"Tűz a szemedben,
pisztoly a kezedben,
hallod már a töltény szavát..."

Poszttraumatikus stressz szindróma. Azt mondják ebben szenvedek. Több tünete van, mint a deppresszió, a pánikbetegség, a specifikus fóbiák és az alkalmazkodási zavar. Én talán csak az elsőben szenvedek. Ugyan a New Yorki meló után a pánikbetegség is előtört, de ez elmúlt. De a deppresszió nem múlik.
Hogy enyhíthető?
Reggel felkelek, katonásan beágyazok, úgy mint anno a rendőrakadémián, lezuhanyzok, felöltözök és lemegyek az első boltba. Egy pohár kávét talán még megiszok, bár ez sokszor csak otthon történik meg.
Hazaérek és elmosogatok, valamint a nappaliban ülve tv-zek. A rendőröknek ritkán van szabadnapjuk, ez egy a kevésből. Ilyenkor néha nem tudom mit csináljak, üres fejjel meredek magam elé avagy a várost járom.
Ez a nap se különb a többi szabadnapnál.
Gyorsan átveszem a reggel felvett otthoni ruhámat és lecserélem egy szürke pólóra, egy sötétkék vékony kabátra, illetve egy homokszínű nadrágra és egy sportcipőre. A hatás kedvéért a fejembe húzom a fekete baseball sapkámat.
A lakásajtó pár másodperccel később záródik, egy halk mormogással odaköszönök a velem szemben lévő ajtón kilépő, Mrs. Zoderssnek. A vénasszony a legzsémbesebb nő a világon.
Az utca a reggelhez mérten csendes és talán kissé hűvös. Ritkaság ez Las Vegasba, de most ez egy nagyon kellemes dolog. A szememet egy pillanatra behunyom és szippantok egyet a levegőbe, mielőtt a zsebemből előhúzva, rágyújtok egy cigire.
Így haladok tovább az utcán, lesve a kevéske embert akik velem szembe, mellettem és mögöttem jönnek.
A tömeget nem nézem annyira, de mégis egy ismerős alakot észreveszek. Az járda közepén megállva kifújom a füstöt, a homlokom vastag ráncokba szalad. Nem kifejezetten a dühtől, egy magamfajta agresszivításra hajlamos fickó nem kifejezetten ideges ilyenkor. Ha mélyen gondolkodok, akkor is ráncolom a homlokom.
Ez az alak azonban a múlt ködéből előbújó halvány arc, akaratlanul is a szemem villanására és a homlokom ráncolására bíztat.
Csak egy interjú! Csak egy...
Ő volt a kevesek egyike akiknek adtam annó interjút, a New Yorki balhé időszakában. És mintha még a lányok halálakor is láttam volna őt.

Rappoldnak a szerkesztőségbe fél tizenegynél előbb nem kell ma bemennie, s ha azt vesszük az a két és fél-, három óra, ami addig hátra van még sok mindenre elég lenne…
Pl. egy reggeli huncutkodásra a szöszivel! Kivéve, ha a szöszi előző este annyira felpörög, hogy nagyjából hajnali kettőkor kell kivenni a kezéből a mobilját, hogy lehessen aludni tőle.
Rappold vagy másfél órája gyanakvó/fürkésző tekintettel nézte a fiatal nőt, ahogy az zombi üzemmódban kóválygott az ágytól (a sajátjától) a kávéfőzőig (mert majd ő csinál rendes kávét, mert csak!!!), majd a kávéfőzőtől a kanapéig, ahol szimplán oldalra dőlt és ráaludt Mollyra. A férfi számára maradt a reggeli kocogás, tusolás, majd a jól ismert út a pékségbe, ha már otthon semmi reggelinek alkalmas ételt nem talált, s Lily még mindig az igazak álmát aludta.
Az újságíró az ehhez hasonló helyzeteken nagyjából már megtanulta minimális morgással túltenni magát. Jelenleg a fél fülében a telefon headsetével egy random rockszámot hallgatva kényelmes tempóban sétál hazafelé, míg a másik fülével figyel az utca, a közlekedés, az emberek és egyéb létformák morajlására. Jobbjában, egy papírpohárban ott figyel az elvitelre kért kávé, s baljában egy nagyobb papírzacskónyi, töltetlen lyukas fánk. Tulajdonképpen egészen szokványosnak is mondható ez a reggel, egészen addig, míg meg nem fogja egy gyalogosátkelő piros lámpája. A várakozás idejében ugyanis nekilát oldalra tekintgetni, s vagy húsz méterre megpillantja azt a bizonyos arcot, akit jó néhány pillanatig eltart beazonosítani, igaz, hogy az archoz tartozó ember a fiatalkori tíz évvel ezelőtti önmagához képest kevésbé(?) változott, mint mondjuk Rappold, aki a szakálla, enyhén kócos haja, a farmerja, melegítő felsője és edzőcipője után inkább festhet egy lepukkant művésznek (vagy csövesnek, de ez szimplán nézőpont kérdése), mint komoly újságírónak. A közlekedési lámpa zöldje mellé ütemes füttyögés társul, jelezve, hogy szabad az út, a férfi azonban nem az úttest túloldalát veszi célba, hanem Kopsers felé fordul, majd elindul felé, amennyiben a zsaru időközben nem lép le, vagy olvad bele a reggeli tömegbe.
– Kopsers ügynök? – kérdezi, bár már szinte teljesen biztos benne. Mert hogyne lenne. Rappold pályájának egyik mérföldköve – vagy ha az nem is, de mindenképpen komoly eredménye – volt, hogy az elsők között tudta megszólítani a tíz éve nagy port kavart rendőrségi akció egyik főszereplőjét – Ezt nem hiszem el! Vagy öt éve nem láttam. Mit keres Vegas-ban?
A hangja érdeklődő, s tulajdonképpen meglepett. Kopsers az emlékei szerint Az FBI New York-i irodájának egyik sztárügynöke volt, az ilyet nem küldik csak úgy el, vagy helyezik át… s valami azt súgja az újságírónak, hogy a fickó nem szimplán csak a vakációját tölti…

A cigi hamvát a földre permetezem, mint a kertész a termésre. Gyorsan eltűnik a bagó, nagyokat szippantok, a tüdőm gyorsan megtellik füsttel majd tör ki egy formás felhő alakjában. A szürkeség beleolvad a tömegbe, ami eddigre feltámad.
A járda lámpája búgva felzúg és a sok ember átgyalogol rajta, egy pedig különválik.
Majd tíz (francokat, öt volt csak) éve nem láttam őt és még csak nem ismerkedtünk, de tudom a nevét.
Uriah Rappold.
Valamicskét változott, az a szakáll mintha valamikor nem lett volna még ott, ettől függetlenül pedig sötétebbnek tűnik a haja. Bár lehet csak a fény teszi.
Tudom, hogy felismer. Én magam is elindulok felé és mikor meghallom azt a bizonyos "Kopsers ügynök?" kérdést, kis híján felszisszenek.
Ne...ezt ne! Ha négyszemközt úgy rendben, de itt sokan vagyunk!
Mindenesetre jó pofát vágok rá, ez annyit jelent, hogy nem ráncolom a homlokom. A képem kisimul és tiszteletteljes vonás csúszik fel a ránc helyére. Még a kezemet is üdvözlés képen nyújtom, ha elfogadja megrázom.
- Üdv, Mr.Rappold! - köszöntöm.
Ha öt éve nem lett volna vele egy rövid beszélgetésem, talán nem is emlékeznék rá. A memóriám mindig is jó volt, ha igazán használni akartam.
- Saját kérésemre idejöttem. Irodát váltottam.
Rövid válasz, de ez a lényeg. Nem is tudnék erről többet mondani. Ellenben egy másik dologról viszont nagyon is.
- Elnézést a megjegyzésért, Mr.Rappold, de legyen szíves az "ügynök" megnevezést háttérbe szorítani, legalább is amíg tömegben vagyunk. Jobb az éberség!
Ez fontos, egy zsaru mindig is lehet célpont. Idehaza az alvilági alakoknak a rendőrök szúrnak szemet, külföldön a terroristáknak az újságírok. Ilyen az élet.

– Üdv! – pótolja az elmaradt köszönést, haloványan még el is mosolyodik, majd a felé nyújtott kéz láttán baljába átteszi a poharat, s jobbjával fogadja a másik férfi kezét. A rövid, határozott kézszorítás mellé egy biccentés jár, majd minden visszakerül az eredeti állapotába.
– Ahogy akarja, Mr. Kopsers – erősíti meg, mert bár maga részéről sosem tartotta indokoltnak ezt a nagy elővigyázatosságot, de ha ezt kéri tőle a másik, akkor alkalmazkodik. – Végülis, Vegasban akad teendő a maga hivatását űzőknek is bőven. Nade, ugyanannál a cégnél van még, vagy átment máshova? – szándékosan nem használ rövidítéseket, Kopsers valószínű érteni fogja, s ha csak egy igenlő, vagy nemleges választ ad, Rappold azzal is megelégszik. Egyelőre…
A következő kérdése már az lenne, hogy beülnek-e valahova, mert mégiscsak kíváncsi lenne az arra, hogy mi van az ügynökkel, új kapcsolatokat építeni/régieket ápolni mindenképpen megéri és bizonyos emberek esetében kizárólag apránként lehet az ilyesmit megejteni. Ugyanakkor fel kell még mérnie, hogy egyáltalán a másik kér-e úgy egyáltalán az embertársai társaságából ma reggel, mert öt éve még egész határozottan rosszban volt a világgal, s egyes újságírókból, ami az akkori körülményeket tekintve még indokolt is volt.

A kézrázás utáni biccentést viszonzom majd válaszolok a kérdésre.
- Még ugyanott dolgozok. Ez csupán egy kisebb környezet váltás.
A környezet váltás ugyan nem egy bő fogalom, hisz a New Yorki helyemre felvettek pár frissében felvett nyomozót. Ezt is mind annak a rohadt William "Cowboy Bill" Fieldsonnak köszönhettem. Húsz percnyi köntörfalazás után nyögte csak ki mit is akar és átköltöztettek ide Vegasba. Nem igazán figyelemre méltó itt az FBI irodája, a New Yorkihoz képest sokkal lepusztultabb a személyzet. Annak ellenére, hogy Vegas a bűn városa, nem sietnek el semmit. Legtöbbször a bűnügyi helyszínre a nyomozókat küldik, minket az ügynököket még az éles helyzetbe hívnak ki. Ilyenkor tombol az adrenalin, vér szalad az agyunkba és berzerkerként rohanjuk le a helyszínt.
Legalább is én.
- És magával mi a helyzet, Mr.Rappold? Már nem New Yorkba tevékenykedik?
Idiótának tűnő kérdés, de cseppet sem az. Az újságíróknak is lehet egy-két szabad hetük.
A reggeli kávé azonban cseppet sem hat. Talán mert gyenge, olcsó Nescaffet iszok. Alig pár utcával arrébb viszont történetesen van egy Star Bucks.
- Nem tudom, hogy van vele, Mr.Rappold, egy kávé jól esne, ha nem bánja meghívom.
Az egészben mi a legjobb? Egy ilyen kérést szinte mindig kedvesen invitálja az ember, én azonban maradok a nyugodt, jeges viselkedésemnél. Nem vagyok a barátja, felesleges jópofiznom.

Szóval ugyanannál… – bólint és a környezetváltozással egyetért, ám a kisebbet, mint jelzőt kihagyná. Neki keserves egy hétbe tellett hozzászokni a sivatagi klímához New York után.
– Nem. Már vagy négy éve itt élek és dolgozok – szintén(?) kellett a környezetváltozás, de ezt itt és most nem közli. Illetve jött egy jó ajánlat, fix hely és kiváló fizetés egy magazinnál. New York szép és jó, de karrier terén túl göröngyös volt Rappoldnak… nem mintha nem tudott volna hősünk a felszínen maradni, éppen csak a külsőzés és szabadúszóskodás sosem volt egy könnyű műfaj. És ha már úgy döntött, hogy van az a pénz, amiért eladja a lelkét az ördögnek egy magazinnak, akkor már tegye meg egy olyan városban, ahol a sátánnal való lélekkereskedelem egyenesen menő dolog.
A kávémeghívásra bólint. Kedves gesztus, de túludvariaskodni ő sem fogja.
– Miért is bánnám? – s amennyiben elindul a zsaru… vagyis az ügynök, úgy besorol mellé, s menet közben kiissza a pohara tartalmát, majd az utcai szemetesbe dobja a feleslegessé vált papírdarabot. – Mióta van itt? Nem rémlik, hogy láttam volna mostanában a sajtónak nyilatkozni.
Mert tény, hogy időnként konok tudott lenne Kopsers, de alapvetően mindig korrekt volt, s igazán hálás riport/interjúalany, ha valóban akart nyilatkozni…

- Esküdni mertem volna, hogy New Yorkban dolgozik. - jegyzem meg szórakozottan. - Olyan jól illett abba a környezetbe mint bármelyik híres építmény a Nagy Almában.
Mikor utoljára láttam Mr.Rappoldot, akkor ténylegesen olyannak nézett ki mint egy megszokott látkép New Yorkba. Nem azt mondom, hogy olyan megszokott volt mint bármelyik ottani lakos, de jól illet a környezetbe. Nem úgy mint én. Az egész amerikai lakosság számomra idegen annak ellenére, hogy magam is az vagyok. Azt hiszem az európaiak tekinthetnek így a dologra.
- Tudja vannak azok akik nem szívesen fogadnak el bármit. Magam is ilyen vagyok. Ha meghívnak úgy érzem mintha tartoznék.
Átkozott egy dolog, de ezt nevelte belém az élet és az apám. Az isten áldja meg az öreget, remélem még mindig jó paccban van. Annó a tűzeset idején láttam először sírni. Azt hiszem őt jobban megviselte a dolog, hisz még én vígasztaltam őt száraz szemmel. Aznap meghalt a menye és az alig fél éves lánya. A saját felesége, azaz anyám, temetésén nem láttam annyira zokogni.
- Kerülöm a sajtót, ha lehet. Nem veszek részt nagy eseményeken, mostanság inkább az újoncokat tanítgatom. De tudja..
Szomorkás sóhaj tör fel belőlem.
-...a baj mindig megtalál. Nem egyszer kellett az elmúlt hónapban pisztolyt rántanom.
Pár hete egy mexikói banda garázdálkodott. Az egyik tagjuk egy fekete srác volt, Franklin Grees aki a puszta pánikból tüzelt rám. Vakon céloztam és pont mellkason lőttem. Nem halt meg, de kómába került és port kavart a médiába. Hál' Istennek nem került a médiába, névtelen rendőrként voltam feltüntetve. A hírek csupán egy utcai harcról említenek szót, ahol három bandatag súlyosan megsérült, illetve egy meghalt.
- Az FBI-nál ritka a nyugodt nap. - teszem még hozzá, miután egy utolsót slukkolok a bagóból és az egyik szemetsbe dobom a hamvadó cigaretta csikket.

Séta közben alig mozdítja a fejét Kopsers felé, mikor az ügynök reakcióját meghallja.
– Változnak a dolgok – felel egy közhellyel, de jobbat nem tud mondani. Bár az arcán nem látszik, de a hangjából kihallatszik egyfajta jókedv, és talán büszkeség.
Végülis egy New Yorki-i mindig New York-i marad. Mentalitásban mindenképpen. Talán ezért van, hogy az újságíró a kocsija rendszámát mindezidáig nem cserélte le New Yorkiról nevadaira… s emiatt (is) nem egyszer megkapta a kollégáitól, hogy fellengzős…
– Komolyan? – na most kesernyésen elmosolyodik. – Ez annak a függvénye, hogy ki hívja meg. Végtére is, tettünk már szívességeket egymás felé. Avagy legközelebb én hívom meg magát, ha már egy városban lakunk – sandít még az FBI-osra, majd visszafordul az út irányába. Tudja jól, hogy minden embernek megvan a maga heppje, s ezen belül bizonyos zsaruk, bűnözők, újságírók, illetve politikusok külön kategóriát képeznek. Valószínű foglalkozási ártalom náluk a paranoia… egyesek megszállott szamaritánusnak tűnnek, aztán a nekik tartózóktól várt szívességekkel kufárkodnak. Annál, hogy egy ilyennek tartozik az ember csak egy dolog rosszabb, ha neki tartoznak ilyenek, mert ki tudja mivel törlesztenek…
Pl. részesedéssel egy idegesítő szöszi birtokolta  versenyló által hozott haszonból…
Aztán a szó máris a munkára terelődik, s Rappoldban is felbuzog egy pillanatra az újságírói kíváncsiság, de ezúttal gyorsan kihuny. Amennyi Vegasban a lövöldözés és a haláleset, képtelenség és felesleges mindből hírt kreálni. Ez Amerika, itt ritkaságszámba megy az olyan ember, aki nem tart fegyvert otthon, és nonszensz az olyan éjszaka, amelyen nem lőnek meg/agyon valakit.
– New Yorkban kedveltük magát. Az irodájuk mostani… itteni sajtósa enyhén szólva sem együttműködő. Azért remélem, hogy nem elásni akarták magát az újoncok közé… kár volna – bár nem kétli, hogy ez is fontos feladat, de tudja, vagy inkább látta jól mit jelent, ha az embernek a nyakába sóznak egy gyakornokot és mást küldenek ki terepre.

Egyetértően bólintok.
- Igen, ez nyilvánvaló. - sóhajtom. - Sajnos magamon veszem észre. Kezdek agyban öregedni. A testem még mindig olyan mint a megfeszített húr, de az elmém kezd megfáradni.
Minimum ötven évesnek érzem magam, a szemeim akár a túllőtt kokainosnak, dobog és rángatózik néha. Ez talán a stressz és az idegbaj jele. A pszihomókusom előbbit mondta diagnózisként.
Most még az én arcomra is egy apró mosoly felcsúszik.
- Akkor legközelebb ugyanitt-ugyanekkor?
A kérdés költői, s bár semmi vicces nincs benne, valamicskét mégis javít a kedvemen. Még egy hosszúkás sóhaj tör ki belőlem, amivel olyan mintha pár kiló csak úgy huss! Eltűnne a vállamról. Egy-egy ilyen kis sóhajtozás néha kifejezetten jól esik.
- Azt hiszem az ügyet csak felkapták. - jegyzem meg savanyúan. - Azután, hogy a Nagy Fredet mellkason lőttem, hirtelen mindenki úgy kezelt mint valami filmsztárt. Nem szeretem a hírnevet. Egy FBI-osnál ez sosem jó dolog.
Vannak nagyobb nevek is, például J.Edgar Hoover. Naná, hogy híres, hisz ő maga alakította ki a mostani melómat. Isten Áldja azt a perverz állatot. DiCaprio jót alakított mikor őt játszotta.

Némi meglepettséggel néz a válla fölött Kopsers felé. Oké, hogy a kapuzárási pánik időnként az újságírónál is felüti a fejét, de ilyen nyíltan ő nem tudna beszélni róla. Talán a családja tragédiája, talán a hivatása során tapasztalt embertelenség tette az ügynököt ilyen… letörté? Melankolikussá? Rákérdezni mégsem fog, még nincs köze hozzá… a munkaidő még nem kezdődött el.
– Az ugyanitt még rendben volna, de az ugyanekkort nem tudom garantálni – rövid szünetet tart, s visszafordul az út felé. – Rendszerint ebben az időben már a szerkesztőségbe készülök. Ma kivételesen később van jelenésem… viszont ismerek egy remek ír kocsmát a belvárosban, a Hennessey’s Tavernt. Munka után, olyan nyolc körül rendszerint összeülünk ott pár kollégával, ráadásul ott dolgozik a második legszebb pultosnő egész Vegasban. Ha gondolja, ugorjon be egyszer – sokat tudó mosoly úszik ki a képére, de nagyon sokáig nem marad ott, nem érzi indokoltnak az ott tartását. Pláne, hogy az ügynök csak jottányit tűnik jókedvűbbnek a találkozásuk óta.
– Ez tulajdonképpen igaz – teszi át a fánkos zacskót a másik kezébe. – De ez a maguk érdemét nem vitatatja el. A médiagépezet így működik, ma már negyed órára bárki híres lehet… és a következő negyed órában már feledésbe is merül – cinkos mosoly. – Meg aztán az FBI-nak sem árt némi trófealobogtatás, hogy lássuk milyen elszántan védnek minket.

A meglepett arcot látva, csupán megvonom a vállam.
- Ne aggódjon, nem vettem komolyan. Ritka az, hogy a hét közepén szabadnapom van. Sőt a szabadnap se az. Bármelyik pillanatban felhívhatnak, hogy hé Greg van itt egy kis gond...
Ezért is fülülelek, hogy mikor csördül meg a telefonom. Csak remélem, hogy ma Dermoth nem fog semmi problémával előállni és képes lesz elvégezni a többiekkel a munkát.
Hallva a kis kocsma nevét, felvilágosodik az agyam és bólintok.
- Ismerem a helyet. Mikor ideköltöztem, akkor egyszer-kétszer meglátogattam. Talán csak azért mert a kevéske ír vérem miatt érdeklődtem.
Az ajánlat azonban biztató és igaz ami igaz, ideje kicsit kimozdulni. Csak azt remélem, hogy Rappold kollégái nem azok a vad riporterek/újságírok. Az olyanokat letudnám fejezni.
- Ez jól hangzik. Átgondolom Mr Ra..Uriah.
Csak remélem, hogy nem veszi rossz néven, hogy a keresztnevén szólítom. Unalmas és túl hivatalos valakivel sokáig magázódni, vagy legalábbis állandóan XY úrnak szólítani.
- Félre ne értsen, nincs bajom azzal ha kicsit fényeznek minket. Az ilyenek kicsit melengetik az önérténkünket, az újságíróknak pedig egy jó sztorival kecsegtet. De az én esetemben vagy akármelyik ügynök esetében ez kevésbé előnyös. Egy beépített szerepnél például kifejezetten hátrány, ha a New York Times főcímlapján feszítünk. Az én esetemben az a bizonyos akció után veszélyes volt beépülnöm. Márpedig utána még volt egy pár ilyen.
Na ja, mikor 2008-ban kihúzattam két fogamat, a fejemet kopaszra vágtam és csak az államon hagytam egy vastag szakállat.

– Egy zsarunál sosem lehet tudni – vonja meg a vállát, s közli a tényt. Megenged magának rövid időre egy féloldalas mosolyt, hogy a másik lássa, azért olyan véresen komolyan ő sem gondolja.
Az, hogy Kopsers ismeri a Hennessey’s-t, jó pont. És az igazat megvallva Rappoldban is van egy kevés önzés, amiért elhívta sörözni Kopserst. Vagyis nem is annyira önzés ez, szimplán csak egy régi kapcsolat ápolása, elvégre egy zsaru, vagy ügynök jóindulata/segítsége, mint forrás, vagy informátor sosem jön rosszul.
– Akkor ezt megbeszéltük. Ma nem valószínű, de pénteken mindenképpen ott leszünk – s a maga részéről az újságíró ennyivel letudja, bár azon egy pillanatra meglepődik, hogy a másik a keresztnevén szólítja, egyelőre azonban nem javítja ki, hogy elég, ha a Mr.-t lehagyja a Rappold elől, neki úgy is tökéletesen megfelel… sőt! Egy kezén meg tudja számolni, hogy a családtagjain kívül hányan szólítják őt Uriáhnak.
– Azt elhiszem, de ahogy a mondás tartja, valamit, valamiért – vonja meg a vállait, s a távolban(?) feltűnik a Starbucks  zöld lógója/felirata az egyik épület homlokzatán. – A saját riportomban ezért sem írtam ki a nevét, a fotó pedig… ha jól emlékszem csak az étteremről volt a lövöldözés után. A felettesei elég szigorú instrukciókat adtak arról, hogy az arcát nem fotózhatjuk…  – s itt érezhetően oldottabbá válik a hangulata. – Egy elég akaratos fotóssal dolgoztam akkor is, és a mai napig emlékszem, hogy nem akartam, hogy agyvelődarabokat fényképezzen a pocsolyából visszatükröződve. Azt hitte, hogy egy mértéktartó lap leközöl egy ilyen fényképet. Agyament egy faszi volt…

- De nem ám. - bólintok egyetértően. Uriah arcán egy félmosoly rajzolódik ki és lassan az enyémen is.
Meglepő ennek a férfinek mellettem a viselkedése. A legtöbb amerikai nagy belemenős, az újságírósok pedig pofába mászóak. Nem csak a munkájuk során még a magánéletedet is képesek feltérképezni csak azért, hogy valami érdekeset találjanak rólad. Erre itt ez a srác és halál nyugisan elbeszélget, nem erőlteti a múltat és még valamiféle udvariasság is van benne.
Nem átlagos amerikai.
- Rendben, akkor pénteken a Hennessey's-ben. - bólintok.
Meló után belefér, ha éjszakai műszakot kéne vállalnom, talán beállítom Patricket vagy Jasont. Úgy is annyival tartóznak nekem, hogy ezt a kis szívességet igazán elválalhatnák. Maximum vágnak rá egy pofát, de szót fognak fogadni. Valamelyik újoncot is szívbaj nélkül képes lennék odaállítani a helyemre, ha az kell.
- Igen, a feletteseim eléggé odafigyeltek mindenre. Az egyik társam odaszólt, hogy vigyorogjak a kamerába, mire a felettesem megfenyegetett, hogy az én agyamtól fog tocsogni a járda, ha belemerek nézni akár egy objektumba is.
Az oldottab beszélegetés végül az én jeges természetemet is kevésbé karótnyelté teszi.
- Volt pár megszállottal már dolgom. Készült egy híres kép pár éve, mikor az egyik ilyen faszfejet, isten bocsásson meg a kifejezésért, alaposan orrba vágtam.
Az még a Nagy Tűz-kor volt.

Vissza kell keresnie gondolataiban azt a képet, amelyről az ügynök beszél, s nagysokára meg is lesz, bár az incidensre elég jól emlékszik anélkül is. Volt ott és akkor minden és nem okozott gondot feltenni kemény kérdéseket, bár tény, hogy akkoriban a sajtó nehezen akarta elhinni, hogy Kopsers ügynök családja csupán egy sajnálatos balesetben hunyt el, hiszen a Rappold mellett sétáló férfi nem egy nehézfiút vágott sittre, vagy vont ki végleg a forgalomból.
Páran még most is keresik az összefüggéseket, bár az ügy alapvetően feledésbe merült. Amíg Kopsers nem tesz valamit, vagy nem vesz részt valamiben, amivel újra foglalkozhatnak, addig nem lesz érdekes a személye, kivéve, ha meg tudják bolygatni a múltat, s abból előásni valamit, amit eddig sikerült elrejteni. Pl. hogy tényleg baleset volt-e, nem pedig egy merénylet… egyesek úgy vélték, hogy Kopsers annyit volt már beépülve, hogy két kapura kezdett játszani, s az előmenetele végett fedezett maffiózókat, akik aztán infókat adtak át neki, ami alapján a nagy fogásait megejthette. Így mindenki jól járt…
…bizonyíték persze nem volt, csak teóriák, melyeket egyesek igaznak véltek, főleg azért, mert az FBI helyi fejesei túl karakánul fenyítették be a szerkesztőket, tiltottak le cikkeket, s folyamatban lévő belső nyomozásra hivatkozva pattintották le az újságírókat.
– Emlékszem – nyugtázza. – Sokan azt pedzegették akkor, hogy visszavonul az eset után…
Ennél jobban most nem fog elevenbe vágni, s megérkeznek a kávézó elé is, de Rappold még nem lép be. Kíváncsi Kopsers válaszára.