- Scott, kölyök... - szól a fülesből valahol messze egy hang. Scotty épp az igazak álmát alussza a beállóban a kormány mögött két nehéz fuvar után. Hogy ezek a hétvégék mennyire borzalmasan fárasztóak... egy részeg és egy drogos hazaszállítása, némi takarítás és huzatcsere után. És most megint újabb kör ígérkezik.
- Hé seggfej, ne aludj, meló van! - ordítja el magát az ipse mérgesen, mire Scotty fiú, - vagyis én - felébred.
- Itt vagyok, máris indulok! - a motor morcosan felmorajlik, ahogy elfordítom a kulcsot, én pedig elindulok, miközben a fülembe tovább duruzsolják, hova kell mennem és kiket kell elszállítanom. Oké, újabb érdekes fuvar veszi kezdetét. Miközben már a sztrádát szelem, azon kezdek el gondolkodni, hogy miképp előzzek meg egy esetleges újabb zajt. Remek módszere annak, hogyan ébredjek fel teljesen az éjszaka közepén. De ha éjszakai műszak, hát éjszakai műszak van. Ilyenkor a legrosszabb. Sosem gondoltam volna még a legmerészebb álmomban sem, hogy a világnak van egy ennyire lecsúszott oldala. De miért is gondoltam volna ilyesmi visszataszító dolgokra? Elkényeztetett kis ficsúr voltam, akinek igazából fogalma sincs arról, hogy milyen az igazi nagy élet. Most élek igen, igaz nem egészen így képzeltem el ezt a világot, a nagy kitörést, de ezzel is bőségesen beérem. Majd lesz ez másképp is.
A visszapillantóba nézek és ahogy sikerül megállapítanom, hogy semmi nem jön utánam, a fékre taposok. Kis csikorgással megáll ez a csotrogány, én pedig kipattanok a kocsiból, hogy a csomagtartóhoz iszkoljak. Eszembe jutott ugyanis, hogy van hányószacsinak való, azt legfeljebb bekészítem a hátsó ülésre. Milyen kis hasznos cuccokkal van ez a kocsi felszerelve. És miért nem jutott még az eszembe használni is... Mikor megkaptam a kocsit, csak fintorogtam. Nem a legjobb, még csak nem is automata váltós, de az enyém. Azt hiszem már csak akkor kapok újat, ha ezt összetöröm. De alighanem megszerettem a maga hülyeségeivel együtt.
Kicsit fázósan ülök vissza a kormány mögé, hogy lassan befordulhassak abba az utcába, ahova hívták a kocsit. Mindenre fel kell készülni, ez a legbiztosabb. Amilyen híre szokott lenni annak a szórakozóhelynek, ahova épp megyek... Kész csoda ha onnét jobb esetben két lábon jönnek ki az emberek.
Lassítok, ahogy a bejáratokat figyelem, végül lefékezek a két biztonsági őr előtt. Két megtermett bunkó kopasznak néznek ki, akikbe ha belekötnék, úgy hajlítanának ketté, mint kalapács a képlékeny vasat. Amíg eljátszadozok a gondolattal, az milyen is lehet, egy fintor ül ki az arcomra. Nem akarom én megtapasztalni, milyen az. Olyan típus vagyok, aki inkább kerüli a konfliktust, mint hogy beleártsa magát. Nem akarok semmilyen nyilvántartásba sem kerülni. Ez a fő elvem. Mégis arra készülök, ha abból indulok ki, hogy egy vagy netán több könyvet akarok kiadni. Már ha befutok... Már ha egyáltalán befejezem valamelyiket is... Lesz az életem még így sem, remélhetőleg ennél jobban alakulva.