak valamit, amit eddig sohasem.
Legalábbis eddig ezt éreztem, most viszont nem tudtam, hogy mit éreztem. Nem tudtam, hogy mit akartam, csak figyeltem őt, ahogy visszalépett ahhoz a falhoz, ahol akkor állt, mikor nekiláttunk a beszélgetésnek. Azt éreztem, hogy most ő az, aki messzire taszít, hogy a pokol karmai egyre közelebb érnek hozzám, hogy végül megint a mélybe zuhanok, és ő már nem lesz ott, hogy elkapjon. Nem érdekeltek a szavai, meg sem hallottam szinte, mert úgy éreztem, hogy lemondott rólam. De miért éreztem ezt? Miért, hiszen nem adott rá semmi jelet... Nem tudtam kiigazodni az érzéseimen, sem a vágyaimon, se magamon, akkor hogyan is igazodhatnék ki máson?
- Sokkal könnyebb volt, amíg nem jött be abba a rohadt kihallgatóba... Maga el sem tudja képzelni, hogy én mit érzek, és ne mondja, hogy nem veszem észre más fájdalmát. Látom, akárhányszor magára nézek. Szenved, ahogy én magam is, és az ön szenvedése felkavar, és még jobban emlékeztet a saját elcseszett életemre. Tudja Ön milyen, mikor nincs életcélja? Pontosan ugyanezt érzem most - nem fordultam felé. Valamikor még a gondolataim örvénye visszafordított a sosem alvó Vegas felé, így háttal beszéltem neki a korlátra támaszkodva. Lehajtott fejjel, mint aki azt latolgatja, ha leugrik, mennyi esélye van túlélni. Megfordult a fejemben és hazudnék, ha nem így lenne, de ez nem az a pillanat. Ez nem az a helyzet. Tudtam, hogy ő így is érez engem, szavaival mégis inkább fájdalmat okozott. Felé fordultam, majd tettem egy lépést. Arcom rideg volt, és most tekintetem is hűvösen simogatta őt. Éreztem az alkohol hatását, és pont most nem kellene beszélnem, én mégis akartam.
- Tudni akarja mit akarok? Meghalni. Eltűnni a föld felszínéről, mintha soha nem lettem volna... Meghalni, és nem létezni többé. Nem akartam kérdéseket, és válaszokat sem. Most viszont tudni akartam, de csak falakba ütköztem, és menekülésbe. Egyetlen egyszer meg akartam próbálni, rendesnek lenni magával... Csak maga nem volt vevő rá, nem akart őszinte lenni, akkor én miért tegyem? - lassan közeledtem felé. Apránként, minden negyedik szó után. Nem tudtam, hogy mit érek el szavaimmal, de már nem érdekelt. Mindent feltettem egyetlen egy lapra. - Ha ön nem őszinte, én sem leszek az, ha ön nem felel, én sem felelek, ez egy ilyen játék. Még mindig nem érti? - kérdezem, és már alig választ el három lépés kettőnket. Arcomon fölényes félmosoly ült, viszont hamar eltűnt onnan. Tudtam, hogy most én irányítok, és én is akartam. Ezt akartam, hogy végre én irányítsak, és az alkohol felbátorított. Az asztalra néztem, és szemtelenül ittam ki az utolsó kortyokat az üvegből. Azt éreztem, hogy erre szükségem van, mielőtt még közelebb érez a célomhoz.
- Tudni akarta miért félek magától? Nem magától félek... Hanem önmagamtól, amióta a közelemben van - suttogtam utolsó szavaimat, miközben már majdnem olyan közel voltam, amennyire ő maga is. Józanul nem tenném meg ezeket, de már nem éppen vagyok józan. Eldobtam ezt az énem, és reméltem, hogy soha nem jön majd vissza. Némán léptem közelebb, hogy megint alig két centi lehessen közöttünk. Mert ezt akartam. Mert az ital bódított, és mert vágytam a közelségét.
- Kíváncsi arra, hogy ebben a percben mit akarok, Dr. Woodbenn? - kérdeztem, és a kezem reflexszerűen mozdult. Egészen az álláig vezettem fel a kezem, hogy ha esetleg még nem figyelt rám, finom erőszakkal kényszerítsem rá. Ajkaim résnyire nyíltak, miközben szemeimet könnyek marták. Éreztem hogy nem tudok parancsolni nekik, és éreztem, hogy egy apró, kósza cseppje elvész borostám barna szálai közt, de nem érdekelt. Nem tudnám megmondani, melyik pillanat volt az, mikor megszűnt köztünk minden távolság hogy mikor volt az a pillanat, mikor ajkaimmal óvatosan érintettem az övét. Nem volt már pokol sem más nem volt semmi többé s még ha eltaszít is megtettem azt, amit akartam amire vágytam, és most nem számított más...

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Szépségemnek :szív:

▼ 1320 ▼

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vendég

A FÁJDALOM TÍZEZER ARCA

[You must be registered and logged in to see this image.]

Olyan küzdelembe kezdtem bele amelyben eleve vesztésre voltam ítélve. Egy olyan harcba, amelyből sem az érzékeim sem én magam nem kerülhettem ki győztesen. Egy olyan érzéki játékba, amelyben fel kell majd adni mindent. Büszkeséget, kitartást és titkokat. Amikor majd lesz egy határ, amit átlépünk, csak ő meg én, és nem lesz többé menekvés, nem lesznek többé határok, amikor majd önkéntelenül jönnek ajkainkra a szavak, amikor majd az utolsó szavakat is oly súllyal ejtjük ki, hogy érezzük még miképpen koppan a valóság illúziókból tákolt talaján. Nem lehetett többé már a hallgatás bástyái mögé rejtőzni, mert ezek a néma pillanatok rombolták le azokat. Amikor felvettük a távolságot, amikor némán könyörögtünk a másiknak, hogy egyetlen másodpercnyi figyelemmel szánjon meg. De ő is hallgatott és én is azt tettem. Csak az éjszaka volt körülöttünk, a város ezer zaja, ahogyan tovább robog a sötétség, és lassan ránk köszönt az álomtalan világ. Nem lesznek benne csillagok, nem lesznek benne fények, nem lesz már itt alattunk a város, mely pulzál és reszket, nem lesznek hangok, elveszik valami a térben és időben és itt maradunk majd mi ketten, két itt felejtett múltbéli alak, azzal a rengeteg fájdalommal és magunkban tartott gondolattal amelyet megoszthattunk volna egymással de nem tettünk. Féltünk talán. Féltettük a jól felépített hamis kis életünket, féltettük azokat a dolgokat, amelyekkel közelebb léphettünk volna egymáshoz...azt hiszem féltettük megosztani a saját fájdalmunkat, amely abban a pillanatban jobban nyomasztott bárminél. Keserű volt akár az epe és éppen olyan haszontalan is. Volt egy pillanat, hogy fel akartam nézni rá, és volt egy pillanat amikor megremegtek az ajkaim a szavaim súlya alatt. De a pillantásom a várost pásztázta továbbra is, nem adtam meg neki a lehetőséget, a kapaszkodót amire olyan nagyon várt, és nem adtam meg neki a szavaimat sem. Azt hiszem azokban a percekben én voltam az önző, aki odanyújtotta a kezét, aztán megmarkolta az övét, végül ujjai átkaristolták a bőrét a vérét vettem, majd elengedtem, és néztem miképpen zuhan. Tartanom kellett volna de nem volt hozzá erőm. Azt hiszem meggondolatlan voltam, és igazat kellett adnom Marknak, hogy nem gondoltam át igazán mit is művelek. Őrülten veszélyes volt ez az egész, mert most értettem meg, hogy mind lelkileg, mind fizikailag hatással volt rám, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy már jó ideje, nem voltam senkivel. Az igazat megvallva Robert óta senki nem volt az életemben. Mert a rettegése elzárt, a magányom bebörtönzött és eddig csupán barátként engedtem magamhoz bárkit. Jobban mondva eddig egyetlen valakit. Senki más nem férkőzhetett hozzám egészen ma délutánig, amikor az üvegen keresztül, mint valami folyékony látomás kúszott el hozzám ez a férfi. A fájdalma a földet verte, az élete bizonytalan, romokban hevert az önbizalma és azt gondolom, hogy az életkedve sem volt éppen éteri magasságokban. Ilyen lenne a férfi aki számomra majd enyhülést hoz, aki hűsítő zápor lesz egy oly helyen, ahol Robert éveken keresztül csak a pusztítást végezte?
Fájdalmas volt a felismerés, hogy igen. Tüzet tűzzel. Így szólt a mondás. Hogyan lehetne megértenie bárkinek engem, aki még sosem élte meg az igazi mélységeket? És azt hiszem ebben a percben én is közelebb jutottam hozzá, mint azt valaha gondoltam.
A szavai voltak amelyek mégis gyógyítóan hatottak rám, mérgezett lelkemnek gyógyír volt, még akkor is ha nem annak szánta. Az évek hosszú során elszenvedett érdektelenségbe most valami egészen más költözött. Milyen érzés amikor valakinek nincs életcélja? Azt hiszem ez volt az a pillanat amikor ráemeltem a tekintetem. Eddig tudtam megállni és nem tovább. Eddig voltam képes őt erre a kis időre távol tartani magamtól, ám innentől az őrjítően vonzó mélysége többé nem jelentett akadályt.
Robert hangját hallottam a fejemben, ahogyan rekedten üvölti a sokadig pohár vodka után, hogy az lesz amit ő mond, és nem elég csupán beleegyeznem, nekem el is kell hinnem. Hinnem kell az ő vágyaiban, abban amit ő akart, tőlem.
~Nincsenek saját céljaid, Charity. Az van amire én vágyom, az van amit én akarok, csak az létezik számodra. Nem akarok egyetlen rezdülést sem látni az arcodon, amely ennek nem felelne meg. Megértettél?~ csuklójára tekerte a hajamat és a fejem hátrafeszítette, éreztem, hogy arcul csap a vodka bűze és a kesernyés leheletben a sziszegő hangon túl undor szorult. Éreztem, hogy undorodik tőlem, csak azt nem tudtam, hogy miért, hogy mi rosszat tettem. Neki akartam megfelelni, őt akartam kiszolgálni, a felesége akartam lenni. Ó én balga ostoba! Soha nem voltam neki elég jó, csak egy rongydarab amelybe néha megtörölközött ha éppen nem volt más.
~ Igen Robert, csak az az életcélom ami a tiéd!~ akkor komolyan gondoltam, de nem hitt nekem, és éreztem, ahogyan a fekete köves pecsétgyűrűje az arcomnak vágódik, én elesek és zokogni kezdek, belém rúg a földön, és onnantól nem volt megállás. Már nem a testem fájdalma volt akkor kétségbeejtőbb, hanem a lelkemé, amely haldoklott, minden szava alatt. Éveken keresztül mérgezett, éveken keresztül éreztem, hogy pakolja rám a lelkiismeretem egyre nehezebbé váló terhét, mire megszokom és elhiszem, hogy ez mind hozzám tartozik.~
Az alkohol elringatott és egy új dimenziót nyitott meg előttem. Nem akartam, hogy ezt lássa a szemeimben, úgy éreztem minden pillacsapásban észrevehető a keserű múltam egy szelete, amelyet felidéztem és még mindig éreztem a vér ízét a számban, mely jótékonyan keveredett a whiskey-vel. Ilyen alkalmak után szoktam rá a fájdalomcsillapító és alkohol kombóra, amely nem csupán enyhített de valahogyan jobban ellazított, mintha csak simán ittam volna.
Lefelé bámultam a vonzó sötétségbe. Nem voltak suicid gondolataim. Mindazok ellenére ami történt, mindazok ellenére, amit átéltem én szerettem az életemet, szerettem élni, és minden nap új reménnyel töltött el, hogy egy nap majd másképp kel fel a nap, hogy meglátom benne a saját életem legszebb napfelkeltéjét, amikor csak nekem ragyognak azok a vörösnarancs sugarak, amikor majd a látóhatár felett számomra is új reménnyel kél egy teljes és szép élet ígéretének első napja. Talán...buta remények, kútba dobott álmok, csobbanásuk visszhangját elnyelik az éjszaka morranó árnyai.
Láttam, hogy közelebb indul, a szavai tompán jutottak el hozzám, azt hiszem szépem lassan vált alattam enyhén imbolygóssá és puhává a talaj.Az erkélyemen voltam, Brandonnal. Ez volt ami biztos, amit tudtam. A többi...nem tudom, a többit valahol elveszítettem félúton, ahogyan a józan eszemet is, és már csak lecsupaszított, natúr vágyaim irányítottak, az akaratom arra amit meg szerettem volna tenni, és az érzékeim, amelyek szüntelen hozzá jutottak vissza. A képekre, ahogyan rágyújt, ahogyan az italos üveget az ajkához emeli. Ó mennyire szerettem volna én lenni az az üveg, a csókommal oltani a szomját. Ha lett volna bennem egy szemernyi józanság is, akkor minden bizonnyal kétségbeesetten kezdek tiltakozni. De csupán annyi volt, ami felmérte a történéseket és nem tett ellenük semmit. Hagytam őt közelebb jönni, hagytam a madarat közel repülni, szédítő táncát itt végezni be, itt előttem, az arcomnál. Édes Holdfénymadár...hát visszatért. Az utolsó kérdése, az utolsó alig hallható szavai nyomán engedtem a szelíd erőszaknak és újra ránéztem. Elvesztem, zuhantam, kábultam, elvesztettem az utolsó kapaszkodót is a valóság felé, már csak ő volt meg én.
Varázsütésre váltott a zene....de milyen zene. Nem is tudom mikor válogathattam ezt rá az albumra. Talán egy hasonló bódult pillanatomban. Olyankor szoktam klasszikust hallgatni Trance stílusban. De most tökéletesen passzolt ide a Cherbourgi esernyők dallama, ritmusa kábított és dübörgött a mellkasomban, és már csak egyetlen mondatot voltam képes válaszul belesuttogni egészen közel az ajkaihoz.
- Azt hiszem ugyanazt amit én, Brandon.- nem tudom megmagyarázni azt ami történt. Sem most, sem holnap nem fogom tudni. Csak az ajka létezett ebben a pillanatban a számomra. Egyetlen cseppje egész eddig életem bánatának szomját képes volt oltani. És én úgy fonódtam rá, mint régi vándor a sivatagi oázisban. Azt hiszem fogalma sem volt róla, hogy e percben talán nekem sokkal nagyobb szükségem volt erre a csókra mint neki. Fuldokoltam és mégis oly sok volt hirtelen a levegő, hogy zihálva vettem, és azt hiszem én voltam az aki először jobban hozzá simult, aki még többet követelt, és továbbra sem vagyok képes megmagyarázni, hogy miért és hogyan, csak azt, hogy akartam, mindennél jobban akartam. Amit adott ezerszeresen adtam vissza neki, minden másodperccel egyre jobban és egyre erőteljesebben, és úgy éreztem a határok megszűnnek, az éjszaka többé nem létezik, a világ ezer zaja eltompult, a fények táncoló pontokká váltak körülöttünk, dermesztően forró lett a levegő, vacogva izzadtam benne. És akartam őt, egyre jobban és egyre többet. Egyetlen józan másodpercben szakítottam el az ajkát az ajkamtól, és lehajtottam a fejem, mély levegőt vettem majd kifújtam. Mit művelek, úristen? Mit művelnék? Megteszem amit akarok és engedek annak amit ő akar. Moralitás? Már régen nem létezett a számomra, igazából semmi más csak üres frázis. Óvatosan pillantottam rá, azt hiszem ő is engem nézett.
- Őszinteséget vársz tőlem?- kérdeztem, bár nem vártam választ a kérdésre, én voltam az aki kettőnk között a távolságot újra lecsökkentette és a két tenyerem hűsítőleg simult az arcára.- Ne félj magadtól és tőlem sem!- súgtam halkan, és finoman végighúztam az ajkaimat az övéin. Lassú mozdulat volt, azt hiszem ez volt az amely másodpercek alatt lerombolt mindent bennem, bár ennek legtöbb köze a benti ritmushoz és a bennem tomboló alkoholhoz volt kapcsolható. Könnyű ráfogni, hogy részeg voltam. Igen talán így van, de e percben mégis felszabadult. A csókom hirtelen érkezett és kezemmel az arcába kapaszkodtam. Nem tudom miért akartam, csak azt, hogy mióta megéreztem az ajkait szomjas voltam, mintha eddig ez hiányzott volna...három év...három átkozott év, és most itt van. Én pedig nem akartam elereszteni, és már nem érdekes miért tettük. Az volt a lényeg AMIT és nem az AHOGYAN.

Tag: Brandon • Notes : A kezdetek • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

Tárgy: Re: A Fájdalom Tízezer Arca Pént. Feb. 06, 2015 8:42 am

To Charlotte

[You must be registered and logged in to see this image.]

from Brandon

Az élet borzalmas részét láttam majd’ egész életemben. Nem volt más, nem volt jó példa előttem. Azt játszottam, hogy engem nem törtek meg akkor és ott, pedig pontosan ez történt. Apró darabokra törtek, és hagyták, hogy ezeket a darabokat elfújja a szél. De egyetlen dolgot nem tudtak elvenni, sem megtörni. Ez pedig a lelkem volt. Sokáig hittem, hogy az a lélek erős maradt, és szárnyalhatott a magasban. Ma már tudtam, hogy ez nem így volt. Sérültem, és meghasadt a lelkem, mely akkora fájdalommal járt, melyben már nem volt kiáltás, vagy kétségbeesett sikoly. Csak néma hallgatagság, mely mindig körülölelt. Most is inkább bújtam el a néma sötétben, minthogy beszéljek. Nem tehettem. Annyi titkom volt, megannyi eltemetett emlék, és egyetlen biztos pont a bizonytalanságban, mely most távolodott el örökre. Senki nem tudhatott róla, senki nem sejthette, ahogy mindannyian olyan jól utánanéztek a dolgoknak, akkor láthatták volna azt a hiányzó tizennégy évet az életemből. Legalábbis inkább tízet, mivel az első öt évemet a szüleimmel tölthettem. Utána már csak egy árny voltam mindenki életében. Kísértettem, vágytak érkezésemre, és vártam, hogy rám találjanak.
Sosem történt meg, és egy idő után ebbéli vágyaim elhomályosultak, majd végleg eltűntek. Csak a társaim voltak azok, akik tartották bennem a lelket, és a szökés után is ők voltak, kik egyben tartottak. Aztán már csak Adam maradt. Úgy éreztem, hogy ő az, aki összetartott, aki megakadályozta azt, hogy széthullva zuhanjak a földre és ordítva zokogjak. Most viszont ő többé már nincs. Ahogy a lány is elveszett, és sosem látom többé. Ha olyan, akit ismertem, többé nem jön majd vissza. Én pedig az ítéletre várva reméltem a kegyes halált. Ezt akartam. Nem élni tovább, nem létezni, hogy szívem örökre elhallgasson. Hogy ne akarjon többé verni, hogy ne küzdjön tovább. Megszolgált engem, és nem volt már semmi, ami visszatartott.
A levegő mégis fullasztó volt, a város zaja pedig eltompult, ahogy az alkohol hatott. Ahogy éreztem a bódultságot. Nem akartam mást, csak felejteni, az alkohol viszont lassan el is érte ezt. Már nem tartottak vissza a béklyóim, nem tartott vissza már semmi, csak hagytam, hogy lebegjen testem ebben az alkoholmámoros ködben, melybe belezuhantam volna legszívesebben. Melyben hagytam volna saját magam fuldokolni.
Csendes magányomból most egyszerre vágytam kitörni és benne ragadni, s vágyaim a nő felé furcsa tombolásba kezdtek. Nem tehettem volna ezt. Nem mondhattam volna olyan dolgokat, amikkel egyre közelebb kerültem hozzá. Mindez csupán egy beteges képzelgés volt, hiszen én nem vagyok kedves, vagy finom. Én nem tudtam, hogyan kellett volna bánni egy nővel. Sosem tudtam. Csak egy irányt láttam, egyetlen beteges és rohadtul kegyetlen mintát, mely újra és újra ismétlődött szemeim előtt, s olyan kihatással voltak rám, hogy majdnem megöltem vele valakit. Nem egyszer történt ez, s most mégis egy számomra idegen nő ajkaitól várok enyhülést, egy nőtől, akinek még a keresztnevét sem tudom. Gesztenyeszín szemei elvarázsoltak, vagy csak az alkohol tette ezt velem? Ajkai érintése édes méreg volt számomra, és azt éreztem, hogy testem lángba borul. Mintha vérem égetővé vált volna, minta egyetlen érintése képes lett volna összetenni lelkem szétesett darabjait, de mégis összetört. Apró miszlikre hullottam, és éreztem, ahogy lassan elmém elködösült. Ő szakította meg az érintkezés eme közeli formáját, és hittem, hogy pofon lesz a jutalmam, egy égető ám észhez térítő pofon, melytől mindketten elvonulva töltjük majd az estét. Egyszerre akartam ezt a közelséget, és azt is, hogy ne legyen itt. Hogy bár meggondolva magát rohanna a rendőrökhöz, hogy vigyenek vissza a büdös cellába, ahol legalább nyugtom lett volna. Most viszont összezavart, és magam sem tudtam, mit csinálok itt.
Szavai csak lassan hatoltak át vágyaim ködfátyolán, és egy pillanatra megkönnyebbültem, de ha akarta sem tudtam volna választ adni a kérdésére. Viszont a következő pillanatban ismét a mélybe taszított. Hát még mindig nem látja? Összetört lélek vagyok, kiben nincsen semmi jó. Nem voltam jó, sem kedves. Nem tudtam finom lenni, és az, amire készültünk, amit ő várt tőlem, az nem az, amit meg is adhattam neki. Hogy is ne félhetnék magamtól? Hiszen ő nem tudhatta azt, amit oly mélyen rejtegettem, hogy nem voltam szent, hogy kezeim, melyekkel az arcát érintettem, képtelenek voltak a finom érintésekre. Hogy ajkaim közül nem szaladtak volna ki becéző szavak, hogy csípőm finom mozgása nem lett volna az. Hogy fájdalmat okozhattam volna neki. Csókja mégis édes volt, s elszakadni nehéz... Még hagytam, hogy érintsen, még hagytam, hogy testét enyémhez préselje. Éreztem, hogy férfiasságom közelségére reagálva vált keményebbé nadrágomban, és csókom is követelővé vált a szó negatívabb értelmében. Karom szorosan fonta körbe, szinte már fojtogatón akaszkodtam rá, és a megivott alkoholmennyiség is kevés volt ahhoz, hogy elvegye az eszem. Nehezen váltam el tőle, nehezen hátráltam egyetlen lépést.
- Ezt nem akarhatjuk, ha élni akar, nem akar közel kerülni hozzám - ráztam meg a fejem, ahogy egyre jobban elöntöttek az emlékek. Nem véletlenül éltem úgy, hogy olyan nőkhöz jártam, akiknek mindegy volt, akik pénzért cserébe tűrik az én durvaságom. Nem tanultam meg gyengéd lenni, és nem is akartam. Még két lépést hátráltam, hogy biztos távolságba kerülhessek tőle. Tudtam, hogy ha folytatjuk ezt az egészet, akkor csak bántani fogom, és nem akartam, hogy baja essen. Nem érdemelte meg ezt tőlem. Egy gyilkostól. Egy olyan embertől, aki csak erőszakolni tud szeretkezés helyett.
- Holnap visszamegyek a börtönbe, sőt akár még ma este, ha akarja, egy rohadtul büdös cellába, ahol nem árthatok magának. Sajnálom - hajtottam le a fejem. Tényleg sajnáltam. Túl közel kerültünk egymáshoz, fájón közel, és ha részegebb lettem volna, akkor most minden bizonnyal felsértettem volna fájó emlékeit. Még ha nem is hasonlatosak, egy újabb fájdalom képes feltépni más sebeket is. - Nekem ez így nem fog menni - fordítottam neki hátat végül. A korlátnak támaszkodtam, és zsebre dugtam a cigarettáimat, miután kivettem belőle egyet, amit meg is gyújtottam. Némán eregettem a füstöt tüdőmből, miközben nem reméltem többé semmit. A kezdeti hit eltűnt, és én pedig semmit sem tettem az ellen, hogy örökre eltűnjön.

▼ [You must be registered and logged in to see this link.] ▼ Élveztem a játékot

▼ 964 ▼

[You must be registered and logged in to see this link.]